Fábián Ernô
Észrevételek az erdélyi kérdésrôl
Az erdélyi kérdést, az önrendelkezést az 1989-es fordulat napjaiban kellett volna tisztázni. A magyarság vezetôi viszont a szervezetet és a mozgalmat szinte beolvasztották a Frontba: a kommunisták csatlakoztak a kommunistákhoz.
Molnár Gusztáv vitaindító tanulmánya az erdélyi kérdésrôl a civilizációk összeütközéseit taglalja Samuel Huntingtont idézve. Huntington The Clash of Civilization (1993) c. írása felújította a régi igazságot a civilizációk küzdelmérôl. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Leo Frobenius a lényegi típusokról vagy Claude Lévi-Strauss a Faj és történelemben, aki szerint a haladás elôfeltétele a civilizációs sokféleségben az ellentétes áramlatok törekvése az egységesedésre. Viszont a civilizációs összeütközések történelemmeghatározó hatását nem lehet kizárólagosnak tekinteni a globalizálódó világban.
Huntington Erdélyt a nyugati civilizációhoz tartozónak tekinti teljesen megalapozottan, hiszen hogy más példával ne éljek a gótikus stílus is szigorúan kijelöli a nyugati és a keleti civilizáció közötti határt Brassóig és Gelencig. Szûcs Jenô klasszikussá vált tanulmánya is (Vázlat Európa három történeti régiójáról, 1983) kiemeli a Kárpátok vonalát kultúrhatárként.
Aláhúznám mind e mellett, hogy az egyes civilizációk közötti különbségek nem csupán létezô differenciák, hanem alapvetôk is. Az egyes nemzetek és népek sajátos arculatát elsôsorban a történelmük, nyelvük, valamint a bevett vallásaik közötti különbözôségek adják meg. A sûrûsödô interakciók tudatosítják a saját "civilizációs csoport másoktól eltérô karakterjegyeit, más szóval fokozzák a civilizációs hovatartozás tudatát". A legfontosabb civilizációk a hindu, a muzulmán, a szláv-ortodox, a nyugati keresztény, a japán, a konfuciánus, a latin-amerikai, valamint az afrikai civilizációk. A közöttük kialakult törésvonalak és konfliktusok meghatározóak lehetnek a történelem további fejlôdése során.
Az ember által eddig feltérképezett történelem is bô tárházát nyújtja a civilizációk közötti alapvetô konfliktusok példáinak: ilyen volt a rómaiak és a karthágóiak, az arabok és az európaiak harca (Poitiers, 732, amikor is az európai civilizációnak sikerült visszavernie az arabok hegemonisztikus törekvéseit). De említhetô Aetius és Attila küzdelme (Mauricusmezô, 451) vagyis a hungermán és a rómaigermán kultúra összeütközése (melynek kimenetele alapvetôen meghatározta a késôbbi európai civilizáció fejlôdését) vagy a kínaiak és a török népek összeütközései, melyeknek folyománya volt, hogy megépült a szintén történelmi jelentôségû és távlati kihatású kínai nagy fal.
A huntingtoni ihletettségû történelemszemlélet paradigmájában talán a legfontosabb példa az európai királyságok (a kereszténység képviselôi) ütközése a török birodalommal (iszlám). Mátyás király humanista tudósa, Bonfini azt vallotta, hogy Isten rendelte úgy, hogy a szittya faj legyen a makacs védôje a keresztény hitnek. Hasonlóan vélekedett Laskai Osvát is (Temesvári Pelbárt tanítványa), aki azt hirdette, hogy a magyarságot Isten adta pajzsul az Antikrisztust megtestesítô törökök ellen. Luther Márton és a magyar prédikátorok a törökök hadi sikereit azzal magyarázták, hogy a török veszedelem Isten büntetése népeink bûneiért. "Íme, közöttünk vagyon bálványozás, gyilkosság, fertelmesség, hitötlenség és mindenféle gonoszság."1 A két világ, a kereszténység és az iszlám közötti összeütközés kétségtelenül civilizációs eredetû volt, a "mi" és "ôk", az ellenségek és barátok (Carl Smitt) között húzódó törésvonalat etnikai és vallási terminusokkal lehet definiálni.
