Magyar Kisebbseg
Bán Tamás
A kisebbségvédelem szolgálatába állítható
nemzetközi egyezményekrôl
I.
1. Eszmefuttatásra vállalkozni a Magyar Kisebbség olvasói
elôtt az emberi jogokról számomra oly kihívás, melynek aligha tudok
megfelelni. Megmagyarázom, miért gondolom ezt. Felkérést kaptam arra,
hogy a nemzetközi emberi jogi jogvédelmi rendszerrôl írjak ismertetést.
Ennek örömmel teszek eleget, mert az utóbbi években munkám és passzióm
egyaránt ehhez a témához köt. Elôre tudom azonban, hogy az a kép, amit
lefestek, sok olvasó
érdeklôdését többé-kevésbé kielégíti ugyan annyiban, hogy ismereteket
gazdagít, egyszersmind azonban csalódást is okozhat azoknak, akik azt
remélik, hogy ez az írás egyéni vagy közösségi problémáikra egyszerű és
hatékony megoldást kínál. Annak leszögezésébôl
szeretnék kiindulni, hogy az egyén feljogosítása arra, hogy az emberi
jogaikat megsértô állam ellen nemzetközi bíróság elôtt panaszt emeljen
- ennek intézményesítése mintegy ötven évvel ezelôtt következett be -
századunk egyik nagy vívmánya, melyre
utódaink elôtt büszkék lehetünk. Ezzel együtt is az érzékelhetô, hogy
számos közép-kelet-európai ország sok-sok polgárát keserves csalódás
éri mostanában, amikor, miután hazájában múltbeli sérelmeit nem
orvosolták, nemzetközi fórumokhoz fordul. A tapasztalat
az, hogy sokuk, mondhatni többségük panaszát e testületek is
elutasították. Sajnálatosnak és egyben megalapozatlannak tartom, hogy
bár demokra-tikus átalakulásukat követôen még jóformán alig kezdôdött
meg az új idôszámítás, még jóformán nem száradt meg
a pecsét a közép-kelet-európai demokráciák emberi jogi egyezményekhez
csatlakozásukat jelképezô ratifikációs okmányokon, máris valamiféle
kiábrándulás tapasztalható a nemzetközi emberi jogi bíráskodáshoz
fűzött reményekbôl. Holott a kudarc oka gyakran az,
hogy ezeket az intézményeket nem úgy és nem arra akarják használni,
amire való. Ez természetesen érthetô, hiszen nyugat-európai
polgártársainktól eltérôen mi csak most ismerkedünk a számunkra új
lehetôségekkel. Ezért talán ez az írás hozzásegíthet egy megbízhatóbb ismeretanyaghoz azt illetôen, hogy mire jó és mire nem az emberi jogok nemzetközi védelmi rendszere.
Ehhez
kapcsolódóan adok hangot második félelmemnek, ami ez: feltételezésem
szerint ennek az írásnak az olvasói többségükben kevés ismeretanyaggal
rendelkeznek az emberi jogok nemzetközi védelmérôl, ezért - bár nem
szándékom, hogy írásom szakcikk legyen - elkerülhetetlen, hogy bizonyos
szakmaiságot vigyek bele az itt következô fejtegetésekbe. Törekedni
fogok azonban arra, hogy ezt a legkevésbé száraz módon tegyem.
2. Az emberi jogok keletkezéstörténetük folytán mint egyéni és nem mint
kollektív jogok fogalmazódtak meg. Errôl talán elégséges annyit
mondani, hogy az emberi jogok fejlôdése a polgárosodás idejére esik,
amikor az addig az állam korlátlan fôhatalma alatt álló és neki teljes
mértékben kiszolgáltatott individuum szinte lépésrôl lépésre vívta ki,
hogy ne az állami cselekvés tárgya - szubjektum, alattvaló -, hanem
polgár, citoyen, és így jogok alanya legyen, aki személye, vagyona
felett maga
rendelkezik, és akinek jogait az állam csak a törvény által megszabott
feltételek között , nem pedig kénye-kedvére korlátozhatja, éspedig csak
közérdekbôl, vagy pedig ha e jogok gyakorlása más individuum jogos
érdekeit sértené. Az emberi jogok fejlôdésének
nevezetes állomásai a francia forradalom és az amerikai alkotmány
elfogadása, azonban valódi vivôerôi azok az eszmeáramlatok voltak,
melyeket az európai felvilágosodás termelt ki. Ezek az eszmék eleinte
nemcsak az Európán kívüli kultúrkörökben vertek nehezen
gyökeret, hanem magának Európának sok országában is. Az univerzalitás
eszméje - az, hogy az emberiség egészének közös értékei vannak, melyek
érvényesülésének az állami fôhatalom sem parancsolhat megálljt a
határainál - elôször nem a nemzetközi politikai
gyakorlatban, hanem a tudományosságban talált elfogadásra. A nemzetközi
jog elméletében tűnt fel valamikor a 17. században az a vélekedés, hogy
a más állam belügyébe külállamok általi, akár fegyveres beavatkozás is
megengedett, ha erre a másik állam által saját
területén, saját polgáraival szemben elkövetett súlyos emberi jogi
sérelmek megakadályozása érdekében van szükség. Talán ez volt az egyik
kiindulópontja annak a folyamatnak is, mely oda vezetett, hogy a
nemzetközi közösség a második világháborút követôen
elérkezettnek látta az idôt arra, hogy az emberi jogok védelmét ne csak
az egyes államok alkotmányai és törvényei biztosítsák, hanem nemzetközi
szerzôdések is, mert egyrészt a belsô törvények végsô soron a
törvényhozók tetszése szerint változtathatók,
másrészt a nemzetközi szerzôdések útján biztosított emberi jogok
