A volt "szocialista" országokban végbemenô társadalmi és politikai folyamatok elemzését nagymértékben nehezíti az a fogalmi zûrzavar, amely jelenlegi szóhasználatunkat jellemzi. Minden kritikai elemzés nélkül átvesszük a nyugati, fejlett demokráciákban használatos ködösítô vagy szûk látókörû, vélt felsôbbrendûségeket tükrözô "eufémizmusokat" is ("katolikus-protestáns ellentét", "törzsi szemlélet"), és továbbra is használjuk a letûnt kommunista korszak értékrendszerét tükrözô minôsítéseket. Emellett a volt "szocialista" országokban létezô politikai irányzatokat, pártokat sokszor olyan jelzôkkel is ellátjuk, amelyek csupán a jelenlegi nyugati demokráciák valóságára, a minôsítôk politikai kultúrájára vagy az illetô országok múltjára jellemzôk. Ennek megfelelôen gátlástalanul, gyakran megalapozatlanul, szitokként használjuk a "fasiszta", "liberális", "populista", "fundamentalista", "nacionalista", "szélsôségesen nacionalista", jobb-, bal-, közép-, szélsôjobb-, szélsôbal- stb. jelzôket. Tisztában lévén a túlzott egyszerûsítés veszélyeivel és a "rendteremtés" igénye nélkül (ezt majd a történelem fogja elvégezni), nem lévén politológus, filozófus, közgazdász stb., egyszerû humán értelmiségként megpróbálok "eltûnôdni" néhány kérdésen.

1. A fejlett, nyugati polgári demokráciák

Azt a térséget, amelyet mi "Nyugatnak" nevezünk, és amelyhez csatlakozni szeretnénk, két nagy eszmerendszer, a liberalizmus ("tágabb" értelmezésemben a különbözô konzervatív és kereszténydemokrata irányzatok is a "liberalizmus" mérsékeltebb változatai) és a szociáldemokrácia határozta és határozza meg. E két nagy eszmerendszernek számtalan változata létezhet akár egy országon belül is. Nem feltétlenül az alternatívái egymásnak, kölcsönösen kiegészíthetik is egymást.

A XIX. században a liberalizmus dominált, ezért az akkor kialakult polgári társadalmat akár liberális társadalomnak is lehetne nevezni. Korai apostolai azt hitték, hogy az egyéni szabadság "szentséggé" való emelésével az összes társadalmi kérdések megoldódnak. De már a XIX. század második felében nyilvánvalóvá vált, hogy a liberalizmus, akkori formájában mindenképpen, erkölcsileg megbukott, mivel semmit sem tudott kezdeni olyan társadalmi elvárásokkal, mint amilyenek a "méltányosság" és a "társadalmi igazságosság". Azzal, hogy kiváltságokként értelmezve (az esetek többségében méltán) felszámolta a rendi társadalmakra jellemzô "kollektív jogokat" érzéketlen maradt a többségi társadalomhoz viszonyítva kisebbségi közösségek problémái iránt. Az "esélyegyenlôség" egyszerû deklarálása nem eredményezte a valódi esélyegyenlôséget, és a hátrányos helyzetben lévô társadalmi osztályok, rétegek, csoportok vagy az etnikai kisebbségek tagjai számára nyilvánvaló lett, hogy csak kollektív fellépéssel, a kollektív jogok elismertetésével, illetve gyakorlásával érvényesíthetik a liberalizmus által szavatolt egyéni jogokat. Így született meg a szocialista mozgalom, amely azonban kezdetben (ma is?) csak a hátrányos helyzetben lévô társadalmi osztályok érdekképviseletét vállalta fel; a nemzeti, nemzeti kisebbségi kérdést elhanyagolta.

A szocialista eszmeiség legmaradandóbb képviselôjének a szociáldemokrácia bizonyult, amely kelléktárába "átmentette" a liberális demokrácia értékeit. Vadhajtásai a kommunizmus és a nemzeti szocializmus lettek.

