Az örökkévaló Idô évfordító éjszakáján olyan az ember, mint Isten világrengetegének megriadt vadja. Emlékeznie kell, mikor feledni szeretne. Láncos rabja a rögnek, mikor menekülne mindentôl, még önmagától is... Elmúlásának állati félelmében mámorfelhô mögé bújik, s ott várja be, amíg a búcsúzó és érkezô perc ikercsókjában átvált fölötte a "titkos pillanat" ...

Így volt ez - jobb idôkben... És ma?... Ma annyi kedve, annyi vágya sincs, amennyivel ajkához emelje az édes önámulat habzó serlegét... Vén Szilveszter rosszkor érkezett. Nincs vigalom, elnémult a dal. Sok minden halódik, itt-amott gyásztorra készülôdnek. Klió lázbeteg famulusa kuckóban kuporog, csörgôsipka helyett Anonymus-kámzsát húz a fejére és lángital helyett Léthe-vizére szomjasan, életunottan rója e halálgondos kor sötét krónikáját...

Az évek sorozatában letelt a "tizenhárom" a nagy átrendezés óta, s vele betelt az ominózus szám sötét babonája is. Mintha csakugyan hozzá lett volna fûzve a végzet megtorlása: a híres országrendezésbôl soha nem képzelt világrendetlenség lett.

A temérdek részletválság egyetlen félelmetes világválsággá tömörült, mely nem kímélte meg az emberiségnek sem az anyagi, sem az anyagtalan értékeit. A zûrzavaros összevisszaságban fenyegetô, elemi erejû veszedelmek változnak jószándékú, de gyönge dinamikájú mentôötletekkel és kibontakozási törekvésekkel. De a megvalósulás elôtt minden újra összekuszálódik és minden abban marad. A német-osztrák vámunió, majd a Briand-féle páneurópai rekonstrukciós tervezet nyújtott némi reményt, de mindkettô rövid életû volt. Disszonáns akkordként robbant rájuk a spanyol monarchia tragikus bukása, majd utóbb a brit gazdasági világuralom megingása. S ezzel a világpolitika végeredményben erôsen passzív mérleggel zárult.

Amikor Európa a wilsoni doktrína lidérclángja után csábult, úgy járt, mint aki késôn veszi észre, hogy ingoványra lépett. Most kétségbeesetten menekülne. De minél nagyobbat gázol, annál mélyebbre süpped. A nagynevû "békecsinálók" munkájába már-már belékoldusodik az emberiség. Azok, akik átvették tôlük az "értékes politikai örökséget", most kínok között vajúdva törik a fejüket azon, hogyan tudnák feltartóztatni az igazi összeomlást, hogyan tudnák visszaállítani az összefüggônek bizonyult egyetemes világszervezet megbolygatott életmûködését.

"Revízió" - ez lett a csodatevô varázsige... Elôször csak erkölcsi, majd gazdasági, ma már politikai, sôt területi revízió! Welche Wendung... Ami nemrég még üldözött, még a tudat alól is kiátkozott és irtott képzetcsoport volt, az mára bevett politikai fogalommá, divatossá dédelgetett diplomáciai módszerré lett. Revíziótól hangos ma nemcsak a genfi Assemblé tükörterme s az Unió szenátusa, de ezt a szót verik vissza némely kisantant-parlament kemény falai is.

Mintha bizony a dolog oly könnyû és egyszerû volna. Mintha nem állna az útjában egyfelôl a gyôztes hatalmi gôgje és a jól tartott haszonélvezôk - a háború "fripturistái"-nak - merev status quo politikája, másfelôl a legyôzöttek s a bekebelezett népek annyiszor kétségbe vont korrektsége, ragaszkodása a felvállalt kötelezettségek betöltéséhez és elôrelátó óvatossága a politikai fordulatok kiszámíthatatlan esélyeivel szemben. De függetlenül mindettôl: idôk jele és a sors hatalma, hogy a két Duna-ország perszonáluniója s Ottó királlyá koronázása ötletével kapcsolatban most ugyanaz a Franciaország kell hogy elôkészítse az osztrák-magyar monarchia visszaállításának tervezetét (lásd Sauerwein, Pierre Dominiqué és az olasz Tribuna cikkeit), amely ország tizenkét évvel ezelôtt a monarchiának mint "egészségtelen képzôdménynek" feldarabolását a leghevesebben sürgette.

