Dr. Müller Hermann1
Erdély lehetséges
jövôje
Részlet a szerzô Erdély autonómiája. Tanulmány Erdély
politikai múltjáról és javaslatok a román állam keretén belül
kialakítandó autonómiájára c. munkájából. Eredeti kiadása: Müller
Hermann: Das autonomie Siebenbürgen. Studien aus der politischen
Vergangenheit des Siebenbürger Landes und Anregungen zu seiner
Ausgestaltung im Rahmen des rumänischen Staates. Druck Drotieff,
Hermannstadt 1926. 32. A munkát Pásztor Sára fordította magyar
nyelvre. A fordítás a TLA Közép-Európa Intézet Könyvtárában található
1140/1991 sz. jelzet alatt. A közlésre kerülô rész az eredeti munka
III. fejezete,2 a fordítás 32-46. oldala között található.
A szöveget a szerzô által eszközölt kiemelésekkel adjuk közre. A
magyarázó jegyzetek ehhez a közléshez készültek.
Manapság egész Erdélyben, a Bánság, a három Körös vidéke, Szatmár és
Máramaros szomszédos részein határtalan az ôshonos három nép
elégedetlensége, de napról napra növekszik is. Egy kormányváltás lényeges
változást nem hozhat. Az egyesülés óta eltelt idô alatt a különbözô
kormányok ugyan árnyalatnyi, ha nem is lényeges változásokat, olykor
átmeneti könnyebbítéseket is elértek, de az azóta elmúlt hat év alatt
általában minden területen folyamatosan romlott a helyzet, s ezért
javulása egy újabb kormányváltástól nem várható.
Mire van hát szükség a kedvezô változásokhoz, és honnan várható a
segítség? Erdély sorsának jobbra fordulása kizárólag egy gyors és
általános rendszerváltástól remélhetô. De ki tudná ezt véghezvinni? Az
ókirályságbeli gondolkodásmód merôben más, mint az erdélyi, a francia
mintára megalkotott és aszerint működô közigazgatási rendszer a német
mintájú erdélyitôl gyökeresen eltér, a még odaát kialakult korábbi
szokások - melyek az eleddig egységes, kicsiny, elmaradott és igénytelen,
egyetlen éjszaka leforgása alatt több mint háromszorosára növekedett
területű ország patriarchikus-oligarchikus kormányzását tették lehetôvé -
az új hatalmas államszervezet bonyolult elképzeléseinek alapos
átgondolását követelik meg, az új Romániában érvényben levô különbözô
joggyakorlatok, végül pedig az erdélyi viszonyokkal, sôt még az erdélyi
születésű, idevalósi, "nehézkesebbnek", a regátiak szemében
"elmaradottnak" tartott románokkal szembeni elôítéletek jelentik mindazt,
ami rendkívül megnehezíti a forróvérűbb, mozgékonyabb, ám kevésbé alapos,
déli, ókirályságbeli embertípussal a lelki, bensô összehangolódást, ami az
egész ország harmonikus egységének nélkülözhetetlen elôfeltétele. De az
erdélyi románság vezetôi - bár az ókirályságbeli viszonyokat alaposan
ismerik, sôt regáti testvéreik hibáit, azok elônyei nélkül, részben már el
is sajátították - ma sem tűnnek erre alkalmasabbnak, mint bármikor valaha,
egyedül - az ehhez szükséges morális erô híján - képtelenek lennének a
regátiak egyöntetű támadásaival huzamosan szembeszállni, ha a kormányzást
átvennék.
