Toró T. Tibor "Eredeti" demokrácia vagy "liberalizált" diktatúra címû vitaindító rövid összefoglalója a romániai posztkommunista politikai rendszer sajátosságáról nem kevesebb feladatot szándékszik magára vállalni, mint a részünkrôl, romániai magyarság részérôl szükségessé vált stratégiaváltás kidolgozásáról, illetve a számunkra megfelelô stratégiáról párbeszédet indítani. Joggal hangsúlyozza a szerzô, hogy a kiindulópont csakis a velünk szemben álló felek és a potenciális partnerek minél alaposabb megismerése lehet. Célja tehát az lenne, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség kiutat találjon a fokozódó elszigetelôdés állapotából.

Toró T. Tibor vázlata szerintem önmagában is megállja a helyét és megállapításai vitaindítóként elfogadhatók, ha kizárólag az 1989 decembere utáni korszakot tartjuk szem elôtt. Tehát kezdjük a kezdetekkel: az 1989. évi decemberi eseményekrôl kialakítandó "igazsággal". Részünkrôl a kérdés feletti vitát feleslegesnek tartom. A román közvéleménynek kell szembenéznie vele még akkor is, ha ma - amint a szerzô írja - úgy tûnik, hogy "az Ťigazságť ejtve marad, mert akinek a legtöbb adat van a birtokában, annak nem érdeke ezek nyilvánossá tétele". Mindaddig, amíg ezt a román politikai gondolkodás el nem végzi és a közvélemény elôtt valós összefüggéseiben fel nem tárja, addig a remélt vagy szükséges átalakulás, mondjuk ki nyíltan, a demokratikus kibontakozás béklyóban marad. Mindaddig fennmaradnak a teljes tagadás esélyei is, illetve az olyan képtelenségek, hogy 1989 decemberében Romániában kívülrôl sugallt és irányított ellenforradalom volt az egyetlen üdvözítô nemzeti hôs Ceausescu rendszere ellen. Sarkítok - beismerem -, de az elmúlt hat év alatt a hatalom védelmi szárnyai alatt újra felszínre törtek azok az erôk, amelyek már minden nosztalgián túl nyíltan hirdetik a fentieket és a gazdasági meg társadalmi válságban, a kiúttalanságban vergôdô széles közvélemény pedig könnyen eshet csapdába. S ez megtörténhet annál is inkább, mert nem lebecsülendô körök és rétegek érdeke határozza meg.

Az elemzésnek szerintem az 1989. decemberi események elôtti gyökerekhez kell visszatérnie. A letûnt rendszer sajátosságait alaposabb vizsgálat tárgyává kell tenni, mert ez a rendszer nem csupán az elnyomó szervek és apparátus erôszakos fellépésével biztosította fennállását. Ebben a kisebb-nagyobb kiváltságokkal érdekeltté tett mind szélesebb rétegeket. Felülkerekedett benne a nemzeti jelleg, a kommunizmus csupán a fedô keret maradt. Az elônyöket, még ha jelentéktelenek voltak is azok, tudjuk nagyon jól, kik élvezhették. A kiválasztás a nemzeti kommunizmus végsôkig vitt összpontosításában a rendszer elsô jellemzôjére esett. Már-már leplezetlenül került elôtérbe a gyakorlatban megvalósított, de aztán elméletileg is kimondott uralkodó nemzet eszméje.

Egészen furcsa, sôt mondhatni gyanús módon a román politikai tudomány a kérdést óvatosan megkerülte, pedig szerintem éppen az lenne a legérdekfeszítôbb, hogy feltárjuk a hatalmat gyakorló szervek (a párt- és államapparátus, a securitate, a volt milícia, a hadsereg tisztikara, a "szocialista demokrácia" köntösébe öltöztetett szervezetek) összetételét, de túl ezen, az elônyöknek azt az egész rendszerét, amely a nagyüzemi apparátustól, a valamivel nagyobb jövedelmet hozó kereskedelemben és a szolgáltatások hálózatában alkalmazott személyzetig és a kollektív gazdaságok vezetôségéig egészen széles rétegeket tett érdekeltté a rendszer folytonosságának megôrzésében. Az elônyök rendszere kiterjedt a városokba való letelepedés és a lakáshoz jutás intézéséig, s amikor a gazdasági válság a túlméretezett nagyipart mindinkább érintette, már az is kiváltság volt, hogy ki és milyen munkahelyhez jut, milyen áron kap alkalmazást.