feltétlen elsôbbséget élveznek a belsô joggal szemben, eltérés vagy
ütközés esetén a nemzetközi szerzôdést kell alkalmazni. A nemzetközi
jog elsôbbségét valló felfogás századok óta szinte
egyeduralkodó; mindenki, beleértve a legtöbb államot is, elfogadja,
senki sem tagadja. De habár a nemzetközi szerzôdés elsôbbsége nem
vitatott, ez a valóságban sokszor nem tud érvényesülni, mert a
nemzetközi jog és egy ország jogszabályai ütközésének sértettje,
aki a legtöbb esetben az egyén, nem tudja érvényre juttatni az igazát
az állammal szemben, mivel - megint egy jogi terminus technicust
használva - nem alanya a nemzetközi jognak. A nemzetközi jog az államok
közötti viszonyokat szabályozza, az államok
jogait és kötelezettségeit egymással szemben. Ezért mindaddig, amíg az
egyén nem jelent meg a nemzetközi jogban, az emberi jogokat biztosító
nemzetközi szerzôdések is csak jámbor óhajok maradtak. Századunk
második felének nagy áttörése az, hogy 1950-ben és
1966-ban két olyan emberi jogi nemzetközi egyezmény is született,
melyek az egyént a nemzetközi jog alanyává tették, és jogot
biztosítottak számára ahhoz, hogy azt az államot, mely álláspontja
szerint az ô emberi jogait megsértette, nemzetközi bírói fórum
elé citálhassa, s ha ez az államoktól független és pártatlan fórum
kérelmét megalapozottnak találja, kötelezze az államot a sérelem
orvoslására és közvetett módon arra is, hogy a jövôben tartózkodjék
hasonló cselekedetektôl. A következô két nemzetközi szerzôdésrôl
van szó: az egyik az emberi jogok és szabadságok védelmérôl szóló 1950.
évi egyezmény, melyet az Európa Tanács tagállamai kötöttek meg Rómában,
és amelyet a továbbiakban Egyezménynek fogok nevezni, a másik az
Egyesült Nemzetek Szervezete által 1966-ban
elfogadott polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (a
következôkben: Egyezségokmány). E két nemzetközi szerzôdés
nagyjában-egészében ugyanazoknak az emberi jogoknak a védelmét
biztosítja. Ne kérdezze meg a kedves olvasó, mi az értelme
egy kettôs jogvédelmi rendszernek nemzetközi síkon, mert a válasz
messze vinne a tárgytól; azt, hogy milyen elônnyel jár az egyén
számára, hogy két emberi jogi egyezmény is létezik, a részletekre
rátérve majd megpróbálom összefoglalni.
3. Mindkét emberi jogi egyezményt az individuum jogainak védelmére szabták. A védett jogok (lényegében egyetlen kivétellel1) az
egyéni jogok körébe esnek, a nemzetközi bírói eljárásra irányadó
procedurális szabályok is azt támasztják alá, hogy a magánszemélyek
egyéni panaszainak modelljére épültek. Ez logikus következménye annak,
hogy az emberi jogok mai rendszere az állam és polgára évszázados
küzdelmének eredményeképpen jött létre, mely küzdelem a polgár
gyôzelmével végzôdött annyiban, hogy az állam korábbi korlátlan
fôhatalmát keretek közé tudta szorítani. Ebben a küzdelemben az a
körülmény, hogy a társadalmat kitévô egyének különféle csoportokat
alkotnak, melyek a választott kritériumok szerint többségi
vagy kisebbségi helyzetben lehetnek, csak annyiban játszott szerepet,
hogy a nemzetközi emberi jogi jogvédelmi rendszernek részévé vált a
diszkrimináció tilalma. Ez magában foglalja ugyan az egyén faj, szín,
nyelv, vallási, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi
származás és a vagyoni helyzet szerinti mindenfajta hátrányos
megkülönböztetésének a tilalmát, de annál fogva, hogy e tilalom negatív
kritériumon alapul (nem szabad megkülönböztetni), vagy egyenesen
tiltja, vagy pedig érzéketlen a valóságos
egyenlôség megteremtésére irányuló pozitív megkülönböztetés iránt, így
a mi századunkban típusos kisebbségi helyzetek alig kezelhetôk általa.
Nem kritikai jellegű részemrôl a ma létezô nemzetközi emberi jogvédelmi
rendszerekkel kapcsolatos ama megállapítás, hogy mire a nemzetek
közössége nemzetközi szerzôdések létrehozásával eleget tudott tenni a
történelmi fejlôdés által kihordott és megérlelt igényeknek az emberi
jogok nemzetközi védelmét illetôen, addigra már fáziseltolódásba is
került azáltal,
hogy ezeknek az egyezményeknek a megszületése idején már a közösségek,
kollektívák, kisebbségek jogai is nemzetközi jogvédelemért dörömbölnek
az ajtón. Ez azonban nemhogy nem csökkenti annak történelmi
jelentôségét, hogy létezik egy egyéni jogok védelmére
létesült rendszer, hanem egyenesen megkönnyítheti ennek egy
kisebbségvédelmi rendszerrel történô kiegészítését, ha erre a nemzetek
közösségének akarata megérlelôdik, mert hiszen a keretek: az
institúciók (nemzetközi bíráskodás), a technikák (a nemzetközi eljárás
megindításának jogi feltételei) és az ilyen szerzôdések megalkotásához
szükséges rutin az Egyezségokmány és az Egyezmény kidolgozása kapcsán
már rendelkezésre áll.
