Kovács Miklós
A kárpátaljai magyar politika Avagy meddig érvényes a
politikatudomány
A politikatudomány ok-okozati összefüggéseket kutat a
politikai jelenségek mögött. Nem is tehet mást, ha korunk
tudományosság-felfogásának eleget akar tenni. Modelleket kell létrehoznia
viszonylag kisszámú ok, illetve azok összefüggéseinek és
hatásmechanizmusainak rendszerbe foglalásával, amelyek segítségével
magyarázni lehet a politikai jelenségek végtelen sokféleségét.
Egy-egy ilyen modell akkor igazán szép, ha koherens: kevés
ok szerepel benne, azok hatása pedig matematikailag leírható.
Az elemzôk természetesen engedményeket tesznek a valóságos
viszonyoknak. Az alapséma azonban változatlan: ellentétes érdekekkel bíró
csoportoknak az adott kultúra szabályai szerint megvívott
konfliktusaiként fogják fel a politikát. Az elemzés lényege: körvonalazni
a csoportokat, vagy ami ugyanaz, megnevezni a konfliktusok forrásait,
következik a mintázat, amely szerint taglalják az adott társadalmat,
valamint leírni a politikai konfliktusok megvívásának
jellegzetes mintáit. Megfelelôképp vegyítve a strukturális elemeket a
történeti elôzmények dinamikájának a vázolásával, korunk elvárásainak
megfelelô politikatudományi elemzést lehet készíteni a megfelelô indokok
alapján elkülönített jelenséghalmazra.
Az elemzés akkor könnyû, ha jól elhatárolható érdekeiket
artikuláló, szociológiailag feltérképezhetô, és feltérképezett csoportokat
lehet megkülönböztetni; a ténylegesen követett szabályok világosan meg
vannak fogalmazva, a legfontosabbak közülük pedig törvénybe iktatva. A
politikai jelenségeket azonban sokszor nem lehet ily módon magyarázni. Az
elemzôket nem kifejezetten lustaságuk vezeti abban, hogy kerülik az ilyen
helyzeteket, hanem a tudományosságról vallott felfogásuk. Persze a
ha llgatás mellett ez megnyilvánulhat
pszeudoelemzésekben is. Ez utóbbi esetben más társadalmi környezetbôl
származó kérdéseket tesznek fel idegen környezetben és válaszolnak is
rájuk, nem zavartatva magukat attól, hogy értelmetlen kérdésekre
használhatatlan válaszokat kapnak.
Úgy vélem az önreflexió minden elemzô számára hasznos, a
nyugati eredetû politológiát az átmenet állapotában leledzô nem (egészen)
demokratikus rendszerekre alkalmazni próbálók számára pedig
elengedhetetlen. Maga az átmeneti állapot kife jezés is abból az
igazolhatatlan, ámde bevett premisszából indul ki, hogy az emberi
társadalmaknak vannak ideáltipikus állapotai. Vagy változtatunk a
módszertanon, átalakítjuk a politikatudomány paradigmáját, vagy marad a
hallgatás és az álelemzések. Az utóbbival együtt jár némi
értetlenkedô lenézés a kívülállók részérôl és flagelláció a bennszülöttek
körében, akiket beavattak a külhoni céh rituáléiba.
A frusztráló hatást a tagolatlanul amorf, kiszámíthatatlan
reakciójú tömegek, valamint a nyilvánosság elôtt rejtett,
hasonlóképpen kiszámíthatatlan érdekcsoportok okozzák, meg természetesen
az íratlan szabályok önellentmondásos halmaza. Ami azt illeti, én is
szkeptikus vagyok a kívülállók esélyeit illetôen arra, hogy autentikusan
rendszerezzék az ilyen társadalmak jelenségeit.
A fogalmi keret, amelynek segítségével a kárpátaljai magyar
politikát elemzem, a hatalmi harcok logikája. Eszerint a politika lényegét
a hatalmi harcok adják, amelyek különféle kísérletet folytatnak hatalmi
potenciáljuk növelése érdekében. A hatalmi potenciál sok
összetevôjû, amelyek közül ki kell emelni a birtokolt hatalmi pozíciókat.
Ilyennek kell tekinteni minden olyan pozíciót, amelyet elfoglalva
befolyásolni lehet politikai döntések meghozatalát. Ezek, valamint a
hatalmi harcok megvívásának írott és íratlan
szabályai együttesen alkotják a politikai terepet. A hierarchikusan
szervezett kíséretek ennek igyekszenek minél nagyobb szegmenseit
ellenôrzésük alá vonni, ritkábban átalakítani a hatalmi pozíciók
együttesét, vagyis átrendezni a terepet. A hatalmi
harcok egyik fô aktivitása a kíséret szervezése, amely mindig koncentrikus
felépítésû, amelynek fô strukturális elemei a kíséret vezetôjét
közvetlenül befolyásolni képes belsô és a vezetôvel csak közvetett
kapcsolatban álló külsô kíséret. A külsô kíséretet
általában igyekeznek szubkultúraként, zárt, saját szabályok szerint
mûködô, önmagát - a többiekkel szemben - konstituáló csoportként
megszervezni. A belpolitikától különbözik a külpolitika, a többi
kísérettel kapcsolatos manôverek összessége.
A kárpátaljai magyar politizálás sem más, mint a politikai
terep egy bizonyos szegmensén folytatott manôverek az érdekelt kíséretek
között. Pontosabban arról szól ez a küzdelem, kialakule a politikai
terepnek egy autonóm szegmense, amely otthont a dhat az effajta
aktivitásnak.
Kelet-Európában, az 1989-1990-es években végbement a
politikai terep átrendezôdése. Az átrendezôdést sokféleképpen lehet
értelmezni, de az etnikai alapú szubkultúra-szervezés mindenképpen a
legfontosabb összetevôk között szerepel. Egy állam népességének mind
kisebbik, mind nagyobbik részét etnikai alapon próbálják megszervezni. Az
etnicitás jegyében társadalmi szerzôdéseket próbálnak kötni a kommunizmus
idején mélyhûtött, majd a nyílt vagy látens polgárháború állapotába
kerül t társadalmak stabilizálására.
