KITEKINTÔ

A nemzeti kisebbségek identitásának védelme, sajátosságokba ágyazódó létének biztosítása ma már elismerten "európai feladat". Az intézményesített egység Európájában, e "szépreményű Európában" körvonalazódó kisebbségvédelmi szabályozás azonban feloldódni látszik az általános emberjogi rendszerben, s az így megfogalmazódó "európai normák" - amint ma ezt már jó néhány illúzióval szegényebben megállapíthatjuk - ki vannak téve a retorikai fordulattá silányulás veszélyének. Az okok hosszasan sorolhatók, elsôsorban az, hogy ezen szabályzások már a helyzet logikájánál fogva sem jelenthetnek többet a közös nevezô minimumánál, de az is tény, hogy a nemzetközi jogba ágyazott kisebbségvédelmi elôírásokhoz nem társulnak garanciális rendelkezések.

Európa egysége azonban több, mint ami a "normatív Európa" révén létrehozható. A kisebbségben élô nemzeti vagy etnikai közösségek helyzetét rendezô - nem, vagy nem csupán nemzetközi jogi alapon létrejött - autonómiák gyökere jóval mélyebbre nyúlik, mint például a Római vagy Maastrichti szerzôdés vagy az Európa Tanács gondolata. Ezek az autonómiák egy több évszázados európai politikai hagyományt is megjelenítenek, s ekként modellértékűek. Induló rovatunkban ennél fogva az autonómiákat közösségek közötti megegyezések eredményeiként, belsô, alkotmányozási folyamatok kitételeiként tekintjük. Olyan politikai fejlôdéstörténet eredményeként, amelynek lehetnek ugyan külpolitikai vonatkozásai, de amely lényege szerint a közösségek individualitásának elismerésén alapszik, és egy, a szubszidiaritás elvét megalapozó kultúrából ered.