Sorin Antohi
A románok 1995-ben: szimbolikus földrajz és társadalmi
identitás
Az, hogy 1989-et követôen a nemzettel kapcsolatos
kérdésekrôl bárki akadálytalanul véleményt mondhatott s azt a közvélemény
elé tárhatta, a diszkurzivitás nagyon széles pászmáján bizonyult
termékenynek. E produktivitás könyvektôl, tudományos folyóiratok
tanulmányaitól, vezércikkektôl, tárcáktól és talk show-któl politikai mûsorokig, szónoklatokig, a zenéig (e.g. a
clejani-i romák, Alexandru Andries, az új, hazai rap),
színházig, a vizuális mûvészetekig (e.g. Dan Perjovschi, az
ellenzék köré csoportosuló karikaturisták) és a humoros mûfajokig (a
Divertis együttese mint a román valóság parodisztikus metonímiája) terjed.
Mindemellett már csupán a történelem iróniája, hogy a költészet - mely valamikor jóformán egyedüli nyilvános eszköze volt a
politikai és társadalmi igazság megszólaltatásának - alkalmazkodik a
legnehezebben a véleményformálás eme szabadságához, jóllehet néhány
szerzônek sikerült a posztkommunista valóság jól bemérhetô terepén, feladva a disszidencia ezópusi módját, újabb
retorikai stratégiákhoz igazodnia. Az így felidézôdô, hatalmas corpus
szintézisébôl alkalmasint kiolvashatóak politikai és társadalmi
gondolkodásunk nagy témái, mindaz, ami morális és kulturális
szemléletünket, önazonosságunkat, vagyis társadalmi
képzeletvilágunkat meghatározza. Úgy látom, ez a kép inkább lehangoló (még
ha el is tekintünk a hatalom populizmusától és triumfalizmusától), s a két
világháború közti korszak messianizmusára utal vissza, de nem nélkülözi
sem a 48-as nemzedék lendületességét, sem egy újonnan formálódó retorikát,
mely révén - mintegy a negyvennyolcasokra emlékeztetô módon
- a civil társadalom egyes szegmentumainak ideológiai alternatívái
felvállalják a nyugati demokráciák újabb tematizációit. Az alábbiakban
csupán néhány points aveugles-re - elhallgatásra,
nyelvbotlásra, zavaros részletre - mutatok rá, mely a "románság" önmagáról
alkotott képéhez tartozik. Kontinensünk szimbolikus földrajzának néhány
vonatkozásával fogom kezdeni, majd felvázolom, hogy miképp helyezzük el mi
románok magunkat e konceptuális térképen, s hogy miképp hat identitásunkra
e képzeletbeli helyfoglalás.
Európa szimbolikus földrajza
A berlini fal leomlása és a hidegháború vége újból
idôszerûvé tette az európai térség szimbolikus földrajzának néhány régebbi
kérdését. A vasfüggöny geopolitikai valósága a kulturális antropológiában
is érvényesítette a Nyugat-Kelet megosztottságot; e vá lasztóvonal - látszólag mintegy befagyasztva földrészünk belsô
kontinuumát és mindenütt fennálló, finom törésvonal-szerkezetét - egy
ideológiai, politikai és hovatovább civilizációs szakadékot hozott létre,
mely két, megszüntethetetlenül riválisnak és monolitikusnak mondott tömböt választott el. A leglátványosabb
átrendezôdés az atlanti sáv (a stricto sensu Nyugat) és a
Szovjetunió között ment végbe: Németországot, mely hagyományos módon a
Mitteleuropához sorolta önmagát, és egy sem nem nyugati, sem nem
keleti Sonderweget kívánt járni, felosztották. A Német Szövetségi
Köztársaság egy gyors nyugatosodáson ment át, a Német Demokratikus
Köztársaság viszont, akárcsak a többi közép-európai állam (Ausztriát
kivéve), a Kelet szintjére került.
Az 1945 utáni nemzedékek számára Kelet és
Nyugat különbözôsége, valamint a keletiesség logikája (ahogy azt Edward
Said értette), miszerint minden, ami nyugatabbra van, szükségszerûen
felsôbbrendû mindennel szemben, ami keletre van, természetesnek és
örökkévalónak tûnt, annál is inkább, mert fôbb
vonalaiban egybevágott azzal a mentális térképpel, amelyet már a
felvilágosodás kora felvázolt. A XV-XVI. századig ugyanis Európa a kortárs
gondolkodásban egy civilizált Dél (a görög-római világ örököse) és egy
barbár Észak egymásmellettisége volt. Machiavelli A
fejedelem utolsó fejezetében úgy utal Itália VIII. Károly általi
megszállására (1494), mint egy barbár invázióra, akárcsak Szent Ágoston
egy ezredévvel korábban, amikor Alarik hordáit ante portas állva
láthatta. A XVIII. századtól kezdôdôen az Észak-Dél
szimbolikus tengely elfordul, s a barbárság-civilizáció ellentéte
nagyjából a Kelet-Nyugat szembenállásává válik.
