Bakk Miklós
A politika mint társadalompszichológiai stressz
A társadalomlélektan és a politika határterületeit
kutatók számára minden bizonnyal felvillanyozó hatással lesz Alina
Mungiunak a Humanitas könyvkiadónál az idén megjelent, Românii
dupa '89 (Istoria unei
neîntelegeri)* címû politikai nagyesszéje. Fôleg a nemzeti önismeret
dekonstruktív perspektíváját felvállaló román értelmiségiek, valamint a
"tranzitológiai" vizsgálatokban érdekelt politikai elemzôk és
politológusok forgathatják majd haszonnal és izgalommal e
kötetet.
Szerzônk abból az általános kelet-európai jelenségbôl indul
ki, hogy - Csehországot kivéve - a többé-kevésbé posztkommunista eredetû
baloldal kormányzóképes alternatívaként tudott megjelenni a volt
kommunista országok társadalmai elôtt, sôt, még a kormányzáshoz szükséges
szavazattöbbséget is meg tudta szerezni. Azonban míg erre minden országban
van egy pontos, konjunkturális okokra visszavezethetô magyarázat,
Romániában a posztkommunista elit folyamatos hatalmon maradása inkább
valamiféle "rej tély"-nek, "nemzeti specifikum"-nak
tûnik.
De rejtély-e a románok 1989 decemberét követôen tanúsított,
"irracionális" politikai beállítódása ? - teszi fel Alina Mungiu a
kérdést. Szerzônk munkahipotézise az, hogy igenis, létezik egy sajátos
"román pszichol ógia", melyben a választói érdekek egészen másképp
artikulálódnak, mint ahogy azt az elmúlt hat év során az ellenzéki elitek
a maguk ideológiai sémái alapján feltételezték.
A külföldi elemzôk - Huntingtontól Stephen Fischer-Galati-ig
- meglehetôs egyértelmûséggel állítják azt, hogy Romániának nincsenek
demokratikus hagyományai, s e megállapításukat - ellentétben a román
demokratikus ellenzékkel (s itt elsôsorban a Demokratikus Konvenció
értelmiségi holdudvarát említhetjük) - a két világháború közötti
kors zakra is érvényesnek tekintik. Ugyanakkor
jelentôs román szerzôk is vannak, akik szerint a román politikai kultúrát
a tekintélyelvûség, a tekintélytisztelet, valamint a tekintélyuralomba
való beletörôdés - a paternalizmus elfogadása - jellemzi, s mindezt
a paraszti társadalom hagyományos viszonyulásmódjából
eredeztetik. A ma már klasszikusnak tekinthetô szerzôk közül
Radulescu-Motru és Draghicescu ír részletesen errôl, s e népi
jellemvonásokat a következetlenség és felületesség tulajdonságaival
tartják kiegészítendônek, amit más szerzôk az
értelmiségi magatartásmódban is felfedeznek. Okfejtéseiket a
nemzetkarakterológia ingoványos területére lehetne utalni, ha
következtetéseik nem térnének vissza makacsul újabb és újabb szerzôknél.
Cioran Románia színeváltozása címû mûve ma már
szintén eme klasszikus munkák sorába tartozik, de ide sorolhatjuk Mihai
Botez egy 1987-es tanulmányát is, melyben a román totalitárius rendszer és
a lakosság között létrejött társadalmi szerzôdésrôl s annak természetérôl
ír. Sôt, nemcsak a téma, hanem bizonyos attitûdök folyamatossága is
megfigyelhetô: H.-R. Patapievici legújabb kötetének
(Politice. Humanitas Kiadó, 1996) nemzetostorozó szenvedélye
- például - a Cioranéval rokon.
Huntington a demokratizálódás "harmadik hullámáról" írva
(1993) megjegyzi, hogy ennek perspektívái Romániában és Szudánban a
legrosszabbak, a Civilizációk összeütközésében pedig meg is
indokolja ezt: az ortodox népek "kevésbé készek arra, hogy stabil
demokratikus rendszereket teremtsenek". Ez utóbbi megállapítást Alina
Mungiu csak néhány tény egybeeséseként tudja elfogadni: a politikai
rendszer, vallás és gazdasági szféra összefüggéseire vonatkozóan - mondja
- csupán Max Weber állított fel néhány, elméletinek
tekinthetô tételt, s ezek is mindössze a protestantizmus vonatkozásában
tekinthetôk probációként. E ponton viszont a magyar olvasóban óhatatlanul
felmerül Szûcs Jenô Vázlat Európa három történeti
régiójáról címû esszéje, mely a vallás és politikai
kultúra összefüggéseinek vonatkozásában bátran egy - a weberi tannal
kongeniális - elmélet alapvonalait vázolja fel. Ennek alaptétele - röviden
összefoglalva - a következô: a nyugati hûbériségnek ama sajátos
jellemzôje, hogy az antik-barbár korban szétfoszlott
közhatalom helyébe olyan magánjogi függô viszonyok rendszerét
bontakoztatta ki, mellyel e függôségi viszonyokba egyben az emberi
méltóság is beépült, mint a politikai viszonylatok konstitutív eleme,
olyan tulajdonságjegy, amely csakis a nyugati egyház "cezaropapizmustól" megszabadult, független létû identitása mellett
válhatott ideológiailag is felöltöztetett valóság alapjává. A kérdés
csupán az, hogy e viszonylatok milyen mértékig determináló elemei a mai
nyugati politikai kultúrának, s mennyire vannak jelen a
kelet-közép-európai "átmenetek" rejtett dimenziójaként.