Tudom, hogy a kérdés rendszeres feldolgozásához olyan adatokra lenne szükség, amelyekhez mi nemigen jutunk hozzá, mert - példának okáért - még az urbanizáció kivételesen nagy méreteket öltött folyamatáról, annak irányított rendszerérôl, sajátosságairól, a városokba betelepített lakosság eredetérôl, a felülrôl irányított oktatási hálózatról stb. sem állnak rendelkezésünkre kellô elemzést biztosító adatok. Pedig éppen ez a sajátosság, mint említettem, a kisebb-nagyobb elônyök és kiváltságok széles skálája tartotta a lelket a már régen agóniában vergôdô rendszerben, de okozta látványos bukását is, mert a kiváltságok és elônyök rendszere már olyannyira széles tömegeket vont hálózatába, hogy nem volt képes továbbra is biztosítani még a mizerábilis elônyöket sem. Szerintem a kártyavárszerû összeomlásnak az igazi okai is ott keresendôk, ahol a rendszer továbbélését meghosszabbító okok rejtôznek.

Nem akarom ezzel lebecsülni azok érdemét, akik nem az összeomlás után lettek hôsei az események felgyorsulását eredményezô folyamatoknak. Ezt annál kevésbé volnék hajlamos tenni, mert azt az ellenzék közremûködésével vagy legalábbis semleges viselkedésével a hatalom az elôretolt erôsen sovén, sôt fasisztoid pártjainak eszköztárával megtette. Az átalakulás kapcsán magát legitimáló hatalom élvezôi mindent megtettek, hogy az igazi hôsöket a közvélemény elôtt a legelképesztôbb rágalmakkal lejárassák. Kezdôdött azzal, hogy Tôkés Lászlót a hírhedt Gh. Funar párhuzamába, párosába állítsák, hogy marginalizálják és félreállítsák, rágalmazzák Mircea Dinescut, Andrei Plesut, Doina Corneát, Király Károlyt, Damian Hurezeanut, Dan Petrescut és mindazokat, akiket ellenzéki múltjuk a nemzeti kommunizmus örökségével való szembenézésre predesztinált és kisebb vagy nagyobb következetességgel vállalták az igazán nem könnyû feladatot.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy mi köze van mindennek a vitát alkotó témához. Szerintem van, és ez abban keresendô, hogy a hat évvel ezelôtti események akarva-akaratlanul alapjaiban fenyegették, sôt támadták ki a múlt rendszer elônyeit és kiváltságait élvezôk érdekeit. Azok az elmúlt utolsó fél évtized vajúdásaiban saját bôrükön kezdték tapasztalni, hogy mit veszítenek, ha valóban demokratikus átalakulás bontakozik ki.

Mindennél fogva, a gyökerek mélyebbre nyúló vizsgálata mellett szükségeltetik a vita tárgyát képezô kérdés elemzésében az érdekfolytonosság közelebbi felmérése. Mondanom sem kell persze, hogy a politikában döntô szerepük van az érdekeknek. Az lenne tehát szerintem a második legfontosabb kérdés, hogy megállapítsuk, mennyire áll fenn a letûnt vagy annak hitt rendszer és a mai román közélet között az érdekek folytonossága, miben módosultak ezek az érdekek, kik a hordozói, mennyire érvényesülnek a politikai uralmi rendszeren túl a gazdasági élet szférájában (amit a szerzô joggal nevez a politikai hatalom gazdasági hatalommá való konvertálásának), a szociális átrendezôdés folyamatában. Az érdekfolytonosság némileg módosult formája szerintem vitán felül áll, mert az aktív korosztály ugyanaz, a generációs csere biológiai okoknál fogva még várat magára, s ha be is következik, akkor sincs kizárva az érdekek folytonossága, nem garantált az érdekrendszer radikális megváltozása.

