Elôszó, fél évszázad múlva
Kézbe véve a feltámadt-újraszületett Magyar Kisebbség nyomdakész elsô számát, nehéz ellenállni ama értelmetlen kérdés csábításának, mely így hangzik:
Vajon milyen lenne ma a Magyar Kisebbség, ha nem kellett volna megszûnnie több mint félévszázada? Kik szerkesztenék, milyen szellemben?
A kérdés azért értelmetlen, mert, ha a mostani Magyar Kisebbség épp attól és azáltal is olyan, amilyen, akkor ezt a milyenséget éppen történelmünk sajátos kanyargása határozza meg.
Például az, hogy a Magyar Kisebbségnek meg kellett szûnnie a negyvenes években.
Nos: az új Magyar Kisebbség többek között éppen arról is kíván majd szólni: milyen belsô viszontagságokon ment át az erdélyi magyar közösség, miként pusztította évtizedeken át a tudatvesztés, agymosottság, erkölcsi leépülés, és hogyan születtek meg e közösség sorain belül a szellemi, majd politikai ellenállás heroikus gesztusai?
Igen, a Magyar Kisebbség nulláról indul; ott kell folytatnia, ahol 54 éve abbamaradt, de úgy kell folytatnia, mintha nem maradt volna abba. Végsô fokon azt kívánja megmutatni: e közösség, az erdélyi magyar kisebbség hogyan tájékozódik a jog és nagypolitika világában, hogyan határozza meg önmagát egy új kontinentális rend viszonyai között, hogyan keresi helyét saját nemzetén belül és egy más többségû állam keretei közt.
A vállalkozás legfôbb üzenete pedig ez: újrakezdjük. Ha félévszázad elteltével is, de a félbemaradó beszédet folytatja valaki közülünk; a kézbôl kihullt vagy kiütött tollat fölveszi és tintába mártja valaki; az elárvult írógépbe papírt csavar valaki, az öntudatlanságba süppedôket fölrázzák valakik.
Üdvözlégy, Magyar Kisebbség, üdvözlégy, olvasó!
Szôcs Géza
|
