Várady Tibor

A kollektív jogok kérdésérôl^*

1. Az ostrom alatt álló fogalom

Az emberi jogok - és különösképpen a kisebbségi jogok - területén kevés kifejezés vonz annyi vitát és hevületet, mint a kollektív jogok fogalma. E meghatározás politikai törekvésektôl terhes, és az állásfoglalás nehezen menekülhet a sztereotípiák vasfogóitól. Így aztán az igenlés is, tagadás is olyan reményeket és félelmeket ébreszt, melyek egyébként nehezen vezethetôk vissza a "kollektív jogok" puszta fogalmára.

A hívek és ellenfelek közötti választóvonal meglehetôsen világos. A kisebbségek és a kisebbségi jogok pártolói igenlik a kollektív jogokat. Ugyanakkor a kisebbségek az ellenvéleményben nem liberalizmust látnak, nem individualizmust, univerzalizmust, a diszkrimináció tiltását, hanem olyan igyekezetet vélnek felfedezni, melynek célja a kisebbség saját kultúrájának és azonosságának eltörlése. A többséghez tartozók és többségpártiak viszont a kollektív jogok igenlésében nem a kisebbség csoportjának legitim törekvését látják, hogy megôrizze nyelvét, kultúráját és csoportjának egyéb megkülönböztetô jegyeit, hanem egy rejtett útitervet sejtenek mögötte, melynek végállomása az elszakadás. A helyzetet súlyosbítja az a körülmény, hogy ma már a külügyminisztériumi tisztviselôk és ügybuzgó szakértôk százai várnak érvényesülést és elôléptetést attól, hogy sikerül-e a bûvös fogalmat betuszkolni valamelyik nemzetközi dokumentumba (illetve kituszkolni onnan). Elismerés jár már azért is, ha meg lehet gyôzni egy semleges vacsoraszónokot, hogy egy mellékmondatban valami szépet (illetve csúnyát) mondjon az ominózus fogalomról.

Ez súlyos teher, mely nemzetközi síkon igen megnehezíti nemcsak a megoldáskeresést, de egymás megértését is. Így rendszerint elôvigyázatosság helyettesíti a logikát; a megfogalmazásoknak mintha nem állásfoglalás lenne a célja, hanem az, hogy ezt elkerüljék.

2. Kollektív jogok összehasonlító jogi szemszögbôl

A nemzetközi dokumentumok meglehetôsen sok ingadozást mutatnak a kollektív jogok tekintetében. Ez részben a fogalmat övezô feszültségnek tudható be, de magyarázatként szolgálhatnak igencsak valós elméleti és gyakorlati dilemmák is. Nem becsülhetô le az az érv, mely szerint a kollektív jogok elfogadása veszélyeztetheti az "egyenlô polgároknak egyenlô jogok" elvét. A megkülönböztetett elbánás nehezen hozható összhangba az igazságosság megszokott képzeteivel: ugyanakkor az igazságosság igen gyakran elérhetetlen, anélkül hogy egyes csoportok számára megkülönböztetett elbánást biztosítanának.¹ Könnyû megoldás nincsen.

Vegyünk egy egyszerû példát. Olyan országban, melyben számottevô csoportok tartoznak különbözô vallásokhoz (és ezek egymásnak a jobbik esetben riválisai, a rosszabbik esetben ellenségei), felvetôdik a kérdés, hogyan legyenek kijelölve az állami ünnepek és iskolai szünnapok. Ha ezek a napok a többségi vallás ünnepeivel esnek egybe, ez nyilvánvalóan nem eredményez "egyenlô jogokat egyenlô polgároknak". Ha teszem azt, január 7-e szünnap és nem december 25-e, ez nem egyenlít ki minden polgárt, hanem a pravoszláv hívôket részesíti elônyben a katolikusokkal, protestánsokkal és másokkal szemben. A fordított megoldás ismét csak a polgárok egy csoportját privilegizálná. Mi tehát a megoldás? Elképzelhetô, hogy az államban képviselt valamennyi vallás ünnepnapjai egyszersmind állami ünnepnapok és iskolai szünnapok legyenek - de így nem sok munkanap maradna, és diszkriminálva lennének az ateisták. Választhatók állami és iskolai szünnapok oly mód is, hogy az egybeessen a többségi vallás, valamint egy-két (szám szerint és történelmi szempontok szerint az adott országban legjelentôsebb) kisebbségi vallás ünnepeivel. Mindezek a megoldások tulajdonképpen a kollektív jogok talapzatán állnak. Maradnak a kollektív jogok akkor is, ha december 25-én ünnepnap van, és senki sem jár iskolába, a kevesebb hívôt számláló vallásokhoz tartozó polgároknak pedig joguk van arra, hogy saját ünnepeiken ne menjenek munkába, ne küldjék gyerekeiket iskolába; ebben az esetben is más-más módon viszonyul az állam és a jog az egyes csoportokhoz. Ha a csoportjogok szigorú kiiktatásával akarjuk a problémát rendezni, akkor olyan napokat kell állami ünnepeknek megtennünk, melyek egy vallás ünnepeivel sem esnek egybe. Nyilvánvaló, hogy egyik hozzáállás sem problémamentes.