A kommunizmus lélektani képtelenség volt. Elvont fogalmak igézetében szinte teljesen figyelmen kívül hagyta az embernek mint biológiai adottságnak a természetét. Már "gyakorlásának" kezdetén fel kellett adnia legvonzóbb célkitûzéseit. Az "igazi" szabadság megteremtése helyett a leggyûlöletesebb rabszolgaságot vezette be. A "proletár" diktatúra, ahelyett hogy a "társadalmi igazságosság" megvalósítását elôsegítô eszközzé vált volna, minden idôk egyik legbrutálisabb és leghatékonyabb elnyomási eszköze lett. De a kommunizmus nemcsak a demokrácia intézményrendszerét helyettesítette a kézileg vezényelt diktatúrával, hanem a gazdasági rendszert is utópisztikusan kispekulált "gazdasági törvényekkel" rendezte át. És végül is ez lett a veszte. A magántulajdon és a szabad verseny kiiktatásának következményeként képtelennek bizonyult a meghirdetett fejlôdésre és messzire lemaradt a kapitalizmus mögött. Szinte egyedüli számunkra releváns pozitívuma: kezdeti szakaszában megkísérelte méltányosabban rendezni a többségi nemzet és a nemzeti kisebbségek közötti viszonyt.

A nemzeti szocializmus (olaszországi és németországi változataira gondolok) pragmatikusabbnak bizonyult. Megelégedett a demokrácia intézményrendszerének felszámolásával, a gazdasági rendszert - némi állami beavatkozásoktól eltekintve - hagyta mûködni a saját törvényei szerint. Ennek köszönhetôen gazdaságilag kiválóan mûködôképesnek bizonyult. E sajátosságának köszönhetôen és annak, hogy nem belülrôl, hanem kívülrôl, katonailag számolták fel, eszmeként és politikai lehetôségként jelenleg veszélyesebb - legalábbis én úgy vélem - mint az önmagát belülrôl felemésztô, felszámoló kommunizmus. A nemzeti szocializmus nem kötôdik egy bizonyos néphez, lehet materialista (német változat) vagy vallásos színezetû (a román Vasgárda). Nem feltétlenül törekszik az ellenfelek és a "nemzetidegenek" fizikai megsemmisítésére (olasz fasizmus), lehet, hogy beéri elnyomásukkal, illetve erôszakos asszimilálásukkal is. Legfôbb ismérvei: szakít az egyéni szabadság elvével (az egyénnek csak a "nemzet" szempontjából van jelentôsége), a demokratikus intézményrendszerrel, és egyedül a diktatúra jogosultságát ismeri el. A nemzet "akaratát" általában egy személy, a "duce", a "führer", a "kapitány", a "vezér", a "kondukátor" testesíti meg. Legfontosabb jellemvonásai az agresszivitás és az intolerancia.

A fejlett, nyugati demokráciákat jelenleg nem fenyegeti a nemzeti szocializmus veszélye. Az integráció háttérbe szorítja a nacionalizmust és az ET, az EBESZ számos dokumentuma azt bizonyítja, hogy a nyugati országok nagy része érzékenyebbé vált a nemzeti kisebbségek problémái iránt.

2. A "rendszerváltás" a volt "szocialista" országokban

Ma már nyilvánvaló, hogy a volt "szocialista" országok kommunista rendszereit maguk az illetô országok állampártjai számolták fel. Ez nem is történhetett másként. A kegyetlen diktatúra, több országban a terror, lehetetlenné tette a számottevô, erôs, maga mögött tömegeket is felsorakoztatni tudó ellenzék kifejlôdését. Az ellenzék az állampártokon belül alakult ki, és ez az egyre erôsebb állampártbeli ellenzék jóindulatúan szemet hunyt, sôt támogatta is (talán létre is hozta?) a különbözô polgári nézeteket hirdetô, de lényegében teljesen erôtlen értelmiségi csoportokat.

Az is nyilvánvaló, hogy geopolitikailag a rendszercserét a szovjet "peresztrojka" tette lehetôvé, amely az utolsó és kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy konzerválja a gazdaságilag teljesen tönkrement "szocialista" szuperhatalmat.

A rendszerváltás (és nem rendszerváltozás) nagy kérdése az volt: hogyan biztosíthatja a sima átmenetet az állampárt? Hogyan biztosítsa azt, hogy ne történjék meg a kommunizmus bûnei miatti felelôsségrevonás, sôt, hogyan lehet biztosítani a volt elit tagjai számára azt, hogy megôrizzék vezetôi pozíciójukat és a sorra kerülô "magánosítás" elsôrendû haszonélvezôi legyenek?