Ami a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget és a vele azonosuló romániai magyarságot illeti, talán még fontosabb azzal szembenézni, hogy a már említett érdekrendszer mennyiben kerítette bûvkörébe az ellenzéki erôket, az RMDSZ potenciális partnereit, mert szerintem ez is a mai román közélet egyik jellemzôje. Könnyû persze ma megállapítani, hogy az RMDSZ és általában a romániai magyarság mindkét eddigi választáson, fôleg az elnökjelöltek esetében, enyhén szólva melléfogott. Gondoljunk csak a Radu Câmpeanu magyarellenes megnyilvánulásaira, vagy arra, hogy miként nyilatkozott és fôleg mennyire fordult el tôlünk a Demokratikus Konvenció elnöke, Emil Constantinescu úr, és mindenekfölött arra, hogy a Tanügyi Törvény vitája és parlamenti elfogadása alkalmával a Demokratikus Konvenciót alkotó vagy a belôle kilépett pártok képviselôi ritka kivételtôl eltekintve, hogyan zárkóztak fel a kormánypártok koalícióját alkotó képviselôk mögé a számunkra diszkriminatív törvény elfogadásában, parlamenti szentesítésében. A magukat demokratikus ellenzéknek tituláló képviselôk az egész romániai oktatás kárára lemondtak a demokratikus elvek érvényesítésérôl, s csak az egyetemi hallgatók októberi fellépése kényszerítette ôket újra az ellenzék színeiben tetszelegni, de akkor sem használták fel az alkalmat a kizárólagosan központosított antidemokratikus törvény revíziójára. De kérem olvasóinkat, nézzék át a Demokratikus Konvenció nemrég meghirdetett szerzôdését Romániával, amely arra hivatott, hogy a következô helyhatósági, parlamenti és elnökválasztásokban a program szerepét töltse be. Túl azon, hogy a szerzôdést populista jelszavak jellemzik, és hogy szellemiségét ugyanaz a köz- és összpontosított, felülrôl irányított etatista szellem hatja át, a kisebbségi kérdés demokratikus rendezése a teljes mellôzést "élvezi". De még a Liberális Párt 1993-as alakulata is, amelyik úgy tûnt, hogy hajlamosabb lenne jogos követeléseinket támogatni, vezetôinek legutóbbi megnyilatkozásaiban egyaránt elítélik ugyebár a szerintük egyformán szélsôséges Gh. Funart és Tôkés Lászlót, akit méghozzá románellenességgel vádolnak és rágalmaznak. Hogy ezt teszi maga az ország elnöke, ezt teszik a kormánypárt képviselôi vagy az ôket támogató pártok, azt már megszoktuk. Az elnök úr nem feledheti, hogy éppen Tôkés László részérôl érte nemegyszer szerintem jogos bírálat. De már úgy látszik, hogy napirenden van az elnök úr bírálásának a tilalma is, illetve, hogy az esetleges bírálat milyen szenvedélyes türelmetlenségbe ütközik. A magyarság szavazatát 1992-ben élvezô Demokratikus Konvenció elnökjelöltje Emil Constantinescu rektor úr is követni szándékszik a nemzeti kizárólagosság útját? A jelek erre mutatnak.

A romániai politikai élet legfôbb jellemzôje szerintem a nemzeti színezetbe öltöztetett etatista kollektivizmus, a nemzeti érdek jelszavai alatt szervezôdô, mindenben központilag felülrôl irányított rendszer mûködtetése. Ki nem mondottan, de valójában a kommunista rendszer relikviája él tovább, a demokratikus centralizmus, amelyben - mint jól tudjuk - a demokratikus jelzônek csak dekoratív és leplezô szerep jut. Persze ma már ez nehezebben eladható, és szükség van rá, hogy nemzeti színezetet kapjon. A nemzeti érdek az, amely maga alá gyúr mindent: a demokráciát, a civil társadalom bármiféle önszervezôdését, az önkormányzás nyílt vagy burkolt elvetését. S ma még úgy tûnik, hogy egy ilyen közegben az ellenzék sem érzi magát feszélyezve. Hogy mindez nem csupán a demokratikus kibontakozás kerékkötôje s ennél fogva végsô soron a valós nemzeti érdekeknek mond ellent, azt ma még csak a politikai hatalomból kizárt vagy akár a pártokon is kívül álló román értelmiségiek elég szûk köre ismerte fel és meri kimondani. Ám meg is kapja a magáét, a nemzetáruló jelzôt. Ez az értelmiségi csoport, melynek írásai a központi sajtó szintjén az Academia Catavencu, a Dilema és részben a 22 hetilapok hasábjain jelennek meg, megérdemli, hogy figyeljünk rá és reményt lássunk benne hosszabb távon.