A II. világháború elôtt a csoportjogok az emberi jogok egyik legitim dimenziójának voltak tételezve. Ez a többletdimenzió pontos megfogalmazást nyert az Állandó Nemzetközi Bíróság jól ismert Tanácsadó Véleményében az albániai kisebbségi iskolák ügyében. E véleményben a bíróság kiemeli, hogy a kisebbségvédelem lényege lehetôvé tenni a lakosság azon részének, mely különbözik fajában, nyelvében vagy vallásában, a békés egymás mellett élést, azzal, hogy egyidejûleg ez a lakosság "megôrizhesse azokat a jellegzetességeket, melyek megkülönböztetik a többségtôl". E cél eléréséhez a bíróság két dolgot tekint különösen fontosnak:

"Az elsô annak a biztosítása, hogy azok az állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbséghez tartoznak, minden szempontból a teljes egyenlôség szintjén álljanak az állam egyéb állampolgáraival.

A másik a megfelelô eszközök biztosítása, melyek alkalmasak arra, hogy a kisebbség megôrizhesse faji jellegzetességeit, hagyományait és nemzeti sajátosságait.

E két követelmény szorosan összekapcsolódik, mert nem létezik valódi egyenlôség többség és kisebbség között, ha az utóbbi meg van fosztva saját intézményeitôl, és ha állandóan arra kényszerül, hogy megtagadja kisebbségi létének lényegét."²

Ugyanebben a Tanácsadó Véleményben a bíróság a következôket is hangsúlyozza: "A jogi egyenlôség kizár minden diszkriminációt; míg a tényleges egyenlôség megkülönböztetett elbánást követelhet meg, melynek eredménye különbözô helyzetek között felállított egyensúly."³ Ez az egyes csoportok irányában megkülönböztetett elbánás, mely lehetôvé teszi egy népcsoport identitásának megôrzését, feltételezi, hogy (egyébként egyenjogú) egyének közötti csoportok létezését ismerjük el.

A II. világháború utáni elsô idôszakban a kollektív jogok irányában több bizalmatlanság mutatkozik. Igaz, vannak kivételek is. Az 1948-as ENSZ-Egyezmény a Népirtás Bûntettének Megelôzése és Megbüntetése Tárgyában egyértelmûen csoportokat véd olyan bûncselekményekkel szemben, melyeknek célpontja egy csoport, egy kollektivitás. Hasonlóképpen, a csoportvédelem igénye helyet kapott többek között a Faji Megkülönböztetés Valamennyi Formájának Kiküszöbölésérôl szóló 1965-ös ENSZ-egyezményben, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet égisze alatt megkötött 107-es Egyezményben, mely a bennszülött és törzsi lakosságra vonatkozik, ⁴ vagy az 1960-as, az Oktatásban Alkalmazott Megkülönböztetés Elleni Küzdelemrôl szóló Egyezményben.⁵ Hozzá kell tennünk, hogy nyilvánvalóan kollektivitások az alanyai a népek önrendelkezési jogának is, mely elfogadott elve a nemzetközi jogoknak.⁶

Az utóbbi néhány évtizedben a kollektív jogok valamivel több (habár még mindig igen óvatos) elismerést nyernek. Egy izraeli szerzô (Lerner) szerint: "A nemzetközi közösség tudatába került annak, hogy a diszkrimináció tiltása és az egyénközpontú szabályrendszer nem elegendôek ahhoz, hogy megvédjék a csoportokhoz tartozó egyének jogait, és biztosan nem tudják megvédeni a csoport jogait."⁷ Hasonló állásponton van egy amerikai szerzô is (Adeno Addis), aki kifejti, hogy "...az etnikai jogok csak egy módon érthetôk meg, éspedig ha egy csoport jogaiként fogjuk fel ôket."⁸ Ez a megközelítés egyre több teret hódít a jogtudományban.⁹ Nem idôszerû már az az 1954-beli megjegyzés, mely szerint "manapság egy jól öltözött nemzetközi jogász emberi jogokat visel" (és nem bajlódik divatjamúlt kisebbségi jogokkal).¹⁰ Ha lassan is, de folyamatosan tör egyre inkább utat az a felismerés, hogy az egyéni emberi jogok önmagukban nem képesek, arra, hogy megoldják korunk kisebbségi problémáit.

3. Egy (meglehetôsen óvatos) kompromisszum

Az emberi jogokkal foglalkozó legfontosabb dokumentumok, mint például az ENSZ Alapokmánya vagy Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, elsôsorban egyéneket tartanak szem elôtt, nem pedig csoportokat. Árnyaltabb álláspont ismerhetô fel A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 27. cikkében, mely szerint:

"Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektôl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."