A földrész ezen új architektúrájáért "a filozófusok" a
felelôsek, fôleg Voltaire, de a mûvelet inspiráló elôkészítésében szerepe
volt a Keletet megjárt nyugati utazóknak is: Ségur grófjának, Custine
márkinak - mindazoknak, akik kialakították a kelet-európai másság
paradigmáját, amely kétértelmû, de nélkülözhetetlen összetevôjévé vált a
nyugati identitásnak, majd elindította a különbözô
honi elitek identitásának kikristályosodását, mindenekelôtt az oroszokét,
amelybôl önostorozó társadalmi identitások alakultak ki (kitûnôen példázza
ezt Csaadajev, amint azt 1994-es könyvemnek - Civitas
imaginalis. Történelem és utópia a román kultúrában -
"Cioran és a román stigma. Az identitás mûködése és az etnicitás radikális
meghatározásai" címû fejezetében is megírtam). Legkésôbb a cári birodalom
határán e nemes utazók mindegyikét eltöltötte az az érzés, hogy a
civilizációt, Európát hagyja maga mögött, s a
Barbaricum területére lép. Néhány évtizeddel késôbb
ennek fordítottját a kelet-európai utazók élik meg: Nyugat kulturális
hatása oly mértékben döbbenti meg ôket, ahogyan haladnak irányába, a
hazatérô úton pedig mind nagyobb kétségbeesés vesz erôt rajtuk. Három
különbözô példa révén pontosabb körvonalat is adhatunk e csupán
ideáltipikusan vázolt kettôsségnek: az amerikai John Ledyard, Cook
kapitány útitársa, aki tehát megélhette a radikális másság élményét és
ezáltal felismerhette az európai kulturális
grammatika minden különbségen túli közös elemeit (tanult és éles eszû
ember volt, egy philosophic geography megírását is
tervezte), megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor - Szibériából Nyugat felé
utazva - a lengyel területre ér; szintén a XVIII. század végén teszi közzé
az angol William Coxe a Travels into Poland, Russia, Sweden and
Denmark címû mûvét, melyben Európa "északi
királyságai"-ra hivatkozik, mintegy jelzéseképp annak, hogy a
felvilágosodás korának szimbolikus földrajza még nem vált az európai
térség egyetlen elgondolási módjává, vagyis a helyi különbségek még nem
rendezôdtek mind el e keletiesség sémájában; végül pedig, Montesquieu
Perzsa levelekének képzeletbeli nemesembere, Rika, mint egy
jelképes bon sauvage, még dacolhatott a francia Lumière felsôbbrendûségi komplexusával, jóllehet már csupán a Nyugat
önkritikájának inkarnációjaként.
Mitteleuropa
A napóleoni háborúk s a franciák ama kitartó (de az
erôviszonyok alapján nevetséges) becsvágya, hogy a német és az orosz
(késôbb szovjet) térség közötti keskeny sávot mintegy igazgathassák, az
ún. keleti kérdés, a Monarchia emelkedése, Németország megerôsödése,
valamint a különbözô helyi nacionalizmusok dinamikája a múlt században
Mitteleuropa fogalmának a kikristályosodásához vezete tt. Kezdve Metternichtôl - ô használta elôször e szót - az Európai
Unió bürokratáiig, akik demagogikus felhangokkal egészítették ki a
kifejezést, hogy a közelmúlt emlékezetébôl töröljék "Kelet-Európa"
kategóriáját, Mitteleuropa számos vitatható, egymástól
eltérô, olykor össze sem egyeztethetô értelmezést kapott.
Nincs itt helye egy - a fogalom teljes történeti szemantikáját áttekintô -
exkurzusnak, csupáncsak arra szeretnék figyelmeztetni, hogy Közép-Európa
kulturális, ideológiai és geopolitikai kimunkálása sorsdöntô jelentôségû a románok számára, mivelhogy egy újabb
kizárást eredményez: a Nyugat által foganatosított kizárásra, mely az
utóbbi két évszázadban hagyományossá s a kommunizmus megtapasztalása után
még akuttá is vált, s amely az 1989 decemberét követô, lelkesítô retrouvailles csôdjét
követôen lényegében újrafogalmazódott, most egy újabb következik, a
Közép-Európából való kizárás. Ez, meglehet, még frusztrálóbb lesz, mint az
elôzô, jóllehet, társadalompszichológiai interiorizációja még nem
következett be. Az 1945-ben elkezdôdô marginalizálódáshoz jelentôs
mértékben hozzájárult a román-magyar gyötrôdéses viszony, valamint a
bukaresti rezsimek arculata, s mindez 1989 után is folytatódott ugyanezen
okokból kifolyólag. Sajnos még nyugatosító értelmiségünk sem fogta fel a valamikori és mostani nyugati szomszédainkkal való
kapcsolatok stratégiai jelentôségét: a magyar demokratikus értelmiséggel
való érintkezés minimális maradt, a lengyel értelmiséggel való kapcsolat,
habár azt az 1939-es év emlékezete is szorgalmazza, teljességgel
hiányzik.