Egy komoly, megalapozott rendszerváltást csak az összes pártból vagy
csaknem valamennyi nagy párt kiemelkedô képviselôibôl tartósan fennálló
központi kormányzati szerv lenne képes megvalósítani. Ez azonban
nemcsak a parlament, hanem a lakosság többségének a bizalmát is élvezné,
az erdélyieket csakúgy, mint az összes többi új tartomány lakóit
tökéletesen egyenjogú polgártársként ismerné el, s aszerint is bánna
velük, valóban szabad választásokat tartana, s a négy tartomány szabadon
megválasztott képviselôivel együtt jól megfontolva, világosan
végiggondolva, a számtalan különbség gondos figyelembevételével
végrehajtaná az egyesítést, vagy legalábbis részben elôkészítené azt.
Mivel azonban nemcsak a lelkiekben, hanem a kultúrában, a gazdaságban és
az államigazgatás területén végrehajtandó egységesítés bármely ország
számára részint elháríthatatlan szükségszerűség, részint - minthogy az
állam működését rendkívüli módon megkönnyíti - legalábbis igen elônyös,
ezért nemcsak komoly elôkészítést, hanem szisztematikus megvalósítást is
igényel. Ehhez azonban hosszú idôre van szükség. Hiszen az elmúlt
hat esztendô tanúsítja, hogy a már meglévôt könnyű elpusztítani, annál
nehezebb viszont valami újat bevezetni, s még sokkal keményebb diót jelent
más-más területek kulturális, gazdasági és közigazgatási egységesítésének
- nagyobb károk nélküli - véghezvitele. Ezt a feladatot nem is lehet
néhány év alatt megoldani, jóval több idôre van szükség. Ezt a laikusok
is, akik az elmúlt 2-5 év valamennyi sikertelen próbálkozásának tanúi
voltak, meg fogják érteni. De hogy világosabb legyen mindez, elegendô arra
hivatkozni, hogy egyetlen számottevô törvény - mint például a büntetô, a
polgári magánjogi, a kereskedelmi törvénykönyv vagy éppen a perrendtartás
- megalkotása még egy nyugat-európai országban is - ahol századok óta
zökkenômentesebb a fejlôdés s a gazdasági normák, a jogi rendelkezések
rendre szinte változatlan körülmények között születnek meg - az átfogó
elôkészületekkel, a szükséges elôtanulmányokkal, a szakértôk és az
illetékes minisztériumok bizottságainak üléseivel, vitáival, a
szövegváltozatok újrafogalmazásával, valamint a szaklapok, de fôképpen a
kritikai művek, végül pedig a törvényhozó testületek bizottságai nyilvános
kritikájának figyelembevétele után gyakran több évtizedet vesz igénybe.
Ugyanez vonatkozik a gazdasági, a közoktatási vagy egyéb területekre is.
Romániában, ahol az olyannyira különbözô - nyugat-európai,
kelet-európai és orosz, valamint balkáni típusú - jogi, gazdasági és
közigazgatási rendszerek keverednek egymással, a kulturális és
civilizációbeli nagy különbségek miatt erre az átmeneti idôszakra
optimista becslések szerint is legkevesebb negyed évszázadot kell
számításba venni, amennyiben biztos és eredményes egységesítés áll
szándékunkban, s nem csupán - mint eddig - átmeneti, siralmas és dilettáns
próbálkozások képe lebeg a szemünk elôtt, amelyek csak magán- vagy
pártérdekeket szolgálnak, utólag keserű bosszút állnak, s a valóságos
egységesítést csak hátráltatják.
Addig is, amíg ténylegesen megvalósul a belsô egység - ez azonban
különösen megfontolandó - biztosítani kell a különbözô területeken a
teljes szabadságot, a visszatérést a régi kerékvágásba. Ezért elôször is
törölni kell valamennyi rendkívüli elôírást. Azért, hogy a jelenlegi
ingerültségnek és a nyomasztó ellenségeskedésnek gátat vessünk, s hogy a
gondolat és az érzület gördülékeny egyesülését megkönnyítsük a
községeknek, a városoknak és a megyéknek a régi önkormányzatot, s végül az
egyes, különbözô eredetű tartományoknak az ország keretein belül erre az
átmeneti idôszakra messzemenô autonómiát kell biztosítani, hogy a
különbözô múltú, eltérô hagyományú és más-más közigazgatási intézményekkel
rendelkezô testületek fokozatosan összecsiszolódjanak; miként azok a
testvérek, akik sokáig távol éltek egymástól, más fejlôdésen mentek
keresztül és némiképpen elidegenedtek a másiktól; újra egy tetô alá
kerülve is csak lassanként tudnak érzéseikben és gondolkodásukban eggyé
válni.
