|
Szilágyi Zsolt
Egy alapszerzôdés tanulságai
A Román-Magyar Barátsági és Együttmûködési Szerzôdés román
parlament általi ratifikációja után nem árt, ha megpróbálunk néhány
következtetést, tanulságot leszûrni.
Az aláírás ugyanis olyan új helyzetet teremtett a két ország
viszonyában, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyjon a romániai
magyarság politikai képviselete sem. Valljuk be, utolsó pillanatig nem
hittük, hogy a tárgyaló feleknek sikerül megegyezniük, pontosabban, hogy
aláírják. Térségünk állama inak egyik legfôbb
érdeke a NATO-integráció. A volt Varsói Szerzôdés kelet-európai államainak
biztonságpolitikájában ez vált a döntô, elérendô céllá. Az Európa Unióhoz
való csatlakozás egy mély gazdasági átalakulást igényel és nem is direkt
módon biztonságpolitikai kérdés.
Bár a NATO-integrációnak kétségkívül vannak komoly anyagi
vonzatai, azonban jelen esetben nem ez a legfontosabb. Az Észak-atlanti
Katonai Tömörülésen belül az Amerikai Egyesült Államok befolyása a
legjelentôsebb. Érdemes tehát megvizsgá lnunk, milyen
vonzatai vannak ennek esetünkben.
Egy kis visszatekintés, avagy Nyugat-Európa is
próbálkozott
Az Európai Stabilitási Egyezmény (ESE) meghirdetésekor a
nyugat-európai országok megpróbálták kézbe venni a kezdeményezést
térségünk vitás kérdése inek rendezésében. Az
eredeti elképzelés szerint a két- és többoldalú kerekasztalok
eredményeként aláírandó kétoldalú szerzôdések védnöke az Európai
Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) lett
volna. Ez persze semmiképpen sem pótolhatja a NATO-integrációt, az
integrációs folyamatban azonban komoly lépés lett volna, ha Kelet-Európa
országai vitás kérdéseiket úgy tudják rendezni, hogy arra a nyugat-európai
országok kezdeményezése nyomán kerül sor és valamiféle politikai
biztosítékot is kapnak Európa legfontosabb
biztonságpolitikai intézménye részérôl.
Az ESE csak részben töltötte be szerepét, a Magyar-Szlovák
Alapszerzôdés aláírásán kívül sok sikerrel nem büszkélkedhet.
Megjegyzendô és értéklendô viszont mindenképpen az a tény,
hogy a kezdeményezés Franciaország részérôl jött (Balladur külügyminiszter
indítványozta), és más nyugat-európai országok is támogatták.
A térség stabilitását növelni kívánó elképzelés azonban
nyilván nem vonatkozott a volt Jugoszlávia területén dúló háborúra. Ebben
a kérdésben ugyanis szinte mindvégig az amerikai diplomácia igyekezett
meghatározó szerepre szert tenni, mint utóbb kiderült sikerrel.
A párizsi csúcsra végül is nem sikerült tetô alá hozni a
Magyar-Román Alapszerzôdést, egyrészt a román külpolitika merevsége
miat t, másrészt azért, mert a magyar
külügyminisztérium akkor még komolyan gondolta
azt, hogy nem ildomos olyan alapszerzôdést aláírni, amely az Európa Tanács
követelményszintje alá megy a kisebbségi jogok tekintetében. Tegyük hozzá
gyorsan, a Párizsban aláírt MagyarSzlovák Alapszerzôdés után a két ország közötti kétoldalú viszony
nem javult, sôt.
Összességében tehát elmondható, hogy az ESE sajnos nem
váltotta be a hozzá fûzött reményeket, a nyugat-európai próbálkozás nem
hozta meg a várt eredményt.
A házi feladat megvan, a tanuló viszont nem tudja a
leckét
A fôleg amerikai segédlettel kidolgozott délszláv rendezési
tervek, a Carrington-terv és a Daytoni Egyezmény a közösségi jogok
tiszteletben tartására alapulnak. A különbözô nemzeti és vallási
közösségek egymás melletti békés létét az
önrendelkezési jog kölcsönös tiszteletben tartása szavatolja.
Persze, ott egy háborús helyzetet kellett rendezni,
esetünkben pedig szerencsére egy békés konfliktusról van szó, mégis fontos
megjegyezni, hogy az amerikai diplomácia nemhogy nem támogatja a
Kárpát-medence magyar szervezeteinek a közösségi jogok tiszteletben
tartására alapuló követeléseit, de a magyar csúcs záróközleményére reagáló
washingtoni vélemény mint politikai gesztus is kételyeket keltett a magyar
diplomáciában a kisebbségi jogkövetelések felvállalását és nemzetközi
képv iseletét illetôen.
