A tanulmány védôbeszéd a kollektív jogok mellett. Az egyéni és kollektív jogok kérdéskörét a világban lezajló strukturális változásokra tekintettel vizsgálja. A vizsgálat jogelméleti szempontból a de lege data és a de lege ferenda közötti tág mezôben próbál válaszolni a létezô jogra alapuló, Kardos Gábor által feltett kérdésre, és keresi az utat egy olyan új világrendszer fele, amely egyszer és mindenkorra leszámol az állam mindenhatóságával.

Meggyôzôdésem, hogy a világ attól az elmélettôl fog függni, amelyet mi helyesnek hiszünk és attól, hogy mit teszünk valóra váltásáért. Saját keserûségemet és idealizmusomat próbálom leltározni ebben a hozzászólásban. Ha nem tartanám a jelenlegi - csak egyéni jogokra épülô -, kisebbségekkel foglalkozó joganyagot hiányosnak és nem hinnék a kollektív jogok gondolata elméleti megalapozottságának bizonyíthatóságában, nem tartanám fontosnak a hozzászólást a kérdéshez. Csak a rendszer egészét vizsgálva lehet a nemzeti kisebbség és a nemzeti többség viszonyát kiegyenlíteni; értelmetlen csak az egyéni jogok foltozgatásával haladni elôre. Természetesen a kollektív jogokra épülô joganyag nem jöhet létre máról holnapra, és elfogadottsága, valamint a vele szükségszerûen együtt lebontandó állami mindenhatóság gondolata hatalmas törést jelentene az európai nemzetállami gyakorlaton. De más út nincs. A kisebbségek megmaradásának és részükrôl a helyzet elfogadásának csak ebben az esetben lehet helye. Amennyiben nem cél a kisebbségek megmaradása, természetesen fölösleges a téma tárgyalása.

Módszertanilag arra törekedem, hogy elôször néhány alapvetô társadalmi, politikai fogalmat írjak körül és fokozatosan közelítsem meg azt a kérdést, amire tulajdonképpen választ szeretnék adni: Miért van szükség a kollektív kisebbségi jogok intézményére? Kardos Gábor elsôsorban a kérdéskör nemzetközi jogi keretét vizsgálta, ezért nekem nem célom a tételes jog tárgyalása. De az elemzés a nemzetközi joganyagon belül elôször az emberi jogok kialakulásával foglalkozik, majd szûkítem a kört, és a kisebbségekkel foglalkozó joganyagot veszem bonckésem alá. A mûvelet során javasolom a nemzeti kisebbségek kérdésének kiemelt tárgyalását, és ennek alátámasztása végett a jelenkori szuverenitás, önrendelkezés, demokrácia felfogások összevetését tartom szükségesnek. Mindazonáltal a végsô célt - a megalkotandó joganyag körülírása - nem tévesztve szem elöl, az általános európai gyakorlatra és jelenségekre támaszkodom, mellôzvén, amennyire csak lehet, az egyes konkrét helyzetekre való utalást.

Klasszikus értelmezés szerint a demokrácia egy adott emberi közösség szervezésének módja, a döntéshozatal és irányítás mindenkit bevonó megoldása. Bibó István szerint a demokrácia az emberiség leginkább elfogadható társadalmi létének kritikája. A demokrácia alapvetô vonásaként fogalmazható meg a többségi elv, azaz a választott többség uralma a közösség alulmaradt tagjaival szemben. Donald L. Horowitz a következôképpen fogalmaz: "A demokrácia befogadás és kirekesztés, hozzáférés a hatalomhoz, a befogadáshoz kapcsolódó privilégium és a kirekesztéssel járó hátrány. Szigorúan megosztott társadalmakban az etnikai identitás nyilvánvaló választóvonalat kínál annak megállapítására, hogy ki lesz a befogadott és ki lesz a kirekesztett."¹

