Bíró Béla

Inkompatibilitás vagy csupán másság?

Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés címû tanulmányának kulcsfogalma a "civilizáció", e fogalom szabatos definiálására azonban a szerzô kísérletet sem tesz. Nem tudjuk meg, hogy a fogalom kanti, spengleri, Max Weber-i, tönniesi, toynbeei vagy más (egymásnak nemegyszer ellentmondó) értelmében használja-e a terminust. Azzal, hogy a sokértelmû civilizációfogalmat Huntington nyomán elsôdlegesen a vallás kategóriájához köti, egyáltalán nem könnyíti meg a dolgunkat.

Pedig a fogalom pontos definiálása nélkül aligha érthetô meg, milyen kritériumok alapján minôsíti "inkompatibilisek"-nek az általa ortodoxnak, illetve nyugati kereszténynek nevezett "civilizációkat".

Persze már az sem világos: mit ért a szerzô inkompatibilitáson?

Anélkül, hogy tagadhatnók az ortodox és a közép-európai világérzékelés mélyreható különbségeit (ezeknek éppen a román kultúrában van hatalmas és gyakorta egészen magas színvonalú irodalma), nem világos: a fogalom milyen értelmében feltételezhetünk köztük inkompatibilitást. Ráadásul Közép-Európa és Nyugat-Európa közt is könnyûszerrel kimutathatók mélyreható különbségek. Európát ebben a században két világháború osztotta meg, az ortodoxok, illetve nyugati keresztények közti "inkompatibilitás" egyik esetben sem játszott meghatározó szerepet. Ezek a minden korábbinál hevesebb és irgalmatlanabb összecsapások olyan, a szerzô(k) szerint mára már kompatibilissá elôléptetett különbségek mentén osztották ketté a kontinenst, mint a nyelv, a kultúra, az etnikum. Az ún. ortodox államok mindkét háborúban a "nyugati" fél oldalán kapcsolódtak be a harcokba, vagy idôközben a "Nyugat" oldalára álltak.

De nem volt ez másként szellemi vonatkozásban sem. Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov munkássága, Bergyajev, Szolovjov filozófiája, Lomonoszov vagy Lobacsevszkij tudományos teljesítményei ugyanúgy szerves részei az európai kultúrának és civilizációnak, mint a szellem nyugat-európai teljesítményei. Még akkor is, ha a nyugati individualizmus fô prototípusának tekintett Napóleont Tolsztoj és Dosztojevszkij – legkimagaslóbb alkotásaikban – következetesen az elrettentô példa szerepében jelenítik meg (Lásd Bûn és bûnhôdés, Háború és béke).

Az orosz ortodoxia a polgári individualizmus nyugat-európai, szélsôségesen egyoldalú válfaját valóban nem volt képes elfogadni, erre az individualizmusra sajátosan ortodox alternatívát kínált, mely tényleg lényegi pontokon különbözik a nyugat-európai alternatívától, de egyáltalán nem biztos, hogy rosszabb annál. Ami a gyakorlatban rosszabbá tette, az az ortodox modernitás öszvérjellege volt, az a tény, hogy a közösségi önszervezésre alapozott keleties társadalmi alakzatok fölé külföldi mintára egy, a nyugati individualizmusra alapozott bürokratikus államot építettek, mely az alapvetôen kollektivista s ezért az állami túl-hatalommal szemben tehetetlen társadalmi alapegységeket valóban önkényuralmi szerkezetben egyesítette. A keleti államszervezet csupán az alegységek viszonylagos autonómiájára (értsd: széles körû közösségi autonómiákra) alapozva épülhetett volna (és évezredeken át ténylegesen arra alapozva épült) szerves egységgé. Az a bizonyos devolúció, melyet Molnár Gusztáv tanulmánya Anglia nagy történelmi felfedezéseként prezentál, a hagyományos keleti társadalmak egyik strukturális jellemzôje volt.

