HATÁROK NÉLKÜL

A trianoni békediktátum 1947-es párizsi megerôsítése egyértelművé tette, hogy paradigmaváltásra van szükség a magyar nemzetstratégia, és ezen belül a magyar külpolitika alapcélkitűzéseinek megfogalmazásában. E megállapítás természetesen nem jelenti a korábbi terület-visszaszerzésre koncentráló külpolitikai vonalvezetés tagadásaként artikulálódó rákosista-kádárista nemzeti önfeladás apológiáját.

Egy nemzetstratégia értelemszerűen a globális megmaradást, ill. gyarapodást kell hogy célozza az adott körülmények között. A magyar nemzet széttagoltságának nemzetközi jogi bebetonozása pusztán azt jelenti, hogy felesleges, sôt esetleg káros lenne a kárpát-medencei magyarságot egy állam határain belül egyesítô nemzetállam megvalósításának célkitűzését stratégiai elgondolásaink középpontjába állítani. Ehelyett az önálló megmaradásra képes, önállóságra törekvô egyes nemzetrészek határokon átívelô együttműködését kellene megteremteni egy átfogó cél- és eszközrendszer jegyében. A szétszakított magyar nemzettestek közötti organikus kapcsolatok kiépítésének egyik elsô lépése a közös problémákon túl (etnokratikus nyomás, ellenséges létközeg, megsemmisítésünkre törô államhatalmi vezetés stb.) megismerni egymás specifikus problémáit, középtávú politikai elképzeléseinknek árnyalatnyi eltéréseit.

E felismerésbôl kiindulva indítjuk útnak folyóiratunk Határok nélkül című rovatát, mely a Kárpát-medence Erdélyen kívüli, számbeli kisebbségben élô magyar nemzetrészeinek létkérdéseivel foglalkozó tudományos igényű írásoknak kíván teret adni.