Kibékíthetetlennek tûnik az ellentét egyfelôl a liberális demokrácia - mint a legfejlettebb politikai rendszer - és másfelôl a nemzetállam eszméje - a legelterjedtebb európai államszervezô ideológia - között. Pontosabban: az elôbbi az autonóm ember koncepciójából kiindulva az egyetemes egyéni emberi jogokat hirdeti, míg az utóbbi világképe egy olyan mozaik, amelyben az egymással érintkezô külön kis rombuszokat a nemzeti szervezôelem köré épült államok alkotják. Míg a liberalizmus világszinten egy olyan eszményi világállamhoz vezet, amely nem ismeri a nemzeti határokat, a nacionalizmus eszméje a szabadság megvalósulását csak nemzetállami határok között latja megvalósíthatónak. Csak egyetlen olyan helyzet képzelhetô el, amikor nacionalizmus és liberalizmus egy adott szervezeti keretben nem zárja ki egymást, és ez a homogén nemzetállam fikciója.

Elsô lépésként azt szeretném hangsúlyozni, hogy a nemzetközi szakirodalomban együtt tárgyalt vallási, nyelvi, nemzeti és etnikai kisebbségi tematikából le kell választani a nemzeti kisebbségek kérdését. Ezt kizárólag csak azért tartom szükségesnek, mert nézetem szerint a nemzeti tényezô a legaktuálisabb és egyben a legmellôzöttebb a gyakorlati megvalósulást illetôen. A kollektív jogok alanya szempontjából nincs szükség a különválasztásra, hiszen a jogi probléma azonos. Mindazonáltal mondanivalóm elsôsorban a nemzeti kisebbségek helyzetére vonatkozik, tekintettel a kérdéskör összetett - nem csak jogi - jellegére.

Az emberi jogok eszméje a megfogalmazástól az elismerésig és elfogadottságig hosszú utat tett meg. A kisebbségi jogok fejlôdését illetôen korszakos jelentôségû a vallási tolerancia irányzata, amely lehetôséget teremtett a nem-katolikus vallások kialakulására, illetve fejlôdésére. A vallási kisebbségek védelmét követôen a vallásszabadság tartalma kibôvült, és a XX. században már az egyház és az állam szétválasztását is magába foglalta. Ez egyben azt is jelentette, hogy a vallás már nem államszervezô erô és mára már nincs olyan mértékû politikai jelentôsége, mint a nemzetnek. Ezzel párhuzamosan a nemzeti tényezô, a nemzetállami doktrína megfogalmazásával, egyedül és megerôsödve maradt a dobogón.

Walker Connor a következôképpen írta le ezt a gondolatot: "A nemzeti önrendelkezés gondolata azt foglalja magába, hogy bármely nép, csak azért, mert azt gondolja magáról, hogy egy különálló nemzeti csoport, egyedül és kizárólagosan hivatott arra, hogy meghatározza saját politikai státuszát, belefoglalva, kívánság szerint, az önálló államhoz való jogot. Az elmélet ezzel az etnikai tényezôt a politikai legitimáció végsô mértékévé emeli."²

Olyan állami tevékenység amelyet belsô gyarmatosításnak nevezhetünk, és a számbeli kisebbségben élô közösség kizsákmányolását jelenti, nem szükségszerûen erôszakos és nem feltétlenül jelenti az emberi jogok megsértését. Egy nemzeti csoport adminisztratív, gazdasági, politikai marginalizációja nem szükségszerûen mond ellen egy olyan demokratikus jogrendszernek, amelynek alapjai az állam szuverenitására épülnek. Még abban az esetben is, ha a hatalomnak nem célja a kisebbségek asszimilálása, az állam a földrajzi határai között az egész társadalomra nézve szinte észrevétlenül ráerôszakolhat intézményes kereteket, amelyek hátrányosan befolyásolják a kisebbségeket. A folyamatban szerepet játszhat egy egész sor tényezô, amelyeket hipotézisek formájában próbálok felvázolni.

1. Hatáskörelszívó hipotézis:

Végsô soron minden tevékenység kötôdik valamilyen formában a központi állami igazgatáshoz. Megtörténhet, hogy a csúcson csak egy állami iroda az illetékes, természetesen egyetlen hivatalos nyelven.