Ez az általános folyamat Kárpátalja magyarlakta részében is
érvényesült. 1989 elején megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális
Szövetség, amely a helyi nemzeti mozgalomnak volt hivatott keretül
szolgálni.
Az etnikai elv terjedését elôsegítô
legfontosabb tényezô, hogy az aktuálkommunizmus korának elitje átvette
azt. Világos volt ugyanis, hogy a társadalmi fegyverszünet idején érvényes
játékszabályok érvényüket vesztették. A politikai terep magaslatait
elfoglaló elit csak a terep átrendezésével ôrizheti
meg hatalmi potenciálját. Át kellett alakítani a gazdasági kizsákmányolás
rendszerét, az elitrekrutációt szabályozó intézményeket és a rendszert
legitimáló államvallást. Mindezt oly módon, hogy a régi rendszer által
biztosított szocializációs háttér, tudásanyag,
kapcsolatrendszer, egyszóval társadalmi tôke birtokában el lehessen
foglalni az átstrukturált politikai terep kulcspozícióit.
Mindez természetesen felemás és önellentmondásos módon
lehetséges csupán, amely lehetôséget teremt a hatalmi harcokban
nulláról indulóknak, hogy viszonylag könnyen, saját hatalmi potenciált
építsenek ki.
A felemás, államilag irányított és piacgazdasági elvek
alapján szervezôdô gazdasági alrendszerben a régi nómenklatúra gazdasággal
foglalkozó rétegén túl teret nyernek a félig maffiózó, félig
nagyvállalkozó, új, kis- és nagy üzletemberek, kis- és ôstermelôk, a
felemás gazdasági viszonyok felemás jellegû szereplôi. Az állami szektor
nagy aránya a nemzetgazdaságban, valamint a gazdasági törvényhozás
önellentmondásos jellege helyzetbe hozza az állami
bürokráciát, hogy ellenôrzést gyakoroljon a gazdaság fölött. Ugyanezek a
körülmények teremtenek lehetôséget az újonnan tôkéhez jutott vállalkozói
rétegnek, hogy jövedelme egy részének megvesztegetésre való
fordításával extraprofitra tegyen szert. Az arról szóló információ, hogy
kiket milyen formában, milyen ellenszolgáltatások reményében lehet
lekenyerezni az adott szféra bennfentesei hatalmi potenciáljának
legfontosabb része a reputációval együtt, ami biztosítja, hogy szóba is
álljanak velük.
Egy bizonyos: a gazdasági és a politikai szféra
szétválasztása majd ok-okozati összefüggések konstruálása e két elméleti
úton konstruált szféra között nem ad fogódzókat a tényleges helyzet
megértéséhez. A politikát jobban leírhatjuk mint diverzifikált funkciójú
kíséretek küzdelmét. A konfliktusokat így nem az üzleti szféra, a
bürokrácia, a politikusok vagy éppen a maffia vívja, hanem a mindegyik
szférában érdekelt kíséretek.
Az elitváltás vagy a régi elit hatalomátmentésére épülô magyarázatok is szükségképpen elnagyoltak. A régi
elitet nem hatja át igazi korporatív szellem, inkább a közös habitusból
adódó kommunikációs készség számít. Ez a habitus azonban a nyílt gazdasági
kényszerek megjelenésével átalakult, hajlékonyabbá vált, és a
bürokratába oltott kalóz és demagóg típusa könnyen találhatja
megbízhatatlannak azt, akiben bármely elem túlteng. Könnyen leírják a régi
elvtársakat, akiknek túlzottan bürokratikus a gondolkodása, mert merészebb
akciók esetén nehézkesek, a gátlástalan ügyeskedôket pedig
visszautasítják, mert tudják, hogy könnyen elszalad velük a ló.
Bár a régi nómenklatúrakarrier az a háttér, aminek a
legnagyobb hasznát lehet venni, de az nem jelent automatikus belépôt az új
vezetô kasztba.
Amikor a helyi hatalmi elit hagyta a KMKSZ-t megalakítani,
illetve részt vett annak megalakításában, az elbizonytalanodás folyamata
még csak a kezdeti stádiumában tartott. A Szovjetunió viszonyai között a
tereprendezésnek korlátozott, szigorúan kontrollált variánsa, az ún.
peresztrojka volt napirenden. Ez a nemzeti jelleg megjelenését
szalonképessé tette, az olyan önszervezôdést azonban, amely
ellenôrizhetetlen embereknek biztosított volna hatalmi potenciált,
nem.
Az alakuló ülésen így jelen voltak az ideológiai front
magyar nemzetiségû harcosai, az érdeklôdôk tömegéhez képest azonban
kisebbséget alkottak. A többség Fodó Sándor
melletti kiállása olyan egyértelmû volt, hogy megválasztása
közfelkiáltással történt.
A kárpátaljai magyar politizálás elsô alapkonstellációját
tehát az jellemezte, hogy egy tömegszervezet alakult egy népszerû vezérrel
az élén, és egy nómenklatúra-hátterû második vonallal az ügyintézésben. Az
új emberek szintén a második vonalhoz sorolhatók. Ami szintén igen
jelentôs tényezô, kialakult egy harmadik vonal is, alapszervezeti
aktivisták körébôl.
A KMKSZ és a magyar belpolitika elsô idôszakát ezen
csoportok konfliktusai és változó erôviszonyai határozták meg.