4. Elterjedt felfogás, hogy kisebbségek kollektív jogainak nemzetközi védelme akkor
került márkásan elôtérbe, amikor az elsô világháborút lezáró
békeszerzôdések átrendezték az európai államok addigi határait. Ez
olyan mértékben módosította az érintett államok lakosságának addigi
etnikai (ezzel együtt anyanyelvi és vallási) összetételét,
hogy a határok megváltoztatását eldöntô gyôztes hatalmak maguk is
szükségét érezték, hogy garanciákat fogadtassanak el a tömegesen más
állam fôhatalma alá került kisebbségek jogait illetôen. A késôbbi
szerzôdéseknél modellértékűnek tekintett 1919. június 19-i
szerzôdés a gyôztes hatalmak és Lengyelország között arra kötelezte
Lengyelországot, hogy etnikai, nyelvi, vallási integritásuk megôrzése
érdekében kisebbségeinek speciális jogokat biztosítson, ideértve
anyanyelvük használatát állami intézmények elôtt,
iskoláik fenntartását, vallásuk gyakorlását. Számos más kétoldalú
szerzôdés született hasonló tartalommal. A Népszövetség, amíg fennállt,
fontos szerepet töltött be e szerzôdéses kötelezettségek
garantálásában. A Népszövetség által felállított bizottságokhoz
a jogaikban sértett kisebbségek kérelmeket nyújthattak be, e bizottság
beszerezhette a bepanaszolt állam védekezését, és szükség esetén az
Állandó Nemzetközi Bíróságtól tanácsadó vélemény is beszerezhetô volt a
vitatott ügyben.2 A Népszövetség, melynek
égisze alatt e kisebbségvédelmi rendszer működött, túlságosan hamar
megszűnt ahhoz, hogy megbízható következtetéseket lehessen levonni azt
illetôen, hogy a kisebbségvédelemnek ez a rendszere, ha kifejlôdik,
mennyire hatékony. A Népszövetség megszűnését követô
évtizedek, melyek meghatározó eseményei a második világháború, majd a
világháborús idôszak, a kisebbségi problémákat megint csak a háttérbe
szorították annak folytán, a kelet-európai konfliktus tengelyébe az
egyénnek a közép- és kelet-európai autoritárius
rendszerekben szisztematikusan sérelmeket szenvedett individuális
jogait helyezte. A kisebbségi problémáktól leginkább érintett országok
maguk pedig úgy tettek, mintha a kisebbségi kérdés vagy nem létezne,
vagy pedig a szocialista társadalmi viszonyok
kifejlesztésével magától megoldódna. A kisebbségvédelem nemzetközi jogi
szükségessége Európában az 1990-t követô demokratikus változásokkal
összefüggésben az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet
(EBESZ) és az Európa Tanács keretében egyaránt megfogalmazódott,
és - ami ennél is lényegesebb fejlemény - kiépülôben van a nemzetközi
jogi kisebbségvédelem normatív jogi megalapozása is. Az EBESZ, miután
az 1990 évi genfi kisebbségvédelmi szakértôi értekezlet jelentésében a
kisebbségekkel szembeni állami
kötelezettségeinek sorát fogalmazta meg, 1992-ben létrehozta a nemzeti
kisebbségi fôbiztos tisztségét (High Commissioner of National
Minorities), melynek vezetôje Max van der Stoel számos ügyben játszott
eredményesen közvetítô és békéltetô szerepet a közelmúlt
európai kisebbségi konfliktusaiban. Az ET a kisebbségi nyelvi chartával
és a kisebbségvédelmi keretegyezménnyel ugyancsak lényeges lépéseket
tett egy európai kisebbségvédelmi rendszer megteremtésére, és
erôfeszítések történnek az európai emberi jogi egyezmény kiegészítésére is a kisebbségeket az oktatás és a kultúra terén megilletô egyes jogokkal.
5. A kisebbségi jogok nemzetközi
védelme iránti igény elismerésének térnyerése ellenére világos, hogy az
emberi jogok védelmének a világában eddig csak az
egyéni jogok védelme terén sikerült hatékony nemzetközi jogvédelmi
rendszert kiépíteni. Azt is megkockáztatom, hogy mindaddig, amíg a
kisebbségek számára nem biztosítanak a nemzetközi jogban az állammal
egyenlô erejű helyzetet azáltal, hogy a kisebbségi jogok
(vélt vagy valóságos) megsértése esetén a sérelmet szenvedett közösség
vagy tagja panaszát nemzetközi bírói fórum elé viheti, ahol az
államéval egyenlô értékű fegyverzetben mérheti össze az erejét az
állammal, s a küzdelem eredményeként született bírói
döntés az államra éppoly kötelezô, mint az egyénre - a kisebbségek vagy
azok tagjai nem alanyai, hanem tárgyai lesznek a nemzetközi jognak.
