Bárdi Nándor
Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma*
Három rendezési terv az elsô világháború után
Az "erdélyi kérdés" kifejezésen két nagyobb problémakört értünk. Egyrészt Erdély állami hovatartozásának kérdése (Románia vagy Magyarország része avagy önálló), másrészt a régió nemzetiségi problémái tartoznak ide.
Az 1918 utáni erdélyi magyar kisebbségpolitikai jövôképekben két középtávú stratégia fogalmazódott meg. Az egyik Erdély autonómiájában gondolkodott Románián belül, a másik pedig magyar nemzeti autonómiában.1 Az utóbbiak között voltak a nemzeti kataszter alapján kultúrautonómiára épülô tervek, illetve a területi elvre, valamint a kisebbségvédelmi szerzôdés 11. §-a jogára hivatkozó székely autonómiaelképzelések.2
A romániai németség az egyetemes németség részeként nemzeti autonómiájának megvédésére és belsô erôsítésére törekedett.3
A többségi románságon belül Nagy-Románia létrejöttét illetôen két álláspont létezett. A Liberális Párt által meghatározott ókirályságbeli politikai élet – némileg leegyszerûsítve – a román hadsereg hódításának tekintette Erdély megszerzését. Így jogosnak vélte, hogy befolyását és igazgatási modelljét ide is kiterjessze. Az erdélyi román nemzeti mozgalom képviselôi ellenben saját tevékenységük eredményének tekintették az egyesülést. A régió fejlettségére hivatkozva akarták megôrizni a közigazgatás közép-európai hagyományait.4
Az erdélyi románság (a Nemzeti Parasztpárt és erdélyi elôzményének) álláspontja ellentmondásos. A volt magyarországi román politikusok, értelmiségiek egyszerre szerették volna megôrizni a dualizmus korában kialakult közigazgatási modellt és ezzel együtt elfoglalni a helyi és szakigazgatási pozíciókat. Csakhogy ehhez nem rendelkeztek elegendô szakemberrel, és a városok nemzetiségi viszonyai, a kisebbségek gazdasági és kulturális dominanciája miatt ezt csak a regáti, központosított és a pillanatnyi politikai érdekeknek alárendelt közigazgatási mintákat képviselô bukaresti támogatással tudták megvalósítani. Így alakul ki az a helyzet, hogy Iuliu Maniu a kisebbségi kérdésben gyakorlatilag az 1868-as magyarországi nemzetiségi törvény alapjára helyezkedett, a közigazgatásban pedig a világháború elôtti (önkormányzati, szakigazgatási, morális) viszonyokat tekintették mértékadónak. Az ezzel kapcsolatos politikai megnyilatkozásaikat tekinti a korabeli publicisztika erdélyi regionalizmusnak.5
Mivel Gyárfás Elemér és Hermann Müller tervezetének – eddigi kutatásaim szerint – nem volt nagyobb visszhangja, illetve mivel Romul Boila elképzelése a legkidolgozottabb, elsôsorban ennek hátterét szeretném bemutatni.