A nyugati kereszténység és az ortodoxia világ- és társadalomszemlélete közötti különbségrôl Nyikoláj Bergyejev írja a következôket: "Mint minden orosz vallásos gondolkodó, Dosztojevszkij is ellensége volt a »burzsoá« civilizációnak. És ellensége volt Nyugat-Európának, amennyiben ott gyôzedelmeskedett a »burzsoá civilizáció«."2
Az országhatárok némelykor elvesztik jelentôségüket, s a konfliktusok egy-egy ország határain belül fellelhetô (sokszor törzsi) kultúrák között alakulnak ki. E konfliktusok meghatározó ereje a legtöbb esetben az etnicitás. Az örmények és az azeriek közötti ellentét nagymértékben visszavezethetô ez utóbbiak török eredetére és muzulmán hitére. Az örmények akik ellen a törökök emlékezetes brutalitással támadtak az elsô világháborúban természetes szövetségesei indoeurópai rokonaiknak. Ugyanakkor egy iszlám országban végbemenô, modernizációt célzó vagyis a nyugati civilizáció részleges importjával járó átfogó társadalmi reform, mint amilyen Kemal Atatürk reformprogramja volt, nemcsak országon belül vált ki ellenállást, hanem azon kívül is.
Szíria, Irak, Jordánia, Algéria és más arab államok határai gyakran ellentmondásban állnak a kulturális és politikai realitással. Az Öböl-háborúban a nyugatiak sikeresen kihasználták az iszlám egyes csoportjait egymás ellen.
A jaltai rendezés nyomán térségünkben kialakultak ún. imaginárius nemzetek (a jugoszláv vagy a csehszlovák nemzet), melyek alapját egy hasonlóan imaginárius talapzatú, de annál reálisabb nemzetállam volt hivatott megteremteni. A kreált nemzettudat központi indoktrinációja nem járt sikerrel, külsô körülmények változásával ezek a mesterséges államok viszonylag rövid idô alatt széthullottak, bizonyítva, hogy államot csak egy alapfokú civilizációs homogenitásra lehet építeni. A szerbek, a horvátok és a bosnyákok különálló etnikai népességet alkottak, és egész történelmük során harcban álltak egymással. Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy nyelvük lényegében nem különbözik, egyazon nyelv nyelvjárásának fogható fel. Alapvetô kulturális különbségeik a vallásukra vezethetôk vissza: a horvátok a nyugati kereszténység részét képezik, a szerbek az ortodoxia kultúrköréhez tartoznak, míg a bosnyákok mohamedánok.
Az etnikai elem által dominált, illetve involvált konfliktusok az egész világra kiterjednek Ázsiától Afrikáig. Ruandában és Burundiban a tuszik és a hutuk egy nyelven ugyanazon vallási szertartásokat végzik, a törzsi ellentétek mégis újra és újra fellángolnak. Az afrikai országok az etnikailag sokszínû államnemzeteiket nem tudták megerôsíteni s az egyes etnoszok sorra autonómiát követelnek maguknak: a nemzeti kisebbségek és az anyaország nélküli etnoszok önrendelkezési törekvései e kollektívumok felnôttkorba érkezését igazolják.
Ugyanakkor a posztmodern európai civilizáció küszöbén az olyan fogalmakat, mint nemzet, nép, állam, nemzetállam, újszerûen kell értelmezni és alkalmazni az új meghatározásnak megfelelôen. A belátható történelmi távlatban az endogámia veszíthet az erejébôl, de a connubium (házasság és családi kötelék), valamint a commensurabilis (közös) kulturális és társadalmi tevékenység továbbra is a nemzetek stabilitását adó, közösségmeghatározó erôk lesznek.
