Toró T. Tibornak a Magyar Kisebbség 1995/2-es számában megjelent írása - "Eredeti" demokrácia vagy "liberalizált" diktatúra - pontos körképet nyújt az 1989 után kialakult politikai rendszer sajátosságairól, külön fejezetet szentelve az átmenet forgatókönyveire; a politikai elit és az általa képviselt politikai kultúra jellemzôire; valamint a létrejött intézményrendszer szervezeti-szerkezeti összefüggéseire.

Magam részérôl a kialakult politikai rendszer sajátosságait egy új szempontból szeretném megvizsgálni - a jelzett idôszak (1989-1995) parlamenti és önkormányzati választásainak eredménye szempontjából. A választásokat egy olyan "gyorsfényképnek" tekintem, amely az adott idôpontban pontos - számszerûsíthetô - információt nyújt a politikai paletta színezetérôl; a pártok támogatottságáról, annak változásáról.

Tanulmányom - tárgyának hatalmas adatmennyiségébôl kiindulva - kényszerû önkorlátozások sorozata. Csupán egy-egy összefüggés, egy hipotézis felvázolására vállalkoztam, a vizsgált szempontok mindegyike külön tanulmány tárgyát képezhetné. Terjedelmi szempontokat szem elôtt tartva csak a megyei adatokat dolgoztam fel. Ez különösen az önkormányzati választások esetében jelent komoly korlátozást, ahol a megyei adatok csupán tendenciákat jeleznek - a pontosabb elemzés érdekében megkerülhetetlen a településszintû adatok vizsgálata.

Tanulmányom gerincét egy grafikonokból és térképekbôl álló sorozat jelenti, ezeken keresztül próbálom bemutatni a választások alkalmával rögzített képet. Úgy gondolom, hogy egy-egy ábra olykor szemléletesebben, lényegretörôbben mutatja be a környezô valóság mérhetô részét, mint a csupasz számsorok. Különösen nagy hangsúlyt fektettem a "választási földrajzra", a megyei adatok összefüggéseinek kimutatására. Az ábrákat - hozzá fûzött megjegyzéseimmel - egy-egy kérdéskör szerint csoportosította.

Terjedelmi okok következtében csupán a pártok kormány/ellenzék csoportosítása esetében vállalkoztam a leadott szavazatok számának vizsgálatára, egy-egy párt támogatottságának alakulása nem képezi a tanulmány tárgyát. Kivételt teszek az RMDSZ esetében, ahol mélyebb összefüggéseket is megpróbálok kimutatni.

Az önkormányzati választások esetében csupán négy párt által megszervezett mandátumok megyék szerinti arányának bemutatására vállalkoztam, a vizsgálatba bevont adatok természetüknél fogva nem alkalmasak egy pontosabb kép felvázolására.

Mivel az utolsó választások óta eltelt lassan négy év, és az idén új választások elé nézünk, mellékletként közlöm a Soros Alapítvány által kezdeményezett "A közvélemény barométere" (Barometrul de opinie publica) elnevezést viselô felméréssorozat pártok támogatottságára vonatkozó adatsorát.

Az 1989 decemberi változások új szakaszt nyitnak Románia történetében. A Román Szocialista Köztársaság elnökét, Nicolae Ceausescut letartoztatják, elítélik, majd december 25-én kivégzik. A régi struktúra összes politikai és állami szervezetét megszüntetik. Megalakul a Nemzeti Megmentési Front (Frontul Salvarii Nationale), az ország irányítását ennek Ideiglenes Tanácsa (Consiliul Provizoriu) veszi át. December 26-án a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa Elnökévé (Presedinte al Consiliului Frontului Salvarii Nationale) Ion Iliescut választja, aki Petre Romant nevezi ki az Ideiglenes Kormány (Guvernul Provizoriu) élére.

1990. február 1-én megalakul a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (Consiliul Provizoriu al Unitatii Nationale), amelynek felét a Nemzeti Megmentési Front, felét az újonnan létrejött pártok delegálják. A Tanács kiegészül a nemzeti kisebbségek képviselôivel. Irányítását ennek Végrehajtó Bizottsága (Birou Executiv) látja el, amelynek elnöke Ion Iliescu. A Tanács egyidejûleg törvényhozó testületként mûködik, legfontosabb feladata a választási törvény kidolgozása és elfogadása. Ennek alapján az 1990. május 20-án - a második világháború utáni elsô szabad választáson - megválasztják az ország parlamentjét és köztársasági elnökét.

A parlament kétkamarás, a képviselôházat és a szenátust egyaránt közvetlen választásokon választják. A képviselôház 387 képviselôbôl, a szenátus 119 szenátorból áll. A választási rendszer arányos, a listaállítás területi és kötött a mandátumok területi elosztásával. Az elnökválasztás ugyanakkor abszolút többségi, kétfordulós szavazással történik. Független jelöltek indulhattak pártlistán. A képviselôház esetében a töredékszavazatok számára országos kompenzációs kosarat alakítottak ki, a mandátumok utólagos területi visszaosztásával. Explicit küszöb az 1990-es választásokon nem volt, az implicit küszöbhatár a képviselôház esetében 0,21%, míg a szenátusnál 0,26% volt. A képviselôház kiegészült azon nemzeti kisebbségek szervezeteinek képviselôivel, amelyek nem érték el az egy mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszámot.

A parlamenti választásokon való részvétel igen magasnak mondható - 86%, az érvénytelen szavazatok aránya a képviselôház megválasztásakor 7,5%, a szenátus esetében 5,8% volt. A választásokon a képviselôház esetében 18 párt (közöttük a magyar és a német kisebbség szervezete) szerez mandátumot, amely kiegészül további 9 nemzeti kisebbség szervezetének képviselôivel. (1. ábra) A szenátusba 7 párt és egy független jelölt szerez mandátumot. (2. ábra) A mandátumok döntô többségét - az új alkotmány kidolgozásához szükséges kétharmadot - a párttá alakult Hazafias Megmentési Front szerzi meg. Választási sikerének titka elsôsorban az államigazgatási hálózat és a tömegkommunikáció fölötti uralom, valamint az a tény, hogy a választásokig az általa uralt Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa egyidejûleg tölti be a törvényhozás és a végrehajtás szerepét, látja el a települési önkormányzatok feladatkörét.

A parlamenti választások egy kialakulóban levô pártrendszert rögzítenek, amely a pártok számát tekintve sokpártrendszer; azonban az átmenetet levezénylô párttal szembeni egyenlôtlen esélyek, valamint az idô rövidsége a hatalom birtoklása szempontjából egy hegemonisztikus rendszert eredményezett.

Az 1992-es választások következtében gyökeresen megváltozik a parlament összetétele. A kormánypártban bekövetkezett szakadás, a demokratikus ellenzék összefogása, a szélsôséges pártok térnyerése mind-mind olyan tényezô, ami a politikai mezô széthúzódását eredményezi.

Új választási törvényt fogadnak el (68 és 69/1992). Változik a parlamenti mandátumok száma (515-rôl 471-re), ami a képviselôház esetében csökkenést (396 - 328), a szenátus esetében egy kisebb növekedést jelent (119 -143). A képviselôház esetében ehhez hozzáadódik a nemzeti kisebbségek képviseletének változó száma. Bevezetik az országos kompenzációs kosarat a szenátus esetében is. Megtiltják a független jelöltek pártlistán való indulását. A pártrendszer stabilizálása érdekében bevezetik az explicit választási küszöböt, ami 3%. Küszöböt vezetnek be a nemzeti kisebbségek esetében is - el kell érniük az egy képviselô megválasztásához országos szinten leadott érvényes szavazatok középarányos számának legalább 5%-át.

A választásokat szeptember 27-én tartják, a részvételi 76%-os, ami 10%-kal kevesebb, mint az 1990-es választások alkalmával. Nagyon magas az érvénytelen szavazatok aránya: 12,7% a képviselôház, és 9,2% a szenátus esetében.

A választási küszöböt a képviselôház esetében 7 párt lépte át, ami kiegészült 13 nemzeti kisebbség szervezeteinek képviseletével. (3. ábra) A kormánypárt Ion Iliescut támogató szárnya (FDSN) a parlamenti mandátumok egyharmadát, az ellenzéki alternatíva (a Demokratikus Konvenció és az RMDSZ) a mandátumok további egyharmadát szerezte meg. A fennmaradó helyeken a kommunista utódpártban (FSN) maradt technokrata elit, a nacionalista, de programját tekintve nem rendszerellenes PUNR; a kialakuló rendszer kétoldali ellenzékét képezô PRM és PSM, valamint a nemzeti kisebbségek képviselôi osztoznak.