Különösen jelentôs ama tény, hogy a kizárás a nyolcvanas
években vált véglegessé, amikor Csehszlovákia, Lengyelország és
Magyarország több ismert személyisége megfogalmazta az újabb, szellemi
Mitteleuropa kulturális mítoszát, amely
valószínûleg a felvilágosodás kora utáni Európa legragyogóbb tudományos,
irodalmi és mûvészeti paradigmájának, a XIX. század végi és XX. század
eleji Bécsnek az örököse. Az újjászületô, tekintélyes és bonyolultan
okoskodó Közép-Európa egyben hôsi jelenség is volt,
mert saját létéért kellett harcolnia a Szovjetunió ellen, védelmezvén
ezáltal a Nyugatot a bolsevista fertôzéssel szemben - s mi más lenne ez,
mint egy történetfilozófiai remake szcenáriója, egy
regionális illúzió, melyre azért hivatkoztak, hogy a helyi kudarcokat
megmagyarázhassák, s hogy a Nyugat adósnak érezze magát az oszmán
terjeszkedés meggátolásáért. E diszkurzus klasszikus formáját Milan
Kundera szabta meg a Cross Currents évkönyveiben (melyet a
University of Michiganen, elismertsége csúcsán adott ki); s
ennek révén alakult ki az idealizált kép a geopolitika által
"visegrádiaknak" nevezett országokról, kihangsúlyozva különbözôségüket a
szovjet (és az orosz) világ többi részével szemben, melyet teljes
másságként, valami elborzasztó mutációként mutattak
be, hogy "Közép-Európa tragédiája" - Közép-Európa, mint az "elrabolt
Nyugat" - nyilvánvalóvá váljék. A Keletre számûzött Nyugat metaforája a
második világháború politikai-diplomáciai következményei nyomán rendkívül
hatásosnak bizonyult, bûntudatot alakított ki a
nyugati közvéleményt befolyásoló személyiségekben, s a mass media révén
nem csupán egy kulturális mítoszt terjesztett el (például Havel, Kundera,
Konrád mûveinek kontinuitása a Kafka, Broch, Roth és Musil nevével
fémjelzett irodalommal), hanem egy geopolitikait is. Kundera
szerint Mitteleuropa "a kis nemzetek családja",
némiképp úgy, ahogy Tomás Masaryk is használta e kifejezést, bár ô az
Északi-fok és a Matapan-fok közé esô nemzeteket tekintette, mindenkit,
kezdve a svédektôl, lappoktól és a baltiaktól el egészen a
görögökig és törökökig, kihagyva (et pour cause) az osztrákokat és
németeket. Finom elmeéllel veszi észre Timothy Garton Ash, hogy Konrád és
Havel a "Kelet-Európa" és "kelet-európai" kifejezéseket csak semleges vagy
negatív összefüggésekben használja, s az érzelmileg pozitív, affirmatív
szövegkörnyezetek számára a "Kelet-Közép-Európa" vagy "Közép-Európa"
kifejezéseket tartalékolják.
Nem az számít, hogy "csupán" egy kulturális mítoszról van
szó, amely néhány objektív részletnek köszönhetôen
érvényesült, olyanoknak, melyek "valóság-effektusukkal" hatnak (történelmi
és kulturális hagyományok, városképek, életstílusok, kollektív tudat). A
nyugatiak, hiányos történelmi tudásuk okán, nem ismerik sem a régió
múltját - a német hegemóniának a keresztényszocialista Friedrich
Naumann által kidolgozott tervét, a Mittel-europa-fogalom náci karrierjét, a regionális integrációra való eddigi
törekvések csôdjét, melyeknek oka épp e kis nemzetek "családján" belüli
viszály -, sem jelenét, a Nyugattal való kedvezményezett kapcsolatért
folyó mimetikus versenyt, a nemzeti kisebbségek miatt létezô
feszültségeket, a KGST felbomlása és a CEFTA megalkotása közti idôszak
gazdasági viszályait. Mi több, a Közép-Európa modelljére összpontosító
kommentátorok nem ismerték fel, hogy e modell nem csupán a szovjet
blokkról való szimbolikus leszakadással alakult ki, hanem néhány további
szomszéd - Románia, Bulgária, Albánia, a Baltikum, a volt Jugoszlávia
keleti köztársaságai - marginalizálásával, az egzotikum
világába való taszításával, holott ôk is Moszkva leigázottjai voltak, csak
éppen integrálhatóbbak - s ezáltal megbélyegezhetôek is - a keletiesség
logikájába.