Az elnök önmagában véve mint intézmény funkcionált. Az
események alakulására döntô befolyással volt, kivéve az ügyintézést, amely
a nómenklatúra-hátterû második vonal kezébe került. A két politikai
tényezô színfalak mögötti és nyílt konfliktusai gyakorlatilag állandóak
voltak. Az elnök kudarcokat könyvelt el a Szövetség apparátusa építésének
elsô lépéseivel kapcsolatban, valamint a külügyek, és úgy általában az
ügyek ellenôrzésében. A választmányokon és a
közgyûléseken rendre az elnök akarata érvényesült, amelyeken a
népszerûségen túl számíthatott a második vonal kezdô politikusainak és a
harmadik vonal aktivistáinak támogatására. Az elnök a nómenklatúra-hátterû
tagok ellenállása ellenére megtartotta a belsô
kíséretben Kovács Miklóst, akit mint ezek ellenfelét
tartottak számon.
A döntô összecsapásra a harmadik közgyûlésen, illetve az azt
megelôzô és követô fórumokon került sor. A konfliktust az idézte elô, hogy
a nómenklatúra-hátterû második vonal az 1991-es közgyûlést megelôzôen egy
fél évvel offenzívát indított az önállóan politizáló és rögtönzô elnök
megbuktatására. Az elnök egyre inkább közismertté váló egészségügyi
problémáin túl számíthattak annak nagyvonalúsággal kevert gondatlanságára
a helyi sajtó és a KMKSZ havilapjának, valamint a
Határontúli Magyarok Hivatalának támogatására (legalábbis az illetékes
fôtanácsoséra).
Fodó Sándor a nemlétezô káderpolitikai (kíséretszervezési)
stratégiájával hozott össze egy olyan helyzetet, hogy általa kinevezett,
de legalábbis az ellenére meg nem választható emberek (a belsô kíséret) a
siker tényleges esélyével kísérelhettek meg puccsot. Jellemzô, hogy a
Szövetség havilapját, a Kárpátalját egy magyarországi személy
Magyarországon állította elô, aki egyértelmû en az elnökkel szemben
felsorakozók táborába állt be.
A támadás arra késztette az elnököt, hogy a második vonal
azon tagjaihoz forduljon, akiket úgy lehet jellemezni, hogy nem
nómenklatúra-háttérrel rendelkezô, értelmiségi, a politikát hivatásul
választó, a totalitarizmus átmeneti állapotát is elutasító
emberek.
Ezzel megszervezôdött egy kis létszámú elit, amely hatalmi
potenciálját a KMKSZ és a Kárpátalján élô magyar lakosság szervezett
politikai erôként történô strukturálásával biztosíthatta.
Az újonnan összeállt csapat, amely úgy
funkcionált, mint Fodó Sándor kísérete, megfogalmazta az új alapszabályt,
és szervezte annak elfogadását az elnökségi üléseken javaslatként, majd a
közgyûlésen végleges döntésként. Az új alapszabály a Szövetség felépítési
struktúrájának tisztázásával, a többségi és
regionális elv következetes érvényre juttatásával a szervezeten belüli
tömegbázist tette meg a vezetôk politikai súlyának kritériumául. A
nómenklatúra-hátterû politikusok marginalizálódtak az elnökségben, nem
vállaltak titkári pozíciókat, és teljesen kisebbségbe kerültek a
választmányban is.
Az új felállás alapelemei az elnök, a kísérete, az
elszigeteltségbe került kollaboránsok és a részben az elnökhöz, részben a
kísérethez kötôdô aktivisták alkották. A konfliktusok az újonnan összeállt
elit és a kollaboránsok között zajlottak, elsôsorban külpolitikai és
ideológiai színtéren. Elsô tétje az volt, kit ismerjenek a helyi hatalom,
illetve a magyarországi kormány illetékes hivatalainak
képviselôi.
A magyar politika, vagyis azon gyakorlati
lépések halmaza, amelyeket ilyen címszó alatt lehet csoportosítani, a
kollaboránsokat preferálta. A magyar-ukrán alapszerzôdés ügye mutatja,
miért tartozik a mindenkori magyar kormányzatok alaptermészetéhez a
törekvés a kisebbségben élô magyarok önálló
politizálásának megszüntetésére. Vagyis a kisebbségi magyar belpolitika
külpolitizálására. Az elsietve megkötött, több szempontból támadható
alapszerzôdést eltitkolták, majd a ratifikáláskor próbálták rávenni a
KMKSZ-t hogy támogassa azt.
Az akkori jobboldali ellenzék pedig - a kárpátaljai magyar
lakosság többségével együtt - a szerzôdés elítélését várta el a KMKSZ
illetékes (vagy akár illetéktelen) vezetôitôl és testületeitôl. A
választmány döntése, amely nem foglalt állást a szerzôdés tartalmával kapcsolatban, viszont nehezményezte, hogy azt a
kárpátaljai magyarok háta mögött kötötték meg, értelemszerûen nem
elégített ki senkit. Visszhangot különféle KMKSZ-tisztségviselôk
magánvéleményei kaptak, többnyire azok, amelyek az alapszerzôdést
támogatták.
Az alapszerzôdés nagy és látványos ügy, de se szeri, se
száma a kisebbségeknek, amelyekben a magyarországi félnek lekötelezett
kisebbségi szervezetre és/vagy személyiségekre van szüksége. Röviden a
magyarországi erôközpontok érdekeltek a kisebb ségi magyarok
belpolitikájának külpolitizálásában.
Amennyiben ez a folyamat befejezôdne, a kisebbségi magyar
politika a különbözô magyarországi csoportosulások segédcsapatainak
csataterévé válna. Az egyetlen akadályt azok a politikusok jelentik, akik
hatalmi potenciáljának forrását az adott kisebbségek önálló
szubkultúraként való mûködése adja, illetve akik azáltal tudják növelni
hatalmi potenciáljukat, ha megszervezik a magyarokat mint strukturált
társadalmat.
A többségi nép hatalmi struktúráit elfoglalók ugyanabban
érdekeltek, mint a magyarországi kormányzat. A kisebbségi magyar
belpolitika külpolitizálásának tipikus állapota, amikor a többségi nép
politikai kísérletei segédcsapatainak konfliktusaira lehet visszavezetni a
történéseket.