A szenátus esetében a különbség annyi, hogy átlépi a választási küszöböt a kommunista utódpárt falusi szavazatok megszerzéséért létrehozott pártja, a PDAR. (4. ábra)

A Demokratikus Konvencióban részt vevô pártok és az általuk megszerzett parlamenti mandátumok száma a következô: PNT-CD 42 képviselôházi és 21 szenátusi mandátum, PAC 13 - 7, PNL-AT 11 - 1, PSDR 10 - 1, PER 4 - 0, és PNL-CD 2 - 4.

A FDSN kisebbségi kormányt alakít a PUNR, a PRM és a PSM - valamint a PDAR - támogatásával.

A parlamenti választások - az elnökválasztáshoz és az önkormányzati választáshoz hasonlóan - korrekciós mechanizmus szerepét töltik be, ami idôszakonként kivetíti - és négy évre rögzíti - a politikai rendszerben végbemenô változásokat. Milyen helyzetképet kapunk az 1992-es parlamenti választások esetében a pártrendszer típusáról? Mint említettem, az 1990-es kiindulási helyzet a hegemonisztikus hatalomgyakorláson alapuló mérsékelt sokpártrendszer. Az 1990-es választás pluralista-versengô polarizált sokpártrendszert rögzít. Ami a hatalom birtoklásának módját illeti: nyílt és szabályozott verseny folyik a hatalomért, a kormányzati hatalomban a váltás lehetôsége reális. A pártrendszer további összetevôi megegyeznek a polarizált sokpártrendszer jellegzetességeivel. A választási küszöb ellenére 7, illetve 8 párt szerzett parlamenti mandátumot. Teret nyernek a rendszerellenes pártok, amelyek mindkét oldalról megkérdôjelezik a társadalmi berendezkedést. A politika ideologizált, a pártok közötti politikai és ideológiai távolság nagy, ennek következtében a pártok közötti politikai konszenzus foka alacsony; a Demokratikus Konvenciót leszámítva nincs kormányképes ellenzék, a túllicitálási spirál következtében a pártrendszerben centrifugális erôk hatnak.

A volt kommunista tábor országainak mindegyike a hatalomváltás után választ kellett hogy adjon egy igen fontos kérdésre: a többpárti demokrácia keretein belül milyen kormányzati rendszert választ. A politikatörténet ebben a kérdésben két tradíciót ismer - az autoriter, az állam és a végrehajtó hatalom folyamatos erôsítését célul tûzô "bonapartista" tradíciót; a másik a "republikánus" tradíció, amely a népszuverenitás elvét - ennek intézményeit - helyezi a középpontba, a parlamentnek alárendeli a végrehajtó hatalmat. Az elsô tradíció az elnöki-félelnöki rendszer kialakulását generálja; a második a "rajnai modell", az erôs miniszterelnöki rendszer irányába mutat. Mindkét kormányzati típusnak vannak elônyei: az elnöki rendszer nagyobb mértékben biztosítja a politikai rendszer stabilitását; a miniszterelnöki jobban leképezi a választópolgárok akaratát, és - ami a mi esetünkben kiemelt fontosságot képez - megnehezíti az ázsiai politikai kultúrán alapuló centralizált, paternalista rendszerhez való visszatérést.

Romániai esetében - a tradíciók, a politikai kultúra, és a változást irányító hatalmi elit érdekeinek egybeesésével - a félelnöki (francia típusú) rendszerre esett a választás, amely megôrzi a parlamentáris kormányzati formát, de a köztársasági elnök számára többletjogosítványokat biztosít.

Figyelembe véve a kormányzati rendszer sajátosságát, továbbá azt a tényt, hogy a kiforratlan pártstruktúra és az intézmények gyengesége következtében a politikai életben nagyon nagy a személyiségek szerepe, az elnökválasztásnak kiemelt tétje van.

Az 1990-es elnökválasztáson - amelyet a parlamenti választásokkal egyidejûleg tartottak - három elnökjelölt indult: Ion Iliescu a Nemzeti Megmentési Front jelölteként, Radu Câmpeanu a Nemzeti Liberális Párt, és Ion Ratiu a Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpárt jelölteként.

Ion Iliescu megszerezte az érvényes szavazatok 85,1%-át, Radu Câmpeanu 10,6%-ot, Ion Ratiu pedig 4,3%-ot kapott. A választásokon való részvétel 86%-os volt, az érvénytelen szavazatok aránya az összszavazatok 3%-át tette ki.

Érdekes megvizsgálni az ellenzéki elnökjelöltekre - Radu Câmpeanura és Ion Ratiura - leadott szavazatok megyék szerinti bontását. (5. ábra) Megállapíthatjuk, hogy az ellenzéki jelöltekre elsôsorban az erdélyi megyékben szavaztak - Radu Câmpeanura fôleg a magyar választópolgárok szavaztak, Ion Ratiu a legtöbb szavazatot Bánságban, Dél-Erdélyben és a Kôrösök vidékén kapta. Számszerûen: Radu Câmpeanu Hargita megyében az érvényes szavazatok 76,5%-át kapta; Kovászna esetében 65,9%, Maros 36,7%, Bihar 26,4% a szavazatainak aránya. Érdekes, hogy Szatmár megyében - annak ellenére, hogy az RMDSZ országos támogatását élvezte - a szavazatainak aránya nem éri el az RMDSZ-listára leadott szavazatok 60%-át sem. A Ion Ratiura leadott szavazatok aránya: Temes megye esetében 7,6%, Szeben 6,6%, Brassó 6,3%, Kolozs 6,2%, Arad 6,2%, Szatmár 5,8%, Bihar esetében 5,1%. Együttesen Hargita megyében a szavazatok 80,4%-át szerzik meg, Kovászna megyében 67,8%-ot, Maros 39,6%-ot, Temes 29,8%-ot, Arad 22,0%-ot. Erdélyen kívül Bukarest esetében a két elnökjelöltre leadott szavazatok aránya meghaladja a 20, Prahova és Konstanca esetében a 10%-ot. Az ellenzéki jelöltekre legnagyobb arányban szavazó megyék az ország gazdasági szempontból legfejlettebb, legjobban polgárosodott megyéi; az 1989-es hatalomváltás ezekben a megyékben torkollott véres összetûzésekbe. Feltételezem, hogy a szavazókörzeti adatok birtokában megállapíthatnánk, hogy az ellenzéki pártok jelölteire - a magyar nemzetiségû választópolgárokat leszámítva - döntô többségében a városok, ezen belül a nagyvárosok polgárai szavaztak.

Ion Iliescura az Erdélyen kívüli területeken szavaztak - támogatottságának aránya hét megyében - Botosani, Buzau, Neamt, Vaslui, Calarasi, Ialomita és Olt esetében - meghaladja a 95%-ot.

Az 1992-es elnökválasztáson - a Hazafias Megmentési Front fokozatos eróziója következtében - szétnyílt a politikai mezô, és a kialakult politikai berendezkedés demokratikus ellenzéke a Demokratikus Konvenció keretében a siker reményével állíthatott közös jelöltet. A szeptember 27-én megtartott elnökválasztás elsô fordulóján hat elnökjelölt indult: Ion Iliescu, a Nemzeti Demokrata Megmentési Front jelöltjeként; Emil Constantinescu a Romániai Demokratikus Konvenció; Gheorghe Funar a Román Nemzeti Egységpárt; Caius Traian Dragomir a Nemzeti Megmentési Front; és Ioan Mânzatu a Republikánus Párt színeiben, valamint Mircea Druc független jelölt. A részvételi arány 76,2% volt, az érvénytelen szavazatok aránya 4,6%. Az elsô fordulóban Ion Iliescu a szavazatok 47,3%-át, Emil Constantinescu 31,2%-át, Gheorghe Funar pedig 11,8%-át kapta. A többi elnökjelölt az érvényes szavazatok - külön-külön - kevesebb mint 5%-át kapták.

A második forduló október 11-én az elsô két jelölt megmérettetését hozta, a részvételi arány igen magas, 73,2% volt, az érvénytelen szavazatok aránya 0,9%. Ion Iliescu az érvényes szavazatok 61,4%-át, Emil Constantinescu 38,6%-át szerezte meg. Sajnos az elnökválasztás eredményének megyék szerinti bontása nem áll rendelkezésemre, azonban az ellenzéki elnökjelöltre leadott szavazatok döntô többségükben értelemszerûen egybeesnek az 1992-es parlamenti választásokon az ellenzéki pártokra leadott szavazatok megyék szerinti bontásával.

Az elnökválasztás közeledtével a potenciális elnökjelöltek esélyeirôl: Ion Iliescu 37%, Emil Constantinescu 19%, Adrian Nastase 4%, Petre Roman 4%, Gheorghe Funar 2%. (Forrás: CURS, 1995. december.)