Az eredménytelen aradi tárgyalások, majd a román csapatoknak a belgrádi szerzôdés értelmében engedélyezett erdélyi bevonulása után, 1918. november 24-én a Román Nemzeti Tanács (RNT) körlevelében állást foglalt Magyarország románok lakta területeinek Romániához való csatlakozása mellett.6 Az ennek megerôsítésére összehívott gyulafehérvári nagygyûlésen kellett dönteni arról, hogy ez milyen formában menjen végbe: Erdély avagy a nemzetiségek autonómiájával vagy anélkül. Az RNT-t alkotó szociáldemokraták és nemzeti pártiak között kompromisszum jött létre. Az elôbbi párt képviselôi elálltak a köztársaság követelésétôl, míg a nemzeti párti vezetôk vállalták az egyesülés lassítását a kivívandó demokratikus rendszer megteremtése érdekében. Vasile Goldis szerint: "Románia teljes autonómiát ad nekünk addig az ideig, amíg a Román királyság régi területén a demokratikus átalakulás meg nem történik. Romániával közös lesz a hadügy, külügy és a pénzügy."7 Mindezt az osztrák Reichsrathoz hasonló keretek között képzelték el. A nagygyûlés elôestéjén ugyancsak Goldis dolgozta ki a határozati javaslat egyik változatát. Ebben az adott politikai helyzetbôl és a magyarországi, illetve romániai eltérô történelmi fejlôdésbôl adódó konfliktusok megelôzése érdekében autonómiát biztosított volna a követelt területeknek. Ennek kereteit és tartalmát pedig a terület lakói (tehát nem csak a románság) által megválasztott alkotmányozó gyûlés határozná meg.8 A november 30-i elôzetes vita e körül, a III. pontról folyt. Míg a szocialisták ezt az autonomista álláspontot képviselték, azzal érvelve, hogy nem akarnak visszalépni egy kevésbé demokratikus intézményrendszerbe, addig a Romániából visszatért emigránsok, valamint Vaida-Voevod és Maniu a feltétel nélküli egyesülést támogatta. A kompromisszum eredményeként a határozatban bent maradtak a szociáldemokraták társadalmi reformkövetelései, és a II. pontban a "nemzetgyûlés az általános választói jog alapján választandó alkotmányozó gyûlés összeüléséig ideiglenes autonómiát tart fenn e területek lakosai számára".9 Ennek alapján választott meg a nagygyûlés egy nagytanácsot, amely december 2-án 15 tagú bizottságra ruházta át jogait. Ez az erdélyi Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) 1920 áprilisáig mûködött, Nagyszebenben, majd Kolozsváron Iuliu Maniu vezetésével. A román király a gyulafehérvári határozatoknak csak az elsô pontját (a románok lakta magyarországi területek egyesülését Romániával) iktatta törvénybe (december 24-én). Ugyanakkor a Consiliu Dirigent hatáskörét is szabályozták, a királyi kormány hatáskörébe utalták a kül- és hadügyet, a vasút-, posta-, távirat-, telegráf- és vámügyeket, a bankjegyforgalmat, a kölcsönügyeket és az állambiztonsági szervek irányítását. Egyben megbízták az új választási rendszer és az agrárreform kidolgozásával.
Az új kormányzatban tárca nélküli miniszter képviselte az erdélyi ügyeket. A gyulafehérvári határozatok kisebbségpolitikai szempontból legfontosabb III/1. pontját bár nem emelték törvényerôre, de így is a legtöbb értelmezési vita ehhez kapcsolódott. "Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebelébôl választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot."10 Magyar részrôl ezt az erdélyi kisebbségek mint jogalanyok elismeréseként és ebbôl kiindulva nemzeti autonómiára tett ígéretként értelmezték. Mindezt Iuliu Maniu többször cáfolta.11