Érdekes történelmi színjátékul kínálkozik a jövô számára, hogy a revízió-probléma során minô magatartást fognak tanúsítani az utódállamok, ha netalán - Isten ments - ellentétbe találnának kerülni a nagy operatôrrel. Itt némi nehézségek lesznek, tekintve, hogy a derék segédek nemcsak önzetlen tudományos érdeklôdésbôl asszisztáltak a viviszekciónál, hanem a mûtét végeztével mindegyik sietett kivenni a feldarabolt testbôl a maga szerény oroszlánrészét.

A világ azonban ezt a kérdést ma már más szemszögbôl látja. Mindenkit, de elsôsorban bennünket, kisebbségi népeket az a kérdés érdekel, vajon tettek-e az utódállamok oly alapvetô állampolitikai és oly átfogó kormányzati intézkedéseket, amelyek a kétségkívül rohamosan erôsbödô revízióhullám nemzetközi hatásképességének ellensúlyozására alkalmasak? Megtettek-e minden lehetôt, ami bölcs és elôrelátó államférfiaktól várható, oly közjogi államberendezkedésre, ami az ország egyetemének politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi erô- és értékgyarapodása által, valamint az ország és népei közötti jó viszony tekintetében az államkonszolidáció és ezzel az új államalakulat kétségbevonhatatlan erkölcsi és etikai igazolásául szolgálhat, ugyanakkor pedig a leghathatósabb politikai védelmi bástyául kínálkozik a bármely oldalról jövô revíziós törekvésekkel szemben?

Teljes tárgyilagossággal elbírálva: ezekre a kérdésekre határozott "nem"-mel kell felelni. Nem látjuk ezt a tiszta demokratikus. államberendezkedést a maga teljességében - amire pedig nemzetközi joghatállyal elkötelezték magukat - egyik utódállamban sem. E tekintetben - s ezt meg kell állapítani - Románia a középhelyet foglalja el. Az általános közéleti helyzet itt nem a legjobb, de nem is a legrosszabb. Ami - persze - csak relatív értékelés.

Pedig minden elôfeltétele megvolt annak, hogy a román állam a kisantant vezetô államának rangjára emelkedjék. Már az 1866-iki román alkotmány kimondja elméletileg úgy az egyén jogait, mint a közigazgatás decentralizálását. De a törvény végrehajtói sem a polgári közszabadságot, még kevésbé a helyi önkormányzat garanciáit máig sem teremtették meg. Sôt e tekintetben az elfajulás és visszafejlôdés oly elképesztô jelenségeivel találkozunk, amelyek a legkomolyabb következmények csíráit rejtik magukban.

Románia - miként Stere találóan mondja - "klasszikus példája egy államnak, amely megelégszik azzal, hogy lemásolja a parlamenti kormányrendszer intézményét". Tényleg, valójában ennek a rendszernek ma is csak egy felszínes látszata van meg, mivel a parlament személyi összetétele ma sem felel meg a nép párttagozódottságának. Ami a kormányzást illeti, a régi liberális és konzervatív párt között nem mindenütt voltak oly pontos párthatárok, amelyek egy egészséges politikai váltógazdaság alapját képezhették volna. A háború alatt és fôleg utána óriási visszaesést jelentett Románia közéletében az ismert liberális pártabszolutizmus a maga erôszakos, lehengerelô választási módszereivel. A Bratianu-rezsim alatt teljes formájába jutott a pártöncélúság, mely az országot szinte önmagával azonosította, s amelynek kezében a közkormányzat is csak eszköz volt a rendesen jól kamatoztatható "pártcélok" szolgálatában. Ez volt a nagy kijárások hírhedt korszaka, mely a legvirágjában tenyésztette ki a hivatali korrupciót, határidôre szállította a mamutpanamákat. A kormányzati önkény, mely a nacionalizálás örve alatt belenyúlt a társadalmi élet minden ágába, sôt a magánéletbe is, mindenütt szétszórta az önkormányzati testületeket, s az országot a szélsô centralizmus jármába hajtotta.