2. Történelmi folyamat hipotézise:

A nemzetté válás idôbeli és módbeli eltérése következtében, másmás a szerepe a nemzeti tényezônek a döntéshozatalban.

3. Pszichológiai hipotézis:

A nacionalista ideológiák tömegbázisa és a politikai életben, illetve a társadalmi mobilizációban való szerepe meghatározó jelentôségû az egymáshoz való viszonyulást illetôen.

4. Kulturális hipotézis:

Az állami szinten elfogadott és követendônek tartott magatartásformák (viselkedésminták, jogszabályok) óhatatlanul is a többség kultúrájára épülnek.

Az informatika korszakában az elektronikus kapcsolatok a legtöbb esetben, még a legjobb szándék ellenére is, csak egy nyelven jönnek létre.

Az erôforrások hiánya és az eltérô gazdasági fejlettség miatt adódhatnak nagyon komoly, politikában is jelentkezô érdekellentétek. A munkaerôpiac munkanyelve mindig is elsôsorban a többségi nyelvhez igazodik.

7. Adminisztrációs felosztás hipotézise:

Az adminisztrációs egységek kialakításánál mindig lesznek olyan eldöntendô kérdések, ahol a döntés egyik vagy másik közösséget hátrányosan fog érinteni.

8. Belsô kényszer hipotézise:

Elképzelhetô érdekellentét pénzeszközök elosztása, munkahelyek betöltése, szakképzett munkaerô hiánya miatt, és a megoldás végül csak egyik közösség érdekeit fogja szolgálni.

9. Világrendszer hipotézise:

Az állam földrajzi, stratégiai helyzete és világpolitikai szerepe befolyásolhatja a társadalom összetartozását és ezáltal a kisebbség és többség viszonyát.

És folytatván a spekulációt talán végtelen a mûvelet; a fenti támpontok csak egy önkényes választás eredményei. Azonban példák sokasága és a felsorolt érvek egyértelmûen bizonyítják azt a vitathatatlan lényeget, hogy a kollektív jogok intézménye sem biztosítja a nemzeti kisebbség sorsának emberhez és a nemzethez méltó rendezését. Talán úgy is felfogható mondanivalóm, mint a kisebbségi kérdés törvényi megoldhatatlanságának bizonyítása.

Amíg az államnak mint hatalmi intézménynek és adószedô hatóságnak kifinomult eszközei és intézményei vannak, hogy ellenôrizze a társadalmat, addig a kisebbség csak a szimbolika és az erôszak között válogathat. Az elôbbi nem igazán zavarja az államot és végeredményét tekintve nem hatásos. A szecessziós törekvéseket a nemzetközi közösség hivatalos rosszallása kíséri, túl kései az elszakadás idôpontja. Korábban kellett volna erre sort keríteni. Így az államok közössége nem más, mint a már révbe ért nemzetek elit klubja, egy olyan társaság, amely már tudott élni önrendelkezési jogával. Ez egy olyan absztrakt szituáció, amikor a nemzetállamok önmagukat örökérvényûnek kiáltják ki és kijelentik, hogy a történelmi haladás csak olyan rendszerben képzelhetô el, amelyben az állam tényezô egy állandó komponens. Ugyanakkor az állam határt szab az identitásnak; az államnál alacsonyabb rendû kötôdések és szervezeti törekvések a külvilág számára szélsôséges nacionalizmusnak, befelé fordulásnak tûnhetnek és a nemzetközi közvélemény nemtetszéssel fogadja. Egy állandó rossz bácsi szerep egy kétszemélyes darabban, ahol a pozitív hôs mindig az állam.