Minden olyan megoldás, amely megelégszik azzal, hogy a kisebbségi jogok
védelme az államok vitájának, egyezkedésének
a tárgya, így a nagypolitika része legyen, csak esetlegesen, a
körülmények kedvezô alakulásától függôen hozhat eredményt. A (többségi)
állam, természetébôl adódóan, éppen úgy ellenérdekelt a kisebbségi
jogok ügyében, mint ahogyan konstrukcionálisan ellenérdekelt
az egyéni jogok ügyében is; az állam, még ha felvilágosult és
jószándékú is, hatalmi túlsúlyban lévén érdekeltnek tekinthetô emberi
jogi kérdésekben, és mint az egyik érdekeltre, a jogok konfliktusának
eldöntése nem bízható rá.3
Az államok jól tudják ezt, s többségük
igen kevéssé látszik hajlamosnak arra, hogy szép szavakon túl, melyeket
nemzetközi fórumokon megfogalmaz, a valóságban is eljusson oda, hogy
elfogadjon egy pártatlan nemzetközi kisebbségvédelmi bíráskodást. Ezért
aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy
kisebbségi helyzetben lévôk Európában úgy tartják: a meglévô hatékony
emberi jogi egyezmények alapján és a betartásukra létrehozott
nemzetközi bírói fórumok elôtt az igazán húsba vágó emberi jogsérelmeik
nem orvosolhatók, a kisebbségi jogok védelmére
rendelt egyezmények pedig csak mostanában fogalmazódnak meg, s ki
tudja, mikorra születnek meg, ha egyáltalán megszületnek.
6. Arról szeretném meggyôzni az olvasót, hogy habár az Egyezmény és az
Egyezségokmány valójában az egyéni jogok védelmére született, vannak
technikák, melyek alkalmasak vagy alkalmassá tehetôk tipikusan
kisebbségi jogsérelmek orvoslására is. Az út, amit ennek érdekében be
kell járni, természetesen rögösebb, mint ha egy eleve kisebbségvédelmi
egyezmény alapján lehetne cselekedni. De hát
mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki; a találékony ember a
maga kezéhez tudja igazítani a nem neki készített szerszámot is.
II.
7. Az Egyezmény 25. cikke feljogosítja az Egyezményben biztosított jogaiban megsértett személyt,
nem-kormányzati szervezetet vagy az egyének csoportját arra, hogy
panaszával a Strasbourgban működô Emberi Jogok Európai Bizottságához
forduljon. Az Egyezményokmányhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzôkönyv
(Optional Protocol) pedig arra jogosítja fel az Egyezményokmány
által biztosított jogaiban megsértett személyt, hogy panaszával az ENSZ
Genfben működô Emberi Jogi Bizottságához (Bizottság) forduljon. Gyakran
tapasztalom, hogy valaki azért nem képes panaszjogával élni, mert nem
tudja, mi ennek a módja. A panasz
elôterjesztése elég egyszerű. A strasbourgi Bizottsághoz címzett panasz
esetében (postacím: Commission Européenne des Droits de l'Homme,
F-67075 Strasbourg CEDEX) egyszerű levélben meg kell írni, kitôl
származik a panasz (név, lakcím) és mi annak a lényege,
lehetôleg azt is, hogy a panaszos szerint ez milyen emberi jogát sérti.
Ha ügyében az ország valamely bírósága vagy közigazgatási hatósága
hozta meg a szerinte jogsértô döntést, lehetôleg ennek egy példányát is
csatolni célszerű, és azt is világossá kell
tenni, tett-e a panaszos lépéseket panaszának orvoslására a bepanaszolt
országban, és melyek voltak ezek, kimerítette-e az összes jogorvoslási
lehetôséget. A panaszt akár kézzel is lehet írni, semmilyen formai
követelmény nincsen. A levél nyelve lehet a
bepanaszolt ország hivatalos nyelve, de - pl. ha a panaszos nem beszéli
elég jól ezt a nyelvet - más nyelv is. A Bizottság Titkársága
mindenféleképpen válaszolni fog a levélre, ha megkapta azt, amennyiben
az Egyezmény rendelkezései nem teszik eleve kizárttá az eljárás
lefolytatását,4 elmagyarázza a
panaszosnak további teendôit. Távol vezetne ennek az ismertetésnek a
témájától, ha megkísérelném bemutatni a Bizottság döntéséhez vezetô
eljárás egyes fázisait, vagy azt, hogyan lehet kezdeményezni azt, hogy
a Bizottság döntését követôen az ügy az Emberi Jogok Európai Bírósága elé kerüljön, mely az ügyben ítéletet hoz.5
A félreértések elkerülése érdekében azonban annyit világossá kell
tennem, hogy a Bizottság és a Bíróság döntésének kötelezô ereje között
nincs különbség. A bepanaszolt állam, ha a Bizottság állapítja meg a
jogsértést, ugyanúgy orvosolni köteles azt, mint ha az ügyben a Bíróság
hozott volna ítéletet. A Bíróság elé inkább a jogilag bonyolult, egyben
újszerű, a korábbi ítélkezési gyakorlatban elô nem fordult ügyek
kerülnek. Másik
fontos eljárási vonatkozás: a panaszos nem köteles jogi képviselôvel
(ügyvéddel) eljárni, de ha ez a kívánsága, vagy a Bizottság megítélése
szerint az ügy bonyolult volta miatt ez kívánatos, a Bizottság (és ha a
Bíróság elé kerül az ügy, az is) az ingyenes
eljárás kedvezményében részesítheti a panaszost. Ez a következôket
foglalja magában: a panaszos által választott képviselô (aki nemcsak
ügyvéd, hanem az emberi jogokban járatos egyéb személy is lehet)
tiszteltdíját és költségeit az Európa Tanács fedezi. De
kiterjed ez a kedvezmény arra is, hogy ha az eljárás során a
panaszosnak vagy képviselôjének a Strasbourgban megtartott
meghallgatáson6 történô
részvétellel kapcsolatban utazási, szállás- vagy ellátási költségei
merülnek fel, ezt is az Európa Tanács fedezi, s e költségeket akkor sem
kell megfizetni, ha a végsô döntés nem kedvezô a panaszosra. A panaszos
és képviselôje az eljárás során végig a fent már leírt módon
kiválasztott nyelvet használhatja, nem köteles tehát a Bizottság és
Bíróság két hivatalos nyelvének, a franciának vagy az angolnak egyikén folytatni az eljárást.