E jogszabály címzettjei elsôsorban "személyek" (tehát egyének), ami a kollektív jogok elemzôinek érvelését segíti. Hangsúlyt nyert azonban a 27. cikkben az is, hogy az illetô jogokat a személyek "csoportjuk más tagjaival együttesen" gyakorolják, és ez a kollektív jogok híveinek szolgál támpontul. Ermacora szerint a 27. cikk "úgy tûnik, kizárja, hogy a kisebbségeket közvetlenül mint csoportot védjük"; hozzáteszi azonban, hogy ugyanebben a cikkben mégis benne foglaltatnak "a csoportvédelem elemei".¹¹

A 27. cikk megvilágítja a kisebbségi jogok sajátos voltát, és azt is bizonyítja, hogy ezen a területen nem könnyû határt vonni egyéni és kollektív jogok között. Szembesülve ezzel a problémával, Steiner a következô konklúzióhoz jut: "Kisebbségek tagjainak azt a jogát, hogy saját nyelvüket használják, vallásukat gyakorolják, illetve társuljanak, az egyének természetszerûen társulva gyakorolják. Ilyen szempontból ezen egyéni jogoknak elidegeníthetetlen kollektív jellege van."¹²

Az a tény, hogy egymásnak ellentmondó értelmezéseket is megenged a 27. cikk, nem akadályozta, sôt talán elôsegítette sikerét. Megfogalmazási modellként szolgált, átvette több nemzetközi dokumentum. Így megoldhatóvá vált az egyeztetés feladata, anélkül hogy a feleknek (vagy valamelyiküknek) fel kellett volna adni egymással ellentétes álláspontokat. A megszövegezést (és annak többféle lehetséges magyarázatát) átvette az ENSZ Nyilatkozata a Nemzeti vagy Etnikai, Vallási és Nyelvi Kisebbségekhez Tartozó Személyek Jogairól,¹³ az EBEÉ 1990-es Koppenhágai Dokumentuma,¹⁴ az Európa Tanács 1993. évi 1201. számú Ajánlása,¹⁵ az Európa Tanács 1994-es Keretegyezménye a Nemzeti Kisebbségek Védelmérôl.¹⁶ Az ENSZ-nyilatkozat, csakúgy mint a Keretegyezmény, nemcsak a kisebbségekhez tartozó személyeket, hanem magukat a kisebbségeket is a védelem alanyaiként kezeli. A Nyilatkozat az 1. cikkben beszél a tagállamok azon vállalásáról, hogy védelmezzék a kisebbségek létezését, valamint etnikai, kulturális, vallási és nyelvi identitását. Hasonló megfogalmazást fogad el a Keretegyezmény 1. cikke is, mely védelmet szavatol mind a "nemzeti kisebbségek", mind a "nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek" számára. A kollektív kisebbségi jogok helyet kaptak A kisebbségi jogok védelmérôl szóló európai egyezmény tervezetében is. A Tervezetet magyarázó beszámoló hangsúlyozza: "A kisebbségi problémák megoldása egyrészt a diszkrimináció tiltása elvének tiszteletben tartásában rejlik, másrészt pedig pozitív cselekvést feltételez, mint például a kollektív jogok és egyéni jogok kinyilatkoztatása."¹⁷ A Tervezet alaptételeit magyarázva, a Beszámoló a következôket hangsúlyozza: "Szükségesnek mutatkozott, hogy ne csak a kisebbségekhez tartozó egyének jogait ismerjük el, hanem magát a kisebbség jogait is, mert egy kisebbség nem csak egy bizonyos számú egyén összessége, hanem az ezek közti viszonyok rendszere. A kollektív jogok koncepciója nélkül valamennyire korlátozott maradna a kisebbségi jogok védelme."¹⁸

A kisebbségi jogok kollektív dimenzióját ott találjuk nem kormányzati szervezetek dokumentumaiban is. Lingvisztikai Jogokról szóló Nyilatkozatában a nemzetközi PEN nem különbözteti meg az egyéni és kisebbségi jogokat, hanem a két kifejezést egyszerûen jelzôpárként használja, mely ugyanazokat a kisebbségi jogokat magyarázza. A Deklaráció "egyéni és kollektív jog"-nak nevezi mindenkinek arra való jogát, hogy szóban, írásban és nyilvános vagy hivatalos okmányokban annak a csoportnak a nyelvén fejezze ki magát, melyhez tartozik.¹⁹ Ezt a hozzáállást magyarázhatjuk a nemjogász-agy naivitásával, de magyarázhatjuk azok bölcsességével is, akiket nem terhelnek elôre lefektetett jogi fogalmak és megkülönböztetések.

4. Új problémák és új álláspontok a posztszocialista

országokban

Jugoszlávia nem az egyetlen ország, amelyben az utóbbi években összeomlott a korábbi hatalom, és ahol ez etnikai viszályoknak szakított utat. Ha nem is ugyanolyan intenzitással és kegyetlenséggel. de felmerült a probléma Kelet- és Közép-Európa több volt szocialista államában. Az új törvényhozó testületek igyekeztek megoldani (vagy megelôzni) az induló etnikai konfliktusokat. E megoldások keretein belül teret nyertek a kollektív jogok és az autonómia-elképzelések.

Ebben a sorban az elsô az 1989-es litván Etnikai kisebbségekre vonatkozó törvény,²⁰ mely a 10. szakaszban lefekteti a "kisebbségi bizottságok" intézményét, azzal, hogy a bizottságok jogosítványainak kidolgozását egy késôbb meghozandó törvényre bízza.