Az elnökválasztás idôpontjának közeledtével ismételten fel-felmerül a magyar nyelvû sajtóban a kérdés: indítson-e az RMDSZ elnökjelöltet? Az elônyök egyértelmûek. Az elnökválasztást a parlamenti választással egyidejûleg tartják, és mivel a politikai élet elsôsorban személyiségek - nem pártok és programok - harca, az általános választási kampány gerincét képezheti egy-egy jól mediatizálható elnökjelölt középpontba állítása. A romániai politikai életben egy-egy pártot annak vezetôivel, a választási kampányban annak elnökjelöltjével azonosítanak. Ennek ellenére úgy gondolom, hiba lenne elnökjelöltet állítani. Az RMDSZ-re leadott szavazat etnikai szavazat, ezt egyik napról a másikra nem lehet pozitív elôjellel feloldani. Bármilyen sikeres lehet egy magyar elnökjelölt, az RMDSZ-re nem fognak értékelhetô számban nem magyarok szavazni. Ugyanakkor rontaná az ellenzéki elnökjelölt nyerési esélyeit. Egy többszörösen osztott, átideologizált politikai mezôben, amelynek egyik alapeleme a nemzeti kizárólagosság, az etnikai törésvonal megjelenése az elnökjelöltek szintjén a szélsôséges pártoknak kedvezne, megteremtve ugyanakkor azt a bipolaritást, amely Ion Iliescunak centrumpozíciót biztosítana. Programját tekintve az RMDSZ nem tud az egész ország számára alternatívát nyújtani. Szándéknyilatkozat-szintû alapelveken kívül a tényleges programpontok csak a magyarok számára nyújtanak valamelyes - nagyon távoli - jövôképet. Nem hiszem, hogy ezzel a programmal ki lehet állni elnökjelöltként egy ország nyilvánossága elé. Az elnökjelölt-állítás mellett említik azt a szempontot, hogy a nyilvánosság reflektorfényében meg tudjuk gyôzni a közvéleményt igazunkról. Szerintem a választási kampány rövid ideje nem igaz/hamis megközelítésû vitákról, hanem szavazatszerzésrôl szól. Az igazságok hirdetésére az esetek többségében rendelkezésre áll négyévenként három év...

Az ellenzéki pártok Románia esetében nem csupán a polgári társadalmak szokásos kormányzati alternatíváját jelentik. Esetleges gyôzelmük az akadozó, felemás reformok országában végleges szakítást jelentene a posztkommunista struktúrával. Érdemes megvizsgálni választási eredményeiket.

Az 1990-es választások idôpontjában öt párt számított ellenzékinek: az RMDSZ, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), a Romániai Környezetvédô Mozgalom (MER), a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNT-CD), és a Romániai Szociáldemokrata Párt (Partidul Social Democrat Român). Az ellenzéki pártok a képviselôház esetében az érvényes szavazatok 19,3%-át szerezték meg, ami a mandátumok 21,2%-ára volt elegendô. A szenátus esetében az érvényes szavazatok 19,7%-át, ami a mandátumok 20,1%-ának felel meg. Az ellenzéki pártok együttes szavazatainak megyék szerinti arányát elemezve megállapíthatjuk, hogy azok döntô többsége az erdélyi megyékbôl - és Bukarest városából - származik, a magyar szavazatokat leszámítva azokból, amelyekben az 1989-es változás erôszak alkalmazásába torkollott. (6. és 7. ábra) Ezek a megyék az ország legfejlettebb, legjobban polgárosodott megyéi. Lássuk az adatokat: az ellenzéki pártok szavazatainak együttes aránya Hargita megyében a képviselôház megválasztásánál 86,9%, a szenátus esetében 87,3%. Kovászna megyében az arány 80,4, illetve 79,4%, Szatmár esetében 46,8 - 48,5%, Bihar megyében 39,3 - 40,1%, Temes esetében 34,7 - 38,2%, Arad megyében 28,7 - 30,6%. A leggyengébb eredményeket Moldvában és Munténiában érik el: Botosani megyében az arány 5,8%, illetve 5,2%, Vaslui esetében 6,0 - 5,7%; Bacau 6,6 - 6,5%, Calarasi 6,6 - 6,6%, Olt esetében pedig 6,8 - 6,4% az arány. Az ellenzéki pártok támogatottsága a román társadalmon belül nem ilyen nagy mértékben eltérô, az RMDSZ-re adott szavazatok - lévén etnikai szavazat - torzítják az összképet. A tendencia azonban az RMDSZ-szavazatok nélkül is egyértelmû.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de érdemes megnézni az 1991. december 8-ra kiírt, az alkotmány elfogadását vagy elutasítását célzó népszavazás eredményét. A kormánypárt kétharmados parlamenti többségét felhasználva egy olyan alkotmányt dolgozott ki, amely nem szavatolja a jogállam megteremtését, a posztkommunista struktúra felszámolását. A parlamentben képviselt ellenzéki pártok ellenálltak ennek a törekvésnek, melynek következtében az alkotmány elfogadása vagy elutasítása elsôrendû politikai kérdéssé lépett elô. A népszavazás eredményébôl kitûnik, hogy a "nem" szavazatok arányának megyék szerinti bontása nagy vonalakban megegyezik a parlamenti választásokon az ellenzéki pártokra leadott szavazatok arányával. (8. ábra)

Az 1992-es parlamenti választások idôpontjában ellenzéki pártnak a Demokratikus Konvencióba tömörülô pártok, valamint az RMDSZ (a Konvenció tagja, de a választásokon külön indul) számít. A Demokratikus Konvencióba tömörült pártok a választás ideje alatt a következôk: Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpárt (PNT-CD), a Polgári Szövetség Pártja (PC), a Liberális Párt '93 (PL '93), a Román Környezetvédô Párt (PER), és a Romániai Szociáldemokrata Párt. Egyes források a Nemzeti Megmentési Front technokratáit is az ellenzékhez sorolják, én azonban úgy gondolom, hogy az általuk vallott nézetek különböznek - ha nem is nagymértékben - a Demokratikus Konvencióba tömörült pártok értékhierarchiájától.

Az ellenzéki pártok a képviselôház megválasztása esetében az érvényes szavazatok 27,4%-át szerzik meg, ami a mandátumok 31,9%-át eredményezi. Ez a szavazatok esetében 8,1%, a mandátumok esetében 10,7%-os növekedést jelent az 1990-es választásokhoz képest. (A szavazatok és a mandátumok növekedésének eltérô aránya a 3%-os választási küszöb bevezetésébôl ered.) A szenátus esetében az ellenzéki pártok a szavazatok 27,7%-át, a mandátumok 32,1%-át szerzik meg, ami 8,0, illetve 12,0% növekedést jelent. Az ellenzéki pártokra leadott szavazatok arányának területi bontása megegyezik az 1990-es tendenciával, azzal a különbséggel, hogy azok egyértelmû növekedése figyelhetô meg.

Ami érdekesebb, az az ellenzéki pártok 1990-hez viszonyított térnyerésének megyék szerinti eltérô aránya. (9. ás 10. ábra) Az ellenzéki pártok szavazatarányának legnagyobb növekedése - az 1990-es magas kiindulási arány ellenére - Erdélyben figyelhetô meg, azonban ezen belül az eltérések nagyon nagyok. Legnagyobb növekedés a Bánságban figyelhetô meg. Temes megyében a szavazatarány növekedése 27% a képviselôház és 19% a szenátus esetében, Krassó-Szörény megyében a növekedés 23, illetve 22%, Arad esetében 21 és 18%. A 20%-os növekedési arányt ezen kívül Szeben megye (20 - 22%) és Bukarest (20 - 16%) érte el. (Hogy ezek mennyire kirívó esetek, azt bizonyítja az a tény, hogy a 16 - 20%-os növekedési sávban egyetlen megye, Konstanca 19 - 15% található.) Erdélyben vannak ugyanakkor a legkisebb növekedésû szavazatarányt felmutató megyék is: Hargita megye esetében 4, illetve 2%, Maros megyében a növekedés 5 és 3%, Kovászna esetében 4 - 4%. Hargita és Kovászna megyében az alacsony növekedés egyrészt érthetô - az ellenzéki szavazótábor magába foglalja a potenciális választópolgárok döntô hányadát, megközelítve a 90, illetve meghaladva a 80%-ot; azonban mindkét megyében a Románok Nemzeti Egységpártjára (PUNR) leadott szavazatok megközelítik - ha nem is érik el - az Demokratikus Konvenció szavazatainak számát. Maros - és részben az alacsony növekedést felmutató Kolozs (12 - 9%) - megye esetében a helyzet egyértelmû: a szavazótáborok erôs pártkötôdéssel rendelkeznek, a román társadalmon belüli két nagy tömböt (ellenzék - PUNR) csak egy harmadik párt (esetleg a PDSR) tudja fellazítani, az átszavazás valószínûsége kicsi. Ebben a két megyében a PUNR nagyon erôs szavazóbázissal rendelkezik. Az ellenzéki szavazatarány országos átlagnak megfelelô növekedése mutatható ki azokban a megyékben, amelyekben a magyarok száma jelentôs: Szatmár (12 - 11%), Bihar (11 - 10%), és Szilágy (10 - 9%) megyék esetében. Ez a szavazatarány-növekedés azonban Erdély esetében - figyelembe véve a társadalmi-gazdasági viszonyokat, a polgárosodás relatív magas fokát - elmarad a lehetôségektôl. Úgy tûnik, hogy az ellenzéki pártok térnyerésének akadálya az etnikai törésvonal meglétében rejlik.