Amennyiben nem áll elô ilyen állapot, a
kisebbségi magyar belpolitika egyik alapösszetevôjévé a külpolitizálást
célzó manôverek elleni fellépés válik.
A kárpátaljai magyar belpolitika alapvetô jellegzetessége,
hogy ezek az erôvonalak egyértelmûen kirajzolódnak, személyekhez és
politikai akciókhoz köthetôek. A másik sajátosság, hogy a külpolitizálás
ágensein sok kívülálló erôközpont osztozkodik. A kárpátaljai oligarchikus
nómenklatúraelit ugyanazon személyeket támogatja, mint a magyarországi
politikai spektrum mindkét szárnyán elhelyezkedô
erôközpontok. Legalábbis ebben egyetértésre tud jutni az SZDSZ és az
FKGP.
A képlet tisztaságát az 1991-1994-es idôszakban a következô
tényezôk zavarták. Ebben az idôben a KMKSZ-en kívül nem volt más politikai
szervezet, így az ellentétek a szervezeten belül jelentek meg. A Szövetség
alapszabály-követô mûködése miatt testületi döntések által meghatározott
irányvonalat követett, amibe a külpolitizálás ágensei nem tudtak komolyan
beleszólni, mivel kisebbségben voltak az adott testületekben. Ez a tényezô megnehezítette a kívülrôl jövô beavatkozást, mivel
azt hivatkozási alap nélkül lehetett csak elkövetni. A fô irány a KMKSZ-en
belüli erôviszonyok megváltoztatása volt. A legnagyobb aktivitást a HTMH
illetékes fôtanácsosa, majd az Ungvári Magyar
Fôkonzulátus vezetôje fejtette ki.
A másik tényezô, amely színezte az alapvetôen egyértelmû
képet az az elnök személye volt. Fodó Sándor befolyásolhatósága, hajlama a
rögtönzésekre, különalkukra és a hivatalos döntések figyelmen kívül
hagyására együttesen azzal a hatással járt, hogy a külpolitikai
erôközpontok a saját emberüknek tekintették, vagy legalábbis olyannak, aki
ellensúlyozza kísérete kemény magjának irányvonalát.
Az elnök többször rá is játszott erre a szerepre.
Pozícióját, népszerûségén túl erôsítette, hogy a külpolitikai erôközpontok
(magyarországiak és kárpátaljaiak egyaránt) a kemény mag "radikalizmusát"
ellensúlyozó tényezôként fogadták el. A kemény mag pedig értékelte
személyének elfogadottságát, amit a komolyabb retorziók elmaradása fô
okának tekintettek. Ehhez hozzá kell még adni, hogy
az egyre inkább kiszoruló kollaboránsok is bíztak benne: adott pillanatban
az elnök visszaemelheti ôket a belsô kíséretbe.
A KMKSZ ebben az idôszakban építette ki infrastruktúráját,
kapcsolatrendszerének nagy részét, ebben az idôszakban vált rendezetté a
Szövetség szervezeti élete. Ekkor indult be a szervezet havilapja, a
Kárpátaljai Szemle.
A Kárpátaljai Magyar Tanárképzô Fôiskola megszervezésének
folyamata (miután a Gödöllôi Agrártudományi Egyetem tervét sikeresen
kivédték) ekkor vette kezdetét. Sikerült elérni a Szövetség belügyeibe
folyamatosan és egyoldalúan beavatkozó HTMH-kormányfôtanácsos
eltávolítását. Az esetlegességek és rögtönzések teljes kiküszöbölésére nem
kerülhetett sor az Elnök politizálási stílusa és a
még megtalálható kollaboránsok jelenléte miatt (vagyis amiért azokat végig
támogatták kívülrôl). Ez volt az ára az alapvetôen eredményes szervezet-
és infrastruktúraépítésnek.
A külpolitizálás is sikereket mutatott fel, bár leginkább
negatív értelemben, vagyis úgy, hogy sikeresen kerülték el a csapdákat.
Ilyen volt a helyi elit által szervezett Kárpátaljai
Kisebbségi Szervezetek Ligája, amelynek a KMKSZ is alapító tagja volt. A
többi résztvevô kisebbségi szervezetek azonban bábuk és/vagy kalandorok
gyülekezetei voltak. A Szövetség vezetése erôfeszítéseket tett, hogy olyan
mûködési szabályzatot fogadjon el, amely a döntéshozatalt konszenzushoz
köti, valamint elejét veszi egy önálló apparátus kiépítésének azért, hogy
a kárpátaljai magyarokat érintô ügyekben ne lehessen
egy ilyen trükkel megkerülni. Mivel a Ligát épp ebbôl a célból hozták
létre, a KMKSZ kezdeményezését elutasították. A Szövetség azon gyûlés
elején függesztette fel tagságát a Ligában, amelyen késôbb támogatták a
Ruszin Szövetség által kikiáltott ideiglenes
kormányt. Sikeresen elhárították tehát a kísérletet, amely súlytalan
szervezeteket a komoly mellé rendelve hozott volna létre egy
csúcsszervezetet, s amelynek segítségével ki akarták venni a KMKSZ vezetôi
kezébôl az önálló politizálás lehetôségét.
A kárpátaljai magyar politika letisztulását egy konfliktus
gyorsította fel, amelyet a KMKSZ vezetése tudatosan vállalt. Ez pedig az
1994-es választásokon való önálló részvétel ügye volt. A parlamenti
választások elôtt zajlott le a kemény mag és a kollaboránsok utolsó, még a
szervezeten belüli komoly összecsapása. Az volt a kérdés, ki legyen a
KMKSZ támogatottja (a jelölésre a törvény nem adott lehetôséget) az
egyetlen magyar többségû választókörzetben. A kollaboránsok Tóth Mihályt
aka rták, aki választmányi tag maradt miután lemondott
alelnöki tisztségérôl, hogy elfogadhassa a beregszászi (az egyetlen magyar
többségû járás) fôispáni pozícióját. A kemény mag a Szövetség elnökét
támogatta. Az eddigi trendnek megfelelôen a választmány az elnök mellett döntött. A kollaboránsok nem léptek ugyan ki, de
szintén a régebbi gyakorlatnak megfelelôen nem tartották be a testületi
döntést.