Románia: geokulturális bovarizmus és törzsökösség
Nálunk a nemzetet megilletô szimbolikus tér átalakítását
célzó törekvések két irányzatba rendezôdtek, az egyiket törzsökösségnek
(autochtonizmusnak), a másikat geokulturális
bovarizmusnak *
nevezném. Mindkettôrôl ejtek egypár szót, de csak annyit, amennyit e
szöveg legfontosabb tételének érvelô kifejtése megkíván. E tétel pedig a
következô: mivel a románoknak egy kettôs szimbolikus kizárással kell
szembenézniük, jobban tennék, ha megpróbálnának alkalmazkodni saját
valós geokulturális adottságaikhoz, egyszerre relativizálva
a nyugatiasítás fantazmagóriáit és a törzsökösség kiméráit, esetleg egy
szerencsésebb képletbe foglalva ezeket, melyet Harmadik Diszkurzusnak
neveznék, s amely a Kelet-Nyugat dialógus kizárt harmadikja lenne, egy
kompromisszum-nyelvezet a valóság és fikció, történelem és utópia között. A Harmadik Diszkurzus meglehetôsen problematikus és
bizonytalan (mivel a két szélsô diszkurzus között közvetít, azok
kiszolgáltatottja), bár a Kelet-Nyugat dialógus legmegfelelôbb közege
lenne, s egyben megoldást is nyújthatna az értelmiség
double-bind helyzetére, a lokális valóság és
egyetemes értékek általi kettôs szocializációra.
A Fejedelemségekben a nyugatosító modernizáció brutális
hatása (melyeket befejezetlen és ellentmondásos, alternatív modernizációk
vezettek be: Constantin Mavrocordat fanarióta rendszere és -
fôleg 1774 után - a Szervezeti Szabályzatok rezsimje) többek között a
hazai elitek identitásválságához vezetett. A nyugati kapcsolatok
felújítása egy évszázadnyi elszigeteltség után már nem hozhatta vissza a
krónikaírók és Cantemir korábbi viszonyulásának lelki
nyugalmát, azt a derût, mellyel ôk akkor is európainak vallották magukat,
amikor a moldo-vlach állapotok fogyatékosságait rögzítették a Nyugat
pedagógiai elveinek fényében. Legkésôbben Dinicu Golescutól kezdôdôen a
Fejedelemségekbôl érkezô románok többékevésbé
traumatikusan élik meg találkozásaikat a modern civilizációval; a
folyamatos összehasonlítás (mely inkább implicit s néha nem is tudatos)
saját mivoltuk leértékelését váltotta ki - amint azt az elôbb is
hivatkozott fejezetben megpróbáltam bemutatni -, s rögeszmésítette
Európa éles, normatív és nem misztifikálható tekintetének súlyát (azok
után, hogy a XVII. században még Europa nostra volt a
számunkra, most már egy külsô valami), mely kisebbrendûségi komplexusok,
sôt a kollektív megbélyegzettség mélyébe taszította ôket. Meg kell
jegyeznem, hogy az "erdélyi peregrinusok" élményei másak, nyilván amiatt
is, hogy a Kárpátokon túli tartomány a Habsburgok alatt más történelmet
élt meg: az Erdélyi Iskola nagyjai és tanítványai bécsi és római tanulmányaik után hazatérnek, s egy ambiciózus
kulturális, etnopedagógiai és politikai programot hoznak magukkal,
akárcsak a birodalom többi etnikai csoportjának képviselôi. Az
eredetkérdés iránti rajongás ott sem volt egyenletes (Budai-Deleanu
hivatali karrierje akár önkéntes számûzetésnek is
tekinthetô volna), de az erdélyiek és bánságiak általában realisták és
pragmatikusak voltak, nem hódoltak be az általában ellenséges közegnek, és
kihasználtak minden lehetôséget, mely a közösségi ügyet szolgálta -
Aurel C. Popovici föderalizmusa a legbeszédesebb példája ennek a
stratégiának.
A már idézett fejezetben megírtam, hogy a moldo-vlachok
néhány képviselôje a Szajna partján folytatott tanulmányai nyomán a
bon disciples azon generációjához sorolódott, amelyet
Michelet - a lengyelekkel való sikertelen kapcsolat nyomán - példaként
kívánt a franciák elé állítani (a Légendes démocratiques du
Nord a Septentrionba helyez bennünket is, oda, ahol a
primitív erényeket még nem rontották meg a civilizáció bûnei; s ne
feledjük, Michelet a felvilágosodás kora elôtti szimbolikus földrajzzal
operál).
A bonzsuristák**, akiknek a lélektani problémáit nem kell se lebecsülnünk, se
okkulttá növesztenünk, megélték térségük kettôs értékelésének paradoxonát,
azt, hogy e régió egyrészt az erények toposa,
másrészt viszont azt, hogy ezek a tulajdonságok pejoratív értelemben
primitívek. A 48-as nemzedék eredetfelfogásának kétértelmûségei két,
egymással ellentétes példából is kiderülnek: a fiatal moldo-vlachok
tették, egyrészt, közzé a Báránykát (Miorita)
- az érintetlenség e térlátomását Alecsandri valószínûleg inkább a
pasztellszínek regiszterében látta, s nem kozmikusnak és metafizikusnak,
amilyennek azt száz év múltán Blaga és Eliade átkódolta - és komponálták
meg a Cîntarea României-t (mely biblikus
motívumokból épül fel, s kifejezésekbe foglalható értelme nem más, mint a
nemzeti dimenzió legitimálása az isteni választás révén); másrészt viszont
ôk írták meg Michelet-nek - Dumitru Bratianu, hazatérésekor -, hogy "ahol
véget ér Franciaország, ott a Semmi kezdôdik", vagyis megtagadták
származási helyük mégoly minimális ontológiai konzisztenciáját is.
