Ha egyszer véget ér mindaz, amit jó néhány esztendeje csak délszláv háborúként, rosszabb esetben exjugoszláviai polgárháborúként aposztrofál a nagyvilág, talán arra is mód nyílik, hogy végiggondoljuk: mit veszített a térség a felmerülô kérdések fegyveres megoldási kísérletével. Nem elsôsorban a jóvátehetetlen emberi áldozatokra vagy a pillanatnyilag felmérhetetlen anyagi veszteségekre gondolok, hanem azokra a tudati, lelki veszteségekre, amelyek részben új konfliktusok forrásai lehetnek rövid távon, részben generációk gondolkodását határozhatják meg hosszabb távon. Ráadásul szembe kell nézni azzal is, hogy mennyiben változik meg a háborús felekrôl évek, évtizedek folyamán kialakult "hagyományos" kép. Sajnos a háború kirobbanásakor a szerbeknél nemigen foglalkoztak ezzel a kérdéssel: a nacionalista uszítás bûvkörében és önámító fényében erre esély sem volt, mára pedig a kérdés tisztességes megválaszolása helyett az ideológiai kiskapukat, teljesen terméketlen összeesküvés-elméleteket, meg "kezdettôl fogva követett békepolitika"-elméleteket kínál. (Az a tény, hogy jelen írás fôleg a szerbek körében kialakult mítoszokat tárgyalja, nem valamiféle szerbellenesség eredménye. A nacionalizmus saját jellemzôivel megfigyelhetô az összes balkáni és nem-balkáni nemzetnél, más kérdés, hogy a nacionalizmus pillanatnyilag mely nemzeteknél domináns politikai irányzat, és mely nemzeteknél kevéssé erôs. Hasonló témájú írást a szerzô szükségesnek tart a legalább olyan jelentôségû és súlyú horvát nacionalizmusról, de akár az albán, román, görög, magyar, szlovén, bosnyák vagy bármely más nacionalizmusról.)

Az egyik ilyen mítosz (a szerb nacionalista propaganda és közgondolkodás által felvetett mítoszokat azok különbözô elôfordulási formáiban írásunkban vastag betûvel "jelöljük"), amely a szerbek háborús kedvének felkeltésére szolgált, úgy szólt, hogy a szerbek ebben a században minden háborújukat megnyerték, következésképp célszerûnek mutatta ez a mítosz az eddigi sikeres recept további alkalmazását. Ezt a mítoszt azután többen többféleképpen fejelték meg. Dobrica Cosic ismert tételével azt állította, hogy a szerbek a XX. században minden háborújukat megnyerték, és minden békéjüket elveszítették. A mítosz másik változata szerint - s tegyük hozzá, hogy ezt a verziót egy liberális gondolkodású, mindenféle nacionalizmustól mentes személy szájából hallottam - a szerbek a Szerb Királyság önállóvá válása óta nem vívtak hódító jellegû, igazságtalannak tûnô háborút. Igaz, ezt a tételt azonnal megcáfolta az 1882-es bolgárszerb háború, mivel az adott esetben sem azt nem lehetett állítani, hogy a bolgárok támadták volna meg a szerbeket, sem azt, hogy valamiféle szerb területvédô háborúról lett volna szó. Hasonló példaként lehetne felsorolni a II. Balkán-háborút, ahol Macedónia felosztása a maga egyoldalúságával hosszútávú konfliktusok forrása lett, vagy még kiválóbb példa Shkodra (Scutari) montenegrói elfoglalása, ami olyan nemzetközi tiltakozásba ütközött, hogy a montenegróiaknak sürgôsen le kellett mondaniuk a városról. Természetesen nem lehet letagadni azt, hogy sok olyan eset volt, amikor ténylegesen Szerbiát és a szerbeket érte támadás, de csak ezek alapján általánosítani és ellentétes elôjelû eseményekrôl elfelejtkezni igen veszélyes dolog. (Egyébként is különleges az ilyen szemlélet, mivel nemzetek kollektív bûnössége vagy kollektív tisztasága mellett kardoskodik. Mondhatnánk: a szerbek sosem szoktak más népeket megtámadni vagy igazságtalan háborúkat folytatni. Tragikomikus álláspont.)