A megoldás kézenfekvô volt. Az állampártok felszámolták önmagukat, de nem számolták (nem is számolhatták) fel a pártapparátussal párhuzamos (sokszor egybeesô) közigazgatási és gazdasági apparátust. Nem is volt mivel, nem is volt kikkel. Fájdalmas, de ki kell mondani: mivel a "szocialista" rendszer csak az "elkötelezettek" számára tette lehetôvé, hogy magasabb rendû szakértôi tudásra, vezetôi tapasztalatokra tegyenek szert, nem is volt lehetôség a helyettesítésre. A valóságos hatalom tehát egy pillanatra sem került ki a régi/új elit kezébôl. Nem kompromisszumok, paktumok kérdése volt ez, hanem a valóságos helyzet. Erkölcsileg szinte elfogadhatatlan, de ez van, tudomásul kell venni. Az már más kérdés, hogy ennek a szerencsétlen, felemás, beteg helyzetnek milyen kihatásai vannak a jövôre. Hogyan lehet "hazudva eljutni az igazsághoz"?

3. A sajátos román "rendszerváltás" és a többpártrendszer kialakulása

Nem férhet hozzá kétség, hogy a "rendszerváltás" szempontjából Románia volt a leghátrányosabb helyzetben. A Ceausescu-korszak alatt az állampárt sutba vágta az internacionalizmust, és egyre inkább "rájátszott" az uralkodó nemzet nacionalizmusára. A lehetô legszerencsétlenebb megoldást választotta: Románia gazdasági rendszere a legortodoxabb módon kommunista maradt, intézményrendszere fokozatosan nemzeti szocialistává vált. A személyi diktatúra miatt az állampárton belül nem alakulhatott ki szervezett ellenzék, az ellenzékiséget csupán néhány sértett, félreállított, Moszkva-barát pártfunkcionárius (hajdani internacionalista), egy konspiráló nacionalista tiszti csoport és néhány elkeseredett, bátor, elszigetelt értelmiségi képviselte. Meg néhány magyar értelmiségi, aki úgy vélte, hogy az erdélyi magyarságnak már nincsen mit veszítenie, mert már mindent elveszített. Hivatalosan identitását is: magyar anyanyelvû románnak nyilvánították. És adva volt a nyomor és rettegés. És az általános elkeseredés. Immár senki sem hitt a Kárpátok Géniuszának, a legutolsó szekus is tudta, hogy a diktátor többet árt Romániának, mint tíz atombomba.

A Tôkés László (tulajdonképpen az egész erdélyi magyarság) elleni temesvári akciók sorozata kiváltotta néhány végsôkig elszánt magyar ellenállását. Románok is csatlakoztak hozzájuk. A kezdetben csendes tiltakozás zendüléssé (ha tetszik: forradalommá) szélesedett. A karhatalmi alakulatok rosszul hajtották végre a parancsokat: nem lôttek agyon annyi embert, mint amennyit szükséges lett volna. Aztán Bukarest népe is kiment az utcákra, és a parancsokat ismét rosszul hajtották végre. A diktátort az orránál fogva vezették, és végül egyszerûen magára hagyták. Szökevény bûnözôként bolyongott néhány emberével az országúton. Jött a nagy komédia a tévé-ben, és a hatalmat egy volt pártfunkcionáriusokból álló csoport - a Nemzeti Megmentési Front - ragadta magához, amely a szinte teljesen érintetlen közigazgatási apparátusra támaszkodott. A diktátort és feleségét rövid úton eltették láb alól, és ezzel visszafordíthatatlanná vált a "forradalom" gyôzelme.

Az új hatalmat kezdetben a teljes tájékozatlanság jellemezte. Iliescu és társai eleinte csak a "peresztrojkára", az "emberarcú kommunizmus" megvalósítására gondoltak. De az öntörvényû események túlhaladtak rajtuk, s nekik, tetszik, nem tetszik, haladniuk kellett az árral, ha nem akarták, hogy reménytelenül marginalizálódjanak: létrejött a politikai pluralizmus, a többpártrendszer.