Rövid megszakítással közel tízesztendôs liberális párturalom után vette át a közhatalmat a nemzeti parasztpárt. Mégpedig a legjobb auspiciumok között, mert megcsinálta az elsô erôszak- és terrormentes parlamenti választást Romániában - aminek érdeme örökre e párt nevéhez fûzôdik

Kormány iránt még nem nyilvánult meg - határokon innen és túl - oly általános várakozás, annyi elôlegezett bizalom, mint a Maniu-kormány iránt. "Mi az ország politikai színvonalának európai nívóra való emelését várjuk az erdélyiektôl" - írja Radulescu Motru, a regáti román értelmiség egyik vezéralakja Maniuhoz intézett nyílt levelében. Az elhivatottságba vetett hittel állottak kormányrúd mellé a román nemzeti egység szent földjének egykori keresztes vitézei, áthatva attól a felemelô öntudattól, hogy most kezükbe kerültek évszázados eszméik valóra váltásának összes morális és hatalmi eszközei. Ütött az élet célkitûzésének, a nemzeti álmok teljes megvalósíthatóságának történelmi órája.

Csakhogy - más az elmélet és más a gyakorlat. Mindenekelôtt súlyos hátránya volt a Maniu-kormánynak, hogy az elôzô kormányok által elhanyagolt és elrontott államhelyzetet, az országkormányzati szükségletek szinte megoldhatatlannak látszó feladattömegét vette át, méghozzá oly idôben, amikor minden a gazdasági világválság irtózatos nyomása alá került. Ennek a fátumszerûséggel jelentkezô vis maiornak nagy része van abban, hogy a kormányférfiak minden egyéni és politikai felkészültsége s a párt évtizedeken át gyûjtött egész erkölcsi és szellemi energiakészlete sem volt elegendô ahhoz, hogy a feltornyosuló feladatok tömegével meg tudjon küzdeni. Hozzájárult a nehézségekhez a párt eredendô gyöngéje: nevezetesen annak felemás összetétele, egységének hiánya. A világnézeti és politikai ellentétek folyományaként személyi és elvi válságok léptek föl párt kebelében, amelyeket Maniu határozatlansága és erélytelensége szintén nem tudott megoldani.

Jött azután néhány jó szándékú, de szerencsétlen törvényalkotás, amely végrehajtás során szánalmasan eltörpült és elsekélyesedett. Így legfôképpen a közigazgatási decentralizáció és a tartományi autonómia, a legjanusabb arcú törvény, melyet valaha hoztak, és amelyrôl kiderült, hogy nem más, mint a központi hatalom egyszerû dekoncentrálása. Nehézkes, zavart keltô és méghozzá felette költséges is. Szinte önmagától szûnt meg, de maga után hagyta kellemetlen emlékét, hogy ez volt a Maniu-kormány egyik legsajnálatosabb törvénykezési fiaskója. Mindezek, továbbá a stabilizációs kölcsön súlyos feltételei, majd Maniu ingadozása a dinasztikus zavarok megszüntetése és a restauráció körül, erôsen apasztották az egykori ellenzéki népszerûség gyönge tartalékát. Az egyre fogyó közbizalom mindinkább ellenkezô irányba csapott át, és veszedelmesen közeledett a kormánybukás jeges pólusa felé. A regáti politikusok, a bizantológia baccalaureátusai, nem voltak oly pipogya legények, hogy ennyi helyzeti gyengeséget és oly önként kínálkozó támadási felületet kihasználatlanul hagytak volna. Intrikák és denunciálások titkos aknáival készítették elô a támadásokat a kormány és pártja ellen. Egyszerre minden oldalról kibújt a transsylvanofóbia szöge a zsákból még a párton belül is (Stere kiválása), ami aztán csakhamar megpecsételte a kormány sorsát.