Ebben a kezdeti kétértelmûségben érlelôdnek ki a
nyugatiasság és a törzsökösség egymástól elválaszthatatlan
mentalitásformái. Mindkettô a modernizáció szándékolatlan eredménye,
pontosabban: egy egzisztenciálisan és metafizikailag helytelenül
felvállalt modernizáció eredménye. Mindkettô az 1840 utáni értelmiségi
elitek elidegenedésének mértékét fejezi ki, azokét, akik folyamatosan egy
Sitz im Leben meghatározására törekedtek,
kezdve azt a haza szimbolikus topológiájával. Tanulmányom arányait
megôrizendô, ideáltípusokkal érvelek, jóllehet, a valóságban a
nyugatiasság és a törzsökösség kölcsönösen egymásba mosódnak, s néha
váratlan kombinációkban - különös hangsúlyokkal és eltérô nyomatékkal -
jelennek meg. Másrészt azokra a tulajdonságokra kívánok összpontosítani,
amelyeket kontraproduktívaknak tekintek (ilyen a nyugatiasság esetében a
geokulturális bovarizmus, illetve az izolacionizmus az
autochtonizmus vonatkozásában), anélkül, hogy tagadnám, mindkét
irányzatnak voltak termékeny vonásai (a románság világának modernizációját
a pragmatikus nyugatiasítók érték el, a mérsékelt autochtonisták
önazonosságprotekcionizmusa pedig megakadályozta a megbélyegzettség
érzésének elhatalmasodását).
A nyugatosok gyakran számûzöttként, egy ellenséges világban
érzik magukat: nemzettársaik többsége nem érti, mit akarnak, vagy
legalábbis nem kívánja követni ôket; a kisebbségek, melyeket támogatni
kívánnak modern, univerzalisztikus értékek (emberi jogok,
multikulturalizmus, permisszivitás, s újabban: a pozitív diszkrimináció)
jegyében, sokszor a legalkalmatlanabb pillanatokban fogalmazzák meg
túlzásaikat, mintha csak a törzsökösek rendelésére tennék; a szomszéd
magyarok és szlávok érthetetlen nyelveken beszélnek és írnak (ki az a
román, ki önként megtanul magyarul, bolgárul vagy legalább oroszul?), de
meg tudják szerezni maguknak a Nyugat szimpátiáját és
erôforrásait (egyedül ezek figyelemre méltóak - az értelmiségiek fizetése
nevetségesen alacsony, a szerzôi jogok pedig gyakorlatilag nem is
léteznek).
S ami még rosszabb: a nyugati államok határai mind
áthatolhatatlanabbak, az univerzalizmus zászlaja alatt tett
erôfeszítéseket egyre esetlegesebben honorálják (ösztöndíjak, szubvenciók,
kitüntetések), az egyes nyugati személyekkel - fôleg a civilizatorikus
arroganciát nyíltan kimutatókkal - való kapcsolat pedig egyre
frusztrálóbb és sértôbb. Ezért a nyugatiasítók
(néhány emigránst s a nyugatra professzionálisan utazgatókat leszámítva,
akik az itthon maradottak szemében viszont sikereseknek tûnnek) egyre
bosszúsabbak: bár nehezen tudják elfogadni, mégis fel kell tenniük a
kérdést - ha csupán önmaguk számára is -, hogy nem
hibázták-e el valahol a Nyugattal való találkozást, mindazok ellenére,
hogy szenvedélyes és bovarizmusként jellemezhetô álmaikkal ôhozzá
kötôdnek. Csupán a geokulturális merengés - mely esetleg a Nyugat lepárolt
értékeiben (a magaskultúra és az erkölcs értékei,
meritokrácia, hedonizmus stb.) talál támaszra - nyújt lelküknek
felszabadulást: elválván a szülôföld posványa által fogva tartott testi
valóságtól, nyugodtan átrepülnek a szomszédok szintoly nem vonzó
térsége fölött, és révbe érnek. Ha e misztikus
találkozás nem következik be, ha a méltatlan test vagy földrajzi bezártság
erôsebb, nem marad más, csupán a keserûség kitörése: ellenséges érzület,
cinizmus (némelykor a Nyugat ravasz kihasználásával), nihilizmus,
kétségbeesés.