I. A volt állampárt utódpártjai:

A Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja (Partidul Democratiei Sociale din România)

A Nemzeti Megmentési Front azon Iliescu elnök körül csoportosuló képviselôi hozták létre, akik jobban ragaszkodtak a hatalomhoz, mint az elvekhez. Konglomerátum. Szociáldemokrata irányultságúnak vallja magát, de tulajdonképpen nincs összefüggô ideológiája. A párt tagjait nem a közös elvek, hanem pusztán az érdekek kapcsolják össze. Prominens képviselôi között akadnak kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok és sajnos, igen nagy számban, nemzeti szocialisták is (pl. Dumitrascu szenátor). Az RTDP-t a hatalom, a mindenkori hatalom pártjának is lehetne nevezni. Ha a legközelebbi választásokon alulmaradna, minden bizonnyal szétforgácsolódna. A tagság nagy része a gyôztes párthoz csatlakozna.

Demokrata Párt (Partidul Democrat)

A Nemzeti Megmentési Front Petre Roman, volt miniszterelnök körül csoportosuló szárnya. Szociáldemokrata irányultságú, némi liberális színezettel. Nagy sikere az, hogy ideológiailag szinte teljesen szakított a kommunista és nemzeti szocialista tendenciákkal. Ez magyarázza jelenlegi ellenzéki helyzetét és azt, hogy az újonnan alakult polgári pártok szövetségét keresi.

Nagy-Románia Párt (Partidul România Mare)

A volt állampárt, a Securitate és a hadsereg azon képviselôinek pártja, akik hûségesek maradtak a volt diktátor nézeteihez. Innen adódik felemás viszonyulása a többségi kormánypárthoz. Nemzeti szocialista irányultságú, antiszemita, magyarellenes, nyugatellenes, általában minden (ami nem román)-ellenes párt. "Vezére" a nép "tribunusaként" emlegetett Corneliu Vadim Tudor.

Szocialista Munkapárt (Partidul Socialist al Muncii)

A Ceausescu által félreállított hajdani pártfunkcionáriusok pártja, akik nem értették meg a modern idôk követelményeit. Szociáldemokratának vallja magát, kommunista színezettel, de ideológiája még nem tisztázott. Elnöke Ilie Verdet (1983-ig miniszterelnök), de legmarkánsabb képviselôje a párt elsô alelnöke, a nacionalista Adrian Paunescu. Nemrégiben a párt határozottabban szociáldemokrata irányultságú tagjainak egy része megalakította a Szocialista Pártot, amelynek elnöke Tudor Mohora lett.

Román Nemzeti Egységpárt (Partidul Unitatii Nationale al Românilor)

Ideológiája egyetlenegy szóval jellemezhetô: magyarellenesség. A Vatra Româneasca Kulturális Egyesület pártjaként indult. A Vatrát valószínûleg a román titkosszolgálat (a titokban még mûködô Securitate) hozta létre (mint ahogyan valószínûleg a Securitate szervezte meg a marosvásárhelyi progromot és a bukaresti "bányászjárásokat" is, hogy az erôszak alkalmazásától "tehermentesítse" a hatalmat). Az RNEP elnöke Gheorghe Funar, nézetei zavarosak, összevissza beszél, akárcsak az RNEP többi vezetôje. Egy dolog nyilvánvaló: a párt a nemzeti szocializmus felé tendál.

II. Polgári pártok

A "forradalom" után Romániában létrejöttek a polgári pártok is. Megalakulásuk ténye csak részben tükrözte a valós társadalmi helyzetet, inkább csak a politikai szándékot jelentette, azt a modellt, amelyet ezek a pártok kívánatosnak tartanának a társadalom számára. E pártok közül három a két világháború közötti, úgynevezett "történelmi" pártok utódjaként lépett fel (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt, Nemzeti Liberális Párt, Román Szociáldemokrata Párt), és eleinte (részben ma is) olyan programokat hirdettek/hirdetnek, amelyek távol álltak/állnak a jelenlegi román társadalmi valóságtól, elvárásoktól. Ott szerették volna folytatni, ahol az általuk "csinált" történelem 1947-ben (még inkább 1938-ban) megszakadt. Más polgári pártok a jelenlegi európai liberális és szociáldemokrata pártok mintájára próbálnak berendezkedni (Polgári Szövetség Pártja és a Nemzeti Liberális Pártból kiszakadó Liberális Párt '93, Liberális Párt - Demokratikus Konvenció).

Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (Partidul National Taranesc Crestin-Democrat)

Történelmi folytonosságát vezetôinek egy részén át biztosítja. Elnöke Corneliu Coposu, akinek személyiségét nem törte meg a "szocializmus" idejében elszenvedett 18 évi börtön. Tagadhatatlan erkölcsi értékei, kemény és következetes ellenzéki vonala nagy tekintélyt biztosítanak pártja részére. Az ellenzéki pártokat tömörítô Romániai Demokratikus Konvenció létrehozásával nagy mértékben sikerült a KDNPP súlyát növelnie. Jelenleg a legerôsebb ellenzéki párt.

Nemzeti Liberális Párt (Partidul National Liberal)

Vezetôje, Radu Câmpeanu hibás politikája miatt a kezdetben szép sikereket elkönyvelô párt darabokra szakadt. Jelenleg létezik egy Radu Câmpeanu által vezetett NLP, egy NLP, amelynek elnöke Ionescu-Quintus (ez az erôsebb), egy LP '93 (Horia Rusu) és egy LP-DK (Nicolae Cerveni). Egyesítésükre kevés remény van.

Román Szociáldemokrata Párt (Partidul Socialdemocrat Român)

Elnöke Sergiu Cunescu. Gyenge, jövô nélküli párt. Valószínûleg fuzionálni fog valamelyik szociáldemokrata irányultságú párttal (ennek akadálya jelenleg az, hogy a DP az állampártból alakult ki).

Polgári Szövetség Pártja (Partidul Aliantei Civice)

Elnöke Nicolae Manolescu, a kiváló irodalomtörténész és kritikus. A párt "neoliberálisnak" vallja magát.

A romániai magyarok érdekeit képviseli. Nincs egységes ideológiája, különbözô polgári ideológiákat valló platformokat foglal magába. Demokratikus irányultsága nyilvánvaló: csak a demokratikus intézményrendszert elfogadó, integrálódó Európán belül valósíthatja meg célkitûzéseit.

4. A volt "szocialista" országok esélyei

Elszomorítóan képmutató az a boldogabb nyugati tájakról a mi vidékünkre exportált mondás, miszerint a népeket mindenkor olyan kormányok irányítják, amilyeneket megérdemelnek.

Ez az állítás csak a nagyhatalmakra érvényes. A kisállamok belpolitikáját, tehát kormányát is, mindig befolyásolta, sôt idônként döntôen meg is határozta egyik vagy másik nagyhatalom, esetleg a nagyhatalmak közös megállapodása.

Ez a tény azonban nem mentesíti a politikai felelôsségtôl a kicsi államok népeit. Adódnak olyan történelmi helyzetek - ha ritkán is - mikor a kis népek saját maguk dönthetnek sorsukról. Más történelmi alkalmakkor kisebb-nagyobb mértékben befolyásolhatják azokat az eseményeket, amelyek meghatározzák helyzetüket. És még akkor is, mikor "fölöttük és nélkülük" döntenek, módjukban áll, hogy a saját számukra kedvezôen vagy kevésbé hátrányosan hajtsák végre/szenvedjék el a rájuk kényszerített döntéseket. 1990 után a geopolitikai helyzet alakulása lehetôséget teremtett (legalábbis eddig úgy tûnik) a volt "szocialista" kisországok számára is, hogy a saját kezükbe vegyék sorsukat. Hogy ez a helyzet meddig tart, az nem tôlük függ; hogy miképpen használják fel a helyzet által nyújtott lehetôségeket, az csakis tôlük.

Úgy tûnik, hogy a volt "szocialista" kisországok, köztük Románia is, két irányba összpontosíthatják erôfeszítéseiket: a) csatlakozás az euro-atlanti struktúrákhoz, akár bizonyos valós vagy vélt nemzeti érdekek tényleges (vagy idôleges) feladása árán is; b) feltétlen ragaszkodás a valós vagy vélt nemzeti érdekekhez, akár a peremre szorult koldus ország helyzetének vállalásával is. Ez utóbbi esetben még egy harmadik lehetôség is felmerül, amit eufemisztikusan úgy lehetne mondani, hogy gazdaságilag "csatlakozni" a politikailag mindinkább megszilárduló FÁK-hoz. Magyarul: ismét bekerülni a volt Szovjetunió szerepét átvevô Orosz Föderáció befolyási övezetébe.