Erdély a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia vele szomszédos területeivel
az átmenet ideje alatt a bukaresti országgyűlés által alkotott
országos törvények értelmében önigazgató lenne, saját
igazságszolgáltatással rendelkezne, és saját tartományi országgyűlése
által határain belül érvényes, mértékadó rendeleteket bocsátana ki. Ez az
országgyűlés valamennyi ôshonos nemzetiség képviselôibôl állna.
A királyi szuverenitást, Románia és az államalkotó román nép politikai
egységét sértetlenül hagyva, az országban élô más népek, az ôshonos
kisebbségek is - tekintet nélkül a nyelvi és vallási különbségekre -
ugyanazokat a jogokat gyakorolják és ugyanazokat a kötelességeket
teljesítsék. Biztosítani kell a tartományi országgyűlés és az állam
felügyelete mellett az oktatás teljes szabadságát. A kötelességeit
teljesítô állampolgár azonos mértékű, törvényes befolyással
rendelkezhessen úgy az államigazgatásban, mint a tartományi, a megyei, a
városi vagy a községi közigazgatásban. Ahol a lakosság egyötöde az ország
történelmi múltú nyelveinek egyikét beszéli, ott a bíróságon, a
közigazgatásban, a templomokban és az iskolákban az illetô nyelv egyenjogú
használatát biztosítani kell, s ezeken a helyeken az érintett kisebbség
egyes tagjainak is biztosítani kell ezt a jogot valamennyi állami
hivatalban. A gazdasági vállalkozásokra gyakorolt állami befolyást az
elengedhetetlenül szükséges minimumra kell csökkenteni.
Az egység megôrzésérôl az államélet valamennyi ágazatának jelentôsebb
kérdéseiben a központi hatóságok, az autonóm tartományok képviselôibôl
álló közös országgyűlés, valamint a fôvárosban és vidéken egységesítés
céljából létrehozott, a legtapasztaltabb szakemberekbôl és a kisebbségek
bevonásával kinevezett és megválasztott tagokból összeállított bizottságok
kellene gondoskodjanak. Az egyes tartományok viszonyaival és
hagyományaival, szokásaival és törvényeivel való megismerkedés céljából a
szükséges idôt rendelkezésükre kellene bocsátani, hogy - fölhasználva a
külföldi tapasztalatokat is - alaposan elôkészíthessék az államélet
valamennyi ágazatának újjászervezéséhez és az egységesítéshez szükséges
törvényeket, s hogy azokat - még az országgyűlés döntéshozatala elôtt -
állásfoglalás céljából a tartománygyűlések, az országgyűlés szakértôi
bizottságai és a minisztériumok elé terjesszék.
Ez lenne az ország teljes belsô egysége megvalósításának a leginkább
járható útja a gyűlöletessé vált és az erdélyi románok által
"ganéjhányónak" csúfolt regátiak és a "vasöklű fiúk" nélkül; így békésen
és türelemmel, a legcsekélyebb ellenállás keltése nélkül elháríthatatlanul
bekövetkezne az ország sorsának lassú, de biztos jobbra fordulása.
Az autonómia ilyetén fenntartás nélküli megvalósítását - összekötve az
ország egészének érdekeit szem elôtt tartó gazdasági törvényhozással -
nemcsak idehaza fogadnák örömmel és bizalommal, hanem - amint az a
külföldi gazdasági korifeusok kijelentéseibôl egyértelműen kiderül -, a
külföld bizalma is nagymértékben megnövekedne, s ez a pénz értékének
javulását, külföldi hiteleket és általános gazdasági föllendülést
eredményezne.