A Consiliu Dirigent – a már említett keretek között – másfél évig kormányozta Erdélyt. Törvényhozó szerv hiányában rendeletekkel irányított. Meghagyták a régi magyar törvényeket, köztük az 1868-as nemzetiségi törvényt (a "magyar" kifejezést románra változtatva), de felfüggesztették a megyei és községi önkormányzatokat, és a tisztviselôket kinevezett alkalmazottakká tették.12 Mindezt ideiglenesnek tekintették, arra az idôre, míg az erdélyi közigazgatást román nemzetiségû tisztviselôi kar veszi át. Ebben is megmutatkozott a Consiliu Dirigent kettôssége. A regionális, különálló hatalmi szervnek az volt a funkciója, hogy még a békeszerzôdés aláírása és ratifikálása elôtt érvényesítse a román nemzeti érdekeket a megszállt kelet-magyarországi területeken, ahol a helyi közigazgatásban, a városi lakosság körében döntô volt a magyar és német polgárság túlsúlya. Ekkor került sor – a békeszerzôdés aláírása elôtt – a román királyra esküt nem tett tisztviselôk elbocsátására, a kényszerbérletekre, lakásrekvirálásokra, az ostromállapot bevezetésére, a magyar állami iskolák elvételére. Közben – mint már említettük – az erdélyi román vezetôk alapvetôen az Osztrák–Magyar Monarchia közigazgatását és nemzetiségpolitikáját tekintették mértékadónak, a régióban magyar helyett román dominancia megteremtésével.13
A Consiliu Dirigent megszüntetése (1920. április 10.) után vezértitkárságokat, majd vezérigazgatóságokat szerveztek az erdélyi ügyek kezelésére. Ezek minisztériumi megbízottakkal együtt ún. Egységesítô Bizottságot képeztek, de ezen túl Bukarestben még mûködött a "Csatolt Területek Közigazgatási és Egységesítô Államtitkársága" is. A több központú és változó közigazgatási irányításon túl külön problémát jelentett a magyar törvények érvényessége, amit az ókirályságban nem ismertek. S ezt az összevisszaságot még csak fokozta, hogy az ostromállapotra való hivatkozással a katonai hatóságok révén gyakorlatilag bármilyen helyi ügybe be lehetett avatkozni.14 Az erdélyi románság nem tudta feltölteni a megüresedett közigazgatási állásokat megfelelô felkészültségû szakemberrel, illetve az Averescu- (1921–22), majd a Brãtianu- (1922–28) kormányzat révén tömegesen érkezô, a kormánypártokhoz kötôdô, óromániai, alulképzett, a helyi viszonyokat nem ismerô tisztviselôk miatt a régió igazgatásának színvonala jelentôsen visszaesett. A közigazgatás zavarosságát növelte, hogy számtalan, különbözô jogkörû rendelettel (miniszterek, osztályvezetôk, prefektusok, szolgabírák, hadtestparancsnokok, csendôrparancsnokok...) próbáltak úrrá lenni a helyzeten a polgári és katonai hatóságok. Az erdélyi román politikusok mindezt a régi államkeretben megszokott viszonyokhoz hasonlították, és csalódtak az egyesüléshez fûzött reményeikben.15 Nemcsak az országos politikában, de a regionális pozíciókban sem sikerült érdekeiket érvényesíteni. Ebben a helyzetben az erdélyi románság külön pártalakulatát megôrizte. Az ókirályságbeli Averescu-féle Néppárt és a Liberális Párt is csak a kisebbségi pártokkal kötött paktumok vagy választási visszaélések révén tudott Erdélyben a Nemzeti Párttal, majd a Nemzeti Parasztpárttal szemben szavazatokat szerezni. Az ókirályságbeli minták alapján folyó egységesítéssel, pontosabban centralizálással szemben Vaida-Voevod 1922-ben a regionalizmus és a decentralizáció híveként sorolta kívánságait: "1. alkotmányos és demokratikus kormányzat – abszolút monarchia helyett; 2. parlamenti – s nem oligarchikus kormányzat; 3. egység, decentralizáció alapján, azaz »regionalizmus« – és nem erôszakolt centralizáció."16 Elégedetlenségüket nemcsak sajtópolémiákban, parlamenti beszédekben, hanem nyilvános, nagy hatású szimbolikus gesztusokban is kifejezték. A liberális kormányzat törvénytelenségei és korrupciója miatt a Nemzeti Párt tagjai nem vettek részt a gyulafehérvári királyi koronázáson (1922. szeptember) és Avram Iancu születésének százéves évfordulós ünnepségén. Az 1923-as alkotmány vitájában sem vettek részt, az elôzô évi választási visszaélésekkel létrejött parlamenti összetétel ellen tiltakozva.