Maniu lemondása után az átmeneti jellegû Mironescu-kormánynak kellett elôkészítenie Károly király heroikus elgondolása szerint az öszszes nemzeti erôk koncentrálását. De jóformán mielôtt ehhez hozzáfoghatott volna, elcsúszott azon a bizonyos narancshéjon, a kegyelt Manoilescu leszavazott nitrogéngyár-javaslatán.

A kormánykrízis általános kormányzati válsággá kezdett fajulni. Haza kellett hívni Titulescut, a nagy válságszakértôt. Az ô általános, érintetlen tekintélyére számított mindenki. Reá várt a feladat, hogy a koncentrációs kabinetet megalakítsa. Miután pedig ez a legapróbb részletekig menô alkudozások és napokon át tartó kicsinyes huzavona után - a meggondolatlanul exponált - királyi parancsra nem jött létre, Titulescu visszaadta megbízatását. Ekkor jött a nagy meglepetés. Az örökös miniszterelnök-várományos és mégis homme hors serie, Iorga Miklós. Néhány óra alatt megalakította a "nemzeti unió" kormányát. Valójában azonban párt nélkül állott és nem képviselt senkit. Miután ügyesen összepaktálta a támogatók egész sorát, akik az óliberálisoktól egész a regáti zsidókig (száznál több "szakegyesületbôl") seregestôl jöttek, s miután ily módon fregoligyorsasággal hevenyészett egy "mûpártot", mely úgyszólván önmagát hozta össze - feloszlatta a házat. Feloszlatta másfél évvel hamarább, mint ahogy annak alkotmányos ciklusa lejárt volna. Majd rövidesen királyi dekrétummal hatályon kívül helyezte a közigazgatási törvény sarkalatos pontjait. Ezzel egyetlen centralisztikus hálózatba fonta a közigazgatás szálait, melynek csomópontját Argetoianu tartotta a kezében.

A Iorga-kabinet ezzel a két nyílt alkotmánysértéssel kezdte a kormányzást.

És ekkor ország-világ tanúja lett egy öldöklô csendôrerôszakkal lefolytatott féktelen terrorral, letartóztatásokkal és urnacsalásokkal súlyosbított választásnak, mely még a leghírhedtebb liberális választásokon is erôsen túltett. Európai botrány lett belôle, néhány ember életébe került, de - meghozta a többséget. Argetoianu, az új belügyminiszter már itt megmutatta oroszlánkörmeit. Erôszakos, machiavellisztikus egyénisége a továbbiakban sem tagadta meg magát. A miniszterelnöki fensôbbség elárnyékolásával kezdettôl rányomta a maga diktatórikus bélyegét a kormányra, mintha csak ez utóbbi lenne ôérte és nem megfordítva. Maniu és a többiek jóslata százszázalékosan beteljesedett. Az ország kormányzása - már csak a két legfontosabb tárca révén is - tényleg Argetoianu kezébe került. Maniu pedig teljesen visszavonult az aktív politikától, s még a személyével eszmeileg összeforrott pártelnökség tisztségét is letette. Hogy helyesen cselekedett-e - azt a jövô fogja megmutatni.