A másik póluson a törzsökösek vannak, kiket teljesen
lefoglal saját erotikus-misztikus, autista kapcsolatuk az idôvel, térrel,
nyelvvel és faji származással - ôket valójában a belsô ellentmondások,
paradoxonok és tisztázatlanságok bozótja tartja foglyul. Nem kívánom itt
megrajzolni portréjukat, amely nem is tér el különösebben a szlavofiléktól
vagy az irodalomból ismert többi autochtonistáétól. Csak néhány, máskor
kevéssé elemzett, de jelen gondolatmenetünket érintô inkonzisztenciára
figyelmez nék. Elôtte pedig egy nagyon lényeges
vonatkozást kell észrevennünk: a nyugatiasítók és a törzsökösek egy
mimetikus verseny részvevôi, melynek tárgya a mindkét aktor által vágyott
és korlátozottan értett Nyugat. Az elôbbiek bevallottan a módszeres
utánzásra ösztökélnek, mely a több szakasznyi lemaradás behozásának
egyetlen lehetséges technikája, míg az utóbbiak magának a nyugati
modellnek a perversa imitatióját akarják - az
autochtonizmus nem egyéb, mint rég letûnt kulturális mítoszok és
ideológiák fosszíliáinak követése (az Aufklärung azon szellemi dimenziója
mentén, mely az etnicitás metafizikus meghatározásaihoz vezetett), s
legkiválóbb - reflexív értelmezésekre képes - képviselôit az elkárhozás
boldogtalan tudata nyomasztja, a természetellenesség fertôje, melytôl egyébként demagogikusan viszolyognak. A törzsökösek
helyzete lényegében még tragikusabb, mint a nyugatiasítóké: nem ismerik
szenvedésük okát, s enyhülést csak a nyugatellenességben találnak. Úgy is
mondhatnók, hogy a Nyugatnak sikerült saját belsô konfliktusai egy
részét exportálnia, s szabad terepet biztosítania (nem is éppen
ártatlanul) nekik, túl tengereken és országnyi területeken. Aki nem tudja
ezt elfogadni kultúránkra vonatkozóan - mivelhogy nehéz elfogadni, hogy
másutt kialakult, hegemonikus diszkurzusok beszélnek el bennünket,
és hogy ez az egyetemes történelem ironikus és kérlelhetetlen logikája,
pontosabban ama történelemé, mely hegeli értelemben kezd egyetemessé válni
-, az forduljon ama ázsiai vagy afrikai társadalmak felé, amelyekben a
nyugati kultúra már-már elfeledett kliséi most is egész népeket mobilizálnak. Mert amint azt közvetlen szomszédságunkban,
Boszniában is látjuk, a letûnt eszmék nemcsak egy színkép maradványaiként
léteznek, mint élô fosszíliák, mint valami zombiek, hanem
ölnek is.
Az autochtonisták idôbelisége éppoly meghatározat lan,
mint több modell közt imbolygó ideológiájuk. Tulajdonképpen egyetlen
legitim idejük van, az illud tempus, mivel a mitikus
idô nem fogad el külsô támpontokat: önmaga számára is elégséges,
összemérhetetlen és történetietlen. Azonban az autochtonizmus mégsem
gondolható el a mimetikus verseny kontextusától függetlenül, amelyben
viszont az idôbeliség skálája és referencialitása nyugati típusú: így jön
létre a protokronizmus, mely egy logikai csellel (nem fogadja el a
"lemaradás", a negatív különbség lehetôségét) a
bevallhatatlan, de lélektanilag motivált eredetû felsôbbrendûségi
komplexusát a képzelt elsôbbség dölyfévé, azt pedig a legfôbb axiológiai
elvvé alakította. Milyen más módon gondolható el még ez az idôbeliség?
Mint uchronia, azaz mint az (általában külsô okok
folytán) elszalasztott történelmi lehetôségek diszkurzusa, mint regresszív
utópia vagyis mint fiktív dicsôséges múlt, amelyben a jelenben elvesztett
verseny megnyertként tûnik fel és végül mint prófécia, azaz olyan
megalapozatlan ígéret, melynek lejáratakor a prófétai
egyezményt megkötô felek már nincsenek jelen. Ismét származékos
idôbeliségekkel van dolgunk tehát, olyanokkal, amelyeket a nyugati modell
nyilvánvalóan befolyásolt, még ha csak elfojtása révén is. Ez az ára az
illud tempus-ból, e történelmi magzatburokból való
kilépésnek.
Az autochtonistáknak a tere is következetlenségekkel terhes.