Még érdekesebb eset a szerbek verhetetlenségérôl szóló cosici tétel. A helyzet tragikomikumát itt az jelenti, hogy a II. világháborúban azok a szerb nemzeti erôk, amelyek nézeteit Cosic akadémikustársaival késôbb osztani kívánta, a londoni emigráns kormány által megbízott Draža Mihailovic vezette csetnikcsapatok a belsô polgárháborúban vereséget szenvedtek, a tényleges gyôztes Titót pedig nehezen lehetne a nagy-szerb ideológiák bármely irányzata alá besorolni. Ráadásul Cosic partizánként maga is részt vett a II. világháborúban. (A történelmi önigazolás és szerepmánia legkiválóbb példáját a román történetírás adta, amely azt is ki "tudta" számolni, hogy a román hadsereg átállása a II. világháborúban 200 nappal tette rövidebbé a II. világháborút!) Ráadásul a rendszerváltás és a "titótlanítás" jegyében többek között a szerb nacionalisták egyik elsô fô tevékenységét az jelentette, hogy Tito és a kommunisták kultuszát lerombolják. (Minthogy ennek részét alkották a titóista hadsereg addig tabutémának számító kegyetlenkedései, a végén már az kezdett kiderülni, hogy a vad, kegyetlen, bolsevik rémséget terjesztô partizánok és a derék, jóravaló, szeretetre méltó, mindenkivel szemben igazságos és nagylelkû, éppen csak kenyeret nem osztó csetnikek szembeállásáról volt szó. Mindez természetesen nem csökkenti annak az értékét, hogy végre ezekrôl a témákról beszélni lehetett, ugyanakkor a partizán-csetnik viszály bármely oldalról fekete-fehér alapon történô megközelítése csakis egyoldalú véleményt eredményezhet.) A 90-es évek elején Szerbiában jóval nagyobb érdemet jelentett csetniknek lenni, mint partizánnak, különösen addig, amíg a szerbiai politikai vezetésnek erre volt szüksége. (Utóbb a csetnikek és szabadcsapatok eme nagy népszerûsége ugyancsak megfogyatkozott.) Így viszont ugyanolyan nonszensz dolog volt a titótlanítás ideológiáját meghirdetve Tito hadieredményeit kisajátítani, mint amilyen abszurdumot az jelentett, hogy a Tito által megszerzett és külföldön sokáig fennálló nimbuszt és jogi pozíciókat bármely Titót megtagadó állam a sajátjának nyilvánítsa.

Cosic egyébként is kissé pontatlanul fogalmazott: a szerbek jelentôs csatákat vesztettek el (diadalmas csatáik között maguk is fôként csak a ceri és kolubarai csatát említik, amelyek viszont a háború kezdeti szakaszára, az 1914-es esztendôre estek), és bár a szerbek mindkét háború végén a gyôztesek között foglaltak helyet, ezt a pozíciót végül is az határozta meg, hogy a szerbek mely katonai szövetséghez tartoztak, illetve milyen mérvû külsô segítséget kaptak. Az elsô világháborúban közelrôl sem a szerbek vitézsége volt a mérvadó a balkáni frontok változásában, (némi rosszindulattal és egyoldalú szemlélettel azt is mondhatnánk, hogy arra sem voltak képesek, hogy megvédjék magukat) de a II. világháborúban is sokat jelentett a nem szerb, hanem jugoszláv Titónak a kezdetben nyugatról, késôbb Sztálintól is érkezô segítség. (Persze a veszteseket ritkán szokták büszkén mutogatni! Ha kell, a történelmi agymosás itt is segít: nemrég egy szélsôjobboldali hetilap, a kragujevaci Pogledi fôszerkesztôje többrészes írásában azt bizonygatta, hogy az 1389-es rigómezei csatát a szerbek megnyerték a törökök ellen, és csak amikor dönteniük kellett, hogy a kegyetlen törököknek vagy a még kegyetlenebb magyaroknak hódolnak be, akkor választották inkább a kevésbé rossznak tûnô törököket. A kosovói csata egyébként még egy szempontból jellemzô a szerb gondolkodásban: a túlerôvel szembeni, akár esély nélküli ellenállás szimbóluma, annak a jelképe, hogy a szerbeket sosem lehetett megtörni. Mindez lehet pozitív jelkép is, de negatív is abban az esetben, amikor puszta önigazolásra, a saját voluntarizmus megerôsítésére, területszerzô szándékok megvalósítására, a felelôsség eltussolására szolgál.)