Nem tagadható, hogy Maniu mellett szól a jóhiszemûség és a meggyôzôdés afelôl, hogy a román nép ideáljainak a megmentését képviseli. amikor visszavonul, mivel történelmi idôkben elkövetett kormányzási bûnökért és hibákért nem hajlandó vállalni az erkölcsi felelôsséget. És amit Maniu puritán egyéniségétôl soha senki meg nem tagadott (még az egykori magyar politikai közéletben sem), azt egyszerre megtagadta Iorga. Kérlelhetetlen bosszút esküdött Maniu és az erdélyiek ellen - amit pedig igazi nagystílû államférfi nem tett volna, tudva, hogy elvi meggyôzôdésre alapított ellentétek méltóbb fegyverekkel szoktak megmérkôzni. Megvádolta az erdélyieket regionalizmussal: hogy ôk az akadályai e nemzet lelki egységbe forrásának, mert lelkükben még ma is távol állanak a román géniusztól. Szemükbe vágta, hogy "bûnös országot" vett át tôlük. S megtetézte mindezt azzal a kijelentésével, hogy "az erdélyi románság politikailag nem érett ahhoz, hogy az ország ügyeit intézze". Ugyanakkor annyira túlment a politikai ésszerûség határán, hogy a külföldi közvéleményt is elintézte azzal, hogy azt csak újságírók mûtermékének tartja.

A fenti két kormányzati hiba után ez volt Iorgának két legsajnálatosabb - talán végzetes - politikai baklövése.

Sajnálatos azért, mert bár Iorgát sohasem tekintették kimagasló államférfiúnak, mégis éppen ôtôle, a történelemtudóstól, az ô átfogó szellemi képességeitôl egy megértô, kiegyenlítô szerepet várt úgy a belföldi, mint a nemzetközi közvélemény. Mindenki hitte róla, hogy országának a történelmi fejlôdés útján való elôbbrevitelében neki nagy része lesz. A kormányrúd mellett azonban a regáti liberális befolyás hamar kizökkentette ôt ebbôl a tiszta és nemes szerepkörbôl. Kormánya a reakciós törvények és rendeletek egész sorát zúdította az országra. Egy esztelen centralizmus a kapcsolt részeket kizsákmányolható tartományokká degradálta, ahol kérlelhetetlen adószadizmus tombol, ahová fokozott mértékben történik az állami terhek áthárítása, és ahol ezer formában megnehezíti a megélhetést maga a gondviselésre kötelezett államhatalom.

Ez az elbánás a lakosságot, elsôsorban a kisebbségeket, újkori jobbágyságra süllyesztette. Természetes, hogy ilyen közviszonyok mellett az általános gazdasági bajok hatványozottan éreztetik hatásukat, megduplázzák a helyi bajokat. A polgárság már leroskad az államháztartás elviselhetetlen terhei alatt, általános, reális nemzeti vagyonképzôdésrôl már régóta nem lehet beszélni, ellenben a munkanélküliség, a közelszegényedés ijesztô arányokban növekedik.

Nem vagyunk elég elbizakodottak ahhoz, hogy a román állam gondviselô ôreivé toljuk fel magunkat. De mint a minden párturalmi érdekszférán kívül álló, tehát nagyobb tárgyilagossággal rendelkezô népelem, akik osztályosai vagyunk az ország mindenkori sorsának, feljogosítva érezzük magunkat, hogy igaz szándékú, higgadt figyelmeztetéssel ébresszük fel a vezetô államférfiak, elsôsorban az ország felelôs tényezôinek lelkiismeretét, közölve azt a nézetünket, hogy a politikai és közéleti zavarok, valamint a gazdasági leromlás lavinái - bár külön forrásból indultak el - haladtukban veszedelmesen közelednek egymáshoz. Súlyos aggodalmaink vannak az iránt, hogy ha ezek egymással találkoznak és egyesülve közös irányvonalba kerülnek, úgy romboló energiájuk az államot könnyen a nemzeti katasztrófa lejtôjére sodorhatják. Önkéntelenül Maniu jóslata jut az eszünkbe: "Meg vagyok gyôzôdve, hogy a káosz korszakába jutottunk. A kormányban vannak olyanok, akik a parlamentarizmus ellen beszéltek és írtak, akik talán növelni is akarják a káoszt és tovább lejáratni a parlamentarizmust, hogy a szabad nemzetet a maguk igájába hajtsák."

