András Péter
Hozzászólás Molnár Gusztáv vitaindítójához
A hozzászólásom követi a vitaindító szerkezetét. Néhány kiegészítô szempontot és lehetôséget próbálok bemutatni röviden, amelyek további segítséget nyújthatnak az alapkérdésre adandó késôbbi valódi válasz megsejtéséhez.
Legelôször azt nézzük meg, hogy mennyire tekinthetô meghatározónak a huntingtoni civilizációs paradigma szerinti fejlôdés, és milyen más tényezôk hatnak, amelyek torzítják vagy alapjaiban megváltoztatják a huntingtoni modellt.
Itt azt kell vizsgálnunk, hogy más, korábban kitalált, a nemzetközi kapcsolatrendszer fejlôdését meghatározó cselekvési modellek mennyire érvényesülnek ma. Egyértelmû, hogy a huntingtoni modell egy új cselekvési stratégiát jelent ebbôl a szempontból. A korábbi modellek: az erôegyensúly (balance of power) politikája, a bismarcki reálpolitika és a wilsoni internacionalizmus ([5]). Ha a huntingtoni modellt a korábbiak terminusaiban próbáljuk értelmezni, akkor azt mondhatjuk, hogy az egy civilizációs-kulturális nagyrégiók szerint tördelt, régión belüli internacionalizmus és régiók közötti erôegyensúly kombinációja.
Ahogyan ez természetes, az EU és a NATO esetében vannak problémás helyzetek, amelyek rávilágítanak a korábbi külpolitikai modellek érvényesülésére.
Az elsô ilyen helyzet, amire felhívjuk a figyelmet, a volt Jugoszlávia széttöredezési folyamata. Itt az érdekességet számunkra a Szlovénia és Horvátország elismerése körüli problémák jelentik. Az akkori történések egyik, talán az érvényes olvasata úgy szól, hogy Németország a reálpolitika jegyében támogatta a minél gyorsabb elismerést, míg Nagy-Britannia és Franciaország az erôegyensúly alapjairól indulva akadályozta a két új ország elismerését.
Egy másik érdekes helyzet az EU bôvítése körüli problémák Görögország, Törökország és Ciprus kapcsán. Meg kell jegyeznünk, hogy Görögország az 1815 utáni idôszakban, az Angol Birodalom közel-keleti terjeszkedésével kezdôdôen, az angolok egyik legfontosabb bástyája ebben a régióban ([3], [6]). Görögországnak ez a státusa megôrzôdött a II. világháború után is. Ciprus, hasonlóan Görögországhoz, az Angol Birodalom egyik hídfôje volt a közel-keleti régióban. Törökország II. világháború utáni helyét a nemzetközi rendben az amerikai érdekszférába kerülés határozza meg. A többi iszlám országtól éppen az állam és egyház szétválasztása folytán elhatárolódó ország korábbi tapasztalatok terheitôl mentes partnerre talál az Egyesült Államokban, amelynek viszont érdeke egy erôs közel-keleti hídfô kiépítése. Ennek az eredménye a Törökország NATO-ba való integrálódása. A huntingtoni modell szerint a három ország közül egyiknek sem kellene az EU-hoz vagy a NATO-hoz tartozni olyan szorosan, ahogyan az ma van. Az, hogy Törökország nem került a potenciális EU-tagok listájára, a huntingtoni elvek érvényességét erôsíti. Viszont az, hogy Ciprus az elsô körbe sorolódott az EU-csatlakozásra várók között, az a görög reálpolitika és az ennek hátteret adó angol erôegyensúlyi politizálás eredményeként is értelmezhetô.