Rövidebb távon tehát a nemzeti érdek színezeteiben, valójában a nemzeti kizárólagosságnak alárendelt román politikai élet egész palettáján szerintem nem mûködik az, amit Toró T. Tibor a hatalom-ellenzék dichotómia logikájának nevez. S amíg ez nem fog mûködni, kevés remény van arra, hogy az RMDSZ s vele együtt az egész romániai magyarság szavahihetô partnerekre találjon. Tudom, hogy égetôen fontos számunkra a román demokratikus erôk szövetsége, de nem az RMDSZ-en múlott, hogy a romániai demokratikus kibontakozás szempontjából is létfontosságú összefogás vagy egymásra találás késik, illetve rövid távon reménytelen. Az uralkodó nemzet érdekkörében és kizárólagosságában szervezôdô román politikai élet a maga számára mindennél fontosabbnak tartja ezen érdekek körülbástyázását, s ezt továbbra is csak úgy érheti el, ha mindent kézben tart, ha az erôsen központosított hatalomgyakorlást helyezi elôtérbe.

Ennek szolgálatában áll a hatalom minden szintjét (a törvényhozást, a végrehajtást és az igazságszolgáltatást) átszövô ún. rugalmasság, de támpontjai közé tartozik a hadsereg és nem utolsósorban a nemzeti egyház kizárólagosságára törekvô ortodox egyház.

Mindezzel higgadtan számolni kell, s éppen ezért továbbra is feladatunk figyelemmel kísérni a román politikai élet mozgásait, abban reménykedve, hogy a harmadik évezred küszöbén álló Európában egy elavult rendszer konzerválása kilátástalan, s ennél fogva a román politikai élet érdekrendszere nem maradhat a megmerevedés állapotában. Nincsenek illúzióim, hogy akár a nemzetközi szervek és szervezetek, vagy a magukat demokratikusnak tartó nagyhatalmak fellépése számunkra kedvezô változást hoz, mert sem következetes akarást, sem hatékony közbelépést e téren eddig nem tapasztaltunk. De a felzárkózás már román nemzeti érdek is, s vele együtt megkerülhetetlen nem csupán a gazdasági élet, hanem a politikai berendezkedés modernizálása is.

Nem jelenti persze mindez, hogy az RMDSZ és a romániai magyarság tétlenül és karba tett kézzel szemlélje a körülötte zajló eseményeket és várja az elkerülhetetlen átalakulást. A sürgôs teendôk sorában megkülönböztetett feladatnak tartanám a központi irányítástól és beavatkozástól minél nagyobb gazdasági függetlenséget biztosító állapot rendszeres követését közösségünk minden szintjén. Korszerûtlennek hangzik ma a gazdasági önállóság jelszava, de itt nem az autarkiára épülô gazdaságra, hanem a központi irányítás és beavatkozás visszaszorítására gondolok. A kérdés persze az, hogy milyen eséllyel, milyen módszerekkel valósítható meg egy ilyen program, és mit tehet e téren a romániai magyarság érdekszervezete. Kezdjük talán az utóbbival. Kézenfekvônek látszik a minél szélesebb körû felvilágosítás és tájékoztatás az érvényben lévô vagy érvénybe lépô kormányrendelkezésekrôl, törvényekrôl, azzal a céllal, hogy azok esetleges elônyeit kihasználhassuk, illetve esetleges hátrányait elkerüljük. Az RMDSZ pályázatok meghirdetésével, közgazdász-szervezetünk a létrehozott gazdakörök támogatásával, állandó hírszolgálat kiépítésével, a közvetítô hálózat támogatásával jöhetne számításba, és jó volna szerintem errôl az egész kérdéskörrôl kikérni és meghallgatni szakembereink véleményét, esetleg vitát indítani. Egyszóval kidolgozni egy jól átgondolt alternatív gazdasági programot, nagyobb hangsúlyt fektetni egész munkánkban erre a térre, pragmatikusabban fellépni a gazdasági és szociális gondok megoldásában.

Vegyük például a mezôgazdaságot, mely ágazatban magyarságunk zöme él és tevékenykedik a falvakban és kisvárosokban. Tanúi vagyunk, hogy a földjét többé-kevésbé visszakapott, kisgazdaságot folytató földmûveseinket mennyire gúzsba köti az állami monopólium a föld megmûvelésétôl egészen a gabona-, gyümölcs- és zöldségtermelésben, az állattenyésztésben elôállított termékek feldolgozásáig és értékesítéséig.