Az igazságkeresés erkölcsi parancsától indíttatva tesszük fel a kérdést: Vajon van-e ebbôl a káoszból és merre van a kivezetô út?

Összegezzünk és mérlegeljünk. Ne várjunk megoldást. Elégedjünk meg a tanulságokkal...

Romániában a letûnt tizenhárom év folyamán az európai, a nyugati civilizációs, haladó eszmekör ütközött meg a keleti, nyers-konzervatív, balkán-bizánci szellemmel. Ebben az ütközetben az elôbbi eszmekör egyelôre vereséget vagy legalábbis visszaverettetést szenvedett. De a másik fél is súlyos sebet kapott. A legendás hírû liberális párt, Romániának 1848 óta domináló kormányzó pártja felbomlott két, sôt majdnem három töredékre. Ennyi a változás, mely a történelmi jelentôségû világnézeti mérkôzés maradandó pozitívumaként elkönyvelhetô. Ennek azonban nagy ára volt: ráment a nemzeti parasztpártnak csaknem egész politikai tôkéje, nem is beszélve arról a nagy erkölcsi értékveszteségrôl, ami az erdélyi románság lelkében végbement a testvérviszály során. Keserû vádként hangzik fel ez Pop-Cicio ajkán: "Erdély története nem 1918-ban kezdôdik, és az erdélyi románságnak most is van egy kifizetetlen nemzeti váltója..."

A fájdalmas csalódások, a keserû kiábrándulás golgotáját kellett megjárniuk azoknak, akik évtizedeken át elôharcosai voltak az egyesülésnek. Mi mindennek kellett végbemennie - úgy a külsô, mint a lelki világukban -, amíg a helyzet annak nyílt bevallására késztette ôket, hogy küzdelmeik hiábavalóak voltak!? "Komoly aggodalom fog most el, nem fenyegeti-e veszedelem mindazt, amit tettünk?" - teszi fel a kérdést Maniu, hozzáfûzve a súlyos megállapítást, hogy "a nemzeti egység kormányából a nemzeti ellenségeskedés kormánya lett, ahelyett hogy az összes erôk egyesültek volna, sokkal élesebben állanak szemben, mint valaha".

Súlyos szavak ezek, amelyek komoly távlatokra mutatnak. Ezúttal ellenzékieskedésnél többet kell látni abban, mikor a Patria bejelenti, hogy "megkezdôdött az erdélyi románság tragédiája", és jelentôségesen mutat rá arra, hogy "területi és alkotmányos elhelyezkedésünk ügye komoly kétségeket váltott ki a külföldi politikai körök részérôl". Meg kell érezni, hogy itt már nem hangulatcsinálásról, nem a nemzeti ideál szentimentális kihasználásáról van szó. Valóban a végsô elkeseredés határát érinti Vaida súlyos kijelentése, mely történelmi erejû figyelmeztetésként kell hasson: "Hogyha mi nem azt az utat és álláspontot választottuk, amelyen haladnunk kellene, azt csupán azért tettük, mivel nem akartuk veszélybe sodorni az állam egzisztenciáját és a belsô rendet..."

E szavak valóban egyértelmûek a Végzet szárnysuhogásaival, amelyek e fölött az "illúziókkal és csalódásokkal kínzott föld" fölött suhognak... Rémképeket felidézni komolytalan, sôt bûnös dolog. De éppoly hiba volna meg nem látni adott ténybeli helyzetek logikus következményeinek elôrevetett árnyékát.