Márpedig a közép-európai és kelet-európai civilizáció ún. inkompatibilitása, a szerzô(k) gondolatmenete alapján, csakis a közép európai individualizmus és a kelet-európai kollektivizmus inkompatibilitásaként lenne fölfogható. A feltevés hátterében az a felfogás áll, hogy a nyugati társadalmak valóban szôröstôl-bôröstôl individualisták, a keletiek viszont valóban szôröstôl-bôröstôl kollektivisták. Nézetem szerint mind a két feltevés alapvetôen téves. Mindig minden társadalom az "individualizmusok" közti valamiféle egyensúlyon alapult. (Individualizmuson itt nem pusztán az emberi személyiség, hanem a különbözô közösségi "individualitások" autonómiáját is értjük.) A mûködôképes társadalmaknak, amióta a világ világ, mindig meg kellett találniuk a különbözô társadalmi alegységek egymást kiegyensúlyozó-kiegészítô egyensúlyának valamiféle (mindig helyhez és idôhöz kötött) rendszerét. Az istenek már Enkidut azért teremtik meg, hogy Gilgamessel vetélkedve elhárítsa Uruk népétôl az elviselhetetlenné váló önkényuralmat.

Azok a társadalmak, melyek nem voltak képesek az ellentéteknek ezt a komplementaritását kigyöngyözni, elôbb-utóbb természetszerûen válságba sodródtak, s vagy megtalálták az egyensúly helyreállításának adekvát eszközeit, vagy sorsszerûen széthulltak. A tisztán kollektivista, illetve tisztán individualista s ezáltal inkompatibilis társadalmak hipotézise tehát aligha tartható fenn. Sôt az Európai Unió maga is egy ilyen új egyensúly megteremtésének, a valóban pluralista társadalommodell újbóli "feltalálásának" nagyszabású kísérleteként értékelhetô. Az integráció és a regionális közösségek önállósodásának egymást feltételezô folyamata, ha mélyebben belegondolunk, nem egyéb, mint a különbözô szintû kollektivizmusoknak a társadalomba való békés reintegrálása. Az etnikai, nyelvi, vallási, regionális identitásokban rejlô ellentéteket az európai integráció szellemi konstruktôrei épp a konfliktusban, az egymásnak feszülésben rejlô erôtartalékok társadalmasításával, közös célok érdekében való mozgósításával próbálják destruktív erôbôl konstruktív, a társadalmak kohézióját növelô erôvé átalakítani.

Ha ez így van, márpedig aligha férhet hozzá kétség, hogy az európai egyesülés tulajdonképpeni értelme valóban ez, a kollektivista ortodoxia és az individualista Nyugat állítólagos inkompatibilitásának doktrínája valóságidegen konstrukcióként leplezôdik le. A valóságban a Nyugat jól megfigyelhetôen a közösségi formák reintegrációja, a Kelet az individualizáció irányában mozog. Az egyensúlyt mindketten csakis valahol középen találhatják meg, bár közelrôl sem bizonyos, hogy ugyanott. A továbbra is fennmaradó különbözôségek azonban korántsem inkompatibilitáshoz, inkább termékenyítô kölcsönhatásokhoz vezethetnek majd. Ahogyan a századforduló táján nem csupán az európai individualizmus termékenyítette meg az orosz szellemet, az orosz nagyregény is termékenyítô hatással volt az európai szellemiségre.

A túlhajtott centralizáció sem pusztán az ortodox társadalmakat jellemezte. Poroszországot vagy Franciaországot is. Sôt a ma ismert ortodox társadalmak számára éppen ezek az államok jelentették azt a konkrét államszervezési modellt, melyben a mai – valóban a despotizmust favorizáló – társadalmi szerkezetek kialakultak. A térség pontosan ezek miatt a legalább annyira nyugat-európai, mint keleti eredetû merev szerkezetek miatt került a mai, szinte kilátástalannak tûnô válságba. A kilábalási kísérletek azonban minden kollektivizmus dacára egyértelmûen az individualizmus, a pluralista demokrácia, a privatizáció, a piacgazdaság meghonosításának irányába mutatnak. Ebben a vonatkozásban is inkább az egyensúlyhoz való közeledés folyamatainak, semmint valamiféle inkompatibilitáson alapuló távolodásnak-konfrontálódásnak lehetünk tanúi. (Istennek hála!)

Egy vitacikk keretében ezeket a kérdéseket természetesen lehetetlen tudományos igényességgel megválaszolni, itt és most nem is szeretnénk egyebet, mint jelezni, hogy a huntingtoni leegyszerûsítés erôsen torzít.

Huntington zavaros elgondolásait Molnár Gusztávnak sikerül még zavarosabbá tennie. Az írás közepe táján a szerzô félreérthetetlenül kimondja: "a történelmi horderejû modellváltásnak csak a huntingtoni civilizációs határvonaltól nyugatra elterülô Európában van esélye a megvalósulásra", végül mégis arra a következtetésre jut, hogy "ma, 1918 óta elôször megteremtôdtek a feltételei a tényleges kompromisszumnak" (kiemelés tôlem), azaz a szóban forgó "történelmi horderejû modellváltás" romániai megvalósításának.