Ha a panaszt az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához (EJB) kívánják
eljuttatni, akkor a következô postai címre kell írni: Office des
Nations Unies a Gencve, Centre pour les Droits de l'Homme, Palais des Nations, CH-1211 Genčve 10. A strasbourgi Bizottság és Bíróság elôtti
eljárással összehasonlítva az EJB elôtti eljárásnak vannak elônyei és
hátrányai. A hátrányos vonások között kell megemlíteni, hogy miután az
EJB hatásköre a világ öt kontinensének mintegy 130 országára kiterjed,
csak nehézségekkel tud megbirkózni az ENSZ hat hivatalos nyelvén
(angol, francia, spanyol, orosz, arab, kínai), illetôleg a szélesebb
körben ismert (pl. német) nyelven kívüli más nyelven hozzá intézett
beadványokkal, úgyhogy
eleve tanácsosnak látszik az említett nyelvek egyikén készíteni a
leveleket és beadványokat. Máskülönben az EJB elôtti eljárás írásbeli,
eljárási szabályai nem teszik lehetôvé, hogy szóbeli tárgyalást
tartson. Hátránynak tekinthetô még, hogy nem ismeri
az ingyenes eljárás kedvezményét, tehát nem tudja átvállalni az ügyvédi
költséget sem (habár az EJB elôtti eljárásban sincsen ügyvédkényszer).
Feltétlenül elônye az EJB elôtti eljárásnak, hogy jelentôsen rövidebb,
mint a strasbourgi eljárások.
8. Elsô pillantásra talán sajátos, bár semmiképpen sem hátrányos, hogy azoknak az államoknak a joghatósága alatt álló személyek,7
melyek az Egyezségokmánynak és az Egyezménynek is a részesei,
voltaképpen választási lehetôséggel rendelkeznek azt illetôen, hogy
Strasbourghoz vagy Genfhez forduljanak. (Mindkettôhöz egyszerre, vagy
egyikhez a másik után nem lehet fordulni.) A döntéshez természetesen
tudni kell, hogy az adott állam mindkét egyezménynek részese-e, és azt
is elônyös tudni, mi az a kezdô idôpont, melyet
követôen kellett annak az eseménynek bekövetkeznie, melyre a panaszt
alapítják. Talán nem haszontalan, ha itt egy kimutatást adok közre
arról, hogy a korábbi európai szocialista országok részessége az
Egyezségokmányban és az Egyezményben hogyan alakult. Ebben
az ország neve mellett szereplô elsô évszám arra utal, hogy ha az
ország tagja az Egyezségokmánynak, azt mely kezdô idôponttól kell
alkalmazni, a második évszám pedig arra, hogy ha az ország tagja az
Egyezménynek, az mely idôponttól kezdôdôen nyer alkalmazást
(a - jel azt mutatja, hogy az adott ország nem fogadta még el azt a
nemzetközi egyezményt, melynek alapján egyének panaszt nyújthatnak be
ellene):
Albánia: - - ; Belorusszia: 1992.
december 30., -; Bulgária: 1992. június 26., 1992. szeptember 7.; Cseh
Köztársaság: 1993. január 1., 1992. március 18.; Észtország: 1992.
január 21., -; Magyarország: 1988. december 7., 1992. november 5.;
Lettország: 1994. szeptember 22., -; Litvánia: 1992. február 20., 1995.
június 20.; Macedónia: 1995. március 12., -; Lengyelország: 1992.
február 7., 1993. május 1.; Románia: 1993. október 20., 1994. június
20.; Oroszország: 1992. január 1., -; Szlovákia: 1993. január 1., 1992.
március 18.; Szlovénia: 1993. október 16., 1994. június 18.; Ukrajna:
1991. október 25., -.
Az
Egyezségokmány és az Egyezmény által védett emberi jogok köre, de e
jogok megszövegezése, az esetleg megengedhetô korlátozások feltételei
mintegy 90%-ban azonosak. Itt nincsen módom kimerítôen ismertetni az
általuk védett emberi jogok listáját, de remélem,
hogy ezek szövegéhez az olvasó hozzá tud jutni; a nemzetközi
egyezményeket elfogadó államoknak ugyanis az is kötelessége, hogy azok
szövegét saját országaikban hozzáférhetôvé tegyék. Inkább a két
egyezmény közötti eltérésekkel foglalkoznék.
a) Az európai Egyezmény 2. kiegészítô jegyzôkönyvének 1. cikke védi a tulajdonjogot. Szövege így hangzik:
"Minden természetes vagy jogi
személynek joga van javai tiszteletben tartásához. Senkit sem lehet
tulajdonától megfosztani, kivéve, ha ez közérdekbôl és a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint történik.
Az elôzô bekezdésben foglaltak
nem korlátozzák az állam jogát olyan törvények alkalmazásában, melyeket
szükségesnek ítélnek ahhoz, hogy a javaknak a köz érdekében történô
használatát szabályozzák, illetôleg az adók, más közterhek vagy
bírságok megfizetését biztosítsák."
Az Egyezségokmányban tulajdonvédelmi szabály nincsen.
b) Az Egyezségokmány 26. cikkének szövege ez: "A törvény elôtt mindenki
egyenlô és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlô törvényes
védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést
tiltania kell és minden személy számára egyenlô és hatékony védelmet
kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például
a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti
vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján
történô megkülönböztetés."
Az Egyezmény 14. cikke így szól: "A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok
élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv,
vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi
származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés
szerinti vagy egyéb helyzet alapján történô megkülönböztetés nélkül kell biztosítani."
