Az 1918. ÉV utolsó napjaiban a Magyarországtól elszakított és utóbb Romániához csatolt területek nagy része elveszítette minden összeköttetését az ország gazdasági, kulturális és politikai életével. E területek lakói az európai eseményekrôl is csak azt tudhatták meg, amit a megszálló csapatok parancsnokai a közönség tudomására hozni jónak láttak. Még tökéletesebbé vált tájékozatlanságunk, mikor Budapesten a proletárdiktatúra némított el minden szabad szót és szakított meg minden komoly hírszolgálatot a nyugattal. Természetes tehát, hogy ekkor Erdély és Bánság magyarságát a legképtelenebb hírek és tervek ejtették hol kétségbe, hol dôre illúziókba. Soha és sehol az optimizmus és pesszimizmus olyan szélsôségekhez nem juthatott, mint ezidôtájt a megszállt részeken élô magyarság között.

Akik azonban az utolsó háborús évek világpolitikai megnyilatkozásait ismerték, akik Wilson híres békefeltételeit emlékezetükben tartották, a fantasztikus hírek helyett inkább azt hitték: néhány kaotikus hónap után majd csak ráérnek a gyôztes hatalmak, hogy a mi ügyünkkel is komolyan foglalkozzanak, és azt legalább megközelítôleg a hirdetett elveknek megfelelôen oldják meg, vagyis Ausztria és Magyarország népeinek - melyeknek helyét e pontozatok szerint a nagyhatalmak a nemzetek között megoltalmazni és biztosítani kívánták - lehetôvé teszik az autonóm fejlôdést.

Hogy ezt a jövôt mi, erdélyi magyarok, még abban az esetben is remélhetjük, ha új impérium alá jutunk, ebben a felfogásunkban megerôsíthettek az 1918. december elsején meghozott gyulafehérvári határozatok.

Igaz, már nagyon az 1920. év közepénél tartottunk, mikor ezen szerzôdés tartalmáról pozitívumokat tudhattunk meg, az új impérium elsô másfél esztendeje gondoskodott arról, hogy teljes tájékozatlanságban maradjunk és ezzel fokozódjék letargiánk, melybe a változott viszonyok dobtak.

Amikor azonban értesültünk arról, hogy Magyarország képviselôi Trianonban aláírták azt a békeszerzôdést, mely bennünket nemzetközi jogilag a román állam polgáraivá tett, azonnal új utakat kerestünk, hogy ezeken haladva biztosíthassuk legalább nemzeti sajátosságaink, nyelvünk, vallásunk, kultúránk fennmaradását.

Átéreztük, hogy ehhez elsôsorban szervezkednünk kell, meg is alkottuk a Magyar Szövetséget, melynek kormányhatósági felszólítása után két politikai pártban tömörültünk, melyekbôl az 1922. év végén megalakult az egységes Magyar Párt.

Már ekkor éreztük: nem elég önmagunkra maradnunk, a magunk bajaiban és gondjaiban elmerülnünk. Új nemzeti gondolatunk vitorláit ki kell feszítenünk a világeszmék áramlásainak. Ezért politikai életünk megindulásával egy idôben komolyan tanulmányoztuk a már fönt említett nemzetközi szerzôdést, amely, bár a romániai magyarságot jogi személyiségnek el nem ismerte, de a nyelvi, faji és vallási kisebbségekhez tartozók ügyét nemzetközivé tette.

Amennyire csak az államhatalom korlátozó intézkedései megengedték, igyekeztünk bekapcsolódni abba az új eszmeáramlatba, mely Európa-szerte a kisebbségvédelmi szerzôdések aláírásával megindult.