Az etnonemzeti pszichikumhoz képest elôzetes, azt meghatározó
paideumatikus *** mátrixként,
determináló feltételként jelenik meg: Blaga "mioritikus tér"-elmélete radikális és némiképp bántó determinizmust javasol, ugyanis
korlátozza a nemzet pszichológiai autonómiáját, egy autarchikus
szimbolikus földrajztól teszi függôvé (amelynek végességét és zártságát
ismétlôdésekkel leplezi), mely semmiképp sem illeszkedik a valóságos terep egyenetlenségeihez. S hogy a nemzet és tér
összekapcsolása támadhatatlan legyen, szükségessé vált az isteni
megalapozás: maga az Úristen helyezte ide, e térbe választott népét,
átruházván kegyelmét e néprôl a területre, amint azt a Cîntarea
României kapcsán is láttuk. Az isteni kegyelemnek
ilyetén való átruházása mindenütt etnikai-vallási közösségeket hoz létre,
s elvként - például - az állam és egyház szimbolikus egységét alapozza
meg. A diszkurzusok idevágóan növekvô változatossága újabban nálunk is
megfigyelhetô: az Omu-csúccsal kapcsolatos New Age-zagyvaságoktól az Új
Jeruzsálemi kolostorban hallható isteni szózaton át Románia geostratégiai
kulcshelyzetével kapcsolatos világi elméletekig terjed. Eltekintve a
szimbolikus földrajz vitáitól, a civilizációs
törésvonalakról és világtájakról szóló disputáktól, a radikális és "mély"
autochtonisták elutasítják mind Északot és Délt, mind Nyugatot és Keletet:
idealizált topológiájukban csak egy nullahosszúságú függôleges létezik,
mintegy egyesítve - a közép sokatmondó szimbolizmusában - a rögös
mélyt az Ég magasával.
Az elsôségnek ugyanezen mítoszai az autochtonista
nyelvészeknél is megtalálhatók, ôk a valóság talaján vesztettek csatát
(mivel a román nyelv az egyik legjelentôsebb idegenszó-kölcsönzô, a
modernitás egyben nyelvi elidegenedést is jelent, ez pedig még fel nem
mért, a társadalmi kommunikációra és a spekulatív gondolkodásra súlyos
következményekkel járó eltávolodást eredményez a hagyományos nyelvi
erôforrásoktól), és illúzióikba húz ódtak vissza. Erre
számos példa van, most csak kettôt említek meg; az egyik Gabriel Gheorghe
elmélete, miszerint "az ókorban Franciaország román nyelvû volt", s
"hipotézise" arra vonatkozóan, hogy "az ôsromán nyelv nem más, mint a
közös indoeurópai nyelv". A másik Marian Zidaru
tétele, mely az elôbb említett, Puciosa melletti Új Jeruzsálemhívôk
számára egy kinyilatkoztatásként ható szövegben az etnomisztikus apoteózis
kiegészítéseként azt fogalmazza meg, hogy a román nyelv elsôdleges, isteni
nyelv. Ha mármost valaki úgy véli, hogy túl
szélsôséges példákat hoztam fel, akkor erre azt tudom válaszolni, hogy a
törzsökösek vulgatája roppant gazdag ilyen vonatkozásokban (e.g. a
Byzance après Byzance vagy a Negyedik Róma és a két
világháború közötti jobboldal fajsors komplexusa), s a példák
antológiáival egész könyvtárakat lehetne feltölteni. S ezzel még nem
mondtunk semmit a soft jellegû autochtonista
szövegekrôl - az enyhén emelkedett, a közösségi egocentrizmus pátoszával
áthatott, de egyébként nem agresszív hangnemû diszkurzusokról -, melyek
mennyiségileg uralják kultúránkat, zavartalanul túlélve minden politikai
rendszerváltást, akárcsak Foucault discours murmuréje, vagyis az a makacs, egyébként nem megnyilvánuló tudat, mely
minden társadalmi tanulás elôzetes feltétele.
Társadalmi identitás
Nem számíthatunk arra, hogy egy kultúra a maga egészében,
egyik napról a másikra megváltoztatja alapvetô, kikristályosodott
beállítódásait, melyek százötven év alatt interiorizálódtak. S az sem
lenne helyes, ha törzsi idoluma inkat a szomszéd törzsek idolumaival
próbálnók meg felváltani, ha nyugatias bovarizmusunkat feladnók egy
közép-európai bovarizmus javára, melyet csupán az európai integráció
követelménye indokolna, viszont számos pszichológiai akadályt jelentene a
mimetikus verseny során, mindenekelôtt a valóságos
Mitteleuropa, a k.u.k. Ausztria-Magyarország erdélyi és
bánsági történelmi emlékezete miatt, mely szerint akkor a románok
másodrangú állampolgárok voltak - mindez csupán az elitek elidegenedésének
újabb formáit s a hiányos társadalmi kommunikáció újabb tüneteit
eredményezné.
Úgy gondolom, hogy a kibontakozást valamiféle relativizmus
révén kellene keresnünk - amint egyébként errôl már beszéltem -, egy olyan
nemzetstratégia alapján, mely mind politikai szempontból, mind
kulturálisan jóval megfelelôbb módon integrálna bennünket e régióba. A
relativizmus inspirálólag hatna közösségi identitásunkra, megnyitná azt a
jelenlegi válsághelyzet meghaladása érdekében. E válságot, Virgil
Nemoianuval egyetértve, a monolitizmus zsákutcájaként
értelmezem, s lényegét az etnicitás szûk meghatározásában látom. Még
pontosabban: úgy vélem, hogy a metafizikailag homogén, agresszív és
izolacionista "románság" történelmi küldetése véget ért.