Cosic arra nem tért ki igazán a szerb békéket minôsítve, hogy az elsô világháború utáni rendelkezésre azért igazából a szerbeknek lehetett a legkevesebb panaszuk. Jó megoldást nyilvánvalóan nehezen lehetett volna találni, így a szerbeknek is lehettek fenntartásai a békeszerzôdésekkel kapcsolatban, ezzel azonban a legtöbb érintett nép - talán a görögöket és a románokat leszámítva - hasonlóan érezhetett. Még kevésbé próbálta azonban Cosic tételét olyan szempontból tovább analizálni, hogy szerinte vajon miért nem képesek a szerbek a hadszíntéren elért sikereiket a diplomácia területén realizálni. Ha erre kellene választ adnia, akkor ugyanis három lehetôsége adódna: vagy azt kellene mondania, hogy a szerb diplomácia nem eléggé képzett, nem képes a nemzet érdekeit más nagyhatalom érdekeivel összepárosítani; vagy más hangsúllyal azt, hogy a világ nem képes megérteni a szerb igazságot; vagy pedig harmadik lehetôségként a világ szerbellenes összeesküvésérôl beszélhetne. Eme utolsó tételhez azt szokták még hozzátenni, hogy a szerbek kiválasztott nép, amelynek azonban túl kell élnie a reá váró nehézségeket (akár gyökérevés árán is), még ha az egész világ is arra fogott össze, hogy a szerbség írmagostól történô kiirtását véghezvigye (merthogy a szerbeket ki akarják irtani). Ugyanezt a logikát hangsúlyozta a nacionalista propaganda a Kis-Jugoszláviát sújtó szankciók bevezetésekor (a hivatalos, enyhébb verzió félreértésrôl beszélt), s csak néhány baloldali újságíró akadékoskodott, hogy nem érti: minek akarnák mondjuk a guineaiak, a peruiak, az angolok, franciák vagy akár az amerikaiak, netán a nepáliak a szerbek kiirtását. Azon már nem lepôdik meg senki sem, hogy "szerbfaló" szándékokkal vádolják meg a németeket, még ha ez egyet is jelent a hitleri és a mai Németország egy kalap alá vételével. Különösen nem lepôdik meg senki annak ismeretében, hogy az egyoldalú és hazug általánosítás jegyében a nacionalisták szemében mindenkinek megvan a maga keresztje: a németek és az olaszok fasiszták, a magyarok horthysták, a horvátok usztasák, a montenegróiak ténylegesen szerbek, a macedónokat pedig Tito tette macedónná, hogy ezzel is elszakítsa "a macedóniai szerbeket" a többi szerbtôl. (Érdekes egybevetni ennek a gondolatmenetnek a hasonlóságát a bolgár nacionalistáknak szintén a macedónokra vonatkoztatott álláspontjával vagy akár a szerbeknek a boszniai muzulmánokra vonatkozó állításával, amely szerint egyrészt a macedónok bolgárok, másrészt a boszniai muzulmánok eredetileg szerbek, csak a török hódítás alatt elmuzulmánosították ôket, hogy így is növeljék a szerbek megosztását. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a horvát nacionalisták szemszögébôl pedig minden szerb csetnik.) A furcsaságot továbbnöveli a szerbek érzékenysége akkor, amikor a németek is szerepet kérnek a balkáni rendezésbôl, ugyanezek a szerbek viszont kevés érzékenységet mutatnak a rájuk vonatkozó panaszokkal kapcsolatban, illetve általában kerek perec letagadják azokat. (Amivel természetesen megint nem állnak egyedül.) Még sajátosabb az az ellenségkép-formáló nacionalista érvelés, amely szerint az amerikai életforma a drog és az ital kábulatának életformája, amelybôl a szerbek nem kérhetnek. Ennek jegyében utasította el a szerb jobboldal a Walt Disney-féle rajzfilmeket is, mint az amerikai kultúra térhódításának eszközét.