A nemzetközi jog a mindenkori státus quót, az adott államkonfigurációt védi.³ Az államokat védô jogszabályok nincsenek arányban a kisebbségek helyzetét szabályozó joganyaggal. A nemzetállam, mint hatalmi intézmény, egy nemzeti eszmére felépülô szervezet. Annak ellenére, hogy a nemzetközi jog és a belsô jogrendszerek egyik alapeszméje a diszkrimináció elítélése, ez önmagában nem jelenti a nemzeti kisebbségek és a nemzeti többség egyenlôségét. A kisebbséghez tartozó állampolgár egyenlônek lesz elismerve, ha kész feladni az én nemzeti tartományát, de az anyanyelv mellôzése mindenképpen követelmény. Ez mindazonáltal egy liberális elvárás nacionalista alapokon vagy egy nacionalista elvárás liberális alapokon.

A különbözô tényezôk bonyolult összjátéka folytán - földrajz, idô, történelem, méretek, szokások - kizárt egy általános érvényû következtetés a nacionalizmus, demokrácia és liberalizmus összjátékáról. A szomorú az, hogy a nyugati civilizáció alapvetô elvei és a világrendszer struktúrája egy sajátos kirekesztést eredményez, mindenféle demokratikus önámítás ellenére. A liberális demokrácia a képviseleti elv mellett hirdeti a véleménynyilvánítás szabadságát, és ezáltal biztosítja a különféle politikai és ideológiai áramlatok fennmaradását. Az alaprajz azt szolgálja, hogy a nemzetállam az egyéni szabadságjogok nemzeti nyelvû arénája legyen.

Mindezek tudatában lehetséges-e a kisebbségek megmaradásáról beszélni, állami keretek között? Én azt hiszem, igen, de meggyôzôdésem, hogy a kérdés nagyon nehezen szabályozható jogi eszközökkel. A számok a tényektôl eltérô következtetésekhez vezetnek, és nem lehetséges egy átfogó, minden szituációt megnyugtatóan rendezô törvényi háttér kidolgozása. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ott ahol a kisebbség és a többség természetes szaporulata hozzávetôlegesen egyenlô, a legmerészebb kisebbségvédô megoldások ellenére is a kisebbség abszolút és relatív számarányának mutatói csökkenô tendenciát mutatnak. A hipotézisek formájában kifejtett tényezôkre tekintettel a jog nem képes megragadni a lejátszódó eseményeket, és a maximumszabályok is nehezen tudják feledtetni az államalkotás esetenként múltba veszô, a személyiség megvalósulását jelentô élményét.

Egy, a fentiekhez hasonló eszmefuttatás legfeljebb az álmok országába vezethet, és mielôtt még utópiám kifejtésében elragadtatnám magam, visszatérnék a pozitív jogból levezethetô és megoldást kínáló jogintézmények tárgyalásához. Ezeket az intézményeket összevontan autonómiának nevezem. Önmagában az autonómia mint intézmény a központi hatalom és a csoport között kötött alkut jelenti, a tartalma csak az adott helyzethez képest értékelhetô.⁴ Az utóbbi években lejátszódó világpolitikai strukturális jelenségek az állami szuverenitás mindenhatóságának visszaszorulását igazolják és ezzel párhuzamosan az autonómia mint kollektív jog egyre inkább a jogi utópia világából a tételes jog világába kerül.

A technika fejlôdésével a távolságok egyre inkább eltûnnek, és új lehetôségei adódnak az emberi kapcsolatteremtéseknek. Az egymásrautaltság egyre inkább nyilvánvaló néhány fontos intézményi területen. A hidegháború végével bizonyos értelemben az átalakulás idejét éli a világ, és egy új világrendszer kialakulásának leszünk tanúi. A világban végbemenô átalakulás egyszerre sok irányban zajlik: politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális téren. Egy, az államokra épült világgal párhuzamos több központú világ van kialakulóban napjainkban.⁵

A változásokat két fôbb tengely köré lehetne csoportosítani: az egyik jelenség a nemzetköziesedés, a másik a demokratizálódás. A nemzetköziesedés különösen nyilvánvaló az állam háttérbe szorulását és a kapitalista piacgazdaság világméretû vérkeringését tekintve. A demokratizálódást illetôen az európai jogrendszer alapértékeinek térhódítása zajlik; mindazonáltal jelentôs az eltérés az elmélet világméretû térhódítása és az egyes országok gyakorlata között. Minden kétséget kizáróan megállapítható viszont, hogy az ismertté vált jogsértéseket a közvélemény figyelme kíséri és ez az elkövetôk kedvezôtlen színben való feltüntetését eredményezi.