Nem kívánom itt megvonni ennek az ideológiának a mérlegét, még csak ítéletet sem mondok fölötte. Romantikus álmok
zavaros ötvözeteként jött létre 1840 után, majd - 1859-et követôen -
államrezonná nôtte ki magát, nemzetkonstituáló politikává (a helyi és
regionális identitások elfojtása, a homogén nemzeti
tér megalkotása az etnikai egység történelmi mítosza alapján jött létre),
amelyet az ostromlott vár komplexusa perpetuált, s amelyet a folyamatos
mobilizáció és a legitimálás politikai érdeke tartott fenn még a
nyugodtabb idôszakokban is, az egészséges patriotizmus és csendes xenofóbia idején. A metafizikus etnicitás
érdeme az, hogy elôkészítette, megalkotta és kiteljesítette a modern
nemzetállamot. Köztudott, hogy a nemzetállam - logikája szerint - homogén
tárgyak: a polgárok elôállítója (etnopedagógiai programja -
oktatási és katonai kiképzési rendszere, hivatalos ceremóniák -, valamint
a Kulturkampf eszközei révén) és adminisztrátora.
Azonban a stabilitás irányába történô fejlôdés általában a kanonizált
etnicitás társadalomra gyakorolt nyomásának csökkenésével járt, s e
folyamat során olyan társadalmiszerzôdés-elemek jelentek meg, melyek révén
az etnikai identitás egy tágabb, toleránsabb és politikai természetû
identitásba olvadt be.
Nagy-Románia megalkotása, vagyis az államhatárok maximálisan
kiterjesztése megfelelô kezdete lehetett volna egy ilyen
politikai identitás kialakítását célzó belpolitikának: az Ókirályságban
ugyanis még csak 8%-ot tett ki a kisebbségek aránya, Nagy-Romániában
viszont már 28%-ot. De nem ez történt: távol állt a kulturális
rendszer által inspirált és támogatott román
politikai rendszertôl, hogy valamiféle "alkotmányos patriotizmust"
(Verfassungspatriotismus: Habermas találó kifejezése)
ajánljon fel a kisebbségeknek, ehelyett valóságos kulturális hadjáratot
indított a helyi és regionális identitások ellen, semmibe
véve a népi szemléletet, a moldvaiak és munténiaiak közötti különbségrôl
szóló polémiákat, a "Románia erdélyiesítésé"-t szorgalmazó felhívásokat,
és az etnikai egynemûsítés kiméráit követve, szembefordult a
kisebbségekkel egészen az erôszakos asszimilációig,
sôt, még azt is meghaladva, a Holocaustig. Ezért az "egységes dolgozó nép"
kommunista terve, az "új típusú ember" klónjának nemzete tulajdonképpen
inkább folytonosságot s nem szakítást jelent a múlttal.
Tudjuk, hogy nem csak a románok cselekedtek
így. Azt is tudjuk - bár ez nem változtat a politikai-intellektuális
felelôsség mértékén -, hogy nem a románok mentek el a legmesszebb a másság
felszámolásának véres utópiáját követve. Azonban ne feledjük: mégis túl
messzire mentünk; s minden ezutáni vitának, mely a
társadalmi identitásról szól - amelynek érdekében, természetesen, az egyén
identitásának elôtérbe helyezése lehet a helyes kiindulópont -, ki kell
térnie az eddig történtek kritikájára, s ennek rendjén szükséges
lesz egy sine ira et studio kritikai távolság
kialakítása a két világháború közötti korszak egyébként tiszteletreméltó
teljesítményével szemben. Mert ha nem így teszünk, egy letûnt európai
korszellem (Zeitgeist) ideológiai foglyai maradunk, s
elszalasztjuk felzárkózási esélyeinket, melyek most, az
európai újjáépítési folyamatban adottak. S ha Európa szempontjából csupán
sajnálatos lenne, ha elvesztené polimorf identitásának egy helyi
változatát, e veszteség Románia számára nagyon költséges és hosszú idôre
pótolhatatlan lenne. Ismerjük be, túl nagy árat kellene fizetnünk
néhány nem is olyan régi s nagymértékben illúziókra alapozott kulturális
és ideológiai kliséért.
Fordította: Bakk Miklós
* bovarizmus - Jules de Gaultier által
megalkotott fogalom, mely - Flaubert népszerû
regényhôsnôjére utalva - valamely személy vagy embercsoport ama
képességének megnevezésére szolgál, hogy másnak higgye magát, mint ami
valójában - a ford.
** bonzsuristák -
Párizsban tanult bojárfiak, kiket otthon, elôszeretettel használt
franciás-kodó beszédmodoruk miatt neveztek el így; késôbb ôk lettek a
modern Románia megteremtôi - a ford.
*** paideuma - az etnológus Leo Frobenius által
alkotott fogalom: azon karakterjegyek összessége, amelyek színessé,
egyénivé és sajátossá tesznek egy népi kultúrát - a ford.
|