Korunkban szakítani lehet az ok-okozat típusú lineáris gondolkodással. A francia racionalizmus (Descartes) egykorú a modern nemzetekkel. A racionalizmus túlhajtása révén társadalomfilozófiai síkon is a partikuláris beolvad az univerzálisba, az individuumot alávetik a nemzetállamnak, a polgár és a politikai hatalom közötti gazdag közvetítô réteg fókuszon kívül kerül. A nemzet és az állam összeolvadt, a folyamat terméke a sokat dicsért és sokat bírált nemzetállam. A francia nemzetépítési modell az egész kontinentális Európára hatással volt, s különösen a balkáni térségben szolgált híven követendô példaképül. Románia 1923-as francia ihletettségû alkotmánya, mely leszögezi, hogy az ország "egységes és oszthatatlan nemzeti állam", alapkoncepciójában ma is érvényes: az 1991-es alkotmány is adós a kisebbségek államalkotó tényezôkénti elismerésével. Az új keletû meghatározás szerint Románia "szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam".
A mai gazdasági és társadalmi viszonyok között a nemzetállamok vezetô elitje nem tudja már fenntartani a keynes-i gazdaságelmélet alaptéziseit, az állami beavatkozás, a protekcionista gazdaságpolitika leépülôben van. A nemzetállamok lemondanak szuverenitásuk egyre nagyobb részérôl, globális intézmények, regionális szervezôdések alakulnak, erôsödnek az önkormányzatok. A nyugati civilizációban e folyamat keretén belül egyre finomítják az egyes kiépült autonómiaformákat. Olyan államok is elismerik az autonómia létjogosultságát, mint például a francia államszervezési hagyományt követô Spanyolország, ahol létrehozták a katalóniai és a baszk önkormányzatokat. Katalónia és Baszkföld tartomány megválasztotta saját kormányát és parlamentjét, s fejlôdésben mára megelôzte az összes többi tartományt. Euskadiban, ahol a 2,1 millió lakos kétharmada baszknak vallja magát, két regionális TV mûködik, négy rádió sugároz mûsorokat. Gazdasági és pénzügyi kérdésekben a baszk kormányok a madridi kabinettel ötévente megújítják a szerzôdéseket. A baszk nyelvet (a spanyol nyelvvel semmi rokonságot nem mutató indoeurópai nyelv, feltehetôleg kaukázusi eredetû) csak egynegyedük használja, mégis a baszk nemzettudat egyik legfontosabb eleme.
De hivatkozhatunk más európai példákra is. Az Egyesült Királyság két történelmi tartománya, Skócia és Wales létrehozta saját önkormányzatát, mely komoly kompetenciakörökkel bír a közigazgatás, közrendészet, közlekedés, egészségügy és oktatás területein. Az edinburghi parlament mellett a skóciai képviselôk (72 fô) részt vesznek a westminsteri parlament munkájában, és így beleszólásuk van a királyság ügyeibe is. Németországban, ahol a regionalizmusnak évszázados hagyományai vannak, a második világháború után a tartományok széles jogkörrel bírnak az államélet majd minden területén, s az ország ilyetén megszervezése bizonnyal hozzájárul a Szövetségi Köztársaság gazdasági és politikai sikereihez.
Nyugat-Európában tehát a regionalizmus és a devolúció egyre nagyobb teret hódító államszervezési elv. Kelet-Európában fordított tendencia tapasztalható: Szerbiában éppúgy fellépnek az autonómiatörekvések ellen, akadályozzák a Vajdaság, a Szabdzsák, Kosovo önállósodási törekvéseit, mint ahogy a román nacionalisták is mindent elkövetnek az önkormányzás elvének gyakorlatba ültetése ellen. Arnold Toynbee (még 1915-ben) írta találóan, hogy a primitív népek kiirtják a kisebbségeiket, a kulturált népek gyûjtik a kisebbségek elégedettségének jeleit.
A román nacionalisták a székely megyéket tekintik legfôbb célpontjuknak... Túlzás nélkül állítható, hogy a román hatalom békeidôben katonai megszállás alatt tartja a Székelyföldet. Még a mostani demokrata kormány sem változtatott ezen semmit, sôt, a szólamok mögött rejtetten egyes esetekben nyíltan is, lásd Cserehát folytatja a Székelyföld elrománosítását. Holott a Székelyföld történelmi tradíciói az önkormányzat tekintetében európai mintául szolgálhatnának, a kialakult tájegységek (székek) szinte kínálják magukat az adminisztráció és önkormányzat széttagolására. Erdélyben két politikai világ ütközik: az európai, katolikus-protestáns és a balkáni, bizánci-ortodox. Ez utóbbi mindent megtesz az elôbbi gazdag önkormányzati tradícióinak felszámolására. Érdemes végigtekinteni vázlatosan Erdély történelmén az önkormányzás szempontjából.