A tranzitológia jelenleg domináns magyarázó sémái
eltekintenek minden olyan logikai érvtôl, mely a rejtett történelmi
dimenziók meghatározó jelenvalóságára utal. E szempont módszertanilag
teljesen legitim, hiszen olyan jelenségek, tények vizsgálatáról van szó,
amelyekre vonatkozóan jóformán semmilyen társadalomtudományi munka nem
szolgál elôzményül, azaz - pontosabban fogalmazva - csupán olyan mûvek
vehetôk tekintetbe, amelyek révén a módszert ani transzfer
megalapozható. Ezzel a kérdéssel szembesült például a csíkszeredai
Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amikor egy bizonyos (nem
erdélyi: közép-európai) politikai-kulturális hagyománytól függetlenedve,
az európai és amerikai társadalom-tudomány között kissé
parttalanná vált antropológiából merítve próbált módszertant és stílust
kreálni a romániai magyar társadalom vizsgálatához, fôleg az elitek és
intézmények - mert lényegében ezek a társadalom struktúraadó elemei -
vonatkozásában.
Alina Mungiu hasonlóképpen jár el: a politikai
történések társadalom-pszichológiai vizsgálatában egy - a
kommunikációelmélet kora ifjúsága idején banalizálódott - modellhez nyúl
vissza. A modell, amelyrôl lefújja a port: az adó - üzenet - vevô sémája;
aktualizálhatóságának esélyét pedig az adja, hogy a
politikatudományi fejlôdésében az intézményi és kulturális dimenziók
felváltva, ciklikusan kerülnek elôtérbe: a stabil idôszakokban rendszerint
a "kemény" intézményi, gyors történelmi változásokkor pedig a "lágy"
kulturális szféra tûnik fontosabbnak. A román
"forradalom" utótörténetét meghatározó "lágy közegnek" a televízió révén
formálódó "össznemzeti" retorika bizonyult. Szerzônk egyenesen úgy
fogalmaz, hogy a televízió a román rendszerváltás "eredendô
bûne". A televízió révén maga az üzenet vált a
körvonalazandó új politikai rendszer (intézmények) egyik konstituáló
elemévé, mégpedig sajátos közvetítôi szerepe révén. A román társadalom
"forradalom"-élményét ugyanis a Szabad Román Televízió és nem a cselekvô
átélés tette tömegélménnyé: az átélés közvetettsége
pedig azt eredményezte, hogy a nézôk nagy többsége, mint társadalom,
egyénileg átélt döntéskényszer nélkül lett az események "részvevôje".
Ezzel lényegében az is eldôlt, hogy a leghitelesebb "adó" s a
legsikeresebb "üzenet" az, amelyet maga a televízió
hitelesít.
A küzdelem, mely e "hitelesítés" birtoklásáért megindult,
egy kezdetben nem mindenki által felismert, permanens "választási
kampányba" hajszolta bele a közélet szereplôit (a társadalmat magát pedig
egy permanens kampánylázba), méghozzá akkor, amikor az új államhatalmi
struktúrák még alig körvonalazódtak. Alina Mungiu elôtt már többen is
megírták, hogy e "kampány" csak akkor vált felismerhetôvé egyes - késôbb
ellenzéki - politikusok elôtt, amikor az NMF bejelentette, hogy indul a választásokon. Van azonban néhány
további súlyos következménye is e televíziós "eredendô bûnnek", amelyre
elsôként szerzônk mutat rá. Az egyik az, hogy e korai "kompetitív
rábeszélésben" az emberek érdekeik és nem értékpreferenciáik szerint kezdtek el dönteni. S erre tevôdik rá a másik, ami már
teljesen a totalitárius rendszerek kampánytechnikájára emlékeztet: az,
hogy e tévés közbeszédbôl teljesen eltûntek a primér, ellenôrizhetô
információk. Ezzel a közéleti diszkurzusmezô teljes mértékben
szubjektivizálódott, s a professzionista propagandisták egyre rendezettebb
sorokban való színrelépésével egy sajátos "objektivizálás" is
bekövetkezett - mondhatni logikus módon. Klasszikus eljárása ugyanis az
autoritárius rendszerek propagandájának, hogy minden igazságot egy
párhuzamos igazsággal relativizál, s ezzel a tényeket az ellentétes
vélemények "demokratikus ütköztetésében" oldja fel.
