A pártállamot lebontó, a jogállamot és az alkotmányos demokráciát felépítô kelet-közép-európai államok a kilencvenes évek fordulóján modellkényszer nélkül válogathattak a mintákban, a demokráciatechnikákban. Az új (a régi-új) alkotmányok döntôen két forrásból merítettek: egyrészt az európai alkotmányozás eszmevilágából, másrészt a nemzeti fejlôdés hagyományaiból.

A klasszikus mintának tekintett tisztán parlamentáris (westminsteri, illetve tisztán prezidenciális/amerikai) modelleknek jóval kisebb hatása volt a térségre, mint az 1949-es német vagy az 1958-as francia alaptörvénynek.

Az 1991-es román alkotmányra is erôteljesen hatott az európai alkotmányos eszmerendszer, ezen belül fôként a francia alkotmányozás. A román alkotmány több szálon kötôdik a nemzeti alkotmánytörténelemhez (pl. az 1884-es, az 1923-as, az 1952-es alkotmányhoz). A két hatás ereje nyilván azon is múlik, hogy milyen az adott állam történelmi útja, mennyire szerves-szervetlen történelmi fejlôdése. A francia modell másként áll egy szerves és másként egy szervetlen államon. A román államfejlôdésre a térség más államaihoz hasonlóan a rendszerváltozásokkal megtört, szervetlen, periférikus fejlôdés, a megkésett nemzetté válás, a jogállami tradíciók hiánya, a civil társadalom történelmi hiánya, a politikai kultúra alacsony volta a jellemzô.

Az alkotmányozási folyamatoknak több történelmi típusa ismert: az egyik fô típus a forradalmi, a másik a békés, folyamatos, "történelmi" alkotmányozás. A konkrét történelmi típus nagymértékben a leváltott rendszer milyenségén múlik: nem lehet véletlen, hogy pl. Lengyelországban vagy Magyarországon a legalitást végig megôrzô békés alkotmányozás, ugyanakkor Romániában fegyveres "rendszertörés" és forradalmi alkotmányozás történt, amely mereven új alkotmányt eredményezett.

Az alkotmányokon - a román alkotmányon is - direkt vagy indirekt módon ott van a közvetlenül megelôzô és meghaladni kívánt történelmi korszak lenyomata. A leváltott román politikai rendszer, amelyet sokan a feudális abszolút monarchiával azonosítottak, a régió egyik legtökéletesebb és legmerevebb pártállami diktatúrája volt. Miközben a környezô államokban, sôt a korszak végén a Szovjetunióban is állandó kitörési kísérletek (ld. 1956, 1968, 1981 stb.) voltak, Romániában anakronisztikusan megállt az idô, befagyott a diktatúra. Ugyanazok az ideológiai tételek léteznek 1989-ben a párt XIV. Kongresszusán, mint a hatvanas évek elején, e rendszer sohasem nyitott a piaci mechanizmusok, a politikai pluralizmus, a civil társadalom irányába.

A román pártállamnak köztudottan fô legitimáló tényezôje volt a nacionalizmus, a "szocialista nemzet" eszméje, továbbá a Moszkvából megtûrt külpolitikai önállóság. (ld. az 1968-as prágai tavasz esetében tanúsított román magatartást, a Los Angeles-i olimpián való részvételt stb.), amely sokáig félrevezette az emberi jogokra oly kényes nagy nyugati demokráciákat.

Vitathatatlan tény, hogy ezzel a diktatúrával (amit a párt vezetô szerepe, az állami tulajdon és a redisztribúció, a hatalom egysége, a szovjet mintájú néptanácsi rendszer - amelyben a párttitkár és a tanácselnök a kondukátorhoz hasonlóan egy és ugyanaz volt - léte, a szigorú centralizáció, az állandó kádermozgatás, az adminisztratív eszközök alkalmazása a civil társadalommal, benne a nemzetiségekkel szemben stb. jellemzett) az 1991. évi román alkotmány szakított.

Nyitott kérdés viszont az, hogy milyen örökséggel "verte" meg a megelôzô korszak az új alkotmányos rendszert. Erôs nemzeti tradíciók nem lévén a megelôzô korszak észrevétlenül ott él minden régióbeli politikai rendszerben. A kérdésre a román alkotmány rövid értékelése után kívánok válaszolni - nem vitatva, hanem inkább kiegészítve Takács Imrének a "Gondolatok Románia alkotmányáról" címû cikkében leírtakat.

Az európai alkotmányok általában 100-150 par.-ból állnak, közülük a franciabelga mintájú alkotmányok szerkezete a leginkább átlátható. A román alkotmányozó atyák láthatóan ezt az irányt követték, szép új alkotmány megalkotására törekedtek.