Az Egyezmény és az Egyezségokmány
diszkriminációtilalmi rendelkezései között hatalmas különbség van: amíg
az Egyezmény csupán az általa biztosított jogokkal kapcsolatos
diszkriminációt tiltja meg, addig az Egyezségokmány minden
diszkriminációt tilt. Ezzel számos érzékeny, fontos, de az
Egyezségokmány által nem védett jogot8 vagy
érdeket von, ha közvetett módszerekkel is, az Egyezségokmány védernyôje
alá. Csupán az érthetôség kedvéért néhány példa: a nyugdíjjogosultság,
a munkához való jog, az egészségbiztosításhoz való jog, az oktatáshoz
való jog s általában a gazdasági, szociális és kulturális jogok nem az
Egyezségokmány által védett emberi jogok, de az Egyezségokmány elôbb
idézett 26. cikke alapján azzá válnak, ha az állam törvényei vagy gyakorlata diszkriminatív módon biztosítja e jogokat személyek különféle csoportjai részére.
c) Az Egyezségokmány 27. cikke így
hangzik: "Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi
kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó
személyektôl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más
tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat
vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."
Az Egyezményben kisebbségvédelmi rendelkezés nincsen.
9. Ha valaki emberi jogaiban sértve
érzi magát és a sérelmet okozó állam mindkét nemzetközi emberi jogi
egyezménynek tagja, annak eldöntésekor, hogy Strasbourghoz vagy Genfhez
forduljon, mérlegelnie kell, mindkét egyezmény hatályban volt-e a
jogsértés idôpontjában (ha csak az
egyik, igazi választási lehetôség nincs is). Azt is meg kell vizsgálni
továbbá, hogy azt a jogát, melyrôl valaki úgy gondolja, hogy sérelmet
szenvedett, mindkét egyezmény, vagy csak az egyik védi. Ez utóbbi
esetben könnyű a döntés; ha valaki kisebbségi
jogaiban érzi sértve magát, csak Genfbe, az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága
elé terjesztheti panaszát, mert kisebbségvédelmi rendelkezést csak az
Egyezségokmány tartalmaz. Minden egyéb panasz esetében össze kell vetni
a strasbourgi és a genfi eljárásoknak a fentiekben említett elônyösebb és hátrányosabb oldalait, és ennek megfelelôen kell dönteni.
10. De van a döntésnek még egy fontos vonatkozása, befejezésül errôl
szeretnék szólni. Mindkét nemzetközi emberi jogi egyezmény röviden,
tömören, veretesen megfogalmazott mondatokból áll, ahogyan ezt a
nemzeti keretekben érvényes törvények is általában teszik. A szöveg
rövidsége annak köszönhetô, hogy - elnézést az idegen szavak
halmozásáért - az alkalmazott kodifikációs technika nem kazuisztikus,
hanem absztrakt. Ez azt jelenti, hogy az egyezmények szövege a széles
értelmezhetôség kedvéért magas absztrakciós szinten készült, rengeteg
olyan fogalmat használ, melyeknek különféle értelmük lehet, melyeket
ilyen módon szűken vagy szélesen lehet értelmezni.
Vegyük példának az Egyezmény 8. cikkét: "Mindenkinek joga van arra,
hogy magán- és családi életét és levelezését tiszteletben tartsák." De
mi a magánélet? És mi a családi élet? Csak a házasságban együtt élôket,
vagy az élettársi kapcsolatban lévôket is
megilleti a családi élet védelme? Lakás az is, ahol nem lakunk hanem
dolgozunk? Esetleg a lakókocsi is az? Mi a levelezés? A levélpapírra
írt és borítékba tett episztola, vagy ezen kívül a távirat, a telefax,
a telex, az Email, a hang- és képmagnós üzenet is? És ki jogosult arra,
hogy meghatározza a válaszokat ezekre a kérdésekre? Kissé
továbbfejlesztve egy korábbi gondolatomat, az individuális jogokat
meghatározó nemzetközi egyezmények az állam és az egyén fegyverszünete:
meghatározza azt a pontot, ameddig az
állam elmehet a magánszféra szabályozásában és az abba való
beavatkozásban: addig elmehet és a polgár ezt tűrni köteles. Tovább
azonban nem mehet el. Ezért ha akár az államra, akár a polgárra
bíznánk, milyen értelmet tulajdonít az Egyezmény szövegének,
a maga javára és a másik fél kárára értelmezhetné, amivel a
fegyverszünet felborulhatna. Ezért bízatik az értelmezés a nemzetközi
emberi jogi bírói szervekre. Az Egyezmény 45. cikke ki is mondja, hogy
az Egyezmény értelmezése a Bíróság dolga. A nemzetközi
emberi jogi bíróságok, mint valamiféle jó szellemek, az egyes eléjük
vitt ügyekben hozott döntéseiken keresztül az egyezmények évtizedekkel
ezelôtt elfogadott, ezért statikusnak mondható szövegét alkalmazzák a
körülmények állandó változásai által produkált
újabb és újabb helyzetekre. Azt lehet mondani, hogy a nemzetközi emberi
jogi bíráskodás eredményeként egy "láthatatlan" egyezmény ölt testet az
ámuló szemlélô elôtt, mert az Egyezmény alkotói által megfogalmazott
egyes emberi jogok olyan helyzetekre is
alkalmazhatóvá válnak a bíróság ítélkezési gyakorlatának eredményeként,
melyekrôl a szöveg felületes olvasatakor nem gondolná az ember, hogy e
helyzetekre ráilleszthetô. E bírói jogértelmezô és jogfejlesztô
tevékenység felmérhetetlen jelentôséggel bír azok
számára is, akik ma azt vizsgálják, hogy a kisebbségi jogok mai -
mondjuk ki a szót: tökéletlen - nemzetközi jogi védelmének körülményei
között milyen eszközöket érdemes keresni a kisebbségi jogok nemzetközi
védelméhez.