Lettország 1991-ben alkotott kisebbségi törvényt, melynek neve: "Lettország nemzeteinek és etnikai csoportjainak korlátlan fejlôdésérôl és a kulturális autonómiához való jogairól szóló törvény"²¹ A Preambulum hangsúlyozza: a törvény célja, "hogy garantálja a Lettországban élô valamennyi nemzet és etnikai csoport jogát a kulturális autonómiára".

1992-ben Horvátország is külön jogszabályt alkotott, mely autonómiát és kollektív jogokat szavatol a kisebbségek számára.²² Ennek III. fejezete a kulturális autonómiával foglalkozik; és két fejezet (V. és VI. fejezet, 21-57. szakasz) részletezi az autonóm körzetek státusát. (Ezek a rendelkezések még nem adtak eddig esélyt multikulturális közösségeknek.)

A nemzeti kisebbségekrôl szóló 1992-es ukrán törvény kulturális autonómiát szavatol a nemzeti kisebbségeknek.²³ Korábban, az 1991. december 1-én megtartott referendum alapján megalakult a beregszászi Magyar Autonóm Körzet.

Az 1993-as magyar kisebbségi törvény külön fejezeteket szentel a kisebbségek közösségi jogainak (III. fejezet, 15-20. paragrafus) és a kisebbségek önkormányzatainak (IV. fejezet, 21-39. paragrafus).

Észtország is 1993-ban alkotott törvényt a kisebbségekrôl, melyben kulturális autonómiát szavatol a német, orosz, svéd, zsidó kisebbségeknek, valamint más kisebbségeknek is, ha elérik a 3000-es lélekszámot.

1994-ben a szlovén parlament elfogadta Az önigazgató nemzeti közösségekrôl szóló törvényt.²⁴ E törvény 4. cikke szerint: "Az olasz és a magyar nemzeti közösség tagjai a Szlovén Köztársaság alkotmánya által biztosított különjogok gyakorlására, a szükségletek és érdekek érvényesítése és a közügyekben való szervezett együttmûködés érdekében az általuk ôshonos területeken Önigazgatási Nemzeti Közösségeket alapíthatnak."

Az új Jugoszláv Szövetségi Köztársaság törvényhozása nem követte ezt az irányzatot. Tervezetek voltak, de nem született kisebbségi törvény, és a korábbi években elfogadott közösségi jogok leépültek.

Az új jogszabályok kétségtelenül fontos jelzéseket hordanak. Irányvételük természetes, hiszen a napjainkban jelentkezô kisebbségi jogi problémák meggyôzô érvekkel követelik a kollektív dimenzió elismerését, azaz magának a kisebbségnek a figyelembevételét. Azoknak a védelme, akik egy csoporthoz tartoznak, nem oldható meg anélkül, hogy gondolkodási rendszerünkbe és szabályrendszerünkbe fel ne vennénk magát a csoportot. Ezt a tényt igen egyszerû és meggyôzô megfogalmazásban ismerte el az Egyesült Államok Legfelsô Bírósága. Blackmun bíró szavai szerint: "Hogy túlhaladhassunk a rasszizmuson, elôször is figyelembe kell vennünk minden fajt mint tényezôt. Más út nem létezik."²⁵ Faji problémák megoldásánál nem hagyhatjuk figyelmen kívül a fajt mint tényezôt, kisebbségvédelmi problémákkal szembesülve viszont nem téveszthetjük szem elôl a kisebbség egészét. Az ember (egyének) egyenlôsége roppant fontos eleme minden életképes megoldásnak; de a fajt (ha faji problémákról van szó) el kell ismerni ténylegesen létezô többletdimenzióként, hogy eredményre juthassunk, és ugyanez vonatkozik az etnikai kisebbségekre is.

Olyan idôkben, amikor a nemzeti hovatartozás különösen fontossá válik,²⁶ a tényleges egyenlôségnek szentelt figyelem létfontosságú szerepet kap a kisebbségvédelemben. Egyenlô szavazati jog és a "jogi egyenlôség" egyéb jellegzetes velejárói csak megszilárdítják a kisebbség alárendelt helyzetét, tekintettel arra, hogy a szavazatok megoszlását felfokozott módon befolyásolják az etnikai arányok. Ami szintén nagyon fontos, az egyenjogúság eszményének hatósugarán kívül marad a kisebbségi csoportnak és tagjainak arra való joga, hogy különbözzenek (nyelvükben, kultúrájukban). Amerika meghódítása címû könyvében Tzvetan Todorov a spanyol hódítók kultúrájával szembesülô indiánok tragédiájáról ír, és a következô szavakkal ragadja meg a problémát: "Mi egyenlôséget akarunk, anélkül hogy ez felsôbbrendûség/alsóbbrendûséggé fajulna."²⁷ Ugyanezt a gondolatmenetet folytatva, Todorov némi rezignáltsággal teszi hozzá: "Élni a különbözôséget az egyenlôségben; olyan dolog, melyet sokkal könnyebb kimondani, mint megtenni."²⁸