Hogy ez a bekapcsolódásunk minél tökéletesebb lehessen, napisajtónk mellett az 1922. évben létrehoztuk "Magyar Kisebbség" címen azt a politikai szemlénket, amelynek hivatása lett egyrészt a kisebbségi sors adatainak összegyûjtése, másrészt az egyetemes kisebbségi gondolat kiépítése. Mert - amint ezen szemlénk beköszöntô cikkében írtuk - "nemcsak ismernünk kell e szellemi mozgalom minden alakulását, hanem abban tevékenyen részt is kell vennünk. Az erdélyi magyar kisebbség gondolkodóinak is hozzá kell szólni a vitához, mely már amúgy is túlságosan régen folyik nélkülük. A kisebbségi nemzet fogalma, az ebben sûrûsödô eszmei és erkölcsi erô az az archimédeszi pont, ahonnan a hatalmi gondolkozást megingathatatlannak látszó sarkaiból ki lehet vetni. Mindenütt sürgölôdnek e csavarmenetek kötelei körül a nagy nemzetek eszményekért küzdô fiai és tevékeny kisebbségi szellemek; csak a magyar kisebbségek, különösen az erdélyi magyar kisebbségek képviselôi és szerepet kérôi hiányoznak még. Kisebbségi nemzeti gondolatunk kifejezését, úgy, ahogyan az törekvéseinkben, magatartásainkban és vitairatainkban megnyilatkozik, összhangosan bele kell helyeznünk az európai emberi közösségeknek ama képébe, amelyet a fejlôdés irányai a távoljövôben már kipontoznak, s amelyet a jövôbe nézô szemek már látnak."

Ezen célkitûzés helyessége mind világosabbá vált, amikor Európa-szerte testületek, intézetek és nemzetközi szervezetek létesültek, illetôleg tökéletesültek, amelyek hivatásuknak ismerték, hogy a békeszerzôdésekben lefektetett kisebbségi jogtételeket a nemzetközi joggal szerves kapcsolatba hozzák, és az egyelôre csak papírra írt jogoknak érvényre juttatását lehetôleg biztosítsák.

E szervezetekkel összeköttetésünk csakhamar létrejött, minek termékenyítô hatását mihamarabb érezhettük.

Az a körülmény, hogy a román kormányzat a párizsi különszerzôdésben vállalt kötelezettségeinek ellenére jogainkat mindegyre sértette, és mi csakhamar egész kultúránkat veszélyeztetve láttuk, kényszerített, hogy komolyan tanulmányozzuk azokat a módokat is, melyekkel panaszainkat a Nemzetek Szövetsége elé juttathatjuk.

Erdélyi vonatkozású panaszok már az 1925-ös év elôtt is kerültek a Nemzetek Szövetségéhez. Ezek a panaszok azonban Budapesten készültek, a Magyar Külügyminisztérium, a Nemzetek Szövetsége mellett mûködô Magyar Titkárság, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége, a Bocskay Szövetség, a Magyar Székely Egyesület a Nemzetek Szövetsége támogatására adtak be ilyeneket. Mi azonban, a magunk részérôl, csak 1924 folyamán határoztuk el, hogy nemzetközi jogilag biztosított panaszjogunkkal élünk, és a Nemzetek Szövetsége elé visszük az erdélyi és bánsági telepesek ügyét.

Ezt a petíciót mintegy hétszáz román állampolgár telepes gazda és a Magyar Párt elnöksége írta alá.

Ezzel a tényünkkel - amelyre kisebbségi egyházaink panaszának beadása is következett - érvényt szereztünk azon állandóan hirdetett felfogásunknak, hogy kisebbségi ügyeink immár nemcsak belügyi kérdést képeznek, hanem azoknak nemzetközi vonatkozásai és hatásai is vannak.

És valóban örömünkre szolgált, hogy Románia külügyminisztere a törvényhozástervében elismerte, hogy ehhez a lépésünkhöz jogunk volt, hogy lépésünk jogszerûségét nemzetközi szerzôdés biztosítja.

A telepesek érdekében beadott petícióval ugyan csak hétszázezer aranyfrank kártérítési összeget szerezhettünk meg, ami nagyon csekély eredmény, ámde az a körülmény, hogy a Nemzetek Szövetsége ezt az ügyünket a Tanács 35. ülésszakának kilencedik nyilvános ülésének napirendjére tûzte, és itt az elôadó Mello Franco - a kisebbségeknek ez a nem túlságosan nagy barátja - is elismerte, hogy panaszunk nem volt alaptalan; megnyugtatott afelôl, hogy ezt az utat máskor is igénybe vehetjük, ha belügyi kormányzatunk jogainkat súlyosan sérti és erre itthon orvoslást nem kapunk.

Igen hosszadalmas volna, ha annak részletezésébe bocsátkoznánk, miért nem vezetett sikerre a kisebbségi egyházak beadott petíciója. Az azonban kétségtelen, hogy ezzel a petíciónkkal is fejlesztettük ügyünk nemzetközi vonatkozásait, és érvényesítettük azon jogunkat, hogy sérelmeinket a világ nagy nyilvánossága elôtt föltárhatjuk.