Fodó Sándor választási veresége Tóth Mihállyal szemben a
helyi nómenklatúraelit fölényét demonstrálta. Ugyanakkor
gyengeségét is, hiszen a választási csalások valószínûsíthetô mértéke
elérte az érvényes szavazatok harmadát. Nem beszélve a dualizmus kori
választásokat elhalványító hatósági erôszakról. A KMKSZ minden magyarok
által is lakott körzetben indított jelöltet, amit a
kollaboránsok elmulasztottak. Mivel a választások többségi elven folynak
Ukrajnában, ezért listás adatok nem állnak rendelkezésre. A
KMKSZ-jelöltekre leadott szavazatok alapján azonban a KMKSZ egyértelmûen
bizonyította a legitimitását, amelyet a helyhatósági
választásokon elért eredményével is megerôsített.
A legfôbb hozadéka az volt a kampánynak, hogy kipróbálta, és
politikai tapasztalatokkal gyarapította az aktivistákat. A Szövetségre a
kampányok idején nehezedô nyomás növelte a belsô kohéziót és
szelektált.
A parlamenti választások után megtartott választmányon a
Szövetség vezetését megtámadó felszólalót letapsolták.
A kollaboránsok úgy döntöttek, hogy itt az ideje a
szakításnak. Miután azt tapasztalták, hogy a presztízsveszteség nem
ingatta meg az elnök és a kemény mag vezetô pozícióját, arra
a következtetésre jutottak, hogy nincs esélyük a Szövetség
kulcspozícióinak megszerzésére. A nemzeti retorikájú jobbközép kormány
látványos választási veresége Magyarországon szintén arra inspirálta a
kollaboránsokat, hogy szakítsanak. Az MDF-pártinak
(alaptalanul) elkönyvelt KMKSZ-szel szemben számítottak az új kormány
támogatására. Maguk mögött tudhatták az ungvári fôkonzul tevékeny
támogatását is.
Külön alá kell húzni a magyarországi médiumok reakcióját. Ez összességében véve üdvözölte a széthúzással küszködô magyar
közösségek klubjában a kárpátaljai magyarokat. Arra is történtek
kísérletek, hogy az ellentétet, mint nép-nemzeti szociálliberális
szembenállást, vagyis a magyarországi séma szerint mutassák be.
Természetesen a KMKSZ-t téve a vesztes magyarországi jobboldal
helyzetébe.
A Magyarországon is megvívott sajtóháború a kárpátaljai
hatalmi harcok fontos összetevôje. Akárcsak a küzdelem az ehhez szükséges
pozíciókért. A kollaboránsok fô bázisa a Kárpáti Igaz Szó, amelynek
újságírói gárdája az elôzô rendszerben rekrutálódott. Ellenséges viszonyuk
a KMKSZ-vezetôkkel szemben hatalmi aspirációikra vezethetô vissza, vagyis
inkább azok be nem teljesülésére. Miután a KMKSZ-en belül vereséget
szenvedtek, nem tudtak többé megszabadulni a kemény
maggal szemben érzett ellenszenvüktôl. Egyikük még a helyhatósági
választásokon is indult Milován Sándor alelnök, a belsô kíséret tényleges
vezetôje ellen. Tóth Mihálynak Fodó Sándor feletti választási gyôzelmét
akarta megismételni és egyértelmûvé tenni a KMKSZ
vereségét. Veszített.
A magyarországi lapok, valamint az MTI tudósítói a KISZ
munkatársai közül kerültek ki. Ez tette lehetôvé, hogy a KMKSZ-bôl való
elszakadási manôver erôteljes és egyértelmû kárpátaljai és
magy arországi médiatámogatást kapjon.
Természetesen akkor, és azóta is, a KMKSZ-vezetés lépéseket
tesz pozíciói erôsítésére. Mivel a KISZ-es gárda rosszul bírja a
gyûrôdést, elfáradnak, emigrálnak, lehetôség nyílik egy-egy új
elfogulatlan káder helyzetbe hozására. Azzal, hogy kemény, határozott
válaszcikkeket írunk, még ha sok esetben azokat nem is közlik le,
valamelyest vissza lehet riasztani a lapokat a durvább torzításoktól. A
KMKSZ-vezetôk részérôl az objektivitás jelenik meg elvárásként azokkal az
újságí rókkal szemben is, akik elkötelezettek, mert az
egyenes propaganda köztudomásúlag kontraproduktív. A legfontosabb módszer
a legegyszerûbb és legnehezebb is egyben: intenzív kapcsolatban kell állni
a magyarországi újságíró-társadalommal, hogy a KMKSZ-vezetôket fogadják el magától értetôdôen partnerként a kárpátaljai
ügyekben.
Az az elvárás, hogy a szociálliberális kormány támogatni
fogja a szakadárokat, részben beigazolódott. Tabajdi Csaba államtitkár a
határon túli magyar kisebbségek új fônöke egyértelmûen támogatta ôket. Az
Illyés Alapítvány alkuratóriumának összeállításáról gyakorlatilag ô hozta
meg a döntést, oly módon, hogy a KMKSZ, valamint szimpatizánsai fele-fele
arányban kapják a helyeket azokkal, akik ellenfeleiknek voltak
tekinthetôk. Igaz, ez ut óbbi létszám nem jött volna
össze a létezô szervezetekbôl, ezért Tabajdi személyének adott helyet,
illetve biankó csekket osztott ki a majdnem megalakulandó, a KMKSZ-ellenes
erôket összefogó gyûjtôszervezetnek.
Az "oszd meg és uralkodj" politika legnagyobb
akadálya Kárpátalján, hogy a fent említett csoportokat nem lehet
integrálni. A cél az lett volna, hogy az ismertebb ex KMKSZ-politikusok
válasszanak egy vezetôt maguk közül, alkossanak köré egy kíséretet és
szervezzenek egy külsô kíséretet, amely valamelyest hasonlít a
KMKSZ alapszervezeti hálózatához.