A mai jugoszláv tapasztalat drámai bizonyítékokkal mutatja, hogy mennyire fontos (és mennyire nehéz) "élni a különbözôséget az egyenlôségben". A folytatódó kegyetlen polgárháborúban a tényleges és vélt atrocitásokat etnikai csoportok számlájára írják, és ugyanezek felé irányul a bosszú is. Etnikai csoportok foglalnak el vitatott területeket és ûznek el onnan egyéb csoportokat. Ennek eredményeként milliók vesztették el otthonukat és méltóságukat, százezrek pedig életüket is; még a nemi erôszak is az etnikai fundamentalizmus fegyvertárába sorolódott. Kataklizmatikus méreteket ölt a menekültek száma, akiknek zöme ott keres menedéket, ahol a többséghez tartozna. A fegyverektôl bizonyos távolságra, a kétnyelvû helységtáblákat, melyek engedélyezettek, sôt kötelezôek voltak századok során, most egynyelvû táblák váltják fel. Ami a váltást igazolja, az egyszerû túlerô vagy parlamenti többség;²⁹ mindkettôvel szemben esélytelen a kisebbségi csoport, melynek nyelvét, elnevezéseit elhagyják. A kisebbségi anyanyelvi oktatás egyre zsugorodik, és a fennmaradásért folytat küzdelmet.

Világos tehát, hogy a célba vett áldozatok éppen a kisebbségi csoportok, nem pedig a polgárok mint egyének. Nemigen lehet életképes védelmi rendszert kialakítani, míg tudatosan tagadjuk a célpontot. Horvátokat, szerbeket, magyarokat, ruszinokat, muzulmánokat pontosan azért ûznek el, mert horvátok, szerbek, magyarok, ruszinok vagy muzulmánok. A kétnyelvû útjelzések, helységnevek megszüntetését nemigen lehet másképpen felfogni, mint egy csoport ellen irányuló magatartást, gesztust; és az ez ellen való védekezés sem igen artikulálódhat egyéni emberi jogok alapján.

A mai jugoszláv krízis szövegkörnyezetében és sodrásában egyenlôség (ha létezne is) a kollektív identitást szavatoló pótlólagos garanciák nélkül csak azt jelenthetné, hogy a szerbek és egyéb nem horvátok csatlakozhatnak Horvátországban a horvát többséghez, tehát horvátok lehetnek, míg a horvátok, magyarok és egyéb nem szerbek azonosulhatnak a szerb többséggel Szerbiában. És ez nyilvánvalóan nem megoldás, mint ahogyan a közel-keleti konfliktusban sem az a megoldás, hogy minden zsidó arabbá változzon, vagy fordítva. Egy többnemzetiségû közösségben való életnek nem lehet az az elôfeltétele, hogy az egyik részt vevô csoport lemondjon az identitásáról. Ilyen feltétel szabása nemcsak hogy nem igazságos, de nem is ésszerû. Az egyedüli civilizált megoldásnak mégiscsak az tûnik, hogy - Todorovot idézve - "éljünk a különbözôséget az egyenlôségben"; hogy a polgárok egyenjogúságából induljunk ki, de ismerjük el egyúttal minden népcsoportnak arra való jogát, hogy megôrizze identitását, nyelvét, kultúráját.

5. Többségek és kisebbségek konkrét közösségi jogairól

Habár - de iure vagy de facto - ma már számos ország ismer el kollektív jogokat, távol vagyunk még az átfogó és megnyugtató megoldásoktól. Még mindig sok elôítélet fûzôdik e fogalomhoz, és komolyak a tényleges nehézségek is. Úgy tûnik, hogy eredményre csak akkor juthatunk, ha nem magát a fogalmat igyekszünk elfogadtatni vagy kiközösíteni, hanem varázsszavak helyett konkrét jogosítványokról beszélünk, részletekrôl tárgyalunk.

Ha részleteiben vizsgáljuk a kisebbségek igényeit és törekvéseit, arra a megállapításra jutunk, hogy ezeknek számottevô része csakis közösségi jogként fogható fel és valósítható meg. Hozzátenném, hogy egyes közösségi jogokat megad azon országok némelyike is, melyeknek diplomáciája ádáz küzdelmet folytat maga a kategória ellen.