Erdély Szent Istvántól a magyar keresztény államiság részét alkotta, de a magyar királyságon belül mindig különleges státussal rendelkezett, államszervezésében a kezdettôl fogva jelen voltak a különbözô szintû autonómiaformák. A románok elôdei évszázadokon át vándoroltak a Balkán és a Kárpátok hegyes-völgyes vidékein. A 13. század elején a keleti kereszténység hívei lettek, közvetlenül a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá tartoztak, egyházaik liturgikus nyelve pedig a bolgár egyház nyelve lett. A magyarországi tatárdúlás után IV. Béla király újjászervezte többek között a Szörényi bánságot s letelepítette a románokat, akiknek határôr szerepet szánt. A kenézségek rendszerét a magyar király hozta létre. A magyar államszervezésben nem csak Erdélyben Szent István korától jelen van az önkormányzati gondolat. Elsô királyunk egyik rendelkezése szerint "minden nép saját törvényei szerint él". Nem részletezzük az Andreanum (1224) tartalmát s a szászság önkormányzását. Elég itt annyi, hogy az egész szász nép egy közigazgatási egységet alkotott, amelynek élén a szász gróf, majd késôbb a szebeni polgármester állott. Az ország más vidékein is fellelhetôk voltak az eredet, a hagyományok, szokások, rítusok alapján a többségtôl magukat megkülönböztetô közösségek önkormányzatai. Így a kunságnak is megvolt a maga önállósága, amit 1279-ben írásban is rögzítettek. Tíz fôemberük "népük szokása szerint" tette le az esküt s irányította a közösség életét. Az alán eredetû jászok egy 1323. évi királyi oklevél alapján a katonai szolgálat fejében szintén önkormányzati jogokat kaptak.
Visszatérve a románok letelepítésére: a folyamatot kenézek és vajdák irányították, tiszteletben tartva a letelepítendô közösség saját jogszokásait ("mores, leges Olachorum"). A román "önkormányzat" rendszerén belül az uradalmak (Máramaros, Hunyad, Temes, Krassó, Szörény) és a falvak különbözô önállósági fokozatokat értek el, egymással össze nem függô népi csoportok helyi jogszokásai szabályozták elsôsorban az életüket. A vajdák és a kenézek határozottan elkülönültek a közrománoktól, akiket jobbágyoknak tekintettek és különbözô szolgáltatásokra kényszerítettek.
A mohácsi vereség után megalakult az erdélyi állam, mely minden túlzás nélkül a magyarság önálló állama lett. Bocskai végrendeletében szabatosan és világosan kifejtette az erdélyi állam filozófiáját: "Valameddig pedig a magyar korona ott fenn, nálunknál erôsebb nemzetiségnél, a németnél lészen, és a magyar királyság is a németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy magyar fejedelmet Erdélyben fenntartani, mert nékik is oltalmukra, javukra lészen. Ha pedig Isten azt adná, hogy a magyar korona Magyarországban magyar kézhez kelne egy koronás király alá, úgy az erdélyieket is intjük: nemhogy attól elszakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sôt segéljék tehetségek szerint és egyenlô értelembôl, azon korona alá a régi mód szerint adják magukat." 1606-ban Bocskai jónak látta a kiegyezést Béccsel. A békeszerzôdésnek megfelelôen megkapta Erdélyt és a Részeket, valamint Ugocsa, Bereg és Szatmár vármegyéket. A fejedelemség aranykora Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának idejére tehetô, amelyben a török kor, a "másfél század önmagát felülmúló értelmet nyert" s maga volt a "viharokra emelt nyárderû" (Németh László). Mihály Vitéznek nem volt semmi köze az erdélyi államisághoz, a balkáni condottiere a császár szolgálatában teljesítette a parancsokat. Az erdélyi fejedelemség hanyatlását következôen az erdélyi három nemzet kivívta állama viszonylagos önkormányzását, a Diploma Leopoldinum elismerte Erdély sajátos státusát a Habsburg-birodalmon belül.