Egy korábbi tényezô, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül, a gazdasági globalizáció. Pontosabban a multinacionális pénzügyi-ipari szervezetek, illetve Európában, ezeken kívül, a munkavállalói-szakmai szervezetek érdekérvényesítô és nemzetközi politikát meghatározó ereje és szerepe. Ezek jelentôs feszültségeket okoznak az EU-n belül is. Az egyes állami vagy szubállami szintû régiók kedvezô adminisztratív környezet kiépítésével csalogatják a munkahelyeket és adóbevételt termô multinacionális befektetéseket, másrészrôl pedig a munkavállalói-szakmai szervezetek érvényesítik a politikai befolyásukat a bércsökkentô és a jóléti intézményrendszert szaggató régióközi versennyel szemben. Az említett szervezetek elsôsorban rövid távú döntések meghozatalát kényszerítik ki, mivel az ô esetükben viszonylag könnyen számszerûsíthetô és optimizálható a rövid távú cél (egyik esetében a mindenkori profitnövelés, másik esetében a mindenkori jóléti intézményekre fordított költségvetési vagy azon kívüli pénzek összegének növelése). Ennek az eredménye a tényleges integrációs folyamatoknak a deklarációkhoz képest való jelentôs lemaradása.
Mindezt összevetve, az állapítható meg, hogy az európai integráció, bár illeszkedik a huntingtoni modellhez, más jelentôs erôvonalak befolyása alatt is áll. Ez utóbbiaknak az összhatása az integrációs folyamatok nagyméretû lassulása és a huntingtoni modellhez nem találó politizálási logikák és az ezekkel együtt járó szerkezeti anomáliák (nyilván a huntingtoni modellhez viszonyítva) hosszú távú fennmaradása vagy akár ezek jelentôségének növekedése is.
Ami a Közép-Európát illetô részt illeti, egyetértek a vitaindítóban foglaltakkal. Kiegészítésként és a vitaindító következtetésének megerôsítéseként a német nyelv közép-európai jelentôségének csökkenésére hívom fel a figyelmet. Míg a múlt században és a századunk közepéig a német nyelv használata elterjedt volt az összes közép-európai államban, de még Romániában, a balti államokban és Oroszországban is (természetesen elsôsorban a városokban) ([4]), addig ma ez messze nincs így. A német anyanyelvû lakosságot ezekbôl az országokból jórészt kitelepítették, mára csak kis töredéket jelentenek ezeknek az országoknak a lakosságában a német anyanyelvûek. Az orosz nyelvnek nem sikerült átvennie a német nyelv szerepét, ami mint közép-európai általános kommunikációs eszköz szolgált. Eléggé általánosan ismert és használt nyelv nélkül nem lehet megvalósítani egy nagyobb régió integrációját. Ez egyébként az EU-nak is az egyik problémája, bár az angol a legelterjedtebb, nem hagyhatják figyelmen kívül a franciát, németet és a többi kevésbé, de mégis eléggé jelentôs nyelvet, mint az olaszt, hollandot, spanyolt vagy akár a többi, viszonylag kevésbé beszélt nyelveket.
Egy érdekes ide kapcsolódó dolog, hogy a múlt század '50-es éveiben felmerült a lehetôsége a két román fejedelemség Ausztriához csatolásának. Ez a gondolat megfordult az akkori román gondolkodók fejében ([4], [7]), és a krími háború idején rövid idôre osztrák megszállás alá kerültek a fejedelemségek ([3]). Ha az odacsatolás megtörtént volna, talán ma kicsit szélesebb Közép-Európáról beszélhetnénk.
Ami a harmadik részt illeti, ami a Mitteleurópa-fragmentumok sorsát vizsgálja, úgy gondolom, hogy néhány dolgot hozzá kell tennünk Erdély és Románia tekintetében.
Alina Mungiu könyvének adatai szerint a magyarellenes érzelmek a következôképpen jellemzik Románia történelmi régióit: Bánát – 8%, Erdély – 29%, Máramaros és Körös-vidék – 33%, Olténia – 38%, Bukarest – 47%, Munténia – 48%, Moldva – 50%, Dobrudzsa – 51% (1993-as felmérés eredményei) ([9]). Itt is látható a tágan értelmezett Erdély (Erdély, Máramaros és Körös-vidék, Bánát együtt) elkülönülése, és ezen belül is Temesvár vidékének az elkülönülése. Érdekes módon ugyanez a terület, elsôsorban Máramaros és Körös-vidék és a történelmi Erdély egy része a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) bázisa is.