Az állami szuverenitás megcsonkítása a nemzetközi jog szabályozási tárgykörén belül is sok területen jelentkezik, de a legnagyobb csapást az emberi jogok nemzetköziesedése jelentette. A nemzetközi jog egyik legjelentôsebb XX. századi fejleménye, hogy az egyént jogalannyá léptette elô. Párhuzamosan az állam szuverenitása is átértékelôdött, és a legnagyobb törést a korábbi feltétlen állami szupremáciát hirdetô elv töretlen érvényesülésére éppen az egyén számára biztosított államfeletti nemzetközi szervezetekhez való folyamodás lehetôsége jelentette. Ma már a jogállamiság alapköveként értékelhetô az emberi jogok nemzetközi kezelése.

Számos kihívással kell szembenéznie a hagyományos állammodellnek. Az állam nemzetköziesedése, szemben a hagyományos zártsággal, a nemzetközi gazdasági vérkeringés, szemben a régi önálló állami gazdaságpolitikával, a nemzetközi civil társadalomban lejátszódó jelenségek, szemben az állami szuverenitással - talán ezek a legjelentôsebb erôpárok, amelyek világszinten jelentkeznek.⁶

Mindezek ellenére az államnak még nincs vége, az nagyon is létezô szervezet. A globalizáció és az integráció csak bizonyos területeket és rétegeket befolyásol egyértelmûen, a társadalom nagy része számára nem ezekrôl a folyamatokról szólnak a mindennapok. Ám ahogy a világban végbemenô változások átértékelik az állam, és felértékelik az államokat egyesítô régió szerepét, a kisebbségek érdekfölismerô és népszerûsítô tevékenységének hatékonyságán is fog múlni az, hogy az állam alulmaradjon a kisebb egységekkel szemben is. Ennek megvalósulása az egyéni kisebbségi jogok feltétlen érvényesülése és a kollektív jogok - autonómia - tartalommal való feltöltése esetén lehetséges.

Kétségtelen, hogy az egyén jogainak a megfogalmazása - emberi jogok vagy állampolgári jogok néven - az európai filozófiai, majd jogi gondolkodás legnemesebb hagyománya, és napjainkban is egyik olyan jellegzetessége, amely elkülöníti más értékrendszerektôl, például az iszlámtól. Az emberi jog, állampolgári jog fogalom jelentéstartalma nem egyértelmû, használatos jogi fogalomként, a demokrácia értékmérôjeként, az egyén és a hatalom viszonyának jellemzésére, politikai ideológiák vezérgondolataként. Az azonban leszögezhetô, hogy az emberi jogok fogalma az egyén és állam viszonyát próbálta magyarázni és e viszony meghatározásaként, szabadságjogként jött létre.⁷

A hagyományos szabadságfelfogások szerint a szabadság nem létezhet bizonyos mértékû rend nélkül, amely lehetôvé teszi az együttmûködést és a közösség boldogulását. A rendet és a fenntartásához szükséges erôszakot az állam szervezi a jog és az adminisztráció eszköze által. Az állam létrejöttét és legitimitását leggyakrabban magyarázó szerzôdéselméletek a XX. század történelmi szorítójában végképp mítosznak bizonyultak. A modern állam kialakulását nem szerzôdésben, hanem bonyolult és összetett történelmi helyzetekben kell keresni. A legtöbb esetben a határok mögé vont lakosság egy részének érdekével ellentétes volt a hatalmi viszonyokat tükrözô határvonalak megvonása. A nemzet szerepének felértékelôdésével és államszervezô ideológiává való elôrelépésével a nemzeti kisebbség az adott, önmagát nemzetállamként megfogalmazó államalakulat állandó ellenzôjévé lépett elô.