Az államnemzetek és a nemzetállamok korában Erdélyt a magyar, majd a román királyságokhoz csatolták lényegében minden feltétel nélkül. Kétségtelen, hogy a magyar vezetés is hibázott, mikor 1867 után felszámolta az erdélyi autonómiák intézményeinek nagy részét.
Az elsô világháború utáni békerendszer értelmében Erdély a román királyság része lett. A délromán dominanciájú vezetô elit Erdély s a többi megszerzett terület (Besszarábia, Bukovina, Dobrudzsa) ókirályságba való beolvasztása mellett döntött az ország egyébként igencsak kézenfekvô föderalizálása helyett. A balkáni politika az új országrészeket, köztük az etnikailag és kulturálisan sokszínû Erdélyt, ad normam aliarum provinciarum tekintette. A "román nép egységesítésének" eszméjétôl vezetve, a centralizált hatalom elsôsorban a kisebbségek ellen lépett fel. A sokat emlegetett 1923-as alkotmány a kisebbségek kollektív jogairól egyáltalán nem tesz említést, pedig részint a román politikai elit által alapjaiban mindmáig felvállalt gyulafehérvári nyilatkozat is tartalmazta az erdélyi kisebbségek önkormányzati jogait, részint pedig a békeszerzôdés is kötelezte a románságot a székelyek vallási és iskolai önkormányzati jogainak tiszteletben tartására. Jellemzô a román etnokratikus felfogásra, hogy amikor a református püspök Makkai Sándor a magyarok jogorvoslata érdekében lépett fel, Averescu tábornok miniszterelnökként azzal fogadta a delegációt, hogy ismeretei szerint nem is létezik magyar kisebbség Romániában, tudtával itt csak románok élnek. Másik jellemzô példa (a sor sajnos folytatható) az Anghelescu nevével fémjelzett intézkedés, mely a román állami iskolák fenntartási költségeit az egyes érintett közösségekre hárította. Hamisítatlan balkáni módszer: a magyarsággal fizettették meg saját gyermekeik elnemzetietlenítését. A románosító célzattal létrehozott kultúrzónákra kinevezett tanítók másfélszeres fizetést és tíz hektár földet kaptak. A második világháború idején a GufencuTilea-féle emigráns csoport az erdélyi magyarság kitelepítését javasolta a nagyhatalmaknak. Az 1944-es augusztusi puccsot követôen pedig az ötletet felvállalták a parasztpártiak és a liberálisok is.
A kommunista rezsim alatt a kisebbségek számára nyújtott engedményeket (melyek eredeti célja minden bizonnyal taktikai volt a párizsi békeszerzôdésre való tekintettel) fokozatosan visszavonták, s mindenben visszatértek a totális centralizált állam modelljéhez. A németeket és a zsidókat szó szerint eladták anyaországaiknak. A kisebbségellenes kurzus folytatódott a 89-es események után is.
A múlt évi választás jelentôs fordulat volt ugyan az ország életében, de a magyarságnak nagy reményei nem lehetnek. A "demokratikus" pártok sem sokkal érzékenyebbek elôdeiknél a föderatív, ill. devolúciós elképzelésekre, decentralizációs törekvéseik óvatosak és erôtlenek, az autonómia számukra is vörös posztó: politikai világképük meghatározó eleme a francia nemzetállami modellhez való ragaszkodás. A magyarság irányában tett ígéreteiket pedig sorra megszegik, elég csak a Bolyai Egyetem sorsára vagy a tanügyi törvényre gondolni.
A magyarság politikai képviseletének vitathatatlan felelôssége, hogy egyértelmûen artikulálja Erdély, illetve az erdélyi magyarság sorsára vonatkozó elképzeléseit a román politikum és a nagyvilág felé. El kell dönteni, hogy elfogadjuk-e az elfogadhatatlant, az ún. enklávéban való létet és a szórványokban való vegetálást, vagy ragaszkodunk eurokonform autonómiatörekvéseinkhez s kitartunk az erdélyi magyarság önkormányzati jogainak kivívása mellett.
1 Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól. Sárvár 1602.
2 Nyikolaj Bargyejev: Dosztojevszkij világszemlélete. 1923.
|