Havasalföldön és Moldvában is megindult egy differenciálódás - az 1990-es eredményekhez viszonyítva az ellenzéki pártok szavazataránya az országos átlagot meghaladó értékeket mutat - a már említett Bukarestet és Konstancát leszámítva - Dîmbovita megyében (15 - 14%); Giurgiu (14 - 21%), Mehedinti (13 - 13%), Tulcea (13 - 13,5%) és Prahova (10 - 16%) esetében. Moldva esetében az ellenzék térnyerése az országos átlagot meghaladó mértékben Iasi (15 - 12%) megye esetében figyelhetô meg. Az ellenzéki pártok szavazatarányának növekedése Arges, Botosani, Buzau, Gorj, Ialomita, Teleorman és Vaslui esetében nem éri el a 10%-ot.

Az 1992-es választásokon az ellenzéki pártokra leadott szavazatok aránya Bukarest esetében meghaladja a 40%-ot (41 - 41%); Konstanca (32 - 29%) és Prahova (26 - 30%) esetében 30% körüli.

Megállapítható, hogy az 1990-es választásokhoz viszonyítva 1992-ben az ellenzéki pártok reális kormányzati alternatívát felmutatva lényegesen jobb választási eredményeket értek el az ország szinte egész területén, ez azonban az igazi áttöréshez kevésnek bizonyult.

Mivel a parlamentben képviselettel rendelkezô pártok nagyobbik hányada az 1992-es választások alkalmával megváltozott - a képviselôházba külön listán indulva az 1990-es 18 párt közül 3, a szenátus esetében 7 párt közül 4 szerzett mandátumot -, szükségesnek tartom áttekinteni a pártstruktúra szervezeti módosulásait.

Az 1990-es és az 1992-es parlamenti választásokon a képviselôházi és szenátusi pártlistákra leadott érvényes szavazatok számának kormánypárt/ellenzék szempontjára már kitértem, az egyes pártok eredményeinek részletes elemzése pedig nem tartozik e tanulmány keretei közé. A grafikonokat szemlélve elég pontos képet kapunk a szavazatok számának pártok szerinti változásáról. (11. és 12. ábra) A grafikonok 1990-es oszlopsora az érvényes szavazatok számának 1%-át meghaladó pártokat, az 1992-es a 3%-ot meghaladókat ábrázolja.

Az 1990-ben egységes Nemzeti Megmentési Front (Frontul Salvarii Nationale - FSN, elnök: Ion Iliescu) az 1992-es önkormányzati választások után, a parlamenti választások elôtt pár hónappal - az elnökjelölt személye körüli nézeteltérések következtében - kettévált. A Ion Iliescu nevével fémjelzett szárny kilépett, és létrehozta a Nemzeti Demokrata Megmentési Frontot (Frontul Democrat al Salvarii Nationale - FDSN, elnök: Oliviu Gherman), amely a parlamenti választások után - magába olvasztva néhány kisebb politikai alakulatot - Romániai Társadalmi Demokrácia Pártjára (Partidul Democratiei Sociale din România - PDSR, elnök: Oliviu Gherman) változtatta nevét, amibe utóbb belépett a Republikánus Párt (Partidul Republican - PREP, elnök: Ion Mânzatu). A FSN Petre Romannal fémjelzett szárnya az 1992-es parlamenti választások után Demokrata Pártra (Partidul Democrat - PD, elnök: Petre Roman) változtatta nevét. Az önkormányzati választásokon Gorj és Galac megyékben mandátumot szerzett a Szociál Demokrata Nemzeti Megmentési Front (Frontul Salvarii Nationale - Social Democrat) irányzat, ami a Szociál Demokrata Párt (Partidul Social Democrat) elnevezést is használta.

Az 1990-es parlamenti választásokra az Erdélyi Románok Nemzeti Egységének Pártja (Partidul de Uniune Nationala a Românilor din Transilvania - PUNR, elnök: Radu Ceontea) a Republikánus Párttal közösen létrehozta a Szövetség a Románok Egységéért (Alianta pentru Unitatea Românilor - AUR) elnevezésû választási szövetséget. A választások után a PUNR Román Nemzeti Egységpártra (Partidul Unitatii Nationale Române - PUNR, elnök: Radu Ceontea) változtatja elnevezését, a PREP pedig az 1992-es választások után belép a PDSR-be.

Az 1990-es parlamenti választások után a Nemzeti Liberális Pártból (Partidul National Liberal - PNL, elnök: Radu Câmpeanu) kivált a Nemzeti Liberális Párt - Fiatal Szárny (Partidul National Liberal - Aripa Tînara - PNL-AT), amely késôbb Liberális Párt '93-ra változtatta a nevét. A párt meghatározó személyiségei Horia Rusu és Dinu Patriciu. Egy bírósági határozat következtében a párt egy ideig a Liberális Párt (Partidul Liberal - PL) elnevezést használta. A helyhatósági választások elôtt a PNL kilép a Demokratikus Konvencióból, az egységes ellenzék hívei pedig kilépnek a PNL-bôl megalakítva a Nemzeti Liberális Párt - Demokratikus Konvenció (Partidul National Liberal - Conventia Democratica, PNL-CD, elnök: Nicolae Cerveni) néven saját pártjukat. Az 1992-es parlamenti választásokon a PNL nem került be a parlamentbe, Mircea Ionescu Quintus személyében új elnököt választ, Câmpeanu hívei kilépnek és külön pártot alakítanak: a Nemzeti Liberális Párt - Câmpeanu (Partidul National Liberal - Câmpeanu, PNL-C, elnök: Radu Câmpeanu).

Az 1992-es parlamenti választások után a Szocialista Munka Pártjából (Partidul Socialist al Muncii - PSM, elnök: Ilie Verdet) kivált egy csoportosulás, amely létrehozta a Szocialista Pártot (Partidul Socialist - PS, elnök: Tudor Mohora).

A Romániai Demokratikus Konvenció (Conventia Democratica din România - CDR) tagjai az 1992-es parlamenti választások alkalmával a következôek: Keresztény Demokrata Nemzeti Parasztpárt (Partidul National Taranesc - Crestin si Democrat - PNT-CD, elnök: Corneliu Coposu), a Polgári Szövetség Pártja (Partidul Aliantei Civice - PAC, elnök: Nicolae Manolescu), a Román Környezetvédô Párt (Partidul Ecologist Român - PER, elnök: Otto Weber), a Román Szociál Demokrata Párt (Partidul Social Democrat Român, elnök: Sergiu Cunescu), a PNL-CD és a PNL-AT.

A parlamenti választásokon a kétkamarás (kétházas) törvényhozás esetében az elsôdleges pártopciót mindig a képviselôházi listára leadott szavazatok jelentik. A felsôház (szenátus) megválasztásánál nagyobb jelentôsége van a jelölt személyének, nagyobb az átszavazók aránya. Így van ez az RMDSZ esetében is, de a döntô ok eltérô. Feltételezésem szerint az RMDSZ szenátusi listája gyûjtôlistaként szerepel azon nemzeti kisebbségek számára, amelyek csak a képviselôházban állítottak listát.

Az utóbbi évek visszatérô vitája - mi az RMDSZ? E tanulmány kerete nem teszi lehetôvé ennek vizsgálatát, csupán néhányat sorolok fel a lehetséges válaszokból: etnikai párt, egy intézményi önkormányzat csírája, a politikai elit társadalomépítô kísérlete. Az RMDSZ a választásokon a magyar etnikum pártja. Azonban a rá adott szavazat többet jelent, mint a polgári társadalmak szokásos pártopciója. Az RMDSZ integratív ("esernyô") jellege, a társadalomszervezésben betöltött fontos szerepe, programjának hangsúlyos nemzeti karakterével párosulva egy sajátos helyzetet teremt, amelyben a rá történô szavazás a nemzeti identitás visszaigazolását jelenti. Magyar vagyok, tehát az RMDSZ-re szavazok. Az RMDSZ-re szavazok, tehát magyar vagyok. Van-e, és ha igen, milyen a kölcsönhatás a nemzeti identitás és az RMDSZ-re történô szavazás között? Érdemes lenne ezt a kérdést megvizsgálni elsôsorban a szórvány esetében - Székelyföldön az RMDSZ lassan nem több, mint egy hatalmi keret.