Az egyéni jogok érvényesülését tekintve, a kisebbségek közösségi értékeit következetesen tagadó politika egy olyan helyzetet eredményezhet, amikor a kisebbségek számára nem biztosított az egyéni kisebbségi jogok gyakorlása sem. Az egyének állandó jelleggel arra kényszerülnek, hogy megvédjék nemzeti identitásukat, és az élet minden területén akadályokba ütköznek nemzeti hovatartozásuk miatt. A jognak ilyen helyzetben lépnie kell. Ahogy a közgondolkodás és a jog gyökeresen megváltozott például a nôk és a szexuális kisebbségek esetében, a szükséges lépések a nemzeti kisebbségek és állam viszonyát rendezô joganyagot illetôen is megtehetôk.

A kívánatos az lenne, ha az állam szerepe teljesen háttérbe szorulna, a határvonalak kijelölése tulajdonképpen az autonómia intézménye. A közösség átvállalhat bizonyos feladatokat az államtól, és az egyén bizonyos jogokat a közösséggel szemben fogalmaz meg. Éspedig nem a nehezen meghatározható közösséggel, hanem a közösséget képviselô szabadon választott testülettel szemben. Ezáltal a közösség képviselete beékelôdne az állam és a kisebbséghez tartozó egyén közé, pontosan körülírt feladatokkal, jogkörökkel és kötelezettséggel az állammal, az egyénnel és az integráció következtében létrejött szervezettel szemben. Helyesen ismerte fel az RMDSZ törvénytervezete, hogy a legfontosabb kérdés a nyelvhasználat szabályozása, és hogy a kisebbségi képviselet jogkörei a nyelvhasználat szabályozásával leírhatók. A gazdasági erôforrások biztosítása és irányítási, adminisztrációs hatáskörök telepítése feltétlenül szükséges az autonómia mûködéséhez.

A kollektív jogok elôfeltétele a jogalany, azaz a kisebbségek pontos meghatározása, és ez nem könnyû vállalkozás. Talán nem is lehetséges minden helyzetre kiterjedô definíció, hiszen a gyakorlat számos speciális helyzetet jelenthet. Érdekes, hogy a támadó számára a sokat vitatott definíció nem kérdés, ô pontosan meg tudja határozni, ki a szerb és ki a horvát. A definícióval együtt járó veszélyekre figyelmeztetnek azok, akik az azonosítás csapdájától félnek. És valóban, egy nemzeti kisebbséghez való tartozás fölvállalása sokszor hátrányokkal jár. A kijelentés megkérdôjelezhetetlen, de ugyanilyen hátrányokkal járhat egy adott állam fennhatósága és/vagy a nemzetközi közösség viszonya az adott államhoz, illetve állampolgáraihoz.

Értelmezésem szerint, az autonómia tartalmát illetôen lehet politikai, kulturális, gazdasági és szociális. Konkrét megjelenési formáját tekintve lehet személyi elvû és területre épülô. A személyi elvû autonómia alapegysége az adott nemzeti sajátosságokkal rendelkezô egyén, a területi autonómia esetén az alapegység egy jól meghatározható terület. Ez utóbbi megoldás szükségszerû velejárója az, hogy végül is valamely nemzethez tartozó személyek kisebbségben maradnak, hiszen az etnikailag homogén területi egységek nagyon ritkák. Ezért a területi autonómia az állam olyan fajta nagylelkûségét dicséri, amely lehetôvé teszi az állami szinten többségben élô, államalkotó nemzethez tartozó állampolgárok kisebbségi helyzetbe kerülését. Egy jelentôs hatáskörrel rendelkezô autonóm területi egység esetén a kisebbségi helyzet az államalkotó többségi életérzéshez képest mindenképpen hátránnyal jár. A területi autonómia államhoz hasonló szervezeti egységet eredményez, és ezért az állami szuverenitás szupremáciájának egyértelmû feladását jelenti.