Bár az erdélyi románokat inkább jellemzik a nyugati értékek (lásd a vitaindítóban), mint az ókirályságbeli románokat, ezek nem biztos, hogy dominálni tudnak bennük. Pontosan az erdélyi román értelmiség volt, amelyik az elmúlt századokban elôkészítette a mai hivatalos román történelemszemléletet. Ez az, amire ráépült a szerves fejlôdés ideológiája, ami háttérbe szorította a múlt századi és azelôtti modernizációs elképzelések (francia és lengyel orientáció) ([8], [2]) folytatásait. A szerves fejlôdés ideológiájának dominanciája a szovjet modernizációs modell elvetésével kap erôre a '70-es években ([11]), és ha végigtekintjük a román Parlamentben képviselt véleményeket, azt láthatjuk, hogy ma is ez a meghatározó a legtöbb román politikus esetében. Ennek az ideológiának a legerôteljesebb és legegyértelmûbb képviselôje az erôsen antiszemita, magyarellenes és xenofób Nagy-Románia Párt. Ennek a gondolatvilágnak a fennmaradását, terjedését és erôsödését, talán jórészben, annak köszönhetjük, hogy az iskolás gyerekeknek oktatott hivatalos román történelem ezt plántálja el és erôsíti meg folyamatosan a felnövô generációkban. Sajnos nincs egy olyan alternatív román történelem, ami néhány közép-európai nemzet esetében létezik, ami ezzel ellenkezô alapvetésrôl indulna. Minthogy a '70-es évektôl kezdôdôen a hivatalos történelemfelfogás a II. világháború elôtti felfogás folytatásává és nacionalista szempontból felerôsített változatává vált, nem igazán lehet visszanyúlni pozitív alternatíváért a század elejére. Ennek a szerves fejlôdési ideológiának a logikus következménye a nem-románoktól való félelem és azoknak a gyûlölete. Ôk ebben a logikában káros külsô hatásokat hoznak be, és csak bomlasztani akarják a szervesen fejlôdô nemzetet. Az egyéni identitás itt összeforr az egységes nemzetként való létezéssel, az egyén saját magát érzi fenyegetve, ha úgy érzi, hogy valami a nemzetét fenyegeti. Így egy további eredmény a centralizációnak mint államvédelmi szükségletnek az elfogadása, valamint a decentralizációs törekvéseknek az egyéni identitás szintjén való fenyegetéskénti érzékelése ([4], [1], [10]). Tehát láthatjuk, hogy az Erdélybôl induló gondolat egy olyan ideológiához vezetett, amely alapvetôen szembenáll azzal, amit az erdélyi románok egy része érez (a magyarellenesség hiánya, önkormányzatiság pozitív értékelése stb.). Azt is láthatjuk viszont, hogy a centralizáció kedvelése és az idegenellenesség nagyon mélyen gyökerezik, és várhatóan krízishelyzetekben elôtérbe kerül. Ezt igazolják a ´90. márciusi események, a PUNR szélsôségesen nacionalista kolozsvári polgármesterének újraválasztása, valamint az, hogy a viszonylag magas stresszben élô parlamenti képviselôk és szenátorok jó része határozottan magyarellenes és decentralizációellenes, és többségük nem támogat magyarbarátnak minôsíthetô vagy tényleges decentralizációt jelentô döntéseket.