A hét címbôl, 152 paragrafusból, 383 önálló bekezdésbôl és közel félezer (összesen 460) mondatból álló alaptörvény nem törekszik a túlszabályozásra: két súlyponti szabályozási tárgyköre van, az alapvetô állampolgári jogok (összesen 43 par.) és a kormányzati rendszer (összesen mintegy 70 par.). Az alkotmány egyensúlytalan, az államszervezet egyéb kérdéseit, pl. az önkormányzati rendszert vagy a bíróságokat (de az ombudsmant, a számvevôszéket, az alkotmánybíróságot, a fegyveres erôket is) rendkívül nagyvonalúan kezeli. A 152 par.ból mindössze egyharmada szól az alapjogokról, a többi lényegében az államszervezettel foglalkozik, ez az arány az alkotmány civil szellemiségérôl tudósítja az olvasót.

Az alkotmány egyes szerkezeti egységeit, címeit sorba véve, az elsô az általános elvek címet viseli. A bevezetô rész tizennégy regulája tulajdonképpen a polgári szuverenitáselmélet klasszikus triászára épül, ez pedig a terület, a népesség és a fôhatalom. E fejezet pozitívuma, hogy deklarálja a legfôbb demokráciakritériumokat (jogállam, pluralizmus, népszuverenitás, emberi jogok, "igazságosság" stb.).

Negatívuma viszont több cikkelye, amely történelmi félelembôl az államterületrôl és a népességrôl szól - mindezt Takács Imre is szóvá teszi. Egyetértek megállapításaival, az állam oszthatatlanságának fogalma, amely mind az államterületnél, az állam jellegénél, mind az állampolgári jogoknál rendszeresen visszatér, kizár minden autonómiát, önkormányzatiságot, regionalizmust.

Az "olvasztótégelyes" negyedik szakasz az 1977-es szovjet alkotmány praeambulumára emlékeztet: "létrejött az emberek új történelmi közössége - a szovjet nép." E szakasz egyenjogúság fogalma mit sem tud a pozitív diszkriminációról. A koncepció töretlen a hatodik szakaszban is, amely megfeledkezik a kisebbségek kollektív jogairól. Az alkotmányról ezt elsô olvasatban sem nehéz megállapítani, sôt országvilág elôtt nyíltan vállalja a nemzetállam eszmét. Mindez "szerves" folytatása a korábbi korszakoknak.

Az alapjogokról szóló második cím a fôbb korlátokkal, a kötelezettségekkel és a garanciákkal (pl. ombudsman) együtt szabályozza az emberi jogokat. Az alkotmány emberi jogi katalógusa majdnem teljesnek mondható, tartalmazza az alapjogok egyes generációit, az alkotmányokban és a nemzetközi dokumentumokban általában ismert fôbb jogcsoportokat.

Figyelemreméltóak azonban az alkotmány hangsúlyai: az individuális jogok részletesebben vannak jelen, mint a kollektív jogok, hangsúlyosabbak a kevésbé jogi jellegû gazdasági-szociális-kulturális jogok, továbbá a társadalmi alapintézmények (család, ifjúság). Halkabban nyilatkoznak - talán nem véletlenül - az alkotmányozók a fô társadalmi szervezôdési elveket garantáló jogokról, az egyesülési szabadságról, a vallásszabadságról, a nemzetiségi szabadságról.

Az alapjogok között is elôjön a nemzetállam, az oszthatatlanság szent eszméje: maga az alkotmány állít fel szigorú zsinórmértéket, amikor kimondja, hogy nem alkotmányosak azok a pártok vagy szervezetek, amelyek síkra szállnak az állam integritása ellen. Az alkotmány a véleményszabadság korlátjaként tiltja egyebek mellett a területi szeparatizmusra való buzdítást.

A legterjedelmesebb harmadik cím a közhatalom (kormányzati, önkormányzati, igazságszolgáltatási rendszer) egészének szabályozására vállalkozik. Románia kormányformája az alkotmány alapján egyértelmûen parlamentáris köztársaság: a parlament a képviselôk és a szenátorok többségének szavazatával ad bizalmat a kormánynak. Románia elnöke - aki jelöli a miniszterelnököt - csak a parlament bizalmi szavazata után nevezheti ki a végrehajtó hatalmat. A kormány felelôs a parlament elôtt, a bizalmatlansági indítványt - korlátozásokkal - a képviselôk és a szenátorok egynegyede kezdeményezheti és arról a két ház együttes ülésén dönt.

A parlament kétkamarás szerkezetû, a képviselôház és a szenátus egyenjogú mind a törvényhozásban, mind a kormány viszonylatában. Az ilyen kétkamarás szerkezet ritkább, a második kamarák általában csak a törvényalkotásban vesznek részt - fékként.

Az alkotmány részletesen szabályozza a kormányzati rendszert, tartalmazza a parlamenti jog legfôbb demokrácia-technikáit. Kritikaként említhetô, hogy a parlament hatásköre több viszonylatban (pl. az államfôi jogok, az alkotmánybíróság nézôpontjából) korlátlannak tûnik. Ebben a népszuverenitás-"fetisizmusban" (továbbá az organikus törvények széles katalógusában vagy a kormány felhatalmazásának intézményében) ismét a francia gondolkodásra ismerhetünk rá.

