A diplomáciatörténet szerint az alapszerzôdés fogalmát elôször a két német állam viszonyának rendezésekor használták: a Grundvertragnak nevezett nemzetközi egyezményt 1972 decemberében írta alá a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság. E sajátos szerzôdési formát akkor a két német állam között kialakult speciális viszony motiválta, az a sajátos körülmény, hogy "belpolitikailag", vagyis az uralkodó német közfelfogás szerint (melyet a nyugatnémet állam még állampolitikai szintre is emelt¹) ugyan nem, de a nemzetközi helyzet formai ismérvei szerint mindenképpen két német állam létezett. Az alapszerzôdésforma diplomáciai karrierje igazából 1989 után kezdôdött. Meiszter Dávid szerint "az alapszerzôdések gondolata a magyar külpolitikában a Varsói Szerzôdés alkotta szövetség szétesését követôen merült fel", azaz "mi találtuk ki", mégpedig azért - írja a diplomata-szerzô -, hogy a megingó hatalmú Gorbacsovot megtámogassuk a keleti katonai szövetség felbomlásával elégedetlen szovjet katonai-ipari establishmenttel szemben.²

E konjunkturális okokra visszamenô magyarázat ellenére az alapszerzôdések mégis komoly politikai rendezô szerephez jutottak a keleteurópai térségben. Jóllehet a régió átalakulási folyamatában megkötött államközi szerzôdések általában "barátsági", "jószomszédsági" és/vagy "együttmûködési" jellegûek (Szerzôdés a jószomszédság és az együttmûködés alapjairól a Magyar Köztársaság és Ukrajna között - 1991. XII. 6.; Szerzôdés a Magyar Köztársaság és a Szlovák Köztársaság között a jószomszédságról és a baráti együttmûködésrôl - 1995. III. 19.; Baráti és együttmûködési szerzôdés a Magyar Köztársaság és Szlovénia között - 1992. XII. 1.; Barátsági, együttmûködési és jószomszédsági szerzôdés Románia és Bulgária között - 1992. I. 27. stb.), a politikai köztudat "alapszerzôdésekként" tartja nyilván ôket.

E minôsítés túlmutat konjunkturális megfontolásokon: a régió helyzetének percepcióján alapszik, azokon a problémafelismeréseken, melyek a kétpólusú világrendszer, a blokkpolitika megszûnte után a térség államainak szuverenitását közvetlenül érintik. Az egyik alapvetô kérdés a határok biztonsága: a nemzetközi együttmûködés szükségessége e térségben is a nemzetközi jog érvényesíthetôségével függ össze, ennek alapfeltétele pedig az államok együttesének, valamint területi státusának kölcsönös elismerése és garantálása,³ különös tekintettel arra, hogy a térségben új államok jelentek meg, melyek identitásuk megalkotását összekapcsolták ama szükségszerûen elsôdleges céljukkal, hogy állami létüket külpolitikai értelemben is konszolidálják. A másik - történeti kialakulásában az elôzôtôl nem független - alapkérdés: a nemzeti kisebbségi problematika, mint a térség egyik 1919 óta fennálló elintézetlensége. E két összefüggô problematika tehát logikus módon vált a régióban eddig megkötött alapszerzôdések (lengyel-német, magyar-ukrán, lengyel-litván, magyar-szlovák stb.) középponti kérdésévé, s a történelmi elôzmények ismeretében természetszerûen következik, hogy a román-magyar alapszerzôdésnek is ez a két kardinális pontja van. A látszólag egyszerûnek tûnô helyzetet azonban az teszi bonyolulttá, hogy az alapszerzôdések ma már nem csupán a status quo biztosítását, a bizalomerôsítést, egyszóval a külpolitikai stabilitás növelését szolgálják, hanem az egyes kelet-közép-európai országok közötti versengésnek is eszközeivé váltak.