Valahol e két modell között helyezkedik el egy olyan fajta megoldás, amely az állami adminisztrációs egységek önkormányzati hatásköreit úgy képzeli el, hogy az önkormányzat hivatalos nyelvét - lehet több is - az állampolgárok szavazata alapján állapítja meg. A hatóságok munkanyelvét jelentô választás mindig csak egy nyelvet jelenthet, ez azonban - a megállapított százaléktól függôen - eredményezhet egy két hivatalos nyelvvel rendelkezô adminisztrációs egységet, amennyiben mind a két közösség számaránya a rögzített százalékarány felett van. A választás nem örökre szól, hiszen az adott közigazgatási egység munkanyelve mindig újra megállapításra kerül a rendszeresen megtartandó választásokon, és a soron következô választáskor az egyén megváltoztathatja a döntését. Amennyiben a helyi közigazgatási szerv széles jogkörökkel rendelkezik és a nyelvhasználat hasonló elv alapján kerül meghatározásra az adott adminisztrációs egységben mûködô bíróság, illetve más hatóságok és intézmények esetében, akkor ez a modell nagyon hatékony védelmet jelenthet a kisebbségek számára. Ebben az esetben a sarkalatos kérdés annak a számnak a kijelölése, amely azt a százalékot jelöli, amelynél kisebb arányban jelenlévô közösség már nem részesülhet a hatóságok részérôl anyanyelven történô ügyintézéssel. Ez nem az anyanyelv szabad használatát jelenti, hanem kifejezetten csak a hatóság kötelezettségét, hiszen természetes, hogy a kérdést jóindulatúan kezelô országban az anyanyelv szabad használata és a hatósághoz anyanyelven történô fordulás nem jelentkezhet problémaként. A százalékarány meghatározása azonban nemcsak jóindulat, hanem anyagi kérdés is, hiszen az anyanyelven történô ügyintézés a közigazgatás és bíróság esetében olyan szakembereket igényelne, akik mindkét nyelven el tudják látni a feladatukat, illetve ilyen munkaerô hiányában az állomány megduplázását jelentené. Ehhez a rendszerhez ugyancsak társulhat egy kedvezô állami szintû törvényi háttér, amely létrehozza a nem adminisztrációs egységhez köthetô hatáskörökkel rendelkezô közösségi ügyekben illetékes és jogalanyisággal rendelkezô képviseleti szervet, és lehetséges a különbözô autonómiaformák kombinálása is.

Állami szinten a jogrendszernek szabályoznia kell a kisebbségi közösség és nyelv státuszát. Különbözô megoldások képzelhetôk el, de mindenképpen szükséges elôfeltétele a fenti modelleknek a kisebbségi közösségek védelmérôl szóló alkotmányos rendelkezés. Az autonómia természetébôl adódóan egy közösségi jog. A jog alanya az a kisebbségi képviseleti szerv, amelyet a törvény a hatáskörökkel felruház. A személyi autonómián alapuló kisebbségi önszervezôdést és a képviseleti szerv jogalanyként való megjelenését a következô folyamat eredményeként tudom elképzelni:

- az egyén rendelkezik bizonyos (nemzeti) sajátosságokkal,

- erre figyelemmel vagy ezt figyelmen kívül hagyva az egyén választ egy identitást,

- az egyén csatlakozik egy nyelvhez és ezen keresztül egy közösséghez (az egyén mindig csak egy közösséget választhat, de ezt szabadon és bármikor elhagyhatja és a következô választásokon egy másik közösséget is választhat),

- a közösség elfogadja az egyént tagnak (a befogadás lemérhetô azon, hogy az egyén megmarad a közösségnél vagy elhagyja azt),

- tehát az egyén tartozik, kötôdik egy csoporthoz,

- a csoport konkrét sajátosságokkal és célokkal rendelkezik,

- a szabad elhatározás alapján a csoport autonóm közösségnek nyilvánítja magát,

- ebben a helyzetben történik a képviselet választása, amely majd megállapodik az állammal és a kialkudott hatásköröket gyakorolja.