Amikor a polgárság azt látja, hogy a tömegével jelentkezô, életbevágóan súlyos és sürgôs államproblémák megoldása helyett a kormány politikai intrikákra és személyi hajszákra pazarolja energiájának java részét, amikor azt kell tapasztalnia, hogy itt lehetetlenné vált az érdemleges parlamenti munka, mert a késhegyig menô pártellentéteket nem lehet nyugvópontra juttatni, annál kevésbé kiegyenlíteni, úgy hogy tulajdonképpen máris lappangó diktatúrával kormányozzák az országot - akkor nem lehet csodálni, ha az elkeseredésnek és elégedetlenségnek olyan légköre támad, mely kitermeli egyfelôl a csalódás és megbánás keserû rezignációját, másfelôl kitermeli azokat a veszedelmes "szubverzív" elemeket, akik a rombolás öncélúságától beidegzetten lesik az alkalmat, hogy kikezdhessék a társadalmi rendet és a szervezett államot.

Nem tagadhatják az ország vezetôi, hogy akár aktív, akár passzív viselkedésük révén, az elégedetlenség e veszedelmes légkörének kitermelôdését elôsegítették. Nem veszik észre, hogy ezzel ôk maguk voltak azok, akik a revízió malmára hajtották a vizet? Ezért pedig nekik - és nem másoknak! - kell viselni a felelôsséget. Vallják be ôszintén: ha egy újonnan megalapított ország közállapotai tizenhárom év alatt oda jutnak, ahová a mieink jutottak - kell-e ennél jobb revíziópropaganda?...

A status quót fenyegetô veszélyekkel szemben nem elég a párizsi "örök békék"-hez való ragaszkodás, sem az önérzettôl duzzadó, divatos gesztus, hogy: bízunk erôs hadseregünkben és hatalmas nyugati barátunkban. Mert a revízió lényegileg nemzetközi, tehát túlnyomóan jogi és nem stratégiai probléma, tehát nem fegyverrel kell megoldani.

Ami pedig a franciabarátságot illeti, hát ez valóban felette értékes dolog, miniszterek, kormánydelegátusok onnan sok erkölcsi elônyt és támogatást kaptak. Ám hogy lehet az mégis, hogy nincs ország, amelyiknek oly súlyos feltételek mellett folyósították a stabilizációs és egyéb kölcsöneit, mint Romániának...? Hát a nagy protektornak, aki ma úgyszólván az egész világnak aranyhegyeken trónoló pénzügyi kényura, nem volt módjában meggátolni, hogy egy ad hoc bankárszövetség ki ne uzsorázza a megszorult latin testvért? Hanem mialatt ez utóbbi a lét vagy nemlét rémeivel viaskodott, azalatt neki holmi Duna-konföderációs terveken járt az esze - horribile dictu - Benessel együtt?... Mi ez? Egyszerû közönséges bizalmatlanság? Vagy talán ennél is több?... Szóval: a vak bizalom sohasem volt jó politikai módszer. A francia diplomácia elég gazdag meglepetésekben. És ki tudja, hogy e pillanatban mit fôznek a Quai d'Orsay boszorkánykonyháin?...

Hála Istennek, nem tartunk még ott, hogy tetemre kelljen hívnunk az állam felelôs tényezôit, ami különben is már céltalan és hiábavaló volna. Épp ezért követeljük tôlük: kövessenek el mindent a pártszenvedélyek letompítására. Szüntessék meg a testvérviszályt, és az ország nyugalmának és biztonságának helyreállítására találják el a pillanatot, mely az elhamarkodás és a lekésés között fekszik.