Erdély ilyetén autonómiája a román állam keretein belül minden további
nélkül elképzelhetô és magvalósítható. Egész lakossága alkalmas erre, az
önkormányzati rendszer hosszú évek tapasztalatából ismeri, nem kell
megtanulnia, hiszen a vérében rejlik.
Az autonóm Erdély is egyik tartománya maradna az egységes román
államnak, így nem jelentene számára veszélyt. Mivel a lakosság túlnyomó
része román fajú, az autonómiák továbbra is románok lennének. Azok a
vidékek, ahol a nemzeti kisebbségek többséget alkotnak, még az egyébként
nemigen feltételezhetô elszakadási törekvések esetén sem veszélyeztetnék
az állam egységét, hiszen szinte mindenütt román kisebbséggel élnének
együtt, és más román autonóm területek közé lennének beágyazódva. Szabad
legyen fölhívni a figyelmet a római birodalom példájára, hiszen a
mai román nép a rómaiaktól származtatja magát. Th. Ruyssen írja
Európa nemzeti kisebbségei és a világháború című művében,3 hogy
az ókori Róma hosszú évtizedeken át történô fennmaradását a "logikus
egyszerűség", a messzemenô igazságos törvények és a különbözô csatlakozott
népek széles körű autonómiája biztosította, s ezen népek sajátos
különbözôségeit, szokásait, közrendjét és jólétét maga a római birodalom
védelmezte meg. Ezek voltak a három földrészen elterülô, hatalmas
világbirodalom alappillérei, melynek "összetartó erejét nem egy nép, egy
nyelv vagy egy vallás egységességének, hanem az évszázadok során
hozzácsatolt népeknek és tartományoknak a világszerte elismert római
jogba, a római bírák hajlíthatatlan igazságszeretetébe és a közigazgatási
tisztviselôk tagadhatatlan hozzáértésébe vetett sziklaszilárd bizalmának
köszönhette". Így a birodalom valamennyi népe szerencsésnek érezhette
magát, s az ellenséges támadásokat a népvándorlás kori barbár rohamokig
évszázadokon át vissza tudták verni, emiatt azonban a rómaiak kénytelenek
voltak visszavonulni a mai Románia területérôl. De említsünk meg egy
kortárs mintaképet is, Svájcot, amely ma is messzemenô autonómiát
élvezô kantonokból áll, s ezek etnikailag részben tisztán francia, német,
illetve olasz lakosságúak. Amikor a világháború hullámai a legmagasabbra
csaptak, a nemzeti sovinizmus a legnagyobb orgiáit ülte, és a három
testvérnép sorsa dôlt el az ország határainak közvetlen közelségében zajló
élethalálharcban, s késôbb, amikor a gyôztes hatalmak rokon népei
lendületes fejlôdésnek indultak, soha nem forgott fenn egyik vagy másik
kanton kiválásának veszélye. Pedig a kísértés soha nem volt nagyobb, mint
akkoriban, mégis következmények nélkül maradt. Így Erdélyben, ahol
egyetlen tiszta kisebbségi lakosságú, határ menti kanton sincsen, ilyen
veszély a jövôben sem fenyeget. Mert ha a román népesség túlnyomó
gyarapodása állandósul, akkor hamarosan nem marad olyan "judeţ", ahol ne a
román lakosság lenne erôs többségben - akár többségben, akár kisebbségben
volt korábban -, és az "idegen nyelvű" kisebbség pedig magától megszűnik.
De ha csökken a románok száma, akkor kifejlôdik egy erôs, szabad, hazafias
érzület és hazaszeretet, amint azt a svájci példa is megmutatja;
mindazonáltal egy igazán demokratikusan kormányzott autonóm terület - mely
lehet akár nyelvileg elkülönülô, ám melynek lakossága elégedetten és
boldogan él - elszakadása még egy világháború esetében sem jelentene
veszélyt.