Az 1923-as alkotmány szerint a közigazgatás alapja a vármegye és a község, ezek intézményes mûködését külön törvényekben szándékoztak szabályozni, amelyek alapjaként a közigazgatási decentralizációt nevezték meg (108. §). Erre azonban a pártpolitikai harcok miatt nem került sor: minden hatalomra került párt saját érdekeinek megfelelôen szervezte át a közigazgatást.17
A Liberális Párt által kidolgozott 1925. júniusi, a közigazgatás egységesítésérôl szóló törvény megszüntette Erdély közigazgatási különállását, a volt magyar törvények érvényességét, lehetôvé tette a megyehatárok, megyeközpontok politikai célú megváltoztatását, nem biztosította a kisebbségi nyelvek használatát a községi tanácsokban.18 A törvényt a parlamentben beterjesztô kormánypárt az egységesítést a nemzeti történelem betetôzésének tartotta, Vintila Brãtianu, a Liberális Párt egyik vezetôje pedig az autonómiát és az önkormányzatiságot csak az ellenséges állammal szemben látta szükségesnek.19 A Nemzeti Párt a javaslatról megállapította, hogy "elfogadhatatlan, flagráns ellentétben áll egy modern közigazgatás elveivel, amely a helyi önkormányzat demokratikus eszméin nyugszik".20 A törvény parlamenti vitájában Iuliu Maniu megállapította: "Nem lehet elképzelni, hogy akár Erdély, akár Bukovina vagy Besszarábia lakossága belenyugodjék abba, hogy elvegyék önkormányzatát, amelyhez minden tradíciójuk köti, s amelyhez minden kívánságuk teljesítésének lehetôsége fûzôdött. A feladat könnyû: egyfelôl a román állam politikai egysége, másfelôl decentralizáció, helyi önkormányzat."21 1925-ben, a közigazgatási törvény elfogadása és Nagy-Románia elsô helyhatósági választása idôszakában élénk vita alakult ki az erdélyi regionalizmusról. De arról, hogy milyen módon intézményesüljenek a területi sajátosságok, egyedül Dan Sever – az erdélyi Nemzeti Párt titkára – nyilatkozott: tartományi igazgatóságokat kell felállítani.22
1926. február 17–20-án tartották meg a helyhatósági választásokat. Erdélyben a romániai Országos Magyar Párt a kormányzó Liberális Párttal indult közös listán (a 49 erdélyi városból 30-ban) és gyôztek. A magyarok megfelelô önkormányzati képviselethez jutottak a települések és a megyék szintjén, Brãtianuék pedig ezzel megakadályozták, hogy a Nemzeti Párt erôs helyi hatalmi bázishoz jusson.23
Az 1928. decemberi választásokon gyôztes Nemzeti Parasztpárt már a következô év tavaszán benyújtotta közigazgatási törvényjavaslatát. Az eredeti tervezetben még valóságos tartományi autonómiáról volt szó, de a törvényhozási tanács (Consiliul Superior Administrativ)24 – mivel az 1923-as alkotmány csak megyékrôl és községekrôl szól – ezt kiüresítette "megyeszövetségekké". A törvényhozásnak benyújtott változatban a megye és a kormány közé beiktatott kerület intézménye szerepelt. A megyéket hét "regiuni"-ba sorolták Bukarest, Iasi, Craiova, Cernãuti, Kisinyov, Temesvár és Kolozsvár központokkal.25 A reformot az ellenzék így is elutasította. A liberálisok szerint a tartományi autonómiával a nemzet egységének kialakulását hátráltatnák. Az Országos Magyar Párt legfôbb kifogása az volt, hogy meg sem említette a kisebbségeket, amelyeknek az erdélyi pozíciói különböztetik meg a régiót a regáttól.26 A törvényben meghirdetett decentralizáció és az elôzô törvénynél szélesebb helyi önkormányzat azonban nem érvényesülhetett, mert a községi, megyei, városi tanácsokat a kormányzat bármikor feloszlathatta és helyükbe idôközi bizottságokat nevezhetett ki.27 A Nemzeti Parasztpárt uralma után ez utóbbi vált általánossá, különösen a magyarok lakta területeken.28 Az önkormányzatok mûködését tovább korlátozta a kormányzat számára biztosított széles körû ellenôrzési és felügyeleti jog, valamint a tisztviselôk kiválasztását meghatározó hatósági megerôsítési és kinevezési jog. A kisebbségi kérdésre vonatkozó rendelkezések hiányát Maniu azzal magyarázta, hogy készülôben van egy külön kisebbségi törvény, [] amely majd rendezi a kérdést.29 Az elsôsorban erdélyiekbôl és besszarábiaiakból álló kormányzat néhány részmegoldáson túl (ostromállapot, sajtócenzúra megszüntetése, iskolai államsegély folyósítása, az esküt nem tett tisztviselôk nyugdíjának rendezése) nem hozott újat, inkább csak a kisebbségellenes politika enyhülését. Az ország súlyos társadalmi (korrupció, a liberális párti oligarchia továbbélése) és gazdasági (világválság, eladósodott parasztság) problémáira azonban ez a kormányzat sem tudott új válaszokat adni.30