Valódi és sikeres bekapcsolódásunk az egyetemes kisebbségi gondolatot szolgálók táborába a szervezett nemzetkisebbségek kongresszusai útján létesült. Ezeken, az elsôtôl a most lefolyt negyedikig, tevékenyen részt vettünk, kiküldötteink nemcsak mint szónokok és elôadók szerepeltek Genfben, de itt szerezték meg azt a tág ismeretségi kört is, amely immár lehetôvé teszi, hogy a világ legtekintélyesebb sajtóorgánumai is érdeklôdéssel kísérik törekvéseinket és panaszainkat.

A külföldi szakkörökkel folytatott eszmecseréink juttattak azon elhatározáshoz, hogy a Magyar Kisebbség testvérlapjaként francia, német és román nyelvû cikkekkel megjelenô folyóiratot is adjunk ki (La voix des minorités), hogy ebben tájékoztassuk a magyar nyelvet nem ismerô külföldieket helyzetünkrôl és az egyetemes probléma egyes kérdéseiben vallott felfogásainkról.

Ezek az eszmecseréink, valamint a Népszövetségi Ligák Uniójának brüsszeli kongresszusán történtek érlelték meg azt az elhatározásunkat is, hogy megalakítjuk a magunk ligaegyesületét, amely a Romániai Magyar Népliga Egyesület nevet nyerte, azonban jogi személyise kormányhatósági elismertetésben nem részesült. Ennek dacára a legutóbb megtartott hágai kongresszuson egyesületünk már képviselve volt, és ott a román liga kiküldöttei részérôl ígéretet nyert, hogy elismertetését támogatják.

Az az érdeklôdés, mely a Népszövetségi Ligák Uniója részérôl a kisebbségi kérdések iránt megnyilatkozik - hiszen tudjuk, hogy immár külön bulletineket is ad ki kizárólag e tárgykörrôl - kötelességünkké teszi, hogy ezzel a tekintélyes szervezettel a legszorosabb összeköttetést kiépítsük. Éppen most foglalkozunk a gondolattal, hogy miután a kormány politikája, fájdalom, ismét arra kényszerít, hogy az iskolaügyekben panaszt adjunk be a Nemzetek Szövetségéhez, ezt elôbb a Népszövetségi Ligák Uniója elô terjesztjük, hogy ennek erkölcsi tekintélye is támogasson igazságunk kivívásánál.

Hogy a Népszövetségi Ligák Uniója elôtt miképpen juthatunk kellô tekintélyhez, erre példaadó számunkra a Csehszlovákiai Magyar Népliga Egyesület. Helyzetünk nemzetközi vonatkozásaihoz tartozik nevezetesen az is, hogy úgy a csehszlovákiai, mint a jugoszláviai magyar kisebbséggel szerves kapcsolatba jutottunk, mi különösen azért fontos, mert a csehszlovákiai magyar kisebbség nemzetközi viszonylatait már tökéletesebben kiépíthette, mint ahogy azt mi eddig megtettük.

Fájdalom, kevés olyan tudós él közöttünk, ki kellô szaktekintéllyel mûködhetnék a kisebbségi jogok rendszerének, mint immár a nemzetközi jog alkatrészének kiépítésén. Ezért örömmel üdvözöltük a nemzetkisebbségek most lefolyt kongresszusán felvetett azt a tervet, hogy a megalkotandó "Kisebbségjogi Európai Társaság" igyekezzék a nemzetkisebbségek szaktekintélyeit és tudósait a fajtöbbségi nemzetek azon szaktekintélyeivel és tudósaival munkaközösségben egyesíteni, akik szintén hivatásuknak tekintik a kisebbségi jogrendszer kifejlesztését és annak a nemzetközi jogba való tökéletes bekapcsolását.

Szívesen üdvözöltük ezt az eszmét is, mint minden olyat, mely ügyünket nemzetközi vonatkozásaiban elôbbre viszi, mert fájdalom, már megmásíthatatlan meggyôzôdésünkké vált, hogy csak a nemzetközi felfogás tökéletes mellénk állása hozhat kedvezô változást reánk, hozhatja meg számunkra legelemibb jogaink tiszteletben tartását és kultúrfejlôdésünk biztosítását.