Ha az utóbbi tétel valóban helyes, a huntingtoni teória nem csupán "a részletek, a finomabb árnyalatok" figyelmen kívül hagyása miatt lenne korlátozott érvényû, hanem úgy, ahogy van, bizonyulna érvénytelennek, hiszen az "inkompatibilitás" épp a két "civilizáció" legélesebb ütközési zónájában, Erdélyben bizonyulna történetfilozófiai elôitéletnek.

Miért teszi Molnár Gusztáv mégis ezt a saját gondolatmenete alapján is érvénytelen teóriát érvényesnek szánt töprengései alapjává? Nehéz lenne megmondani. Csak nem azért, mert Huntington "geopolitikai logikájából" az a napnál világosabb következtetés adódik, hogy az "elitista regáti értelmiségnek" két választása van: vagy elfogadja a huntingtoni logikát s szakít ortodox elfajulásaival, vagy azt a tényt fogadja el, hogy – tetszik ez neki vagy nem tetszik – le kell mondania Erdélyrôl? Azaz, ennek a román értelmiségnek, mely nekünk magyaroknak annyi borsot tört az orrunk alá, ránk erôszakolva nemzeti ideológiáját, kontinuitáselméletét, nyelvét stb., most végre ránk, magyarokra kell hallgatnia, mert a geopolitika logikája ezt követeli meg.

Az ilyen és hasonló (jobbára szövegmögöttes térben zajló) gondolatkísérletek a román értelmiség számára sajnos nem megkönnyítik, inkább megnehezítik a Nyugathoz való közeledést, hiszen az ilyen körülmények közt tényleg csupán a sajátos román lényeg feladása árán válhatna lehetségessé.

Márpedig a "történelmi horderejû modellváltás"-t lehetôvé tevô kompromisszumra, melyre "1918 óta" tényleg nem voltak még "ilyen jó esélyeink", csak akkor kerülhet sor, ha az erdélyi és a regáti román értelmiség egyaránt megszabadulhat azoktól a – korántsem mindenben megalapozatlan – szorongásaitól, melyek a belsô és a külsô integráció egymással szervesen összefüggô folyamatait ma nagyrészt még elfogadhatatlanná teszik számára.

A Huntington-féle "inkompatibilitások" kreálása nem vezethet semmi jóra. Ebben a fogalomban ugyanis nemcsak az újabb világméretû konfrontáció lehetôsége rejlik benne, de annak a megkerülhetetlen szükségszerûsége is. A nyugati civilizációval inkompatibilis ortodoxoknak a szintén inkompatibilis muszlimokkal és buddhistákkal kell csupán összefogniuk (lásd Oroszország és Irán közeledését), hogy ismét ott tartsunk, ahonnan elindultunk, az elsô és feltehetôleg utolsó atomkatasztrófa réménél.

Az ilyenszerû kísérletek annál is érthetetlenebbek, mert az Európai Unió és a nyugati világ, mely ma már semmi körülmények közt sem szigetelheti el magát a világ többi részétôl, csak akkor teremtheti meg belsô egyensúlyát, ha a különbözôség, az ellentétek, a konfliktusok rugalmas kezelésére, a verseny és az együttmûködés megbízható kereteinek kialakítására válik képessé. Az új Európa és az új Világrendszer vagy ilyen lesz, vagy nem lesz semmilyen.

Ezt a folyamatot a Hungtiton-féle geopolitikusok tetszetôs teóriái nem csupán késleltethetik, de krízishelyzetben akár meg is torpedózhatják. Márpedig a válsághelyzet a nyakunkon van. A környezetszennyezés, a Föld erôforrásainak kimerülése elôbb-utóbb az Egyesült Államokat és szövetségeseit egyértelmû döntéshelyzet elé állítja: vagy a kultúrák és civilizációk kompatibilitásának elvére alapozott önkorlátozó együttmûködés stratégiája mellett voksolnak, vagy a katonai tömbök logikáját érvényesítve, vélt vagy valódi erejük birtokában megkísérlik ráerôszakolni akaratukat partnereikre és ellenfeleikre.

Huntington inkompatibilitásteóriája az utóbbi, hosszú távon nézetem szerint katasztrofális alternatívát vetíti elôre. Sajnos!