Egy érdekes jelenség a Moldvai Párt kezdeményezése. Régen, több mint 250 éve, Moldva lengyel orientációjú fejedelemség volt, míg létezett egy viszonylag erôs lengyel állam. Abban az idôben jelentôs német, lengyel, magyar telepek léteztek néhány késôbb várossá fejlôdött település helyén. Ez a kapcsolatrendszer és hagyomány szétfoszlott a Lengyel Királyság megszûnése után, illetve a török dominancia egyértelmûsödése és a fanarióta fejedelmek idején. A mai Moldvai Pártról nem lehet sokat tudni még, de elképzelhetô, hogy sikerül találniuk egy megfelelô hagyományt és hozzáépíthetô regionális ideológiát, ami partnerré teheti ôket az ország regionalizálásában és esetleges késôbbi föderalizálásában. A párt létrehozása ellentmond a szerves fejlôdési modellnek, ha sikerül létrejönniük és fennmaradniuk politikai erôként, akkor ez egy alternatív történelemszemlélet megjelenését is magával hozhatja. Ebben katalizátorként mûködik a Pruton túli Moldvai Köztársaság. Jellemzô módon a román nemzeti integritás féltôi többnyire a magyar veszélyrôl beszélnek, és csak viszonylag ritkán térnek ki a Moldvai Köztársaságban élô románokra ([9]). A moldvai különállás a szerves fejlôdés ideológiájának Achilles-sarka. Ha sikerül Moldvában felépíteni az önálló regionális fejlôdést megalapozó ideológiát, és ennek kellô társadalmi támogatottságot tudnak majd szerezni, akkor megnô a lehetôsége annak, hogy egy hasonló jellegû irányzat Erdély esetében is sikeres legyen.
Ami a választások eredményeit illeti, azt gondolom, hogy elsôsorban a protest-szavazatok juttatták hatalomra a jelenlegi kormányzó koalíciót. Bár a közvéleménykutatások szerint még mindig Constantinescu és a CDR a vezetôi az elnökjelölti, illetve a pártlistának, egy tényleges választáson könnyen lehet, hogy a mostani ellenzék erôi nyernének. Ennek oka az, hogy az emberek válaszai a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint is gyakran ellentmondóak, ami azt jelzi, hogy bizonytalanok és megingatható a politikai opciójuk, másrészt pedig várható az újabb protest-szavazók hulláma, csak most az ellenkezô irányba.
Végül ami a jövôre vonatkozó utolsó részt illeti, inkább a pesszimista szcenáriót látom esélyesebbnek a megvalósulásra. Románia a sikertelen államok csoportja felé sodródik. Az az érzésem, hogy a jelenlegi, viszonylag Európa-orientált politika csak egy intermezzo a korábbi és a késôbb várható, Európa felé csak a szólamok szintjén vagy még úgy sem igyekvô, kormányzó politikai irányok között. Tulajdonképpen a mostani vezetésnek sem sikerült szakítania a magyarellenes és decentralizációellenes hagyománnyal. Ezt láthatjuk az új tanügyi és az új önkormányzati törvényhez kapcsolódó vitákból, a Moldvai Párt bejelentkezéséhez kapcsolódó megnyilvánulásokból, de a kormány és a Parlament egyéb intézményszervezési és -vezetési elképzeléseibôl is, amelyek többnyire a centralizmus megôrzését vagy akár erôsítését is jelentik.
Hivatkozások
[1] Lucian Blaga: Kis kultúra és nagy kultúra. = Román eszmetörténet, 1866–1945. Aetas-Századvég, Budapest 1994.
[2] Pompiliu Eliade: A francia befolyás a romániai közszellemre. = Román eszmetörténet, 1866–1945. Aetas-Századvég, Budapest 1994.
[3] Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. MTA Történettudományi Intézete, Budapest 1994.
[4] Kende Péter: Miért nincs rend Kelet-Közép-Európában? Osiris-Századvég, Budapest 1994.
[5] Henry Kissinger: Diplomacy. Simon & Schuster, New York 1994.
[6] Sigfried Kogelfranz: Jalta öröksége. Az áldozatok és akik megúszták. AB Független Kiadó, Budapest 1990.
[7] Román eszmetörténet, 1866-1945. Aetas-Századvég, Budapest 1994.
[8] Garabet Ibrãileanu: A nyugati kultúra bevezetésének szakaszai a XIX. század elôtt. = Román eszmetörténet, 1866-1945. Aetas-Századvég, Budapest 1994.
[9] Alina Mungiu: Românii dupã '89. Istoria unei neîntelegeri. Humanitas, Bukarest 1995.
[10] Constantin Noica: Hogyan gondolkodik a román nép. = Román eszmetörténet, 1866–1945. Aetas-Századvég, Budapest 1994.
[11] Románia 1944–1990. Gazdaság- és politikatörténet. Atlantisz Kiadó, Budapest 1990.
|