A fenti folyamat az identitáshoz való jog, gyülekezési jog, egyesülési szabadság és az önrendelkezéshez való jog intézményére épül. A jogokként is megfogalmazható igényekkel szemben azonban a válasz az állam jóindulatán múlik.

Gyakori jelenség a kollektív jogokkal foglalkozó kisebbségi szakirodalomban, hogy az ellenérvek a kollektív jogok esetleges elfogadottsága esetén felmerülô veszélyekre figyelmeztetnek. Joggal. De a visszaélés lehetôségének bizonyítása nem bizonyítás. Annál is inkább, hiszen minden jogintézmény magában hordozza a visszaélés lehetôségét és a történelem folyamán számtalan esetben alkalmaztak kegyetlen módon különféle jogintézményeket. Adott esetben gyönyörû csomagolásban tálalva.

Nem a kisebbségeket kell felruházni jogalanyisággal, hanem a szabad, közvetlen, titkos és független, a kisebbségekhez tartozó egyének részvételével megtartott választások révén létrejött testületeket. Amennyiben az autonóm testület hatáskörei tisztázottak, akkor eloszlathatók azok a félelmek, hogy az állam és az egyén közé beékelôdô testület ellenôrizhetetlen marad. A független bíróság elôtt megtámadható a közösségi szerv döntése, illetve az egyén bármikor elhagyhatja a közösséget, amennyiben ezt így kívánja.

Összegezve a kollektív jogokról, azaz az autonómiához való jogról mondottakat megállapítható, hogy a konkrét helyzetben szükséges eldönteni, melyik az optimális megoldás. Amennyiben vegyesen él a lakosság, akkor a legkisebb adminisztrációs egységekre kell felépíteni a közigazgatással és igazságszolgáltatással kapcsolatos jogosítványokkal rendelkezô autonómiát és ezt kell kombinálni a személyi elvû autonómiára épülô más jellegû hatáskörrel rendelkezô döntéshozó testülettel. Abban az esetben, ha a kisebbség területileg összefüggô egységet alkot, akkor a területi autonómia kínálkozik a legjobb megoldásnak, és ez is kiegészülhet még a személyi elvû autonómiával.

A nemzetközi jog nem ismer olyan egyezményt amely kötelezettséget róna az államokra arra vonatkozóan, hogy biztosítsák a kisebbségek számára a kollektív jogokat. Jelen tanulmány sugalmazni szeretné azt, hogy új alapnormára van szükség a nemzetközi jogban.

A nemzetközi jog nem ad általános érvényû választ arra a kérdésre, hogy mi az eljárás az államok szuverenitása és az önrendelkezési jog összeütközése esetén. Példák sokasága bizonyítja, hogy a konfliktust nem jogi érvek, hanem nagyhatalmi érdekeltségek döntötték el. A mérleg nyelve egy olyan súlypont körül billeg, amely lehetôséget ad mindkét normának a felülkerekedésre. Abszolút értékként a nemzetközi béke és biztonság fogalmazódhat meg, és ez bizonyos esetekben elégséges indok kell hogy legyen az szuverenitás alulmaradására. A szuverenitás-önrendelkezés ellentét az emberi jogok világában úgy is megfogalmazódhat, mint egyéni jogok és kollektív jogok közötti ellentét. A megoldás - megelôzendô a kisebbség és többség közötti vita fegyveres konfliktussá terjedését - egy olyan jogintézmény lehetne, amely lehetôséget ad a kisebbségnek arra, hogy egy bizonyos mértékû belsô önrendelkezést gyakoroljon a saját ügyeit illetôen. Egy ilyen intézmény nem zárja ki az állami szuverenitást, ha a kisebbségi szervezkedés az állam határain belül zajlik és az önrendelkezés alapján áll, hiszen nincs olyan passzus a nemzetközi jogban, amely megtiltaná a kisebbségek önrendelkezési jogát.