11. Bár senki sem vitatja, én sem, hogy
a kisebbségvédelem céljára hatékonyabb nemzetközi jogvédelmet
jelentenének a specifikusan erre a célra létrehozott egyezmények, azok
létrejöttéig az egyén, aki valamely kisebbségi csoport tagja, a
kisebbséghez tartozásával kapcsolatos jogainak sérelme
esetén azért mégsem tekinthetô védtelennek. A sérelmet szenvedettnek
akár egyedül, akár a csoporthoz tartozó más személyekkel együtt adott
esetben jó esélyei lehetnek arra, hogy jogait az Egyezségokmány és az
Egyezmény segítségével juttassa érvényre, s ha
kell, ennek érdekében nemzetközi bírói fórumokhoz is fordulhasson. A
kisebbségi helyzetben elszenvedett számos jogsérelemnek olyan a
természete, hogy az egyben egyéni emberi jogot is sért; a kisebbségi
jogok nem elhanyagolható része egyénileg is védett
jogokból áll össze, mozaikszerűen, s egyéni jogokra is bontható. Más
szóval: a kisebbségi csoportok manapság a figyelem középpontjába került
sérelmei egyben a csoporthoz tartozóknak az Egyezségokmány és az
Egyezmény által védetté nyilvánított individuális emberi jogainak sérelmével is járhatnak. Mondanék néhány példát.
Az anyanyelv használatának korlátozása képezheti például az
Egyezségokmány már többször is idézett 27. cikkének megsértését, de
elképzelhetô, hogy sértse a magánszférába történô állami beavatkozás
tilalmát kimondó rendelkezéseket is (Egyezségokmány 17. cikk, Egyezmény
8. cikk). A közfunkciókba jutás lehetôségeinek korlátozása sértheti az
Egyezségokmány 25. cikke által biztosított jogokat. Kisebbségi
szervezetek alakításának és működésének
korlátozása természetesen sértheti az egyesülési szabadsághoz való
jogot (Egyezségokmány 22. cikk, Egyezmény 11. cikk). A napilapok,
könyvek, folyóiratok kiadásának, terjesztésének akadályozása, az akár
lappangó formában is létezô cenzúra, csakúgy, mint politikusok,
közéleti emberek vagy bárki más felelôsségre vonása véleményük
kifejezésre juttatása miatt, továbbá az elektronikus média működésének
akadályozása, pl. kisebbségeket érdeklô műsorok kiszűrése vagy
korlátozása, vagy a rendelkezésre álló frekvenciák
oly módon történô elosztása által, melynek eredményeképpen kisebbségi
csoportok nem jutnak frekvenciához, ugyancsak a véleménynyilvánítási
szabadság megsértését eredményezheti. A családi és a keresztnév
megválasztásának vagy megváltoztatásának akadályozása
esetleg a választható nevek vagy a nevek hangzásmódjának kötelezô
elôírásával az eset körülményeitôl függôen sértheti a magán- és családi
életbe történô beavatkozás tilalmát. Kisebbségiek által lakott
helységek nyilvános megnevezésének megtiltása az adott
kisebbség nyelvén sértheti az Egyezségokmány 27. cikkét. Az
Egyezségokmány és az Egyezmény nem biztosítja ugyan az anyanyelvi
oktatáshoz való jogot, de egyrészrôl biztosítja a szülôk vallásos és
világnézeti meggyôzôdésének megfelelô oktatáshoz való jogot,
másrészt anyanyelvi vagy vallási iskolák alapításának vagy
fenntartásának akadályozása sértheti az Egyezségokmány 27. cikkét,9 és a diszkrimináció tilalmába is ütközhet. A közigazgatás területi beosztásának megváltoztatása, ha a kisebbségi csoportok addigi
képviseleti arányának megváltoztatásával jár, sértheti az
Egyezségokmány 25. cikkét. És a példák sorát befejezve mondanék még
valamit, ami talán elsô hallásra különösen fog hatni. A kisebbségi
helyzetben lévôkkel szembeni szisztematikusan megalázó, ôket
degradáló, másodrangú emberekkénti kezelése egy ponton túl
megvalósíthatja a kínzás, embertelen vagy lealázó bánásmód tilalmának
megszegését is, mert az Egyezségokmány 7., az Egyezmény 3. cikkéhez
kapcsolódó nemzetközi bírói gyakorlat értelmében e tilalmak nemcsak fizikai, hanem lelki gyötrelmek vagy sérelmek okozásával is megsérthetôk.
Az idézett és még számos más
lehetséges példa is itt csak arra szolgál, hogy meggyôzze az olvasót: a
tételes nemzetközi jog jelenlegi közegében is van tere hatékony kisebbségvédelemnek.
Ugyanakkor a puszta logika is amellett szól, hogy amíg kísérlet sem
történik kisebbségi jogok megvédésére az Egyezségokmány és az Egyezmény
segítségével, azt sem állíthatjuk, hogy nem alkalmasak. Meglehet az én
tájékozottságom hiányos, de nincsen
tudomásom arról, hogy a közép- és kelet-európai országok kisebbségei
valaha is megpróbálkoztak a jogvédelemnek ezzel az eszközével. Nem
állítom, hogy ez egyszerű feladat. A türelmen, a módszerességen és az
esetleges kudarcok elviselésének képességén
túl, nagyfokú szakismeret kell hozzá. Szükség van a strasbourgi
Bizottság és Bíróság, valamint az ENSZ Emberi Jogi Bizottság
esetjogában jól eligazodó szakemberekre, akik a nemzetközi emberi jogi
bírói testületek korábbi határozataira építve megfelelô érvrendszert
tudnak kialakítani, hogy a siker reményében tudjanak elôterjeszteni és
gyôzelemre vinni kisebbségeket ért sérelmeken alapuló panaszokat.