A képviselôi választásokon az RMDSZ-listára leadott szavazatok számának megyék szerinti bontását ábrázoló grafikont szemlélve megállapíthatjuk, hogy az 1992-es eredmények jelentôs mértékben elmaradnak az 1990-es szavazatok számától. (13. ábra) Ezt a csökkenést érdemes azonban az országos adatok függvényében elemezni. 1992-ben országosan - az 1990-es részvételt alapul véve - a választópolgárok 84,2%-a ment el szavazni. Nem tudjuk, hogy ezen belül milyen a magyarok aránya - a szavazatukat leadó választók nemzetiség szerinti nyilvántartásának törvényi akadályai vannak, közvélemény-kutatás adataira ebben a vonatkozásban nem támaszkodhatunk. Az érvényes szavazatok aránya 1990-hez viszonyítva 77,9%. Ebbôl az RMDSZ képviselôházi listájára az 1990-es szavazatok 81,8%-a jutott. Abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy az RMDSZ képviselôházi listájára a magyarok szavaznak, és az érvénytelen szavazatok száma az ô esetükben is eléri az országos átlagot - egyes feltételezések szerint a nagyarányú kettôs pecsételés (RMDSZ/Demokratikus Konvenció) következtében meghaladja azt -, a magyar választópolgárok nagyobb arányban mentek el szavazni, mint román társaik. A választásokon való részvétel csökkenése a polgári társadalmak általános jellemzôje, ez azonban a megszilárdult, bejáratott jogállamok intézményrendszerének stabilitását nem veszélyezteti. A volt kommunista tömb országaiban tapasztalható elfordulás a demokrácia alapintézményeitôl azért aggasztó, mert ezek az intézmények képlékenyek, kialakulatlanok.

Az 1990-es és az 1992-es választások során az RMDSZ képviselôházi listájára leadott szavazatok esetében megfigyelhetô csökkenés az egyes megyékben eltérô mértéket mutat. Hargita megye esetében az 1992-es szavazatok száma az 1990-es 85,3%-ának felel meg; Kolozs 84,2%, Maros 83,4%, Brassó 83,2%, Kovászna pedig 82,5%-os eredményt mutat. Megfigyelhetjük, hogy a szavazatok számának csökkenése Székelyföld esetében a legkisebb; és azokban a megyékben - Kolozs, és részben Maros megye -, ahol a román-magyar együttélés nem zavartalan. (Kolozs és Maros esetében a PUNR nagyon jelentôs szavazatarányt ért el.) A szavazatok növekedése figyelhetô meg Krassó-Szörény esetében (+18,6%), ami elsôsorban az alacsony 1990-es eredményekkel hozható összefüggésbe; és az Erdélyen kívüli megyéknél (+37,6%). Felértékelôdtek az Erdélyen kívüli szavazatok. Ezek száma - a bukaresti listán megjelenô külföldön leadott szavazatokkal együtt - meghaladják Arad, Máramaros vagy akár Brassó megye RMDSZ szavazatainak számát.

A legnagyobb szavazatcsökkenés Temes (az 1992-es szavazatok az 1990-es 65,1%-a) megyében; Hunyad 71,0%, Arad 72,6%, Szatmár 74,6%, valamint Máramaros 75,0% megyék esetében tapasztalható. (Szatmár esete nem jellemzô - véleményem szerint a szavazatok számának nagyobb mértékû csökkenése leginkább azzal magyarázható, hogy a Romániai Németek Demokratikus Fóruma - 1990-tôl eltérôen - a képviselôház esetében listát állított.)

Érdekes számsort eredményez a szavazatok csökkenésének kelet-nyugat irányú vizsgálata a magyarok által jelentôs számban lakott megyék tengelye mentén: Kovászna 82,5%, Hargita 85,3%, Maros 83,4%, Kolozs 84,2%, Szilágy 80,7%, Bihar 76,6%. A tendencia - a Kolozs megyei román - magyar együttélésbôl származó feszültség szavazatnövelô hatását is figyelembe véve - egyértelmû: nyugati irányba a szavazatok csökkenô tendenciát mutatnak.

A parlamenti választások során leadott szavazatok számának összehasonlítása kiindulópontnak az 1990-es adatokat veszi alapul, azt tekinti 100%-nak. Ez alkalmas a leadott szavazatszám változásának vizsgálatára, azonban semmit sem árul el az RMDSZ magyar társadalmon belüli támogatottságának arányáról. Ennek feltérképezése érdekében összehasonlítottam az 1992-es népszámlálási adatokat az RMDSZ 1990-es, valamint 1992-es képviselôházi listájára leadott szavazatok számával. (14. és 15. ábra) A népszámlálási adatok tartalmazzák a szavazati joggal nem rendelkezô (18 év alatti) állampolgárok számát is, ezek nemzetiségek szerinti megoszlása nem áll rendelkezésemre. Az egész ország lakosságát figyelembe véve körülbelül 72% a szavazati joggal rendelkezôk (18 év felettiek) aránya. A magyar társadalom esetében ez az hányad - a kisebb születési arány, valamint a kivándorlók alacsonyabb életkora következtében - valamivel magasabb lehet, de hogy pontosan mennyi, azt nem tudjuk. A kérdést a következôképen lehet megfogalmazni: 100 magyar lakosból - akik közül körülbelül 72 rendelkezik szavazati joggal - hányan szavaznak az RMDSZ képviselôházi listájára?

Az RMDSZ-re szavazó magyar lakosok országos átlaga az 1990-es választások alkalmával 61,0%. (Ez nagyon magas érték, a feltételezhetôen szavazati joggal rendelkezô magyar lakosok 84,7%-a. Ezt a megközelítést - a pontos adatok hiányában - nem kívánom a továbbiakban használni.) Az 1992-es választásokon ez az arány 49,9%-ra csökken. Elfogadva, hogy a magyarok szavazatainak érvénytelen aránya az országos átlag körül van, a kapott értékek kerekítésével a következôket mondhatjuk: 1990-ben körülbelül 72 magyar választóból 66 elment szavazni, 61 az RMDSZ-re szavazott, 5 szavazata érvénytelen volt. 1992-ben körülbelül 72 magyar választóból 57 ment el szavazni, 50 az RMDSZ-re szavazott, 7 szavazata pedig érvénytelen volt. Az RMDSZ etnikai párt jellegébôl, valamint a romániai politikai életre jellemzô etnicitás logikájából kiindulva, ha elfogadom azt az állítást, hogy a parlamenti választásokon magyar választópolgárok azért mennek el szavazni, hogy szavazatukat az RMDSZ-re adják; két év leforgása alatt 72 magyar választó közül 9 úgy döntött, hogy szavazatával nem támogatja az RMDSZ-t. Mint említettem, a parlamenti választásoktól való elfordulás a magyar választók esetében kisebb, mint az országos átlag; az igazi probléma az RMDSZ pártoktól eltérô jellegébôl fakad.

Elemezve a népszámlálási adatok és a parlamenti választások alkalmával a megyékben az RMDSZ-re leadott szavazatok összefüggését, megállapíthatjuk a következôket. A legnagyobb, illetve a legkisebb szavazati arányt felmutató megyék 1990 és 1992-es köre - egy esetet leszámítva - megegyezik, ezért a két választás adatsorát együtt tárgyalom. A magyar lakosok legnagyobb arányban Hargita megyében szavaztak az RMDSZ-re, 1990-ben 65%, 1992-ben 56%. Kovászna megyében az arány 66 - 54%, Maros esetében 63 - 52%, Szilágy megyében 62 - 50%, Kolozs esetében 60 - 51%, Bihar megyében 61 - 47%. Ezek a megyék értek el átlag feletti - Bihar esetében azt megközelítô - eredményt, ezekben a megyékben él az erdélyi magyarok döntô többsége. Leszámítva Kolozs és Szilágy minimális különbségen alapuló helycseréjét megállapíthatjuk, hogy a megyék eredmény szerinti sorrendje megfelel a délkelet-északnyugat tengelynek, nyugat irányába csökkenô tendenciát mutatva.

Az RMDSZ-re legkisebb arányban Szeben megyében 48 - 32%; Temes 48 - 32%, Krassó-Szörény 37 - 43% és Hunyad 47 - 34% esetében szavaztak. Ezekben a megyékben a magyar lakosság szórványban él.

Az 1990-es és az 1992-es megyék szerinti szavazati arányokat összehasonlítva eltérô mértékû csökkenést tapasztalunk. Krassó-Szörény megyében növekedést (+6%) tapasztalunk, ami az 1990-es nagyon alacsony eredménnyel magyarázható. Legkisebb a csökkenés Hargita, Brassó és Kolozs megyékben (-9%); valamint Maros esetében (-11%). Legnagyobb a visszaesés Temes esetében (-16%); Arad és Szatmár megyékben (-15%), valamint Máramaros és Bihar esetében (-14%). Ezekben az esetekben is megfigyelhetjük a tömb/szórvány, illetve a kelet/nyugat összefüggést.

Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az RMDSZ képviselôházi listájára leadott szavazatok számának csökkenése fordítottan arányos az adott választókerület magyar lakosainak arányával; területi szempontból pedig Kézdivásárhely-Nagyvárad tengely mentén nyugati irányba a csökkenés mértéke növekszik. Hasonló tendenciát figyelhetünk meg a magyar lakosság RMDSZ-re szavazó arányának vizsgálata esetében is.

Összehasonlítva a szenátus megválasztásakor 1990-ben és 1992-ben az RMDSZ-listára leadott szavazatok számát megfigyelhetjük, hogy a csökkenés megközelítôleg azonos arányú, mint a képviselôház megválasztása esetében (1990/1992 képviselôház - 81,8%; szenátus - 82,7%). A különbség valószínûleg a szenátusi szavazócédula egyszerûbb voltából ered - kevesebb az érvénytelen szavazat.

A megyék szerinti adatok esetében az összehasonlítás nagyon különbözô eredményeket mutat. (16. ábra) Krassó-Szörény és Szeben megyében 1990-ben az RMDSZ nem állított szenátusi listát. (Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ez a tény Krassó-Szörény esetében összefügg-e azzal, hogy az 1992-es választásokon az RMDSZ képviselôházi és szenátusi listájára leadott szavazatok száma között igen jelentôs eltérés - 1548 szavazat, a képviselôházi listára leadott szavazatok 42,9%-a - van, a szenátusi lista rovására.)

Temes megyében az 1992-es eredmény az 1990-es 38,5%-a. A különbség nem releváns - Temes megyében az RMDSZ szenátusi listavezetôje Tôkés László volt, ô akkor - talán egyedüli esetként - elég jelentôs számban hozott szavazatokat a román nemzetiségû választópolgárok részérôl. Nagy a csökkenés Arad (69,4%), Hunyad (71,1%), valamint Brassó (74,1%) megyék esetében. Arad és Brassó - valamint Temes megye - esetében a csökkenés mértékének vélelmezhetô okaira még visszatérek; Hunyad megyében a csökkenés mértéke megegyezik a képviselôházi lista esetében megfigyelhetôvel.

A legkisebb csökkenés Beszterce (87,2%), Hargita (85,0%), Máramaros (85,0%), Kovászna (84,8%) esetében figyelhetô meg. Véleményem szerint az okok eltérôek. Beszterce és Máramaros esetében az 1990-es választásokkor átlag alatti a magyar lakosság RMDSZ-re szavazók aránya - ennek következtében alacsony a kiindulási alap. Hargita és Kovászna esetében a parlamenti választások elôtt pár hónappal megtartott önkormányzati választásokon az RMDSZ külön listákat állított, ennek következtében a parlamenti választásokon kisebb volt - a kettôs pecsételés következményeként - az érvénytelen szavazatok száma. A szavazatok számának növekedése (1005,3%!) figyelhetô meg az Erdélyen kívüli megyék esetében, ami a választási törvény változásával hozható összefüggésbe - a töredékszavazatok (1990-tôl eltérôen) a szenátus esetében is egy országos kompenzációs kosárba kerülnek. Az RMDSZ nem tudott listát állítani három Erdélyen kívüli választókerületben: Gorj, Neamt és Vaslui megyékben.

Elemezve a szenátus megválasztásakor az RMDSZ-listára leadott szavazatok számát, megfigyelhetjük, hogy az az esetek többségében nagyobb, mint a képviselôházi listára leadott szavazatok száma. Ez a különbség sokkal jelentôsebb, mint amit a szenátusi szavazólap egyszerûbb voltából következô kisebb számú érvénytelenített szavazólap feltételez. Kik azok, akik a képviselôház esetében más pártra szavaznak, és csupán a szenátusi lista esetében adják szavazatukat az RMDSZ-re? Felállítható egy hipotézis: az RMDSZ szenátusi listája kisebbségi gyûjtôlista szerepét tölti be. Ennek bizonyítására sajnos csupán az 1990-es adatok állnak rendelkezésemre.

Az 1990-es parlamenti választásokat szabályozó 92/1990 törvény értelmében a nemzeti kisebbségek szervezetei a választásokon listát állíthatnak. Amennyiben a listára leadott szavazatok száma - az adott megyében és az országos kosárban - nem elégséges egy képviselôi mandátum megszerzéséhez, alanyi jogon lehetôségük van egy képviselôt a képviselôházba juttatni. Mivel egy szenátusi mandátum megszerzéséhez legalább kétszer több szavazat szükséges, mint a képviselôház esetében, és a szenátusi listára leadott töredékszavazatok nem kerülnek országos kosárba, a nemzeti kisebbségek szervezetei az esetek többségében szenátusi listát nem állítottak. Ennek ellenére feltételezem, hogy amennyiben a nemzeti kisebbségekhez tartozó választópolgár elment szavazni, nemcsak a képviselôházi listára, hanem a szenátusi listára is szavazott. Ez a lista véleményem szerint - legalábbis 1990-ben - az RMDSZ szenátusi listája volt. A romániai magyarok nagy száma, valamint az általuk felvállalt általános kisebbségvédelmi politika alkalmas volt arra, hogy az RMDSZ a nemzeti kisebbségek szószólójaként lépjen fel azokban az esetekben, amikor azok képviselete nem volt biztosított. A Romániai Németek Demokratikus Fóruma esetében az RMDSZ több megyében is a szenátusi listára vonatkozóan egyezséget kötött. Mivel a német kisebbség kivételével - Temes, Maros és Bihar megyét leszámítva - a kisebbségi szervezetek listáira leadott szavazatok száma olyan kisszámú, hogy az a hibahatáron belül van, a megyék szerinti összesítésbôl csupán a német szavazatok esetében tudok következtetéseket levonni. Lássuk a tényeket. 1990-ben Temes megyében az RMDSZ szenátusi listájára leadott szavazatok száma 13 703-mal nagyobb a képviselôházi listára leadott szavazatok számánál. Mint említettem, ennek egy része román nemzetiségû választóktól származik. Döntô hányada azonban azoktól a nemzeti kisebbséghez tartozó személyektôl származik, akik egy része a képviselôválasztás esetében a saját szervezetük listájára, a szenátus esetében pedig - saját lista hiányában - az RMDSZ-re szavaztak. A képviselôházi lista esetében a nemzeti kisebbségek szervezeteire leadott szavazatok száma a következô volt: 6511 szavazat a németre, 4562 a szerbre, 3233 a bolgárra, 2588 a romára, valamint 1593 az ukrán szervezetre. Maros megye esetében az RMDSZ szenátusi listájára 8521-gyel többen szavaztak, mint a képviselôház esetében. A német kisebbség szervezetének képviselôházi listájára 3004-en, a romákéra 2958-an szavaztak. Szatmár megyében az RMDSZ-listák közötti különbség 4590 szavazat - a németek nem állítanak listát a képviselôház esetében sem. Bihar megyében az RMDSZ-listák közötti különbség 4230 szavazat; a németek a szenátus esetében is listát állítanak, de a cseh és szlovák kisebbség listájára 2777-en szavaznak. Brassó megye esetében az RMDSZ-listák közötti különbség 3577 szavazat - a német kisebbség képviselôházi listájára 6573-an szavaznak. Arad megyében az RMDSZ-listák közötti különbség 3408 szavazat - a német szervezet listájára 2201-en szavaznak. Szeben megyében, ahol a német szervezet a szenátus esetében is listát állít és nincs jelentôs számú kisebbségi szervezetre leadott szavazat, az RMDSZ a szenátus esetében nem állított listát.