Posztmodern perspektívába helyezve Alina Mungiu "román
forradalomról" tett megállapításait, azt az izgalmas
tanulságot is leszûrhetjük, hogy a formálódó retorikák meghatározóak egy
új politikai rendszer kialakulásában. Mindenekelôtt azért, mert a
"forradalom" élménye nem egyetlen nagy kerettörténetbe foglalódott össze, hanem legalábbis kettôbe, ahogy az ma az
elsô hetek nyilvánosságának diszkurzuselemzésébôl kiolvasható. Ha csupán
átélt történelemként lenne ez értelmezendô, akkor Lévi-Strausst igazolná:
"a folyamatok nem analitikai tárgyak, hanem az a sajátos mód, ahogyan egy
alany egy idôbeliséget átél". Alina Mungiu azonban
esettanulmányt ír e történetek "kikerekedésérôl"; azt követi nyomon, hogy
miként tölti fel az egyik kerettörténetet a folytonosság
üzenete, a másikat pedig a változásé. E folyamat kezdetén a
diszkurzuselemek csupán hangsúlyok és klisészerû fordulatok
formájában jelentkeztek, késôbb azonban jelentésegységekként egyre inkább
"adók"-nak nevezhetô csoportosulásokhoz kezdtek kötôdni.
Az "adóknak" két kategóriája van: elsôdleges és másodlagos
adók. Az elsôdleges adó megfogalmazza az üzenet alapeszméjét, a másodlagos
formát ad neki. A folytonosság üzeneteinek egyre formagazdagabb
elaborálásával párhuzamosan mind világosabbá vált, milyen csoportokat
jelenítenek meg ezek az "adók". A kezdeti sokféleségbôl - az új rendszert
örökösként átvevô, minden jel szerint korábbi
megegyezések alapján létrejött csoport (Ion Iliescu, Dan Martian, N. S.
Dumitru, Virgil Magureanu, Petre Roman) mellé felsorakoztak a korábbi
pártnómenklatúra második vonalába tartozó aktivisták, számos opportunista
(köztük azoknak a városoknak a "forradalmárai", ahol
egyetlen puskalövés sem dördült el), a nagyipari vezetôk döntô többsége, a
vidéki értelmiség konzervatív rétegei - három sajátos szerepû és politikai
individualitású csoport bontakozott ki: a liberális (reformista)
kommunistáké, a nemzeti kommunistáké, valamint az "Un
viitor pentru România" csoporté. Az elsô kettô az alapüzenetek
megfogalmazója, az utóbbi pedig ezeknek professzionális szintû
kidolgozója. E táborban tehát az üzenetek megfogalmazásához és célba
juttatásához úgyszólván minden adva volt ("képzett" szakemberek,
eszközök, a televízió), s így a jelentéskontextusok kibontakoztatása
nagyon gyorsan végbemehetett.
Nem így történt a változás üzeneteit megfogalmazó "adók"
oldalán: az alternatív üzenet megfogalmazói kevesen voltak, megosztottak,
s nem rendelkeztek az üzenet formai kidolgozásához szükséges
staffal. Az elsô kapocs közöttük egy negatívum volt:
az NMF elutasítása. A közös kritikai üzenet elsô tartalmi eleme - az
"eredeti demokrácia" bírálata - azonban túlságosan elvont (fejlett
politikai kultúrát feltételezô) volt ahhoz, hogy a diktatúra
egyhangúságából épphogy kilépô román közvélemény
"vevôként" befogadhassa, s hogy ezáltal egy ideológiai jellegû vonzási
pólus is kialakulhasson körülötte. Az ideologikus megalapozás elsô,
nagyobb szabású kísérlete a Temesvári Kiáltvány volt, de üzenetének gyors
kifulladása is azt igazolja, hogy a formálódó
ellenzéki retorika mögött egyrészt még nincs együttmûködés, másrészt pedig
ez a retorika még mindig nem ismerte fel a "vevô" mint közvélemény
mentális beszabályozottságát.