Eltekintve most a mai román-magyar viszony (politika)történeti elôzményeitôl, fogadjuk el kiindulópontként, hogy a fennebb vázolt két kardinális pont magyar és román szempontból ugyan eltérô módon, de jelentôségébôl következôen "logikus" módon adódott, amikor az alkupozíciók kialakítására került sor, s ennek kezdetén egyfajta ellentételezés bizonyult a legkézenfekvôbbnek. Eszerint a határklauzulában "pszichológiailag" érdekeltebb román félnek engednie kell a "kisebbségi problematikában" érdekeltebb magyar fél javára. Minthogy az 1990 és 1994 közötti idôszakban Magyarországon kormányon levô konzervatív koalíció "olvasatában" a román rezsim nem akarja megtenni azokat a döntô lépéseket, melyek az erdélyi magyarság igényei szerint is kielégítôk, az alapszerzôdés kidolgozásával kapcsolatos tárgyalásokon lényeges eredmények nem születtek, s az ellentételezési logika érvényesülése megrekedt a határklauzula "lebegtetésénél", melyet a román diplomácia ügyesen ki is használt Nyugaton a magyar szándékok diszkreditálására.

A "határklauzula kisebbségi jogokért" tárgyalási filozófiája, melyet tehát az Antall-kormány alakított ki, nem vezet(het)ett a kölcsönös bizalom azonos szintjének megteremtéséhez, s ebben az bizonyult döntônek, hogy e filozófia szerint a két, egymást ellentételezô kérdés nem azonos minôségû. A határklauzula - jellege szerint - a negatív garanciákhoz hasonlít,⁴ mert nem tartalmaz aktív, cselekvési kötelezettséget s még csak nemzetközi jogi szempontból sem jelent biztonsági pótlékot (többet, mint amennyit az 1947-es magyar békeszerzôdés és a Helsinki Záróokmány biztosít), csupáncsak "pszichológiai" jelentôsége van, tehát az alapszerzôdés aláírásával és ratifikálásával gyakorlatilag azonnal - minden további intézkedés nélkül, vagyis automatikusan - teljesül. A kisebbségi problematika területén viszont pozitív garanciák szükségesek, amelyek a szerzôdés ratifikálása után teljesülnek vagy nem teljesülnek, attól függôen, hogy a pozitív cselekvési kötelezettséghez megvan-e a kellô politikai akarat. Jórészt ebbôl következik, hogy a román és a magyar fél eltérô módon kezdte értelmezni az alapszerzôdés szerepét a kapcsolatépítésben; az alapszerzôdés ugyanis - amint arra Meiszter Dávid rámutatott - lehet "kezdôrúgás" és "megkoronázás".⁵ E tipológia szerint a "kezdôrúgás"helyzetet inkább a bizalom hiánya jellemzi: a felek ugyan elhatározzák, hogy elkezdik a kapcsolatok építését, de ezt olyan keretben kívánják tenni, amelyben a másik keze jelentôs mértékben meg van kötve, nehogy a szerzôdés rendelkezéseit a szándéknyilatkozatokkal ellentétes célok érdekében sajátságosan "értelmezze". Viszont lehet az alapszerzôdés az elért eredmények "megkoronázása" is, mely az elért gyakorlati eredményekre való szélesebb alapozást jelenti; vagyis annak a helyzetnek felel meg, melyben a kapcsolatépítés ténybelileg és kölcsönösen ellenôrizhetô hozadéka megteremti azt a bizalmat, amelynek alapján a felek új lendületet és új távlatot akarnak adni kapcsolataiknak.