Teljes a kiszolgáltatottság az általános válságban vergôdô iparban és a szolgáltatások terén. Sajnálattal állapítom meg, hogy e téren az RMDSZ csaknem teljesen passzív szemlélôje maradt a folyamatoknak, pedig legalább a kézmûipari és szolgáltatási szférában már régen esedékes saját stratégiát dolgozhatott volna ki. Nem titok, hogy a fejlett országokban mekkora helye van a kézmûvességnek, de fôleg a szolgáltatásoknak, mennyi munkalehetôséget biztosíthat ez a rövid és hosszú távon egyaránt jövedelmezô két ágazat, hogy a gazdasági függetlenedés útján milyen lehetôségeket rejt. Nem említettem a létfontosságú hitelbankok felállítását!

Csak ebbôl a két-három példából kiindulva világos, hogy oktatási stratégiánk is újragondolást követel. Szûkös nyomorúságunkban is nagyobb áldozatokat igényel saját oktatási hálózatunk fokozatos és konok kiépítése. Politikai küzdelmünket ki kell egészíteni a jobban átgondolt oktatási hálózat kiépítésével. Az egyetemi és fôiskolai oktatás marad persze továbbra is a fô gondunk, de miért hagyjuk figyelmen kívül a szolgáltatások és a kézmûipar számára szakembereket képzô szakiskolai hálózatunkat. Gondoljuk csak meg, hogy a legfejlettebb országokban is az ifjúság legfeljebb 15-25 százaléka keresi boldogulását a felsôfokú oktatásban. A többi 75-85 százalék a minél hamarabb megélhetést biztosító szakmai oktatás felé fordul.

Itt van aztán a felsôfokú oktatásunk fogas kérdése. Természetes, hogy minden eszközzel küzdenünk kell a számunkra létfontosságú és szimbólumjellegû Bolyai Tudományegyetem visszaállításáért, de ezzel párhuzamosan ki kell építeni saját felsôoktatási hálózatunkat. Ôszintén bevallom, hogy mindmáig nem tudom megérteni: mi az oka annak, hogy a Nagyváradon Tôkés László püspök úr kezdeményezte fôiskola nem talált egyöntetû és hatékony támogatásra, sôt, mondhatnám köreinkben is akadtak-akadnak ellenzôi. A kezdetekkel járó hiányosságok kiküszöbölésében nem az az egyetlen út, hogy a gondolatot feladjuk és a törekvést legjobb esetben tétlenül nézzük! Az lett volna és lenne ma is a feladatunk, hogy határozott melléállással összefogva küzdjünk a hiányosságok és nehézségek leküzdéséért.

Summázva a sok más téren is javítható és kívánalmakat igénylô oktatási gondjainkat a szakoktatásban és szakemberek felsôfokú képzésében, szerintem újragondolásra van szükség, az alternatívát is jelentô magán- és felekezeti oktatás célirányos hálózatának távlati átgondolására.

Az RMDSZ érdekvédelmi szervezetként határozta és határozza meg magát, de szerintem az érdekvédelem egyre inkább eltolódik a kimondottan politikai érdekvédelem irányába. Ez az 1996. évi választások távlatában természetes módon még inkább így fog alakulni. Ne feledjük azonban, hogy a velünk szemben álló felek arra törekednek, hogy minden energiánkat a politikai küzdelem terén ôröljék fel, mert itt mindenképpen óriási fölényben vannak. Ezt a csapdát el kell kerülnünk. Az érdekvédelmet nekünk ki kell szélesíteni és a politikai küzdelmet ebben csak addig a határig vállalni, amíg az ésszerûen igazolja létjogosultságát.

Lehet, hogy hozzászólásom a vitához mellébeszélésnek tûnik, hajlandó vagyok beismerni korlátozott jellegét, ha ezt érvekkel feltárja bárki. A romániai magyarság aggasztó kérdéskörét szerintem vesztünkre lenne eltolni a politikai küzdelem irányába. Ezt persze le nem becsülô hangsúlyeltolódást javasolok az energiák olyan irányváltására, amely magunkra maradottságunkkal többet számol, többet ad a saját intézményrendszerünk és gazdasági meg szociális függetlenedésünk megalkotására, értve ezen az állami, központi beavatkozás lehetôségeinek a visszaszorítását, ha tetszik: korlátozását.