A kísérlet elakadt az elsô lépésnél. A kiválás után az öt
egyszemélyes szervezet deklarálta, hogy létrehozza a Kárpátaljai Magyar
Szervezetek Fórumát, Dalmai Árpád, a Beregvidéki Magyar Kulturális
Szövetség elnökének formális irányítása alatt. Az elsô közgyûlést (öt
szavazásra jogosult delegátus részvételével) csak egy év múlva sikerült
összehívni. Ahelyett azonban, hogy a kézenfekvô megoldást választották
volna, és a legismertebb vezetôt, Tóth Mihály parl amenti képviselôt választják meg elnöknek, rotációs rendszert
alakítottak ki, amelyet az addigi elnökkel kezdenek. Azonkívül, hogy
meglehetôsen szürke személyiség, Dalmai azért is alkalmatlan erre a
szerepre, mert a saját szervezetén túl soha nem is mutatott érdeklôdést más ügyek iránt, ráadásul a Független Kisgazdapárt
kegyeltje Kárpátalján.
Bár a KMKSZ a nagy csinnadrattával kísért szakadást inkább
megerôsödve élte túl, az elnök gyenge választási szereplése elôrevetítette
a válságot. Egészségi állapotának rosszabbodásával párhuzamosan egyre
ritkábban szerepelt, és amikor igen, mind gyengébb teljesítményt nyújtott.
Már említett rögtönzô stílusa egyre kevésbé volt alkalmas hosszútávú
következetes munkát igénylô célok eléréséhez. A vezetôváltás
szükségessége 1995 nyarától, az elnöknek a szokásos
évi turul-ünnepségen mutatott katasztrofális szereplése után
elkerülhetetlenné vált. Ezután Fodó Sándor elnöki teendôit hosszabb
kihagyásokkal tudta csak ellátni, a tényleges irányítás a belsô kíséret
kezébe csúszott át, elsôsorban Milován Sándor
alelnökhöz.
A rendkívüli közgyûlés gondolatát az
elnökség elutasította azzal, hogy ez fölösleges megrázkódtatással járna. A
döntést az 1996. tavaszi rendes évi közgyûlésre hagyták.
A közgyûlést megelôzô hónapokban világossá vált, hogy
két jelölt verseng majd az elnökségért, ha Fodó Sándor ígéretéhez híven
valóban nem jelölteti magát. Az egyik Vári Fábián László alelnök, a
beregszászi járási szervezet alelnöke. Azzal, hogy a szakadáskor
elvállalta a járási elnökséget nagyban hozzájárult ahhoz,
hogy a legbefolyásosabb ellenszervezet mûködési területein is megmaradt
gyakorlatilag a teljes alapszervezeti hálózat, a BMKSZ taglétszámának
többszörösét magába foglalva. Az ô imidzsének, amelyet a kampánya során
hangsúlyozott, alapeleme a mérsékeltség és kiegyensúlyozottság
volt. A másik jelölt Kovács Miklós, az ungvári járási
szervezet - a KMKSZ legnagyobb középszintû szervezete - elnöke Fodó Sándor
támogatottjaként kezdte karrierjét. A KMKSZ 1991-es átszervezésének egyik
értelmi szerzôje, a belsô kíséret egyik legtöbbet szereplô tagja volt.
Többször konfrontálódott a kollaboránsokkal, valamint azok
támogatottjaival, innét a radikális híre, amellyel szemben Vári Fábián
László a mérsékeltségét hangsúlyozta. Kovács Miklós volt az, aki a
választási kampány után keresztülvitte Tóth Mihály
választmányi tagságának felfüggesztését. A külsô erôközpontok nem
indítottak látványos kampányt, de egyértelmûen kifejezésre juttatták, hogy
az elsô jelöltet látnák szívesebben nyertesnek.
A belsô kíséret tagjai nem foglaltak egyértelmûen állást, de
hallgatólagosan Kovács Miklóst támogatták. Mint említettem, a közgyûlés
elôtt folyt kampány, de a kongresszuson nyújtott teljesítmény volt a döntô
tényezô. Miután Fodó Sándor nem jelöltette magát, tiszteletbeli
elnökké választották. A választásokat titkos
szavazáson Kovács Miklós nyerte meggyôzô különbséggel. Alelnökké
javaslatára Milován Sándort és Brenzovics Lászlót
választották.
A közgyûlés tehát lezárt egy folyamatot, amelynek lényege,
hogy e szövetség vezetése csapatként mûködô, egynemû, a célokat és
politikai filozófiát illetôen egyetértô, gyakorlott és különkülön is
tekintélyes vezetôkbôl álló csoport kezébe kerüljön. Az új elnök feladata,
hogy ezt a helyzetet fenntartsa, illetve megfelelô új tagok
rekrut álásával erôsítse az aktivistákból és
hivatalnokokból álló holdudvart.
Különbözô csoportosulások közötti egyensúly vagy patthelyzet
helyett egy koncepciózus politizálásra alkalmas, egyértelmûen domináns
kíséret az, ami a KMKSZ-t mint kisebbségi szervezetet megkülönbözteti. Az
ellenfelek kívül vannak, arra kényszerítve, hogy a következô választásokon
nyílt versenyben valamilyen alternatíva mögé sorakoztassák fel a
lakosságot, vagy eltûnjenek.
Ez utóbbi nehezen képzelhetô el, hiszen szervezet és fontos
ügyek híján is felszínen tartják a KMKSZ-ellenességükbôl megélôket. Éppúgy
meghívják ôket a magyar kormány rendezvényeire, mint a KMKSZ-vezetôket,
éppúgy helyt kapnak a kuratóriumokban, a tanácsokban, mint a tényleges
munkát végzô szervezetek. Idôrôl-idôre méd iavisszhangot szerveznek nekik, bár nincsenek ügyek, amelyekben ôk
lennének az illetékesek.