A Magyar-Román Alapszerzôdés megszületésének egyik oka az
amerikai diplomáciai nyomás. Ezt a két amerikai nagykövet sem tagadta,
sôt.
Tudomásul kell tehát vennünk, hogy térségünkben az
amerikai diplomáciának meghatározó szerepe van. Ez a befolyás
pedig jóval hatékonyabbnak látszik, mint a nyugat-európai országok
politikai befolyása.
Mindeddig azonban ennek semmilyen pozitív kihatása nem volt
a kisebbségi kérdés szempontjából Románia esetében. A kérdés pedig az,
hogy túl azon, hogy a Sta te Department is
elismeri, hogy a kisebbségi kérdés stabilitást befolyásoló tényezô, az
amerikai diplomácia mindeddig semmilyen elôrelépésre nem késztette a román
hatóságokat.
A Kárpát-medence azon kisebbségeinek tehát, amelyek komolyan
gondolják azt, ho gy közösségük hosszútávú
fejlôdése nem képzelhetô el a közösség önkormányzatának kialakítása
nélkül, meg kell vizsgálniuk azt, hogy miként tudják megmutatni, megmagyarázni, hogy követeléseik nemhogy
veszélyeztetnék, de biztosabb alapra helyezik a régió biztonságát. Egy
országon belül ugyanis egy magasabb komplexitás integrálása csak még
jobban megszilárdítja az államszerkezetet.
A kérdés tehát az, hogy miként lehet azt megértetni, hogy
a tartós stabilitáshoz a kisebbségek autonómiatörekvéseinek biztosítása
elengedhetetlen . Egy puszta papír aláírása
ugyanis a két kormányfô részérôl nem fogja biztosítani a stabilitást sem a
kétoldalú viszonyokban, sem a térségben bárhol máshol. Elvárható lett
volna tehát, hogy Magyarország és Románia kormányai
néhány konkrét, bizalomerôsítô intézkedéssel,
nem pedig nyilatkozatok halmazával bizonyítsák elkötelezettségüket.
Sajnos ez nem így történt. Aláírás van, konkrétum nincs.
A házi feladat tehát meg van írva, a tanuló mégis elégtelen.
Az alapszerzôdések mint a magyar külpolitika lakmuszpapírja
Az utóbbi hét évben a román külpolitika fô érzeke az volt,
hogy bebizonyítsa: a romániai magyar közösség követelménylistája
kielégíthetetlen, feneketlen zsák, ekképpen pedig indokolt, sôt a
stabilitást szolgáló bánásmód a hatalom részérôl egy jogfosztó gyakorlat.
Így a magyar kormányt is több ízben azzal vádolta meg
Bukarest, hogy a magyar kisebbséggel kapcsolatot tartva, feszültséget okoz
a két ország között.
A magyar diplomácia a meghirdetett három pillér (integráció,
jószomszédi viszony, kisebbségek) képviseletét ezen esetekben nem tudta
megvalósítani, ahogy azt a határon túli magyar közösségek elvárták volna.
Elmondható ugyanis mindhárom kétoldalú szerzôdésrôl, mármint
az ukrán, a szlovák és a román államokkal kötött szerzôdésekrôl, hogy az
illetô országban élô magyar kisebbség szervezetei nem fogadták teljes
megelégedéssel a szerzôdések kisebbségekre vonatkozó kitételeit.
Ennek ellenére a mindhárom szerzôdés aláírása elôtti és
utáni idôszak felfogható, mint az Esély idôszaka . Esély arra, hogy a két ország kormánya bizonyítsa: a közeledést
nemcsak papíron, de a mindennapi életben is fontosnak tartják. Az ukrán, a
szlovák példa után Románia esetében is beigazolódott: gyakorlati lépésekre
nincs esély, a közeledés deklaratív szinten tartása az érdek, a kisebbségi kérdés kezelésében elôrelépés nem
várható, sôt. Románia esetében a helyzet nyilván bonyolultabb, mert a
1996. november 3-i választások nagymértékben megváltoztatták az ország
politikai erôviszonyait és esély van arra, hogy a bukaresti hatalom kisebbségekre vonatkozó politikai és joggyakorlata
megforduljon.
A kisebbségi magyarok számára leszûrhetô tanulság az, hogy a
magyar kormánynak, illetve külpolitikának mindeddig nem sikerült
hatékonyan megvalósítania a fentebb említett három priori tás együttes képviseletét.
Az integrációhoz szükséges valódi jószomszédi
viszony ugyanis nem képzelhetô el a
kisebbségi kérdés - az illetô közösségek számára is elfogadható -
rendezésével járó tartós stabilitás
megteremtésével. |
|
|
|
|
|