A kollektív jogokat rendszerint az egyenlôség koncepciójával helyezik szembe (és ebben a párhuzamban kérdôjelezik meg). Ilyen beállításban a kollektív jogok eltérésként mutatkoznak, szembehelyezôdnek az "egyenlô egyéneknek egyenlô jogokat" elvével. Ha a nyelvi jogokat - a kisebbségi jogoknak talán legfontosabb válfaját - szemléljük ebben a szövegkörnyezetben, újabb meggondolások, érvek és következtetések mutatkoznak. Nézzük ezt meg egy példán keresztül. Gyakorlatilag senki sem vitatja egyéneknek azt a jogát, hogy tetszés szerinti nyelven és ábécével írjanak magánleveleket. Ez kellene hogy vonatkozzon minden üzletemberre is, aki szolgálatairól vagy portékáiról tájékoztat. Egy pesti vagy belgrádi borbélynak joga van (vagy legalábbis kellene hogy legyen) arra, hogy saját kiváló voltát csak japánul vagy mondjuk, csak litvánul hirdesse (habár ez nem lenne különösen bölcs választás üzleti szempontból). Ezekben az esetekben megfelelô megoldás kínálkozik az egyéni jogok felségterületén belül. A probléma akkor válik érzékenyebbé, amikor teszem azt, egy cirill betûvel megírt és megcímzett levelet Zágrábban kell kézbesíteni (vagy horvátul megírt latin betûs levelet Belgrádban, vagy japán írásjelekkel címzett levelet akár Belgrádban, akár Zágrábban). Még nehezebb a válasz arra a kérdésre, hogy vajon Zágrábban és Belgrádban fordulhatunk-e hatóságokhoz latin betûs és cirill betûs beadványokkal egyaránt. Logikusnak tûnhet, hogy egy rijekai telekkönyvezetô nem fogadhat el okiratokat a világ minden nyelvén horvát fordítás nélkül. Egy Svédországban élô, svédül beszélô horvát állampolgár, ha telket vásárol az Adrián, nem kérhet bejegyzést, ha csak svéd nyelven nyújtja be az adásvételi szerzôdést. A nyelvi jogok területén az "egyenlô egyéneknek egyenlô jogokat" elvbôl tulajdonképpen az következhetne, hogy minden egyén minden helyzetben a saját nyelvét használhatja. Ez azonban gyakorlatilag lehetetlen, és idáig nem is mennek el a kisebbségi követelések. Van olyan értelmezés is, mely szerint az "egyenlô jogokat egyenlô egyéneknek" elvbôl az következik, hogy Horvátország minden állampolgára (horvátok is, szerbek is, mások is) egyenlôen jogosultak arra, hogy csak a horvát nyelvet és a latin ábécét használják; Szerbiában pedig minden állampolgár (szerbek is, albánok is, magyarok is, horvátok is) szabadon használhatják, de csak a szerb nyelvet és a cirill ábécét. Ez az utóbbi értelmezés azonban - amellett, hogy nem bölcs és nem is igazságos - tulajdonképpen formálisan sem felel meg a polgári egyenlôség ismérveinek. Az a jog, hogy a polgárok Horvátországban a horvát nyelvet és a latin ábécét használják, nem egyenlô jogot jelent minden állampolgár számára, hanem egy többségi kollektív jogot szentesít; ugyanúgy az arra való jog, hogy Szerbiában szerbül beszéljünk és a cirill ábécét használjuk, tulajdonképpen többségi kollektív jog, azé a többségé, mely a lakosság kétharmadát képezi.

Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy bizonyos területeken a közösségi jogok megkerülhetetlenek. Ismétlem, az arra való jog, hogy Szerbiában szerbül, Magyarországon magyarul, Litvániában litvánul beszélhetünk, közösségi jog, a többség kollektív joga. És ebben nincsen semmi természetellenes vagy helytelen, e többségi kollektív jogok legitimitása elvitathatatlan. A kérdés az, hogy milyen jogok illetik meg azokat a magyar, szerb vagy litván állampolgárokat, akiknek az anyanyelve nem magyar vagy szerb vagy litván.

A megoldást keresve szembesülnünk kell az egyenlôségnek két tételezésével; retorikájában mindkettô tetszetôs, logikájában azonban ingatag. Az egyik tétel szerint a többség is, a kisebbség is ugyanazokra a nyelvi jogokra tarthat igényt az ország egész területén. Ez az elv (ha komolyan vennénk) az ésszerû kisebbségi igényeken túl állítana célpontot, és gyakorlatilag lehetetlen lenne megvalósítani. Amit a nyelv és kultúra területén igényelnek a kisebbségek, az kevesebb, mint egyenlôség - de több, mint semmi. A másik - szintén téves - tételezés szerint Szerbia egész területén valamennyi nem szerb (vagy Magyarországon valamennyi nem magyar) ugyanazokat a nyelvi és kulturális jogokat igényelheti. Ennek az - egyébként jó hangzású - elvnek sincsen valóságfedezete. Kosovo tartományban az albánok az összlakosság mintegy 90 százalékát képezik, és joguk van albán nyelvû oktatásra az óvodától az egyetemig, valamint arra, hogy (a szerb mellett) az albán nyelvet is használhassák a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. És az igény ma is ésszerû és méltányos. Nem lenne sem ésszerû, sem méltányos azonban, ha az albánok ugyanezeket a jogokat követelnék, teszem azt Nišben, ahol nem él számottevô albán kisebbség, és ahol az albánok sohasem tartottak igényt albán nyelvû igazságszolgáltatásra (hanem csak esetleg bírósági tolmácsra). Ugyanígy aránytévesztés lenne, ha a Kosovóban élô néhány száz magyar is megkövetelné az albánoknak járó nyelvi jogokat, ha tehát, egyebek között, magyar egyetemet igényelne Prištinában.