Jelentôs közjogi érvként hozakodnak elô a szerbek Jugoszláviát illetôen azzal, hogy a szerbek szuverenitása mindkét Jugoszláviával csorbult, illetve hogy a szerbeket elnyomták saját hazájukban. Eszerint az elsô világháború utáni célt számukra a szerbek egyesítése jelentette, mivel azonban ez nem ment anélkül, hogy más népek is bekerüljenek ebbe a születendô új államba, így a szerbek nem olyan lovat kaptak, amilyenrôl igazából álmodtak. Igaz, minden korabeli megfigyelô arról tanúskodik, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd az azt 1929-tôl felváltó Jugoszláv Királyság szerb dominanciával rendelkezett, de a nacionalisták ezt másodlagos és harmadlagos érvekkel megpróbálják tagadni. A titói Jugoszláviával szemben az az egyik vád, hogy a szerbellenes titói vezetés (a szerb Rankovic szerintük a végrehajtó hatalom embere volt, nem tartozott a hatalom szellemi, ideológiai vezérei közé) 1945-ben nem engedélyezte a világháború albán megszállás alatt lévô Kosovóból elmenekült szerbek visszaköltözését, a másik szerint viszont csak Szerbia szuverenitását csorbították az 1974-es alkotmány rendelkezései, így a kosovói albánok több jogot kaptak, mint például a horvátországi szerbek. (Érdekes megfigyelni, hogy a titói Jugoszláviának úgyszintén szüksége volt hasonló önbizalom-növelô mítoszokra. Ezek közül az a legismertebb, miszerint Sztálinnal csak egyedül Jugoszlávia mert szembeszállni. Ezt a tézist azonban ma a vezetô szerb nacionalisták nem emlegetik, hiszen azzal az "ôsgonosz és szerbellenes" Titónak kellene piros pontot adni, a köztudatban azonban benne él ez a mítosz is. A külsô megfigyelônek az az érzése, mintha a szerbeket és a térség más népeit örökös bizonyítási kényszer hajtaná. Tény, hogy az 1974-es alkotmány csak Szerbián belül biztosított autonómiákat, viszont az egész alkotmányt és magát Jugoszláviát is komolytalanná és nevetségessé tette volna, ha külön alkotmányt akartak volna biztosítani a saját hazájukban élô nemzeteknek. A szerb nacionalisták az albánoknak nyújtandó alkotmánnyal kapcsolatban azt hangoztatják, hogy az albánoknak mindenük megvan, még több mindent is megkapnak Szerbiától, mint amit a nemzetközi elôírások megszabnak, minek nekik még autonómia is? E jelige mögött tényleges félelem húzódik meg: az albánok, illetve Kosovo elszakadása. Ez azonban csakis a nemzetközi viszonyok megváltozása esetén következhetne be, akkor viszont nem biztos, hogy sokat tehetne ellene a szerb diplomácia. Mellesleg érdekes, hogy a szerbekre gyakorolt amerikai nyomás egyik hol felbukkanó, hol eltûnô eleme a kosovói rendezés szükségességének hangoztatása, amivel Szerbiának a továbbiakban is számolnia kell.

A korábbiakban felsoroltakhoz hasonlóan hazug mítosz az is, amely szerint a szerbek nem képesek más népekkel együtt élni. Ennek a mítosznak azonban az a tragédia a következménye, ami Karadžicékat a háborús bûnösségig vezette, nevezetesen az a szándék és gyakorlat, hogy ezt a tételt - Nagy-Szerbia létrehozásának hátsó szándékával - elhitessék a szerencsétlen sorsú horvátországi és fôleg boszniai szerbekkel, és mindent megtegyenek annak igazolására, hogy ez a tétel igaz. Magyarán: mindent megtettek annak érdekében, hogy a szerbek és a nem szerbek féljenek egymástól, elképzelhetetlennek tartsák a késôbbi együttélést, és rettegve gondoljanak minden olyan lehetôségre, amely nem a homogén nemzeti hovatartozás szellemében történô kormányzáshoz vezet. Ez a politikai szándék vezetett a muzulmánok százezreinek lemészárlásához vagy elûzéséhez, az ebbôl a koncepcióból kérni nem szándékozó szerbek politikai vagy fizikai likvidálásához és az ott maradt szerbek agymosásához, rettegésének folyamatos fenntartásához. Az együttélési képtelenség mítoszának hazugsága sok helyen megfogható: jó néhány országban él szerb kisebbség vagy politikai emigráció, amely környezetével normális viszonyt fenntartva éli hétköznapjait, függetlenül attól, hogy kisebbségként él. (Az érem másik oldala az, hogy például Horvátország sem tett meg közelrôl sem mindent annak érdekében, hogy maga iránt lojálissá tegye a horvátországi szerbeket, amivel viszont az ottani szerbek elégedetlenségét, félelmét és történelmi érzékenységét kihasználva a szerbek manipulálhatóságát erôsítette fel.)