Az 1931 tavaszán hatalomra került Iorga-kormányzat harcot indított mindenféle regionalizmus ellen, és rendszerré tette a választott tanácsok helyett a kormányzat által kinevezett idôközi bizottságok létrehozását. Maniu visszavonult, de a Nemzeti Parasztpárt újra ellenzékbe került politikusai folytatták a regáti politikával szembeni, elsôsorban sérelmi harcukat. Július 5-én Vaida-Voevod nagy beszédet mondott a pártvezetôség elôtt, és a régi magyar uralmat – mintegy hivatkozási alapként – összehasonlította a korabeli romániai kormányzattal.31 Itt nem volt szó Erdély autonómiájáról, de egy hónappal késôbb megjelent Romul Boila alább közreadandó, a decentralizáció elvére épülô tanulmánya. A tervezet két kulcsfogalma az államegység és az igazgatás. Az elôbbit azzal biztosítanák, hogy a külügy, hadügy, közlekedésügy, posta, távíró, távbeszélô, pénz- és vámügy, államkölcsönök, állambiztonság a központi törvényhozás és kormányzat jogkörébe van utalva. Ezt szolgálják az egységes törvények is. Azonban a külügy kivételével az elôbb felsorolt ügykörök igazgatása a tartományi szervekre tartozik. Bizonyos ügyekben pedig saját maga alakíthatja ki rendszerét (pl. közoktatásügy).
Az Országos Magyar Párt hivatalos lapja szerint "az alkotmánytervezet csak elméletben decentralizációs, azonban az elméleti decentralizációról csak félig-meddig akar lelépni a gyakorlati decentralizáció útjára. S itt is a tiszta demokrácia helyett a népek felé helyezett népnek a szupremáciáját helyezi el az elgondolás nyitjául".32 A párt szakértôi elemzése jóval differenciáltabb. A gyulafehérvári határozatokat és a kisebbségi szerzôdésben vállaltakat kéri számon a tervezettôl. Az elôbbibôl csak az egyházak egyenjogúsítását oldja meg a tervezet. Az 1919-es szerzôdés 10. §-ának a közsegélyezésre vonatkozó rendelkezésével és az elismert székely és szász közületeket a 11. §-ban megilletô vallási és iskolai autonómiával nem foglalkozik a Boila munkája. A tervezetnek több pontja ellentétes a kisebbségi jogokkal: a jog és az államhatalom eredetére vonatkozó 3. §; a tartományi diéta kizárólag román hivatalos nyelve, 120. §; a választási rendszer, amely nem engedi számarányuknak megfelelôen érvényesülni a kisebbségeket, 62. és 106. §-ok; az állampolgárságról szóló VII. fejezet nem rendezi a hontalanok helyzetét.33 A tanulmány a Nemzeti Parasztpárton belüli, az 1931. szeptemberi Patriában kibontakozó regionalista kampány ellenére nem vált a párt hivatalos dokumentumává. A liberális párti és a Iorga-kormányhoz közel álló sajtó mint a román állam egységével szemben álló törekvést mutatta be.34 Iuliu Maniu 1932. októberi új kormányalakításakor már fel sem merült a közigazgatás decentralizálása. A következô évben újra hatalomra kerülô liberális kormányzat kiiktatta a helyi önkormányzatokat, és a megyék élére kinevezett prefektusok hatáskörét növelte meg.
A román politikai élet egyrészt a gazdasági világválság; másrészt a király, a parlamenti pártok és a Vasgárda között folyó játszma hatására instabillá vált. Az 1932–33-ban indult antirevizionista és a "numerus valachicus" mozgalmak légkörében már fel sem merült a regionális és nemzetiségi ellentéteknek a közigazgatási decentralizációval való kezelése.
—————————————
* Ez a forrásközlés az OKTK 1332. sz. program, „Keleti Akció" keretében készült, vezetõje Diószegi László.