A gyakorlat és a valóság szintjén nincsen más megoldás, mint az, hogy esetenként (vagy esettípusonként) tételezzünk megfelelô nyelvi jogokat a többség és egyes kisebbségek számára. Emlékszem, hogy a San Franciskó-i repülôtéren az érkezô és induló gépekrôl szóló információt elôször a többség nyelvén (angolul) mondta be a hangosbeszélô, majd megismételte kínaiul és spanyolul, a két legnagyobb kaliforniai kisebbség nyelvén, mely jelentôs számban volt képviselve a váróteremben is. Igazán nem várhattam, hogy miattam elmondják magyarul vagy esetleg az állampolgárságom révén szerbül is. Nyilvánvaló, hogy a tájékoztatást nem lehet megismételni valamennyi utas (vagy valamennyi várakozó kaliforniai polgár) anyanyelvén. Az arra való jog, hogy az anyanyelven kapjunk tájékoztatást a gépjáratokról, egyszerûen nem lehet valamennyi polgár egyenlô joga. Vagy vegyünk egy másik példát. Szentendre városa elôtt kétnyelvû üdvözlet várja a látogatókat: szerbül cirill betûvel és magyarul. Úgy hallom, hogy nemrég kínai család is költözött Szentendrére. Vajon ezután kínai táblára is szükség lesz? Igényt tarthat-e a kínai család ugyanazokra a nyelvi jogokra, amelyek megilletik a magyar többséget és azt a szerb kisebbséget, mely évszázadokon át meghatározó módon járult hozzá Szentendre arculatának alakításához?

Bármennyire disszonánsan hangozhat is, le kell szögezni, hogy egyenlô polgároknak nem járnak egyenlô nyelvi jogok, anyanyelvük elismertsége és védettsége egyszerûen nem lehet azonos szinten. Egy orosz nem tarthat igényt a Vajdaságban vagy Erdélyben ugyanazokra a nyelvi jogokra, mint amelyek ott megilletik a magyarokat (vagy azokra, melyek Észtországban megilletik az oroszokat). A különbségek és igazi problémák azokkal a nyelvi jogokkal kapcsolatban jelentkeznek, melyeknél valamilyen infrastruktúrára, közösségi felvállalásra, közköltségre van szükség. Ezek a jogok pedig csak közösségi jogokként alakíthatók, figyelembe véve a létszámot és történelmi meggondolásokat. Az arra való jog, hogy valaki anyanyelvén forduljon a hatóságokhoz, és hogy választ is ezen a nyelven kapjon, az arra való jog, hogy egy nyelvben elfogadott helységnév hivatalos helységnév is legyen, vagy a kétnyelvû személyi igazolványra való jog nem illethet meg egyaránt minden polgárt, mert nincsen olyan állam, mely szavatolni tudná e jogokat minden polgár anyanyelvén. Észtországban a hatóságok meg tudják szervezni (és meg is kell hogy szervezzék), hogy oroszul is kommunikáljanak polgáraikkal, de nem tehetik ezt meg egy ott élô szerbbel vagy magyarral; a szerb hatóságok is megszervezhetik (és elvárható, hogy megszervezzék) azt, hogy a szerb mellett hivatalos nyelvként elismerjék az albánt és a magyart is az ország egyes területein, de nem várhatja el ugyanezt egy odaköltözött észt.

Amit a kisebbségek okkal és joggal követelnek, az bizonyos kollektív nyelvi jogok biztosítása, melyek ha nem is érik el a többség kollektív jogait, azokat valamennyire ellensúlyozni tudnák. Más szóval, ha Szerbiában érvényes egy olyan szabály, mely szerint a szerb a hivatalos nyelv egész Szerbiában (amint ezt ki is mondja Szerbia alkotmányának 8. szakasza), akkor ez nem más, mint a lakosság kétharmadát képezô szerb anyanyelvûeknek a kollektív joga. Ezzel a joggal szemben a kisebbségek teljes jogfosztottsága állna, ha nem létezne egy pótlólagos jogszabály, mely kollektív jogokat biztosít a kisebbségek számára is. (Egy ilyen pótlólagos szabály korábban kimondta és ismét kimondhatja, hogy mondjuk Kosovóban a szerb mellett az albán is hivatalos nyelv, vagy hogy a Vajdaságban hivatalos nyelv a magyar, a szlovák, a román, a ruszin is.)

Zárómegjegyzések

1911-ben, egy olyan országról beszélve, melyben a kisebbségi helyzet nem magyaroknak volt sorsa, Jászi Oszkár a következôket mondja a nemzetiségi problémáról:

"Ez a minimális nemzetiségi program röviden így foglalható össze: jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás kell a népnek. Márpediglen jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás csak egy van, mely fontosabb a népre nézve mindenféle technikai vagy intézményi tökéletességnél, s mely egyszerûen és röviden így határozható meg: jó iskola, jó közigazgatás és jó bíráskodás csak az lehet, melyet a nép saját nyelvén kap."

Ehhez a mondathoz lábjegyzetben még a következô magyarázatot fûzi:

"Ezt a tételemet sokan úgy magyarázták, hogy én az országot a különbözô nyelvû közigazgatási hatóságok és bírói szervezete sokaságára akarnám feldarabolni. Ellenkezôleg, egész koncepcióm a közjogi-territoriális politika ellen fordul, és csak azt célozza, hogy a néptömegeknek lehetôleg semmi sérelme ne legyen abból, ha véletlenül nemzetiségieknek és nem magyaroknak születtek. Ennek érdekében feltétlenül gondoskodni kell arról - és ez a nemzetiségi törvénynek is alapgondolata -, hogy minden hatóság és bíróság anyanyelvén legyen képes a felekkel érintkezni ott, ahol idegen nemzetiségiek tömegesen laknak."³⁰

Szinte semmit sem kell hozzátenni. Csak a megvalósítást, mely ma a jugoszláv utódállamoknak is érettségi vizsgája. Ehhez pedig olyan kultúrára lenne szükség, mely elfogadja azt a tényt, hogy a kisebbség nem lehet egyenlô, ha nincsen joga a másságra. A többséghez tartozóknak már megvan ez a joguk. Ôk is másak.