Ez a harmadik lehetôség végzetes lehet. Sok jel utal arra, hogy a demokratikus hagyományokkal szinte egyáltalán nem rendelkezô Oroszországban esetleg a nemzeti szocialista erôk - Zsirinovszki és a szuperhatalmiság révületében fegyvert csörgetô tábornokok - kerülnek hatalomra. Nem nehéz elképzelni, mi történik azokkal az országokkal, akik még idejében nem húzódnak be az euro-atlanti struktúrák védelmezô sáncai mögé. Nem akarok "jósolni", országokat sem akarok megnevezni, de a jelenlegi "jugoszláv" helyzet világosan utal bizonyos lehetôségekre.

A volt "szocialista" országoknak többször is értésükre adták, hogy az euro-atlanti struktúrákhoz való csatlakozás alapfeltétele az összes konfliktusforrások felszámolása. Magyarország helyzete világos. Területi igényei nincsenek egyetlen szomszédjával szemben sem, határain belül semmiféle nemzetiségi konfliktusok nincsenek. Magyarország csatlakozásával tehát az Európa Unió semmiféle feszültségforrást sem importálna. Igaz, Romániával még nem sikerült megkötnie az alapszerzôdést, de hát nem ez az egyedüli módja a szomszédokkal való viszony rendezésének. Magyarország már több olyan nemzetközi szerzôdést is aláírt, amelyben elismerte a jelenlegi határokat. Miért kötne olyan szerzôdést, ami semmi újat sem tartalmazna? Jelen esetben: a mindkét ország nemzeti kisebbségei által igényelt méltányos jogok (ne veszélyeztessék az illetô állam területi épségét) kölcsönös garantálását. Ukrajnával, Horvátországgal, Szlovéniával, Szlovákiával más volt a helyzet. Ezek az államok eddig, független országokként, nem léteztek. A velük való alapszerzôdés aláírása egyben elismerésüket is jelentette. Vajon az EU-hoz való csatlakozásnak az is alapfeltétele lenne, hogy Magyarország Ausztriával is alapszerzôdést kössön?

A helyzet ismeretének fényében úgy tûnik azonban, hogy a román opció, mindenféle szándéknyilatkozatok és kérelmek ellenére, rendkívülien bizonytalan. Romániának (idônként nyíltan meghirdetett, máskor tagadott) területi igényei vannak a Moldovai Köztársasággal és Ukrajnával szemben. Alapszerzôdése egyikükkel sincs, pedig mindkét ország csak a Szovjetunió széthullásával vált függetlené. Az az igény, hogy az e két országgal kötendô alapszerzôdések szövegében nyilvánítsák semmissé a Molotov-Ribbentrop paktumot, nem ugyanazt jelenti, mint a nemzeti kisebbségek jogainak garantálását az illetô országok határain belül. Teljesen hamis a román külügyminisztériumnak az a beállítása, miszerint Magyarország Románia határainak elismerését a nemzeti kisebbségi jogok garantálásához köti. Hogy Magyarországon Trianont nemzeti csapásként értékelik (a tatárjárást és a mohácsi vészt is), az a magyar emberek joga. Az is, hogy egyes magyar emberek Erdély után vágyakozzanak. E sorok szerzôje töredelmesen bevallja Melescanu, Tudor és Paunescu uraknak, hogy szintén szeretné Erdélyt. Mint ahogyan a lottón is (bár nem játszik) szeretne nyerni. Meg (reménytelenül) milliomos is szeretne lenni. De hogy Magyarország a határok megváltoztatására törekedne? Ugyan mivel? És ugyan kikkel? Az európai helyzet ma lényegesen különbözik a két világháború közöttitôl. Nincs olyan nagyhatalom, amely, akár elméletileg is, hajlandó lenne bármiféle revíziós igényt támogatni.