1 Az elsôt a politikai transzilvanizmus képviselôi támogatták (pl. Kós Károly és a Magyar Néppárt koncepciója), míg a romániai Országos Magyar Párt vezetése nemzeti autonómiát kívánt megvalósítani. Grandpierre Emil: Az erdélyi magyarság politikai küzdelmei az egységes Magyar Párt megalakulásáig. Magyar Szemle 1928. október. 130–136.
2 A két világháború közti rendezési tervek jegyzéke: Javaslatok, tervek, dokumentumok az erdélyi kérdés rendezésére 1918–1940. Magyar Kisebbség 1997. 1. sz. 80–84.
3 Erre vonatkozólag lásd a következô lapszámban Eiler Ferenc forrásközlését.
4 Az erdélyi román regionalizmussal kapcsolatos román nyelvû dokumentáció: Erdélyi román regionalista törekvések, fénymásolat-gyûjtemény TLA Közép-Európa Intézet Kv. 1170/97.
5 A két közigazgatási modell korabeli összehasonlítását adja Guilelmu ªorban: Administraþia Ardealului. É. és h.n. Az erdélyi románság regionalizmusát figyelô magyarországi szakértôk elsôsorban a hangzatos kijelentéseket gyûjtötték. [Komoly anyag található a Magyar Országos Levéltár (MOL) Erdélyi Sajtógyûjteményében K 610.] Jó példa erre a II. világháború kitörése után indult béke-elôkészítô propagandamunka egyik összeállítása: Hogyan ítélték meg maguk az erdélyi románok a „nagyromán" uralmat. MOL K 67–77. 8. cs., 8 f. Ezen alapul egy, a kilencvenes években készült összefoglaló: Enyedi Sándor: „Autonómiát követelünk Erdély számára..." Kézirat, 9. TLA Közép-Európa Intézet Kv. 1371/97. A korabeli irodalomban aktuális összefoglalókat adtak: Jancsó Benedek: A Román Nemzeti Parasztpárt és az erdélyi kisebbségek. Magyar Szemle 1928. június. 140–144. Szász Zsombor: Erdély Romániában. Grill, Budapest 1928. 306–320. Uô: Az erdélyi románság regionalista törekvései. Magyar Szemle 1931. december. 348–359.: Uô: Az erdélyi román regionalista mozgalmak hullámai. Magyar Szemle 1932. január. 61–69. A téma korszerû feldolgozásával szolgál és jó irodalmat ad: Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche nach dem Kompromiss. Ungarisches Institut, München 1993. 351–360.
6 Szász Zoltán: Az erdélyi román polgárság szerepérôl 1918 ôszén. Századok 1972. 2. sz. 328.
7 Aradi Hírlap 1918. november 25.
8Goldis határozattervezetét közli Sever Stoica: Iuliu Maniu. Cluj 1932. 139–157.
9 A gyulafehérvári határozatok. = Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában. ETI, Kolozsvár 1944. 208–209.
10Uo.
11 Legegyértelmûbben az 1929-es közigazgatási törvényjavaslat parlamenti vitájában szólt errôl. A vitát közli: Közigazgatási reform és a Magyar Párt. Magyar Kisebbség 1929. 15–16. sz. 564–574.
12A korabeli közigazgatási viszonyok áttekintését adja magyar szempontból Szász Zsombor: Erdély román közigazgatása. Magyar Szemle 1929. október. 160–166.
13 Patria 1920. április 14.; a Consiliu Dirigent tevékenységének korabeli összefoglalását adja Romul Boila: Transilvania, Banatul, Crisana, Maramuresul, 1918–1928. Bucuresti 1929. I. 89–101.
14Részletesen Nagy Lajos: i.m. 88–95.
15 Iuliu Maniu nyilatkozata 1923-ból: „Mikor a bukaresti kormányok úgy bánnak az új tartományokkal, amint bánnak, bûnt követnek el. Erdélyben és Bánátban semmi tekintettel sincsenek a nép szellemi, kulturális és gazdasági szükségleteire, ipart és kereskedelmet könyörtelenül megfojtanak. Az új tartományok intellektuális és termelô elemeit szegénységbe döntik, s ennek következtében veszendôbe megy éppen azoknak évtizedes fáradsága, kik a nemzeti eszme tiszta és bátor harcosai voltak, s azoknak hasznára szolgál, kik mindig a kormányok megfizetett szolgálatában álltak..." Idézi Szász Zsombor: Az erdélyi románság közigazgatása. 352.