E szemléleti különbségek akkor váltak igazából láthatóvá, amikor a Horn-kormány határozott lépéseket kezdett tenni a tárgyalási folyamat felgyorsítására. Ezt tehette is: miután az Antall-kormány már megkötötte az ukrán-magyar szerzôdést, a precedens a határklauzula tekintetében (melynek elfogadására a szocialista-liberális koalíció egyébként ideológiai-szemléleti okokból is inkább hajlott) adott volt. A román-magyar alapszerzôdés határklauzulájának gyors rögzítése a tárgyalási folyamat során fordulatot eredményezett: a kezdeti ellentételezés helyébe az integrációs és a kisebbségi problematika összekapcsolása került. Az alapszerzôdést elsôdlegesen integrációs eszközként tekintô Iliescu-rezsim gyors "kezdôrúgást" szeretne elérni (ezért szorgalmazza a magasszintû találkozókat, s a pozitív cselekvési kötelezettségeket elôíró rendelkezések helyett elvi deklarációkat kíván az alapszerzôdésbe foglalni), míg a magyar kormányzat a határon túli magyar szervezetekre figyelve (néha azok nyomására) konkrét, bizalomerôsítô lépéseket is vár a szerzôdés megkötése elôtt. A román kormány csupán a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi jogi normákra való utalást fogadja el: ez formailag megfelel az európai "elkötelezettség" jelzésének, tartalmilag pedig azt jelenti, hogy e normák belsô jogrendbe való illesztése során rendelkezhet azzal a szabadsággal, hogy a ratifikálási procedúra után az általános kötelezettségeket tetszés szerint tágítva vagy szûkítve alkalmazza.⁶ A magyar kormány viszont inkább a végrehajtás politikai biztosítékának megszerzésében érdekelt, s kevésbé az alapszerzôdés "integrációs elkötelezettséget" demonstráló jelzésértékében (jóllehet e két szempont összefüggésében a magyar érdekek hullámzása is megfigyelhetô), ezért az alapszerzôdés-helyzetet szívesen tekintené bizonyos eredmények "megkoronázásának".

Ezzel összefüggésben kell vizsgálni az RMDSZ álláspontját s annak változásait is. 1994 augusztusában - amikor érezhetôvé vált, hogy a Horn-kormány határozottan gyorsítani kívánja a bilaterális tárgyalási folyamatot - az RMDSZ közzétette ÁLLÁSFOGLALÁSÁT,⁷ amelyben szintén utal a "bizalomerôsítô lépések" szükségességére. Az Állásfoglalás szerint az RMDSZ "alapvetôen fontosnak" tartja, hogy az alapszerzôdés integráns részeként egy külön Kisebbségvédelmi Megállapodás is szülessen, mely tartalmazza a romániai magyarság jogaira vonatkozó elôírásokat, s amelynek a kidolgozásába be kell vonni a romániai magyarság legitim szervezetének képviselôit is. A kisebbségvédelmi megállapodás tartalmára vonatkozóan az RMDSZ egyrészt leszögezi, hogy vannak nemzetközi dokumentumok és példaértékû "modellek" (C. pont), felsorolja - elvi szinten - az elôbbiek alapján megfogalmazható jogokat és a jogok biztosítását illetôen szükséges állami kötelezettségvállalásokat (1-12. pontok), majd további hat tételben olyan konkrét intézkedéseket is megjelöl, melyek gyors intézkedések révén is gyakorlatba ültethetôk.

- a Kisebbségvédelmi Megállapodással az RMDSZ elismertette volna a kérdés központi jelentôségét a kapcsolatrendszer egészében;

- kiszakította volna a romániai magyarság jogaira vonatkozó részt az alapszerzôdés egészébôl, s úgy kapcsolódott volna be az ezzel kapcsolatos tárgyalási folyamatba, hogy nem lett volna részese a "határklauzula lebegtetésének";

- ezzel cáfolni tudta volna az irredentizmus vádját;

- és egyértelmûbbé tudta volna tenni azt, hogy a Kisebbségvédelmi Megállapodás csak konkrét, garanciális lépések meghozatalának "megkoronázása"-ként jöhet létre;

- végül pedig pontosan kijelölte volna partneri illetékessége területét a tárgyalási folyamatban.