Fejtegetéseimet azzal a pozitív
kicsengésű véleményemmel szeretném zárni, hogy sokak hiedelmével
ellentétben, megfelelô leleménnyel és kitartással az emberi jogok
védelmére szolgáló létezô nemzetközi szerzôdések is a kisebbségvédelem
szolgálatába állíthatók - anélkül természetesen, hogy ezzel együtt le
kellene mondani a létezô nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer jelentôs továbbfejlesztésérôl.
Jegyzetek
1 Ez a kivétel az Egyezségokmány 27. cikke a kisebbségek jogairól, melyrôl az alábbiakban még lesz szó.
2 Lásd pl. tanácsadó vélemény az albán kisebbségi iskolák ügyében (P.C. I. J. Aer. A/B No. 64, 1935), vagy Tanácsadó vélemény a felsô-sziléziai német iskolákba való bejutást illetôen (P. C. I. J. Ser. A/B Bo. 40, 1931).
3 Itt
szándékosan erôs fogalmazást használok: egy olyan alaptételt, hogy az
egyén ellenérdekelt egy erôs állam modelljével szemben, az állam pedig
eleve ellenérdekelt az emberi jogok erôsítésével szemben, magam is túl
általánosnak és leegyszerűsítônek tartanék, mert a történelem számos
olyan helyzetet produkált, mikor az állam vagy az egyén nem e minta
szerint viselkedett. E megfogalmazással a kisebbségi problémák nemzetközi jogi kezelésének abszurditására szeretném a figyelmet felhívni.
4 Kizárt
az eljárás lefolytatása például, ha a panasz az Egyezmény hatályba
lépése elôtt történt eseményeken alapul, vagy ha azt olyan sérelmek
miatt nyújtották be, melyek nincsenek
összefüggésben az Egyezmény által védett emberi jogokkal (pl. valaki
munkaviszonyának megszüntetése, vagy állampolgársági kérelmének,
letelepedési engedélyének elutasítása miatt emel panaszt, holott az
Egyezmény e jogokat nem tartalmazza.
5 Már
csak azért sem érdemes a Bizottság és a Bíróság elôtti, tehát két
elkülönült perszakból álló eljárás ismertetésébe belefogni, mert
elôreláthatólag 1997-ben vagy 98-ban végbemegy a strasbourgi emberi
jogi bíráskodás reformja, ami által a Bizottság és a Bíróság
funkcióit egyetlen szerv, az új Emberi Jogi Bíróság fogja ellátni. Ez
azonban az itt bemutatott rendszer lényegén nem fog módosítani, inkább
az remélhetô tôle, hogy lerövidíti az egyes panaszok elintézéséhez
szükséges idôt.
6 Az ügyeknek csak elhanyagolhatóan
alacsony számában kerül sor a Bizottság elôtti személyes megjelenésre;
a Bizottság eljárása elsôsorban írásbeli, mert a tényeket a felektôl
bekért beadványok útján tisztázzák oly módon, hogy az egyik fél perbeli
beadványait eljuttatják a másik félnek, akinek módja van annak tartalmára nyilatkozni.
7 A nemzetközi emberi jogi
bírói fórumokhoz nemcsak az állampolgár, hanem bárki fordulhat, aki
ténylegesen egy állam hatalmi körében volt, amikor jogait megsértették.
Mindazokat, akik ebbe a körbe tartoznak, függetlenül
állampolgárságuktól, az állam joghatósága alatt állóknak tekintik. Így
bizonyos esetekben emberi jogsérelmet lehet szenvedni anélkül is, hogy
a sértett fizikailag valaha is belépett
volna a jogsértô állam felségterületére, ha például ingatlanát, melyet
öröklés útján szerzett, az emberi jogi egyezményekben elôírt garanciák
megsértésével kisajátították.
8 Talán mondani sem kell: abban, hogy mely jogokra terjed ki a nemzetközi
emberi jogi szerzôdések védelmi rendszere, csak és kizárólag az
játszott és játszik szerepet, mely jogok védelmében tudnak az adott
nemzetközi szerzôdést kidolgozó államok megegyezésre jutni. Ezért a
védett jogok körét illetôen egyrészt annak van nagy
szerepe, hogy milyen jogok védelmének igényét érlelték meg a
körülmények a nemzetközi szerzôdés kidolgozásának idejére, ugyanakkor
az is tagadhatatlan, hogy bizonyos államok idegenkedése bizonyos jogok
nemzetközi védelmétôl ugyancsak befolyást gyakorolhat az emberi jogi egyezmények tartalmára.
9 Utalva
az Egyezségokmány fentiekben szó szerint idézett szövegére, kiemelném,
hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának értelmezô magyarázata szerint az
e cikk szövegének negatív megfogalmazását ("... a kisebbségektôl nem lehet megtagadni azt a jogot ...")
úgy kell értelmezni, hogy nem csupán valamitôl való tartózkodásra
kötelezi az államokat, hanem a kisebbségi jogokat a valóságban
biztosító pozitív akcióra is. (General Comment 23 of the Human Rights
Committee, 50th session, 1994. HRI/GEN/1/Rev.1)