Követeljük ezt már csak azért is, mert jól tudjuk, hogy akár a mostani kormány politikája vezet az ország szétzüllesztéséhez (miként azt Vaida jósolja), akár bármi más, elsôsorban mi, az ország kisebbségei fogunk ebbe belepusztulni, hiszen a mi életünknek van itt a legkisebb - és alig van már - reális támasztéka. Márpedig mi nem ezt vártuk a románságtól, amikor vele ennek az országnak élet- és sorsközösségébe kapcsolódtunk. Mi az ország megalapozásának és elôbbre vitelének teljes munkaközösségét vállaltuk. Vállaljuk becsülettel ma is, és nem kívánunk érte mást, mint az egyforma életjogokban való testvéri osztozkodást. De nem vagyunk hajlandók szó nélkül tûrni az ország közboldogulásának fokozatos megnehezítését. Nem vállaljuk sem a közös, sem a saját külön néppusztulásunk sötét végzetét. Mindkettô ellen védekezünk, amíg tudunk. Ó - nem törvénytelen, hanem jogos és törvényes fegyverekkel. A százszor destruktívnek bélyegzett és kiirtásra ítélt magyarság nem fog sem irredentizmust csinálni, sem revíziót. Nem fog, mert ez nem is áll érdekében. Jól tudja, hogy a régi sovén-nacionalizmus uralmát mindenütt a világon lépésrôl lépésre kiszorítja egy egységesítô folyamat és annak eredménye, a szervezett társadalmi tömegerô, mely az eddigiektôl lényegesen eltérô célkitûzéseket követel a népektôl.

Azok, akik a magyarság pusztulásától boldogulást várnak, rosszul számítanak. Ne higgye senki, hogy ez visszahatás nélkül marad az államra és a románságra. Mert tegyük fel, hogy eltûnt innen az utolsó szál magyar. Vajon nagyobb lesz ettôl az állam belsô és külsô tekintélye? Nagyobb lesz azontúl a külföld bizalma? Olcsóbb lesz a termelés? Avagy talán az idegenek fognak jobban idekívánkozni? S lesz pénz, lesz minden?...

Nos, ha rákerül a sor, a magyar paraszt meg fog, mert meg tud halni egy felvállalt ügyért. De a román paraszt nem fogja - mert nem is szabad neki - megtenni ezt a szívességet. A román paraszt egészen mást fog tenni. Hogy mit - azt kérdezzék meg Iorgától. Ô tudja, nyíltan meg is mondta. S neki csak el lehet hinni?...

Eljutottunk a végsô konklúzióhoz. Mint ilyen, elôttünk áll a román politikai és társadalmi közélet gyökeres megváltoztatásának és az együtt lakó népek teljes egyenjogúsításának kategorikus imperatívusza. Ezt a két dolgot kell megteremtenie annak, aki komoly, számottevô reálpolitikai ellensúlyt akar dobni a revíziós áramlatok mérlegébe.

Mert hiába! Túlfeszített húrokon nem lehet ítéletnapig játszani a békeszimfóniát. Különösen nem akkor, amikor már egészen más húrokat penget - a prímhegedûs... Nincs más megoldás: el kell fogadni a közös partitúrát, amelybôl egyik hangszer sem játssza ugyanazt, mégis valamennyi egyetlen fenséges harmóniába olvad....

Törpe lelkek - akár a jóban, akár a rosszban - sohasem vállalhatják a történelmi sorsfordulatok Atlasz-súlyát a vállaikra. Rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy meg fogják találni egymást az ország legjobb, emelkedett gondolkodású fiai, akiknek lelke elôtt nemzetüknek nem csupán pillanatnyi, hanem maradandó létérdekei lebegnek. Tôlük reméljük, tôlük várjuk, hogy örökjogaiban megerôsítsék és biztosítsák az erkölcsi tisztesség, az alkotmányos és törvényes rend felsôbbségének állampolitikai alapelvét Romániában.

Indulatok szembefordíthatják, szenvedélyek ádáz ellenségekké keseríthetik a faj- és vértestvéreket is, de a fegyelmezett erkölcsi nagy cél öntudata százszor is vissza kell hogy vezesse egymáshoz azokat, akiket országok és népek sorsának intézésére és az érte való felelôsség hordozására választott ki a Gondviselés.