Minthogy a Horn-kormány már a tárgyalások lendületes megújításának a kezdetén nyugvópontra juttatta a határklauzula vitáját egy román felet kielégítô formula rögzítésével, s ezt követôen gyorsan lemondott - a szerzôdés tetô alá hozásának reményében - a külön kisebbségvédelmi egyezményrôl, a "határklauzula lebegtetése" helyett az RMDSZ folyamatbeli szerepe vált "lebegôvé". Ebben a helyzetben következett be az, hogy Amerika balkáni békekezdeményezése határozottan sikeresnek kezdett tûnni azon felismerése alapján, hogy a béke s az egyes államok területi integritása csak a Carrington-tervet is meghaladó etnikai autonómiák intézményesítésével biztosítható. Bukarest érzékelte ebben a számára veszélyt rejtô fordulatot: válasza a francianémet modell meghirdetése, egy erre alapozó megbékélési tervezet lett,⁸ amelynek az üzenete nagyon világos: a jó kapcsolatok s az euroatlanti integráció érdekében Magyarország mondjon le eddigi, magyar kisebbségeket pártoló szomszédságpolitikájáról. A román javaslatcsomagot Iliescu elnök 1995. augusztus 30-án jelentette be, a három dokumentumtervezetet pedig szeptember második felében terjesztette elô a román kormány. A helyzetre adott RMDSZ-válasz annak függvényében alakult ki, hogy az informálisan (s nem a platformosodás intézményes lehetôségei szerint alakuló) belsô csoportosulások mennyire "bíztak" abban, hogy a magyar kormány kellô stratégiamódosítással tud válaszolni erre a kihívásra. A Markó Béla szövetségi elnök körül kialakult politikai pólus hajlamosabb volt kivárni a magyar kormány adekvát válaszát (e helyzetértékelés szerint az RMDSZ "lebegtetett" státusza fenntartható), a Tôkés László körüli csoportosulás viszont nem rendelkezett ezzel a "bizalmi tartalékkal". Ezért Horn Gyula és Nicolae Vacaroiu október eleji megegyezése, mely szerint szakértôi megbeszéléseket kezdenek el a történelmi megbékélést célzó dokumentumcsomagról, felvetette az Állásfoglalás alapgondolataihoz való radikális visszatérés lehetôségét. Tôkés László október 31-én keltezett nyílt levelében, melyet a két államfôhöz címzett, egy alternatív megbékélési indítványra tesz javaslatot, mely a francia-német megbékélési modell helyett az olasz-osztrák, azaz a dél-tiroli mintát ajánlja "mértékadónak és követendônek", mivel a "magyar-román kapcsolatok tétje nem annyira az államközi kapcsolatok, mint inkább a romániai magyar nemzetközösség helyzetének a rendezése", ahogy az a dél-tiroli németek esetében is történt a népcsoport legitim képviselôinek bevonásával.

Az indítvány utóélete⁹ és a vele kapcsolatos politikai viták látszólagos nyugvópontra jutása ("saját modell kell"), az, hogy bármilyen európai példa ellenpéldákkal és ellenértelmezésekkel is megközelíthetô, egyértelmûen arra utal, hogy az alapszerzôdés kérdésének bármilyen kontextualizálása tulajdonképpen jövôképjellegû elôfeltevések alapján megy végbe.

A kétpólusú világrend felbomlását követôen a kelet-európai térségben új törésvonalak rajzolódtak ki; az átmenet történelmi, közgazdaságtani és politológiai irodalmában ezek nagyjából három különbözô kategóriába tartoznak. Van egy kulturális-történeti eredetû törésvonal, mely - az errôl író történészek és politológusok szerint¹⁰ - a katolikus-protestáns Közép-Európát és az ortodox Kelet-Európát választja el. Egy másik "feltárt" törésvonal a régió társadalmainak polgárosodási esélyeire utal: vannak társadalmak (Csehország, Magyarország, Lengyelország), melyek elindultak a polgárosodás útján, és vannak, amelyek visszahulltak egyfajta "munkásizmusba" (Románia, Szlovákia, Bulgária).¹¹ És végül beszélhetnénk egy új geopolitikai választóvonalról, mely most kezd kirajzolódni a NATO és Oroszország "stratégiai alku"-jának eredményeképp.

Jövôképen természetesen nem e belsô választóvonalak által tagolt régió(ka)t kell értenünk. Ezek az elméletek legfeljebb kulturális önértelmezésekként tekinthetôk valamiféle "képeknek", de semmiképp sem politikai eliteket közvetlenül motiváló tényezôkként. Viszont mindenképpen szerepet játszanak bizonyos "logikák" (lényegében a politikai kultúra) peremfeltételeiként.