^* Részlet a Történelem közelben (Fórum, Bp. 1995) c. tanulmányból.

Jegyzetek

¹ Lásd M. Rosenfeld: Affirmative Action and Justice - A philosophical Inquiry. Yale University Press 1991.

² P.C.I.J. Minority Schools in Albania. Advisory Opinion of April 6, 1935, Series A/B No. 64, 17.

³ Uo. 19.

⁴ 1957, módosítva 1989-ben.

⁵ 1960-as UNESCO-egyezmény.

⁶ Az elv elfogadott, nyilvánvaló az is, hogy csoportokra vonatkozik, de annál vitatottabb, hogy meddig terjed ez a jog, és mely csoportok gyakorolhatják.

⁷ N. Lerner: Group Rights and Discrimination in International Law. Martinus Nijhoff Publ., 16.

⁸ Addis: Individualism, Communitarism, and the Right of Ethnic Minorities. 66 Notre Dame Law Rewiev 1219(1991), 1223.

⁹ Lásd Kimminich: Ansätze für ein europäisches Volksgruppenrechts. 28 Archiv des Volkerrechts, 1990. 14.; W Kymlicka: Liberalism, Individualism and Minority Rights, Law and Community 1989, 181.; W. Kymlicka: A Liberal Theory of Minority Rights. Oxford 1995; Thornberry: Is there a Phoenix in the Ashes? International Law and Minority Rights, 15 Texas International Law Journal 421(1980); Samu: Kisebbségek kollektív jogai és államalkotó minôségük (Kézirat - Elôadás a Professzorok Világbéke Akadémiáján az Európaiság és az etnikai kisebbségek c. konferenciáján, Bukarest, 1991. szept. 21-én); Veiter: Die Entwicklung des Volksgruppenrechts 1947-1987; Capotorti: Are Minorities Entitled to Collective Internation Rights? 20 Israel Yearbook on Human Rights, 351(1990); Y. Dinstein: Collective Human Rights of People and Minoroties. 25 Int. and Comp. Law Rewiev, 1976, 102.; P. Ermacora: The protection of Minoroties by fore the United Nations. 182 Recuil des Cours, 1983, 247.; G. Sacerdoti: New Developments is Group Consiousness and the International Protection of the Rights of Minorities, 13 Israel Yearbook on Human Rights 1983. 116.

¹⁰ Kunz: The Present Status of International Law for the Protection of Minorities. 48 American Journal of International Law, 282(1954).

¹¹ F. Ermacora, i.m. 274 és 321-322.

¹² H. Steiner: Ideals and Counter-Ideals in the Struggle Over Autonomy Regimes for Minorities. 66 Notre Dame Law Review 1539(1991), 1543.

¹³ Az ENSZ Közgyûlése 1992. december 8-án fogadta el.

¹⁴ 32. cikk 3. szakasz.

¹⁵ 3. cikk 2. szakasz.

¹⁶ Uo.

¹⁷ Council of Europe, European Commission for Democracy through Law: Explanatory Report on the Proposal for a European Convention for the Protection of Minorities. CDI, (91)6, Strasbourg, March 11, 1991, 3. oldal, 6. szakasz.

¹⁸ Uo. 5, 4, 16. szakasz.

¹⁹ 1991 Linguistic Rights Declaration of the International P.E.N., Section 1.

²⁰ A Litván Legfelsôbb Szovjet 1989. november 23-án fogadta el.

²¹ A Lett Köztársaság Legfelsôbb Tanácsa 1991. március 19-én fogadta el.

²² A nemzeti és etnikai közösségek vagy kisebbségek emberi jogairól és szabad-ságjogairól szóló alkotmánytörvény. A Narodne novine 34/1992 számában lett közzétéve.

²³ 6. cikk 1. szakasz.

²⁴ 1994. október 13. A törvény az Uradni list 1994/65 számában lett közzétéve.

²⁵ Regents of the University of California v. Bakke, 438 US 265(1978), 407.

²⁶ Jugoszláviában pedig nemcsak hogy fontossá vált, hanem elveszített minden mértéket.

²⁷ Todorov: La conquête de l'Amérique. Paris (Editions de Seuil) 252-3.

²⁸ Todorov, i.m. 253.

²⁹ Hosszas parlamenti vita után a szerb képviselôház hatalmas szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy nem lehetnek többé hivatalos használatban a kisebbségi helységnevek, akkor sem, ha a szerb nyelvû elnevezés után írnák ôket. Ezt az új szabáyt A hivatalos nyelv- és íráshasználatról szóló törvény 7. szakasza fekteti le (Sluzbeni glasnik 45/1991). Lásd a parlamenti vita teljes anyagát: Létünk 1992/1. 7-58.

³⁰ Jászi Oszkár: A nemzetiségi kérdés és Magyarország jövôje. Elôadás a Galilei Kör 1911. január 28-is ülésén. Galilei Kör kiadása, Budapest 1911. 12.