Megfizethetetlen és fölbecsülhetetlen lenne viszont a lakosság lelki
megnyugvásában kimutatható nyereség, amely lakosság a szellemi élet
szabadsága esetén otthonosan és jól érezné magát, ez pedig olyan döntô és
tartós "nyeresége" lenne a "lelkeknek", hogy Erdély gazdasági
föllendülését akkor már a legügyetlenebb vezetés a legrosszabb szándékkal
sem tudná huzamosan visszafogni, s a három nép oly jólétben élne, hogy a
Föld egyetlen hatalma a legrosszabb esetben sem gondolhatná azt, hogy itt
bármiféle "irredentizmust" életre tudna hívni.
Éppen ellenkezôleg a svájci minta szerint megvalósuló autonóm
Erdélyország nemcsak a román korona legszerencsésebb és "legszilárdabb"
tartománya, hanem egyszersmind a román királyság legerôsebb támasza is
lenne, s az általa megerôsödött állam hamarosan valamennyi délkelet-, de
még a közép-európai országok fejlôdésének is kristályosodási gócává válna.
Egykor, a népeket gyötrô "vallásháborúk" korában Erdély egész Európában
a vallásbéke és -szabadság példaképét nyújtotta. Ugyanígy ma is
kiindulópontja lehetne a nemzeti türelmességnek és a különbözô népek
egyetértésének az Európa egészét fölkorbácsoló nemzeti gyűlölködés
közepette, amit idôvel éppoly érthetetlennek fognak tartani, mint amilyen
érthetetlennek tartjuk ma az egykori vallásháborúkat.
A mai Románia és Erdély ettôl azonban meglehetôsen távol áll még, s a
hozzácsatolt területeknek az eddig ismert módszerekkel történô további
sanyargatása nemcsak az itt élôk elszegényedettségét növelné meg
határtalanul, de még talán az államot is veszélybe sodró következményeket
vonhatna maga után, mivel termékeny talajául szolgálhatna a jelenlegi
állami és társadalmi rendszer elleni - akár külsô, akár belsô -
bujtogatásoknak. Ez azonban azt a veszélyt rejti magában a román állam
számára, hogy ezen törekvések a rosszul sikerült egyesítésnél talán
gyorsabban céljukat érhetnék, s ezzel a mai Romániát létében fenyegetnék
vagy tennék kérdésessé.
Bárki, aki nyitott szemmel jár és a romániai konszolidációért mélységes
aggodalmat érez, arra a belátásra kell hogy jusson, hogy a jelenlegi
kormányzati rendszer az államot veszélyeztetô játékot űz. Románia meg kell
kísérelje, hogy a veszedelmes örvénybôl - amelybe a kellô elôvigyázatosság
híján került, s amelyben számtalan belsô és külsô veszély rejlik - egyedül
is kievickéljen, mert a tárgyilagos szemlélô el kell ismerje, hogy
tengernyi veszély közepette áll.
Noha belülrôl táplált zendülés jelenleg nem valószínű, a mostani
kormányzati rendszer ostoba gazdaságpolitikájának köszönhetôen
munkanélkülieknek és elégedetlenkedôknek a kívülrôl szított lázadása
nagyon is elképzelhetô, s az általános elégedetlenség miatt az egész
országban táptalajra találna, s így nehéz lenne leverni és könnyűszerrel
szolgálhatna alapul vagy ürügyül valamely ellenséges beavatkozáshoz.