Mint említettem, az 1992-es parlamenti választásokon a nemzeti kisebbségek szervezeteire leadott szavazatok száma nem áll rendelkezésemre. Feltételezem, hogy az 1990-es választásokhoz hasonlóan a nemzeti kisebbségek szervezetei csak a képviselôház esetében indítottak jelöltet. Igaz ugyan, hogy a szenátusi lista esetében is a töredékszavazatok országos kosárba kerülnek, azonban a nemzeti kisebbségek potenciális szavazóbázisa semmilyen körülmények között nem teszi lehetôvé a pártok számára megszabott országos küszöb meghaladását. Ami az RMDSZ képviselôházi és szenátusi listáira leadott szavazatok számának összehasonlításából kiderül, az a két lista közötti különbség nagyarányú csökkenése. Ez a csökkenés lényegesen nagyobb, mint az alacsonyabb részvételi arányból eredô csökkenés. Maros megyében a szenátusi listára leadott szavazatok száma 3519-cel nagyobb, mint a képviselôházi listára leadott szavazatoké, Bihar megyében a különbség 3015 szavazat, Arad megyében 1272. Szatmár megyében a különbség 7125 szavazatra növekedett, ez valószínûleg azzal magyarázható, hogy a német kisebbség szervezete - 1990-tôl eltérôen - a képviselôház esetében külön listát állított. Temes és Brassó esetében megfordult a sorrend - az RMDSZ a képviselôházi listájára több szavazatot kapott, mint a szenátusira. A különbség Temes megye esetében 2828, Brassó esetében 483 szavazat. Részletes adatok hiányában az RMDSZ szenátusi és képviselôházi listája közötti különbség ilyen nagy mértékû csökkenésére nem tudok magyarázatot adni. Felállítható két hipotézis - a különbség csökkenésének oka a németek nagyarányú kivándorlása 1990 és 1992 között, valamint az RMDSZ politikájának az általános kisebbségvédelem irányából magyar etnikum irányába történô elfordulása. Feltételezem, hogy a valós magyarázat e két szempontnak valamilyen arányú összetétele. Választ arra a kérdésre, hogy a parlamenti választásokon az RMDSZ szenátusi listájának megszûnt-e a kisebbségi gyûjtôlista jellege, csupán az ôszi választások után adhatunk.

A települések szintjén az 1989 utáni új struktúra kiépítése és legitimizálása - néhány hónap bizonytalanság után - nagyon erôs központi ellenôrzés alatt valósult meg. A hatalomváltás élére álló csoportosulás a 2/1989-es törvényerejû rendelettel a Nemzeti Megmentési Front létrehozása mellett elrendeli a NMF területi tanácsainak létrehozását is. A kaotikus helyzetet a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának (CPUN) létrejötte - az ellenzéki pártok bevonása a hatalomba - stabilizálja, a helyi tanácsok mûködési feltételeit pedig a 8/1990-es törvényerejû rendelet határozza meg. Ez a keret változatlan az 1990-es parlamenti választásokig.

Az eltérô koncepciók ütközése már kezdettôl adott. A települések szintjén létrejött hatalmi keretet a román nyelv nem önkormányzatnak, hanem az állami adminisztráció helyi szervének (organe locale ale administratiei de stat) nevezi. Az 1991-ben elfogadott alkotmány a helyi közigazgatás elnevezést szentesíti. A jogkörök is ennek megfelelôen szûkre szabottan alakulnak.

A hatalomváltás élére álló csoportosulás sikerének döntô hányadát a mindenre kiterjedô, az ország jelentôs rétegének megélhetését biztosító államigazgatási apparátusnak köszönheti. Az új hatalom nem kezdeményez személyi változásokat, nem ígér nagytakarítást - kiegyezik a pártállam állampártjának tulajdonosával, az azt mûködtetô funkcionárius réteggel. Nem egy letûnt kor kontraszelekciós termékének tekinti ôket, - a hatalom rekrutációs bázisa a központi pártapparátus - hanem annak az elitnek, amely hivatott az átmenet zavartalan biztosítására, egy demokratikus társadalmi berendezkedés kiépítésére. Új identitását megtalálva az állami apparátus visszaigazolja - és ezennel legitimizálja - a hatalomváltás, valamint a társadalmi berendezkedés demokratikus voltát. Az ellenzéki pártok kommunistaellenessége nagymértékben erôsíti ezt az egymásrautaltságot, amelynek kulcsszerepe van a parlamenti választások elôkészítésében és lebonyolításában.

Az 1990 májusában megválasztott parlament az 5/1990-es törvénnyel (tárgya az adminisztratív egységek igazgatása a helyhatósági választásokig) egy erôsen centralizált rendszert hozott létre. A megye élén álló prefektusokat és Bukarest fôpolgármesterét a miniszterelnök nevezi ki, akik pedig a saját hatáskörükben kinevezik a megyei, a városi és községi tisztségviselôket. Hatáskörük gyakorlatilag a központi határozatok végrehajtására és a hatáskörükbe utalt vagyon kezelésére szorítkozik.

Az 1992. február 9-én megtartott önkormányzati választások tétje sokkal nagyobb, mint a megszerezhetô mandátumokon való osztozkodás: a választók a hatalomváltást levezénylô pártról mondhatnak véleményt, leváltva - vagy megerôsítve - azokat az embereket, akiknek legitimitása az 1989 decemberi eseményekbôl fakad. A választás eredménye az ellenzéki pártok látványos térnyerése, amely reálissá teszi az általuk nyújtott alternatívát. Igen fontos a politikai piac kiszélesedése - a pártpolitika megjelenése a települési önkormányzatokban az addigi arctalan, megfoghatatlan CPUN helyett.

Az önkormányzati választások eredményét bemutató ábrákon (17, 18, 19. ábra) megfigyelhetjük, hogy a demokratikus ellenzék (a Demokratikus Konvenciót alkotó PNT-CD, PAC, PSDR, PER és a PNL-CD; valamint a külön listán induló RMDSZ) a képviselôi mandátumok 27,1%-át szerezték meg a települési önkormányzat esetében; 7,7%-ot a polgármesteri, valamint 30,9%-ot a megyei önkormányzati mandátumok vonatkozásában. Az ábra a mandátumok legalább 1%-át megszerzô pártokat ábrázolja. Falvakon nagyon jó eredményt ért el a PDAR. A független jelöltek a polgármesterek megválasztásánál jelentôs, 22,4%-ot érnek el. Észrevehetjük, hogy a rendszerellenes pártok nem érnek el jelentôs eredményt.

Kitûnik a tanulmány által felhasznált adatok elégtelensége. Az önkormányzati választások esetében a pártok által megszerzett mandátumok számának megyei összesítése - a leadott szavazatok településszintû száma nélkül - nagyon keveset mond a választóközeg opciójáról. Amit egyáltalán megállapíthatunk, az a pártok által megszerzett mandátumok megyénkénti aránya és az esetleges választási koalíciók kérdése. Csak a tényekre hagyatkozhatom, és megfogalmazhatok néhány hipotézist, amelynek bizonyítása azonban további vizsgálódást igényel.

Legkevesebbet a magyar választókról tudhatunk meg. A választások eredménye esetében - az adott megyében megszerzett mandátumok számáról beszélek - nincs viszonyítási alap. Az RMDSZ-jelöltekre leadott szavazatok száma nem áll rendelkezésemre, a mandátumok számát értelmetlen az adott területen élô magyarok számához viszonyítani, mivel az döntô mértékben az általuk lakott települések szerkezetétôl függ. (Például tíz 2500 lakosú község 110 önkormányzati képviselôre jogosult, egy 25 000-es kisváros 21 tagú önkormányzati képviselô-testületet választ) Amit az RMDSZ esetében tehetünk, az a választási koalíciók vizsgálata. A választási adatokat, valamint a térképeket szemlélve (20, 21. és 22. ábra) észrevehetjük, hogy a települési önkormányzatok szintjén Temes és Krassó-Szörény megyében az RMDSZ nem jelenik meg. Ezekben a megyékben az RMDSZ az önkormányzati választásokon a Demokratikus Konvenció keretén belül indult. Temes megyében az RMDSZ a CD listáján 69, Krassó-Szörény esetében pedig 5 önkormányzati mandátumot szerez. Hargita megyében az RMDSZ a FSN-vel közösen 11 mandátumot ér el. Itt kívánom megjegyezni, hogy egy késôbbi közvélemény-kutatás (IMAS 1995. április) azt mutatta, hogy a magyar nemzetiségû személyek - eltérôen a román nemzetiségûektôl - nem a kormány/ellenzék bináris kód alapján tesznek különbséget a pártok között, hanem azok nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja alapján. Ennek következtében 1995 áprilisában a FSN utódát ("Ion Iliescu pártját"), a PDSR-t az ellenzéki pártokkal egy csoportba sorolták. Szintén Hargita megyében 14 önkormányzati mandátumot szerez a külön jelölteket állító Romániai Magyar Kisgazda Párt. Erdélyen kívül az RMDSZ Bakó megyében szerez 9, Bukarest esetében pedig 3 mandátumot.

A polgármesteri mandátumok esetében az RMDSZ Temes megyében a CD listáján 2 polgármesteri mandátumot szerez, Szatmár megyében a Romániai Németek Demokratikus Fórumával, Hargita esetében pedig a FSN-vel közösen juttat mandátumhoz egy-egy jelöltet. Szatmár esete érdekes abból a szempontból is, hogy ebben megyében a legtöbb polgármesteri mandátumot (16-ot a 60-ból) független jelöltek szereztek meg. Beszterce-Naszód, Szeben, Hunyad ás Krassó-Szörény megyében nincs RMDSZ által jelölt polgármester.