A kudarcnak sajátos, a közelmúlt történetébôl
adódó okai is voltak. Az egyik az, hogy a Ceausescu-rendszerben nem alakul
ki az a - civil társadalmi alapú - belsô ellenzék, amely aztán gyorsan
politikai elitet generáló csoporttá alakulhatott volna át, ahogy ez más
közép-kelet-európai országokban is történt. Ennek folytán a kommunizmust
átvészelô, a hagyományos politikai elitet - a két világháború közötti
korszakot - képviselô idôs pártvezérek jóformán konkurens elitek nélkül
léphettek 1990 elején a politikai porondra, sôt, a szükséges és kívánatos
konkurenciát még saját pártjaikon belül is
befagyasztották. Politikai elitizmusuk (a két világháború közötti, "igazi"
Románia egyedül autentikus képviselôinek tartják magukat), valamint a
generációs s az ebbôl adódó nyelvi-kommunikációs probléma vált
elsôdleges akadályává annak, hogy az ifjúsággal és a disszidens
értelmiségi körökkel közös ellenzéki platform - mely koherens üzenetekkel
meg is jeleníthette volna ezt az egységet - létrejöjjön. Ehhez járult
hozzá még az, hogy a disszidensnek számító értelmiségi körök csak nagyon
nehezen jutottak el politikai szerepük megfogalmazásáig.
Szerzônk, amint az az elôbbiekbôl is kiderült, az
"elitteremtô diskurzus" nyelvi teljesítményeire figyel: mintha ebbôl
magyarázná még a történelmi következményeket is. A politikai elitek
kialakulásának e "posztmodern" megközelítése - mely olykor, mint
említettem, a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport
Valami történik címû füzetének programatikus
tanulmányaira emlékezteti a magyar olvasót - a "vevô" vizsgálatakor a
szociálpszichológia és a történelem izgalmas, olykor meglepô
összefüggésekben gazdag vidékére kalauzol el. A visszautalás a történelmi
elôzményekre elkerülhetetlen annak kimondásához, hogy "a románok
értékrendje még ma is a kommunizmuséhoz esik közelebb". Mentális klisékrôl van szó, melyek a kommunizmus idején rögzültek,
még ha elôzményeiket tekintve régebbieknek is kell mondanunk ôket. Így az
a stratégia, mely csupán az információátadásra összpontosítva próbálja meg
"ellensúlyozni", "kiegyenlíteni" a "félretájékoztatást", teljes
sikertelenségre van ítélve.
De mi tartja fenn e kliséket ?
A válasz egy klinikai leírásra alkalmas tünetcsoportból
olvasható ki, melyet a szerzô a szociálpszichológia és a történelem
határterületén vesz szemügyre, s amelyet rövide n a politika
stresszként való érzékelésének nevez. Erre vonatkozóan
fôleg 1990-92-bôl hoz fel számos példát; 1990 nyarán például - idézzünk
fel egyet szerzônk megfigyelései közül - a bányászok azért kérték a
tüntetések beszüntetését, hogy a kormány "nyugodtan végezhesse a
dolgát".
A frusztráció sajátos logikával kapcsolja össze a jelent és
a múltat. A románok - írja szerzônk - az ideális társadalmat még ma is
paternalistának képzelik, s az államot jelenleg nem azért hibáztatják,
mert olyan hatásköröket bitorol, amelyek valójában nem reá tartoznának,
hanem azért, mert ma nem látja el azokat a feladatköröket, amelyekhez
Ceausescu idejében hozzászoktatta a társadalmat. Ezért minden demokratikus
berendezkedésre utaló üzenet (például decentralizáció elônyeire
v aló makacs rábeszélés) maga is stresszkeltô,
akárcsak a politikai pluralizmussal járó "hangzavar".
Könnyed toll és kritikai attitûd uniója Alina Mungiu könyve:
logikus példák és intuitív felismerések sorozatával tárja fel a mai román
társadalom frusztrációi nak politikai struktúrát alakító hatását, a
"hangzavaros" identitásválság és a politikai rendszer alakulásának
összefüggéseit.
Logikusan tevôdik fel a kérdés: milyen politikai
elkötelezettséggel teszi ezt? Az író-értelmiségi-politikusi szerepkörök
diffuzitása a mai román - ellenzékinek számító - közírók körében a
kilencvenes évek közepén már túl ment azon, ami a felelôsségpszichózis
szélsôségeiben, a váteszszerepekben, a végzetkutatásra való felkentségben
vagy a moralizáló és/vagy esszéizáló apolitizmusba n
jelent meg. Az attitûdök ma már - a természetes módon megélt identitások
talaján - világos tipológiákba sorolódnak be, s látjuk, hogy vannak
"moralisták" (Paler, Plesu, Liiceanu), vannak "pedagógusok" (harcosabb
alváltozatban: Gabriel Andreescu, intellektuálisabb
formában: Horia-Roman Patapievici) és végül vannak "dekonstruktivisták",
mint Sorin Antohi vagy szerzônk, Alina Mungiu.
* A románok ´89 után. (Egy félreértés
története)
|