Fájdalmasabb a veszteség akkor, ha azt nézzük, hogy a szerbek milyen mértékben vívták ki a nagyvilág szinte egységes ellenszenvét. Itt is lehet persze szerbellenes összeesküvésekrôl beszélni, meg összehordani tücsköt-bogarat a szerbek történelmi szenvedéseirôl, meg a szerbeknek Európa védelmében hozott áldozatairól, ami önmagában még igaz tény is lehetne, csak éppen ebben az összefüggésben teljesen hazug önigazolás, önámítás. A szerbek nacionalista elitje nem értette meg, hogy a mostani háborúban elkövetett embertelenségek teljesen korrumpálták a szerb álláspontot. Nem értették meg, hogy szerepüknek köszönhetôen számukra nincs többé Jasenovac! Többé nem lehet Stara Gradiskára vagy az usztasák más II. világháborús bûneire hivatkozni (legalábbis ezt ôk nem tehetik többé meg, hanem a horvát értelmiség tisztességes részére vár az usztasák bûneinek számon tartása), mégpedig két ok miatt sem: egyrészt azért, mert a szemünk elôtt folytatott pusztítások, végrehajtott bombázások és fenntartott koncentrációs táborok miatt a szerbek elveszítették erkölcsi alapjukat arra, hogy a velük szembeni hajdani kegyetlenkedésekre hivatkozzanak, másrészt azért, mert az általuk elkövetett bûnök sokkal frissebbek és emlékezetesebbek a ma nemzedéke számára, mint az 50, 100 vagy 200 esztendôvel ezelôttiek. Ha a szerbek ezekre akarnának mostanában hivatkozni, a ma embere azonnal azt fogja felhánytorgatni (és innen kezdôdik a süketek párbeszéde!), hogy a szerbek csak ne beszéljenek akkor, amikor annyi szörnyûséget követtek el; amikor mesterlövészekkel vadásztak szerencsétlen sorsú emberekre; amikor valamivel szegényebben, de élték világukat, míg áldozataik éhhalálra és életnek alig nevezhetô szenvedésre voltak ítélve; amikor a szerb parlamentben az Interpol által körözött képviselôk ülnek, míg Belgrádban "hágai kandidátusok" jutnak szóhoz. Bármennyire is nem tetszik ez a logika, csak ennek a végiggondolásával érthetjük meg a krajinai menekültáradatot fogadó igen gyenge külföldi szolidaritást, vagy akár elôtte azt a feltûnô tényt is, hogy mennyire halk maradt a különbözô emberi jogi csoportok szava a Szerbiába menekült krajinai és boszniai szerbek mozgósításakor még a knini krajina elvesztése elôtt. Márpedig azzal is tisztában kell lenni, hogy a korábbi negatív beidegzôdések, a már-már üldözési mániába nyúló tömeghisztéria eredményeként a hétköznapi embereket, a szerb tömegeket pillanatnyilag csak szerbek tudják befolyásolni. Az "idegenektôl" jövô bírálatokat "ezek is csak rosszat akarnak nekünk" jelszóval utasítják el, a hazai ellentmondók feje felett pedig ott lebeg a hazaárulás vádjának pallosa. Amíg viszont a tömegtájékoztatás és az oktatás szellemisége a felsorolt és más mítoszoknak alapot nyújt, addig nincs lehetôség ezeknek az agybutító tételeknek a felszámolására. Tény, hogy a szerb történetírásnak - több más nemzet történetírásához hasonlatosan - végre egyszer meg kellene írnia egy olyan Szerbia-történetet, amelyben végre lemondanának a csúsztatásokról, az öntömjénezésrôl, meg mernék végre írni saját hibáikat, szembe mernének nézni történelmük negatív vonásaival, anélkül hogy elfeledkeznének annak pozitív oldalairól, és netán valamiféle szolidaritásról vagy együttérzésrôl tennének tanúbizonyságot más nemzetek problémáit és veszteségeit illetôen. Hasonlóképpen szükség lenne az iskolai oktatás történetszemléletének megváltoztatására, mert enélkül mit sem érnek az átalakított és tisztességesen megírt történelemkönyvek. Ahogy a II. világháború után nem volt könnyû németnek lenni, úgy nem lehet könnyû most szerbnek lenni sem. Ugyanakkor a németeknek is sikerült azt elérniük, hogy manapság újra felemelt tekintettel, szégyenérzet nélkül járhatnak a világban, senki sem teszi ôket felelôssé a hitleri politika borzalmaiért. A szerbek elôtt sem lezárt ez az út. Legalábbis bízzunk benne, hogy ez nem egy mítosz.