Nem vizsgáljuk itt most a magyarországi politikai elitek jövôképeit sem, melyeket részben "nemzetstratégia", részben pedig a "térség esélyei" címszavak alatt szoktak megfogalmazni. Ezek jórészt a Kosáry Domokos és más szerzôk által aposztrofált "kisállamiság"-i (Kleinstaaterei) tudat eredôi, amelynek mai magyarországi politikai artikulációi körülbelül a "Magyarország önmagával határos" torgyáni tétele és a "Találjuk ki Magyarországot" mozgalom közötti viszonylag szûk pászmán helyezkednek el.

1. Románia egységes nemzetállamként integrálódik az euroatlanti tömbbe, csakis biztonságpolitikai érdekei alapján. Az alapszerzôdés ennek az integrációnak egyetlen, csakis állampolitikai jellegû eszköze. Ebben az alternatívában gondolkozik a jelenlegi kormányzat, valamint Iliescu elnök tanácsadói köre: a NATO-tagságot csakis biztonságpolitikai elsôdlegessége szempontjából tekintik, az euroatlanti szövetség nem más, mint egy "klub", amelybe minden áron be kell kerülni, s az integrációs feltételeknek nincs különösebb belpolitikai jelentôsége. A román-magyar alapszerzôdésnek az 1201-es Ajánlásra vonatkozó kitétele e felfogásmódban azért olyan "botránykô", mert nem csak "általában" korlátozza a nemzeti szuverenitást, hanem pont azon a "speciális", a bel- és szomszédságpolitika számára meglehetôsen érzékeny területen, mely a hatalmon levô elit számára legitimitása szempontjából a legfontosabb. Jórészt ez a jövôkép határozza meg a román ellenzék legnagyobb részének a gondolkodásmódját is, mely a román-magyar alapszerzôdést szintén csak integrációpolitikai eszközként tekinti ("mindkét ország érdekében"), viszont az Ukrajnával kötendô szerzôdés kérdésében nyíltan is követeli a határrevíziót.¹²

2. Románia egységes államként integrálódik Európába, de ennek vannak belsô intézményi és társadalompolitikai következményei is. E következmények - európai típusú önkormányzati rendszer, decentralizáció, a kisebbségi jogok társadalmi békét szavatoló szintje, a szélsôségeket kizáró politikai centrum megteremtése - politikai célokba való foglalását még csak néhány ellenzéki párt (Demokrata Párt, Liberális Párt '93) kezdte el, s az összes következmények radikális végiggondolásáig is csupán a román Helsinki Bizottság (Romániai Emberi Jogokat Védô Egyesület) mellett kialakult szakértôi bizottság - Gabriel Andreescu csoportja - jutott el. Ez utóbbiak tézisei szerint a román-magyar alapszerzôdés (s vele az 1201-es Ajánlás belsô jogrendbe illesztése) elsôsorban Románia érdeke, mivel az európai integráció megköveteli a kisebbségi kérdés méltányos kezelését és a modern, toleráns polgári nemzeteszme érvényre juttatását. Románia orientációs válsága akkor érne véget, ha "Besszarábia helyett Erdélyre tekintene" (G. Andreescu), azaz az északkeleti szomszédokkal kötött szerzôdéseknek elsôdlegesen az európai stabilitás szempontjából alapvetô határkérdést kell nyugvópontra juttatniuk, míg a Magyarországgal való kapcsolatépítésben egy rendkívül aktív, modernizációs szempontokat elôtérbe helyezô szomszédságpolitikát is érvényesíteni kellene. Ennek a romániai magyarság számára mindenképpen elônyös politikának a jelszava az lehetne, hogy az európai felzárkózás érdekében Erdélyt kell Románia "integrációs lokomotívjává" alakítani. Ez a jelszó azonban arra is rávilágít, hogy e koncepciónak van egy határpontja, melyen a következô kérdés tehetô fel: lehetséges-e Erdély szerepének ilyen mértékû átértékelése az elôbb felsorolt soft politikai eszközökkel, vagy ehhez többre is szükség volna?

A válasz e kérdésre már egy harmadik jövôkép alá tartozik, mely a devolúció és az autonómiák összefüggéseiben fogalmazódik meg.