Az államfô közvetlen választással nyeri el megbízatását, ám sem ez, sem a relatíve erôsnek nevezhetô hatásköre nem teszi prezidenciálissá a kormányformát. Az államfô dekrétumainak többségéhez miniszteri ellenjegyzés kell. Kétségtelen, hogy ezen a ponton is vannak hasonlatosságok a francia alkotmánnyal: Románia elnöke pl. részt vehet a kormány ülésein, s a részvételével megtartott üléseken ô elnököl.

Az alkotmány egységes - központi és helyi - közigazgatásról beszél. Az alkotmányozó a helyi önkormányzatokat autonóm közigazgatási hatóságoknak fogja fel. A centralisztikus államfelfogást jeleníti meg a francia mintájú prefektusi rendszer is. Ebben a centralisztikus felfogásban tehát az önkormányzati rendszer nem önálló hatalmi ág, hanem az egységes és oszthatatlan államhatalom helyi megvalósítója.

Az állami erôszakszervezetekrôl (hadsereg, rendôrség, titkosszolgálatok) az alkotmány mindössze egy rövid szakaszban emlékezik meg.

A harmadik hatalmi ágról, a bíróságokról alapelvi jellegû tételek találhatók. E regulák keretjellegû, áttételes alkotmányjogi normák, amelyeket a bíróságokról szóló organikus törvény részletez. Sokat elárul a "bírói állam"-felfogásról, hogy egy alapvetô, garanciális hatalmi ág esetében mit tart fenn magának az alkotmányozó, és mit enged át a mindenkori parlamenti többségeknek, a tehermentesítô törvényeknek. A bíróság nem lehet az alkotmányozás "mostohagyereke". (Nincs kibontva pl. a védelemhez való jog, az anyanyelv használatának joga csak a büntetô eljárásban ingyenes, nem szól az alkotmány a bírósági szervezet alapjairól stb.)

A közvád (az ügyészség) intézménye az igazságügyi kormányzaton keresztül kapcsolódik az egységes igazságszolgáltatás rendszeréhez. (Egy nem centrális államban magam is ennek a híve lennék - ebben az összefüggésben vitatom Takács Imre pozitív értékítéletét.)

A román alkotmány pozitívuma, hogy érzi a gazdasági alkotmányosság jelentôségét (negyedik cím), részletesen szabályozza a tulajdont, a pénzügyi rendszert, a költségvetést és a közpénzek ellenôrzésére hivatott számvevôszéket.

Az alkotmány ötödik címe a jogállam koronájáról, az alkotmánybíróságról szól. A kilenctagú alkotmánybírósághoz az alkotmány éppen kilenc, taxatív módon felsorolt hatáskört telepít. A hatáskörök egyáltalán nem teszik túl nagy hatalommá az alkotmányvédô szervet, különösen a parlament irányában minôsíthetôk erôtlennek: az alkotmány lényegében egyszeri vétójoggal ruházza fel az alkotmánybíróságot.

Az alkotmány felülvizsgálatáról szóló hatodik cím - kizárva a szerves fejlôdés által szükségszerûen megkövetelt korrekciókat - a legmerevebb alkotmányok sorába emeli a román alkotmányt. Az alkotmány koherens egészet alkot, amikor a felülvizsgálat korlátai között felsorolja az állam nemzeti jellegét, egységes és oszthatatlan mivoltát.

A román alkotmány rövid olvasata után térjünk vissza a bevezetôben feltett kérdéshez: milyen örökséggel áldotta meg a szervetlen történelmi fejlôdés az 1991. évi alkotmányozást? Nem csupán beleérzés és szubjektív olvasmányélmény, hanem a tételes alkotmányjogból kiolvasható, hogy:

- az 1991. évi román alkotmány centralisztikus állammodellben gondolkodik,

- az államrezonon belül a hatalommegosztásnak egy kezdetlegesebb formáját valósítja meg,

- bár szóhasználatában (pl. a nemzeti médiáknál, az egyetemeknél stb.) használja az autonómia kifejezést, mégis általában érzéketlen mind az állami, mind a szélesebb társadalmi autonómiák iránt,

- különösen érzéketlen a nemzetiségi autonómia iránt,

- vallja a nemzetállam történelmileg túlhaladott eszméjét.

A huszadik századi modern európai alkotmányozás ezzel szemben egyre több autonómiát hoz létre az államszervezeten belül, árnyaljaegyensúlyozza a hatalmi ágakat, határozottan különválasztja a közhatalmat a civil társadalomtól.

A nemzetállam történelmi tehertételét meghaladni rendkívül nehéz, saját történelmét senki sem elôzheti meg. A térségben nem csak egyes számban létezik nacionalizmus, hanem nacionalizmusok vannak, szervezôdnek, pártokba rendezôdnek, hatalomra törnek.

A megmerevített, "örökérvényûvé" tett 1991. évi román alkotmány nem tette könnyûvé ennek a történelmileg egymásra utalt népeket megrontó - és a nagyhatalmak által korábban tudatosan gerjesztett - téveszmének a számûzését.