Mert túl a forrongó belsô elégedetlenkedésen, még kívülrôl is veszély
fenyegeti. Szomszédait - legyenek ellenségei vagy szövetségesei -
alapvetôen ellenséges érdekek vezérlik. Mindenekelôtt ôsi ellensége,
Oroszország, amely évszázadok óta törekszik megszerezni a Románián
keresztül a Boszporuszig vezetô utat, s ezt a régi tervét soha, ma sem
adta fel. Az orosz veszély - miként korábban - ma is fennáll, ami ellen -
mihelyst a pánszlávizmus köntösében jelenik majd meg - a "kisantant" szláv
államai semmiféle segítséget nem nyújthatnak majd, és túlságosan keveset
addig is, amíg a bolsevizmus képében fenyeget. Sokkal inkább elképzelhetô
- a hangzatos ígéretek ellenére -, hogy ezek a kis szláv államok
megteremtik valamennyi szláv nép szövetségét, ami Románia számára
rendkívül veszélyes lenne. A "nagyantant" államai viszont túl messze
vannak, semhogy ez esetben hatékony, vagyis gyors segítséget
nyújthatnának, oroszországi érdekeltségeiket pedig nem tették kockára
Románia kedvéért.
Kevésbé mutatkozik veszélyesnek az egyetlen nem szláv szomszéd,
Magyarország, amely ma csak félakkora, mint Románia, s melynek Erdéllyel
való újraegyesítésére irányuló esetleges törekvéseinek Románia könnyen
elejét veheti, szükség esetén egyedül is szembeszállhat vele és
elháríthatja azokat, amennyiben az országban béke és elégedettség honol,
viszont ez is sokkal nagyobb gondot okozna az általános elégedetlenség
elharapódzása esetében.
Így Románia más szövetségest kellene keressen, amellyel nemzedékeken és
évszázadokon keresztül azonos érdekek fűznék össze. A többi román néptôl
való nagy távolság miatt ilyen baráti viszonyon alapuló szövetséget
építhetne ki - s ezzel a román állam jövôjét biztosíthatná - a német
népekkel, s az ország igazi, lelki egységének megvalósulása után -
figyelembe véve a lakosság érdekeit - ugyanezt tehetné az akkorra már
veszélytelenné vált Magyarországgal. Ez a szövetség a jelenlegi ellentétek
békés rendezése után magva és kiindulási pontja lehetne valamennyi közép-,
kelet- és dél-európai nép - tehát Románia és a kisantant népei - szűkebb
gazdasági és talán a késôbbiekben politikai összefogásának is.
Csak ekkor lennének Románia számára a világháború egészen váratlanul
jött következményei végérvényesnek tudhatók s a ma még fenyegetô veszélyek
hiánytalanul elháríthatók. Így biztosítaná a hajdan jelentéktelen balkáni
ország nagy, sikeres és dicsôséges jövôjét, s egy egészen rendkívüli
befolyást Európa vezetésére és jövôbeni irányítására, amely emberi
számítás szerint örökre vagy legalábbis addig tartana, ameddig a szlávság
nem válna nagyobb erôvé, mint a "Közép-európai vagy Európai Egyesült
Államok".
-------------------------------
1 Marosvásárhely, 1882 - ? Magyar és német
egyetemeken folytatott tanulmányai után, 1910-ben Nagyszebenben nyitott
ügyvédi irodát, majd Kolozsváron praktizált, erdélyi szász lapok
publicistája volt. Müller Hermannról és a szász regionalista törekvésekrôl
részletesebben lásd Zsolt K. Lengyel: Auf der Suche dem Kompromiss.
Ungarisches Institut, München 1993. 260-272.
2 A három fejezetbôl álló tanulmány elsô
fejezete az I. világháborúig foglalja össze Erdély nemzetiségi és
politikai viszonyainak történetét. A második fejezet az 1918 után
kialakult helyzetet, az erdélyi nemzetiségek elégedetlenségének és az
erdélyi románok mellôzöttségének hátterét mutatja be.
3 Theodor Ruyssen: Les Minorites nationales
d'Europe et la Guerre Moundiale. Presses Universitaires de France,
Paris 1924. |