5. A romániai magyar kisebbség esélyei

Autonómia ide, autonómia oda, nyilvánvaló, hogy bizonyos alapvetô jogok (az anyanyelvnek a közigazgatásban és a bíróságokon való használata a magyarok által vagy magyarok által is lakott közigazgatási-területi egységeken belül, a teljes körû anyanyelvû oktatási rendszer) nélkül a romániai magyar nemzeti közösség ha nem is az asszimilálódásra, de mindenképpen a fokozatos elsorvadásra ítéltetett. A romániai magyarok számára (akár tetszik ez a románoknak, akár nem) idegen román nyelv makacs erôltetése a romániai magyarságnak - mint tömegnek - elsô fázisban nem az asszimilálódásához, hanem kulturális, gazdasági degradálódásához vezet. Ez figyelhetô meg napjainkban. Ez a folyamat a nemzetiségi ellentétek fokozódása mellett szociális feszültségek forrása is lesz.

A feszültségforrások fenntartása, illetve újabb feszültségforrások keltése elsôsorban nem a magyarok, hanem a románok számára káros. Nincs esély arra, hogy belátható idôn belül asszimilálni lehessen a közel kétmilliónyi erdélyi magyarságot. Ha pedig nem, akkor az elfogadható kisebbségi létet korlátozó intézkedések csupán arra jók, hogy kezeletlenül hagyják azt a kérdést, amely elmérgesedô sebként lehetetlenné teszi az egészséges román társadalom kialakulását. Romániának nem az RMDSZ fellépése, nem is az esetleges külsô nyomásgyakorlás miatt, hanem a saját jól felfogott érdekében kellene megoldania, a magyar kisebbség számára is elfogadható módon, a kisebbségi kérdést.

Sajnos, egyelôre erre nincsen semmi remény. Romániában ma egyetlen olyan politikai párt sincs, amely támogatná az RMDSZ jogszerzésre irányuló politikáját. Az európai-atlanti struktúrákhoz való csatlakozást ôszintén akaró román "demokratikus ellenzék" beleesett a nemzeti szocialista erôk és a saját naiv, idejétmúlt nacionalizmusa csapdájába. Elvakítva attól a ténytôl, hogy a román etnikum az elmúlt 75 évben fokozatosan teret nyert Erdélyben a magyar etnikum rovására, úgy véli, hogy ez a folyamat megállíthatatlan. Pedig nem így van. Erre a népességnövekedési (csökkenési) statisztikák is figyelmeztethetnék. Az erôteljes urbanizáció és ennek keretében az erdélyi városok központilag vezényelt elrománosítása csökkentette a román népelem szaporodását; a magyar népelem hirtelen fogyása feltehetôleg csak a kivándorlás miatt következett be. Ha a kivándorlás megszûnik, és úgy tûnik, hogy a külsô körülmények miatt ez be fog következni, a térnyerés meg fog állni, sôt az erdélyi magyarság kulturális és gazdasági visszaszorításának következtében akár meg is fordulhat. Mindezt tekintetbe véve nem osztom tehát azok véleményét, akik már megkongatják a harangot az erdélyi magyarság sírja fölött.

Úgy vélem, az európai integráció tartós folyamatnak bizonyul és elôbb vagy utóbb sor kerül Magyarország, illetve Románia csatlakozására is. Ez nem történhet meg a nacionalizmus visszaszorulása nélkül. Ez esetben semmi akadálya sem lesz annak, hogy a határok módosulása miatt kisebbségi helyzetbe rekesztett erdélyi magyarság státusa a határok újabb módosulása nélkül is megváltozzék. Ha az integráció folyamata megtorpan, mert a döntéshozatalra képes államnemzetek nacionalizmusa erôsebbnek bizonyul politikai és gazdasági érdekeiknél, akkor nemcsak a kisországok, hanem a nyugat-európai "nagyok" is a peremre szorulnak. Nem hiszem, hogy ez bekövetkezhetne.

Beláthatatlan következményei lehetnének annak, ha az Orosz Birodalomban a nemzeti szocialista erôk diadalmaskodnának és Románia - bizonytalan politikája miatt - az orosz befolyási övezetbe kerülne. Ez esetben Romániában szintén a nemzeti szocialista erôk kerülnének uralomra, de az erdélyi magyar kisebbség helyzete - dum spiro spero - akkor sem lenne reménytelen. Legalábbis nem lenne reménytelenebb a románokénál. Bízzunk abban, hogy ez a sok ismeretlenes lehetôség nem következik be.