16 A Patriából idézi Szász Zsombor uo.
17 Szász Zsombor szerint az esetben is az ókirályságbeli hagyományok továbbélésérôl van szó. A román politikai élet új útjai. Magyar Szemle 1931. július. 288–296.
18 A törvényt ismerteti Nagy Lajos: i.m. 177–179.
19 „Hangsúlyoznunk kell, hogy nem szabad az »autonómiát« és »decentralizációt« összezavarni. Az autonómia az állam és helyi szervezetei közötti harcok idejének maradványa, a nemzeti kormányzat és általános választói jog korszakában önkormányzatnak helye nem lehet... Ezt annál is inkább ki kell hogy fejezze az alkotmány, mert a harcok, amelyeket a románság a csatolt tartományokban az elnyomó kormányzatok ellen vívott, olyan küzdelmek emlékét ôrzik, amelyeket olyan államok ellen folytatott, amelyek ellenségei voltak." Desbat. Deput. 1924–25. 3167. Idézi Szász Zsombor: Erdély román közigazgatása. 163.
20 Patria 1925. március 12.
21 Desbat. Deput. 1924–25. 3728. Idézi Szász Zsombor: Erdély román közigazgatása. 164.
22 În jurul regionalismului. Patria 1925. február 22.
23 Bárdi Nándor: A romániai magyar kisebbség politikai stratégiái a két világháború között. Regio 1996. 3. sz. 32–67.
24 „76. §. Törvényhozási tanács létesíttetik azzal a feladattal, hogy tanácsadással legyen segítségül a törvények megalkotásánál és összeegyeztetésénél, akár a végrehajtó hatalom, akár az országgyûlés kezdeményezze azokat, valamint a törvények alkalmazására vonatkozó általános szabályzatok elkészítésénél. A törvényhozási tanács meghallgatása kötelezô minden törvényjavaslatnál, kivéve azokat, amelyek a költségvetési hitelekre vonatkoznak." Románia alkotmánya. 1923. Nagy Lajos: i.m. 241.
25 Ismerteti Nagy Lajos: i.m. 179–180. A törvény magyar nyelvû szövege, Paál Árpád fordításában 1929-ben megjelent Kolozsváron.
26 Bethlen György: A parlamenti csoport emlékirata a közigazgatási törvénytervezet kapcsán. Magyar Kisebbség 1929. június. 407–412.
27 Lege pentru organizarea administraþiunii locale. 351. §.
28 Fritz László: A Iorga-kormány „interimár-bizottságai" és a magyar nemzetkisebbség. Magyar Kisebbség 1932. 3–4. sz. 75–83.
29 Ez azonban sohasem készült el. A korabeli magyar értelmezés szerint Maniu a tervezet körüli hírverést csak a külföldnek szánta. Szász Zsombor: A magyarok Erdélyben. A Maniu-kormány kisebbségi politikája (1928–1930). Magyar Szemle 1934. február. 179–180.; A Maniu-kormány programjában a kisebbségi kérdés megoldását ígérte. Magyar Országos Levéltár K 63–235. cs. 1929–27/4. 98–115. f. A kormányzatot ért bukaresti sajtótámadásokat figyelembe véve, valószínûleg a román politikai közvéleménynek is fontos szerepe lehetett abban, hogy a Nemzeti Parasztpárt nem állt elô akár egy 1868-as elveket követô tervezettel sem.
30 Mikó Imre: Huszonkét év. Studium, Budapest 1941. 87–92.
31 Patria 1931. július 6.
32 Keleti Újság 1931. szeptember 17.
33 Fritz László: Boila professzor román alkotmánytervezete. Magyar Kisebbség 1931. 22. sz. 801–814.; 23. sz. 831–838.
34 Natiunea 1931. szeptember 30., Universul 1931. szeptember 18.
|