A KMKSZ ellenszervezetének szerepét most egy újabb
szereplôvel próbálják eljátszatni, az Ukrajnai Magyarok Demokratikus
Szövetségével. Ezt a KMKSZ két nagyvárosi magyar klubja, a lvovi és kijevi
segítségével hozták létre, hogy legyen egy országos bejegyzésû szervezet.
Mivel az országos bejegyzést eddig semmire sem lehetett használni, a
szervezet csak papíron létezett. A KMKSZ közgyûlése elôtt a két nagyvárosi
társas kör puccsot hajtott végre - új tagokat vett
fel, és új elnököt választott, ezúttal Tóth Mihályt. Az UMDSZ-nek a Fórum
is tagja, sôt külön a magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége is (Dupka
György szervezete), amely a Fórumnak is tagszervezete. Így
ugyanazokból az emberekbôl két ellen-KMKSZ is
létrejött, amelyek közül egyik sem mûködik. Még nem dôlt el, melyik
konstrukciót fogják ebben a minôségében véglegesíteni. Ha a HTMH SZDSZ
által delegált helyettesén, Törzsök Erikán múlik, akkor az
UMDSZ-t.
A KMKSZ több nem politikai szervezettel áll
szerzôdéses viszonyban. (A Pedagógus- és Cserkészszövetség a legfontosabb
ezek közül.) Az eddigi gyakorlat szerint ezek a szervezetek együttesen
léptek fel.
A két történelmi egyház közül a református a nagyobb,
választott vezetôkkel és kizárólagosan magyar
gyülekezetekkel. A vezetés erôsen megosztott, megtalálhatók mind a
KMKSZ-hez, mind ellenlábasaihoz közelebb álló csoportosulások. Amíg Fodó
Sándor töltötte be a fôgondnoki pozíciót, értelemszerûen inkább a
KMKSZ-hez állt közelebb. Testületileg azonban az
egyház egyik oldalon sem szállt be a küzdelmekbe, nagy valószínûséggel a
jövôben is felemás lesz a viselkedése.
A katolikus egyház jellegébôl következôen is jobban vigyáz
semlegességére. Valamilyen formában azonban mindkét egyház bekapcsolódik a
manôverekbe, hiszen képviselôiknek szavazniuk kell a kuratóriumokban,
papjainak - ha nem is hivatalosan - választani kell a jelöltek között a
választások alkalmával.
A kárpátaljai magyar belpolitikai terep részei a
megszerezhetô önkormányzati és más államigazgatási pozíciók.
Itt a KMKSZ-nek korlátozottak a lehetôségei. Elsôsorban amiatt, mert egy
tanácselnök nem polgármester, a mozgástere nagyon szûk és a járási,
valamint a megyei adminisztrációtól függ. A tanácsokban sokkal
egyszerûbb többséget szerezni, mint megfelelô
jelöltet állítani a tanácselnöki posztra. A mûködô társadalmi szervezetek
alapszervezetei ennek ellenére komoly befolyást tudnak gyakorolni a helyi
ügyekre. A legfontosabb helyi ügy természetesen ugyanaz, mint
országosan: a privatizáció, az állami vagyon
megkaparintása. A legnagyobb szétrabolható tétel a kolhozok vagyona. Ennek
elsô szakasza megtörtént, a gépparkok nagy részét privatizálták, és a
farmergazdaságok is földhöz jutottak, bár kevés mûködik sikeresen.
Itt a háztáji telkek növelése a legfontosabb eredmény, mert
biztosította a falusi lakosság számára a visszavonulást a
naturálgazdálkodásba.
A helyi közigazgatás hatalmi pozícióiért akkor élezôdik ki
újra a küzdelem, ha eléggé széles jogosítványokat kapnak az önkormányzatok
a megmaradt kolhozvagyon privatizációjához. Az általánosan meglévô
falu-KMKSZ kontra kolhoz-helyi tanács ellentét akkor válik majd komoly
törésvonallá. De ezt a küzdelmet is - amelyet néhány faluban már
végigvittünk - a KMKSZ a hatalmát átmentô kárpátaljai
nómenklatúraelittel fogja vívni.
Kárpátalján a magyarok által vívott hatalmi harcok fô tétje
az, hogy melyik kíséret lesz az, amely a helyi magyar szubkultúrát részben
megszervezi, részben képviseli. Az ukrajnai és magyarországi erôközpontok
abban érdekeltek, hogy ezek az ô segédcsapataik legyenek. A kollaboráns
szerepet bárki vállalhatja, a gyakorlatban azonban jól körülhatárolható
azoknak a köre, akiket szocializációs háttere, kapcsolati tôkéje, habitusa
a nómenklatúraoligarchiához kö t. Ilyen értelemben a KMKSZ-elit és
ellenlábasaik között kulturális szakadék is tátong.
A belpolitikai küzdelmek végkimenetelének a tétje az, hogy
milyen külpolitikát fognak folytatni a gyôztesek.
Elsôsorban az a kérdés: önállóan fognak-e manôverezni a
ká rpátaljai többség politikai kíséreteinek küzdelmeiben, amelyek e
választások alkalmából nyílttá válnak?
Az 1990-es parlamenti választásokon a Szövetség szereplése
katasztrofális volt. Nem indított önálló jelöltet. Fodó Sándor az egyik, a
nómenklatúra nem magyar nemzetiségû, de nagyobb befolyású és
biztos befutó tagját, Dalmai Árpád pedig a magyar nemzetiségû nagyfônököt
támogatta. A jelöltek között nem volt elvi különbség.