A megyei önkormányzat esetében - a választás közvetett módon történik: a megyében önkormányzati mandátumhoz jutott képviselôk összessége szavaz a pártok által letett listákra - az RMDSZ a megszerzett önkormányzati mandátumokhoz képest jó eredményt ér el Brassó megyében, ahol az önkormányzati mandátumok 10%-ával sikerült a megyei önkormányzat mandátumainak 13%-át (+30%) megszerezni, és Kolozs megyében, ahol a 17%-os képviseleti arányt sikerült 20%-ra (+17%) feltornászni. A többi megyében a növekedés 10% alatt van. Hunyad és Bakó megyében az RMDSZ nem kerül be a megyei önkormányzatokba. Az RMDSZ a megyei önkormányzat megválasztásánál Temes, Arad és Krassó-Szörény megyében a Demokratikus Konvenció keretén belül, Szeben esetében a PNL listáján, Szatmár megyében pedig a Romániai Németek Demokratikus Fórumával közösen állít listát.

A közvélemény-kutatások szerint az RMDSZ támogatottsága 1994 márciusa és 1995 decembere között 9%-ról 6%-ra csökkent. Az erdélyi regionális adatok (CURS 1995. december) 20,2%-os támogatást mutatnak.

Az általam vizsgált többi párt esetében (Demokratikus Konvenció, PUNR és FSN) célom a támogatottságuk nem-magyar társadalmon belüli kimutatása. A román és a magyar szavazótábort jelenleg az etnikai törésvonal olyan mélyen választja el, hogy az átszavazást nem tartom valószínûnek. Ugyanakkor a magyarok eltérô megyénkénti aránya megnehezíti a nem-magyar pártok támogatottságának felbecsülését. A pontosabb felmérés érdekében az RMDSZ által megszerzett mandátumokat kivontam azok megyénkénti összegébôl, és a fennmaradó hányadban vizsgáltam meg egy-egy párt támogatottságát. A nem-RMDSZ mandátumok nem jelentenek automatikusan "román" mandátumot, mivel - ha elenyészô számban is - az önkormányzati választásokon több nemzeti kisebbség jelöltje is mandátumot szerzett.

A Demokratikus Konvenció eredményeit elemezve az önkormányzati választásokon (23, 24. és 25. ábra) megállapíthatjuk, hogy önkormányzati képviselôk megválasztása esetében Bánságban és Dél-Erdélyben ért el jó eredményt. Országosan legrosszabb eredményeket a magyarok által nagy számban lakott megyék esetében értek el (Hargita megye 2%, Maros esetében 8%).

A polgármesteri mandátumok esetében a Demokratikus Konvenció jó eredményt szintén Bánságban és Dél-Erdélyben ért el. Bukarestben megszerzi mind a fôpolgármesteri, mind pedig a hat kerületi polgármesteri mandátumot; Ilfov mezôgazdasági övezet esetében azonban a 39 mandátumból csupán hármat tudhat magáénak. Hargita és Kovászna megyében nem szerez mandátumot.

A megyei önkormányzat megválasztásakor az esetek döntô többségében a Demokratikus Konvenció nagyon jó eredményeket ért el, mandátumainak aránya nagy mértékben meghaladja az önkormányzati képviselôik arányát. Kivételt képez Buzau, Kovászna és Tulcea megye, ahol a megyei önkormányzatban lényegesen kisebb az aránya, mint az önkormányzati képviselôk között betöltött aránya.

A közvélemény-kutatások szerint a Demokratikus Konvenció pártjainak támogatottsága 1994 márciusa és 1995 decembere között 32%-ról 23%-ra csökkent. Az erdélyi regionális adatok (CURS 1995. december) 26,2%-os támogatást mutatnak.

A PUNR - az RMDSZ-hez hasonlóan - az önkormányzati választások eredményét tekintve regionális párt, mandátumainak döntô többségét Erdélyben, ezen belül a magyarok által is lakott területeken szerezte. (26, 27. és 28. ábra) (Az 1992-es parlamenti választásokon megfigyelhettük, hogy az Erdélyen kívüli nacionalista szavazatokat a Nagyrománia Párt tudja nagyobb sikerrel begyûjteni.)

A PUNR a legtöbb mandátumot Maros és Kolozs megyében szerezte, ahol a nem RMDSZ önkormányzati mandátumok 52, illetve 31%-át tudhatja magáénak. Hargita megyében 11 önkormányzati mandátumot szerzett a FSN-vel közösen.

A polgármesteri mandátumok esetében Kolozs megyében a nem RMDSZ polgármesterek közül 34%-ot értek el, Maros megyében pedig 32%-ot. Hargita megyében a FSN-vel közösen mandátumhoz juttatnak egy jelöltet. Szatmár megyében Román Demokratikus Szövetség (Alianta Democratica Româna) néven egy igen érdekes választási pártszövetség juttat mandátumhoz egy jelöltet, amelynek tagjai a PUNR, a Liberális Párt a Változásért (Partidul Liberal Schimbist), a PDAR, a Nemzeti Környezetvédô Párt (Partidul National Ecologist - PNE), a FSN és a MER.

A megyei önkormányzat megválasztása esetében a PUNR a nem RMDSZ mandátumok abszolút többségét megszerezte: Maros megye esetében 69%-ot, Kolozs esetében pedig 50%-ot kapott. Hargita megyében a Román Demokratikus Szövetség részeként a nem RMDSZ mandátumok 83%-át szerezte meg. Iasi megyében egy mandátumot szerez a Nagyrománia Párttal közösen.

A közvélemény-kutatások szerint a PUNR támogatottsága 1994 márciusa és 1995 decembere között 5% körül ingadozik. Az erdélyi regionális adatok (CURS 1995. december) 14,9%-os támogatást mutatnak.

A FSN országosan leggyengébb eredményeit Erdélyben érte el. A párt esetében talán a legnagyobb kérdés az, hogy a PDSR megalakulása után milyen arányban tudta megôrizni a FSN listán megválasztott képviselôket. Véleményem szerint az önkormányzati képviselôk többsége a PDSR-be igazolt át. A FSN mandátumainak területi eloszlása olyan egyértelmû, hogy azt nem is kívánom értékelni.

Ami a választási koalíciókat illeti - az önkormányzati képviselôk esetében Hargita megyében 11 mandátumot szerez közösen az RMDSZ-szel, 10 mandátumot pedig a PUNR-vel. Nagyon érdekes: egy adott megyében egyidejûleg sikeresen nyitni tud két élesen szembenálló párt irányába. A polgármesterek megválasztása esetében Iasi megyében a PDAR-val közösen segítik mandátumhoz jelöltjüket. A megyei önkormányzat megválasztásakor pedig két megyében - Vaslui és Olt esetében - a PDAR-val közösen szerez kényelmes többséget, Szilágy megyében pedig a PDAR-val és a PER-rel szerzi meg a nem RMDSZ mandátumok 48,2%-át.

A közvélemény-kutatások szerint a FSN utóda, a PDSR támogatottsága 1994 márciusa és 1995 decembere között 24%-ról egyre magasabb szinten stabilizálódva markáns növekedést mutat, elérve - néha meghaladva - a 30%-ot. Az erdélyi regionális adatok (CURS 1995. december) azonban csak 15,5%-os támogatást mutatnak.

Végezetül fel szeretnék vázolni néhány hipotézist, amelyek bizonyítására azonban szükség van a településszintû adatokra.

Az RMDSZ-re és a Demokratikus Konvencióra leadott szavazat komplementer szavazat. Egy adott településen minél többen szavaznak az RMDSZ-re, annál kisebb a Demokratikus Konvenció esélye a szavazatok megszerzésére. Észak-Erdély esetében az etnikai törésvonal a PUNR-nak kedvez, Dél-Erdély esetében az RMDSZ+Demokratikus Konvenció szavazataránya elérte a felsô határt.

A PUNR-re leadott szavazatok aránya annál nagyobb, minél jobban közelíti meg az adott településen a magyarok aránya az 50%-ot. Az etnikai törésvonal ott lesz a legfontosabb politikaformáló tényezô, ahol a többség/kisebbség kérdés nem tisztázott. (1990-ben Marosvásárhely és Szatmárnémeti. Mindkét városban a magyarok aránya 50% körüli.)

Azokon a településeken, ahol stabil PUNR elkötelezettségû szavazótábor mellett a Demokratikus Konvenció is erôs (például Kolozsvár esete), kicsi a valószínûsége annak, hogy valamelyik párt az ellenfél táborából szavazatokat tudjon megszerezni. Ezekben az esetekben a PDSR tud nagyobb eséllyel nyitni mindkét párt szavazótábora irányába.

Településekre lebontva a PUNR támogatottsága az Észak-Erdély 1940-es határa közelében levô települések esetében szignifikánsan nagyobb.

Mint mondottam, ezek az állítások hipotetikus jellegûek. További bizonyítást igényelnek.

A pártpreferencia alakulása a közvélemény-kutatások tükrében