Az 1994-es választásokról esett szó. A helyhatósági
választások alkalmával a fôispánt is választották. Ebben a küzdelemben a
helyi érdekek bajnokaként fellépô "konzervatív" nómenklatúra (Szergij
Usztia) ütközött meg az ún. demokratikus és nacionalista táborral (Viktor
Begy). A KMKSZ nem foglalt állást. Igaz ezzel hagyta, hogy a
papírforma érvényesüljön és a nómenklatúra-oligarchia simán
nyerjen. A nacionalistákkal még '91-ben megromlott viszony nem javult
annyira, hogy másként lehetett volna cselekedni, annak ellenére, hogy a
magyarok által is lakott körzetekben a parlamenti választásokkor a nómenklatúra volt az ellenfél. Ezeken a választásokon tûnt fel
Szergij Rotusnyák nagyvállalkozó, aki végül is Ungvár polgármestere lett.
Ez számára egy félsiker, hiszen a képviselôségét sikerült a
nómenklatúrának megakadályozni és polgármesterként is jelentôs alkura kényszerítették. Elôre látható azonban, hogy a
következô választásra a nómenklatúra-oligarchia és a nacionalisták mellett
a harmadik pólus lehet a kárpátaljai hatalmi harcokban. Az elôzô
választásokon a KMKSZ-ellenes csoportosulások Uszticsot, a nómenklatúra-oligarchia kirakatemberét támogatták feltételek
nélkül. Így ennek az erônek nem volt szüksége rá, hogy engedményeket
tegyen a magyaroknak, vagyis komolyan tárgyaljon a KMKSZ-szel.
A kárpátaljai magyar érdekeket képviselô politikusoknak
- a KMKSZ vezérkarának - tehát van politikai mozgástere, hogy
eredményesen külpolitizálhasson. Ehhez "csak" arra van szükség, hogy az
itteni magyar belpolitika külpolitizálására tett kísérleteket elhárítsa,
ami operacionalizálva azt jelenti, hogy minimalizálja a
kollaboránsok hatalmi potenciálját. Legalábbis azt a részét, ami a
kárpátaljai magyarokra gyakorolt befolyásukból származik. Ez azonban most
is minimális legitimitással bír. Az, hogy ezek az erôközpontok, látva
zsoldosaik gyenge teljesítményét, ejtik-e azokat és
inkább a KMKSZ-vezetôkkel próbálnak-e alkut kötni, vagy mindenáron
benntartják ôket a politikai terepen - az egyik legfontosabb kérdés a
kárpátaljai magyar szubkultúra túlélése szempontjából. Eme kulcsfontosságú
döntést a KMKSZ vezérkar legfeljebb azzal tudja
befolyásolni, hogy demonstrálja alkuképességét. Az alkuképesség
alapösszetevôje természetesen a saját forrású, vagyis a magyar
szubkultúrából eredô legitimáció, a másik a kommunikációs készség a célok,
követelések és a felajánlható ellenszolgáltatások a
partnerek számára érthetô nyelvezeten történô elôadására.
Az ukrán és a magyar államérdekek adják a külpolitizálás
másik színterét, amelyhez ugyanarra a belépôre van szükség. Ukrajna a
kisebbségi kérdés kezelése civilizált módjának a látszatában
érdekelt, Magyarország abban, hogy ezt Ukrajnával kapcsolatban el tudja
érni. Aki a látszólagos idillt megzavarja, mindkét állam érdekeit sérti.
Ahogy említettem, ez az oka annak, hogy mindkét fél kollaboránsokkal
játszatná el a kárpátaljai magyarok szószólóinak szerepét. A KMKSZ-nek az
nyújt fogódzót, hogy kötelezettségvállalások történtek, elveket
deklaráltak, amelyek nyílt semmibevétele nehézségekbe ütközik. Minél
látványosabb konfliktusról van szó, annál nehezebb a látszatot
fenntartani. A látszat fenntartása érdekében a KMKSZ tényleges rendezést
is kérhet.
Értelemszerûen azok jelennek meg partnerként, akik olyan
ügyeket képesek kezdeményezni, amelyek cselekvéskényszert indukálnak a
megfelelô szinten. Ilyen volt a Magyar Tanárképzô Fôiskola beindításának
az ügye, valamint a Vereckei-hágón felállítandó mille centenáriumi emlékmûé. Az utóbbi nyitott, a kárpátaljai magyarokkal
szembeni durva elnyomást tesz közszemlére, amely az alapszerzôdésben
foglaltakkal ellenkezik. A KMKSZ azzal, hogy kezdeményezôként lép fel
hasonló ügyekben, értelemszerûen kényelmetlenséget
okoz. Demonstrálja az ellene futtatott politikusok súlytalanságát - amivel
abba az irányba is elmozdíthatja a külpolitikai erôközpontokat, hogy
ejtsék azokat, és abba is, hogy fokozzák az erôfeszítéseket az egyetlen
önálló magyar politikai kíséret kiiktatására a hatalmi
harcokból.
Azért kicsi a valószínûsége annak, hogy egyértelmû döntés
szülessen, mert túl sok rivalizáló kíséretnek kellene összehangoltan
cselekednie hozzá. Ha spontánul érvényesülnek az eddigi tendenciák, a
kollaboránsok marginalizálódásának folyamata továbbmegy, de nem fejezôdik
be teljesen. A KMKSZ-vezetôkbôl álló kíséret jobb esetben eljuthat odáig,
hogy komoly külpolitikai manôverekkel foglalkozzon, de akkor is rá fogják
kényszeríteni, hogy kicsinyes csetepatékra vesztegesse energiáit
méltatlan ellenfelekkel szemben.
Ahogy már céloztam rá, meggyôzôdésem, hogy a politikai
folyamatokkal annak résztvevôi lehetnek csak igazán tisztában. Aki viszont
részt vesz, az nem lehet elfogulatlan. Pontosabban egy résztvevô nem
játszhatja meg az elfogulatlanságot, amit egy kívülállónak elhisznek. Az
elfogult tájékozottság és az álsemleges mások által közöltekre hagyatkozás
közül értelemszerûen az elsô a jobb. Nincs harmadik lehetôség, hacsak el
nem hisszük egy résztvevôrôl, hogy elfogultság nélkül ele mzi saját
és politikai ellenlábasai akcióit. |