A föderalizmus aktualitása

Nincs román politológiai hagyomány, írja Adrian Marino egy 1995-ös esszéjében, csupán néhány kivételes írás – például Zeletin vagy Lovinescu cikkei a két világháború közötti korszakból –, amelyek azonban visszhang nélkül maradtak koruk szellemi közegében. Ez a hagyománynélküliség viszont rendkívüli szabadsággal ruházta fel a '89 után kibontakozó politológiai irodalmat. A szerzôket nem nyomasztotta tekintélyessé vált irányzatok szemléleti súlyfölöslege, elemzéseikben így könnyebben összpontosíthattak olyan fogalmakra, mint hatalom és befolyás, tekintély és legitimitás, ideológia és értékek. Azonban sok pótolnivalója is van ennek az irodalomnak: a politológia klasszikus mûvei – egy-két kivételtôl eltekintve – nem jelentek meg románul. A román politológiai irodalom egyik nagy feladata tehát az, hogy megtalálja a helyes arányt az eredeti hazai mûvek és a fordításirodalom között.

Az ALTERA 1997-ben megjelent 6. számát – témája a föderalizmus – olvasva szembetûnô, hogy a lap szerkesztôi is tudatosan keresik a helyes arányt a nemzetközi irodalom kiemelkedô mûveinek ismertetése és a hazai problematikában gyökerezô írások közzététele között. Hogy e lapszám esetében a magyar olvasó mégis úgy érzi, túlsúlyba kerültek a külföldi szerzôk, az nem véletlen. A föderalizmus kérdése ugyanis ma még tabu téma Romániában, jóllehet egyre többen vannak, akik úgy gondolják, hogy e kérdés megvitatása megkerülhetetlen a román politikai és értelmiségi elitek számára.

A lapszám elsô, A föderalizmus címû tanulmányát Guy Héraud, az európai föderális gondolat immár klasszikussá vált teoretikusa jegyzi. Írását fogalomtörténeti bevezetôvel kezdi: a föderalizmus kifejezés a latin foedus-ból származik, amely "szerzôdést" jelent. Következésképpen a föderalizmus tág értelemben olyan társadalmi berendezkedést jelent, amelynek alapjául a kölcsönös megegyezéssel kialakított jogok szolgálnak. E jogok alanyai nem csupán az államok lehetnek – ez a nemzetközi szervezetek föderális jellegében nyilvánul meg –, hanem a társadalom egyes területi vagy más alapon elkülönülô részei is. Héraud szerint a föderalizmus igazi ellenségei a szuverenitás eszméinek jobb- és baloldali zászlóvivôi, az a szuverenitáskultusz, amely nemcsak a régi, hanem az új nemzetek képviselôire is jellemzô, s mindig a központi kormányzatok holdudvarában termelôdik újra, akárcsak a nacionalizmus, amellyel összefonódva jelenik meg.

Daniel J. Elazar írása (Az etatizmustól a föderalizmusig – egy paradigmaváltás) a föderális jellegû szervezetek formai leltárával egészíti ki Héraud tanulmányát. Párhuzamba állítja a politikai, gazdasági és egyházszervezeti élet területén mûködôképesnek bizonyuló, föderális jellegû szervezeti formákat, és megállapítja, hogy napjainkban fôleg a gazdasági és a nemzetközi politikai szervezetek azok, amelyek egyértelmûen a föderalizmus irányába fejlôdnek. E fejlôdés Elazar szerint egy paradigmaváltást jelez: olyan alapvetô átalakulást, amely a nemzetközi együttmûködést egyre inkább gátló, vesztfáliai (azaz: a területi szuverenitáson alapuló) államtípus helyébe föderalisztikus berendezkedéseket állít. A változás lassú lesz – írja mintegy konklúzióképpen a Temple-i Egyetem professzora –, azonban az atomfegyverek korában szükségszerûen be kell következnie, mivel "míg a régi államparadigma a háborúzás receptjéül szolgált, az új a békéé lesz".

A nemzetközi folyamatok jellegének felismerése óhatatlanul felveti a kérdést, miképp alkalmazkodhat Románia e nemzetközi életben körvonalazódó paradigmaváltáshoz. Mindenekelôtt: vannak-e Romániának föderalisztikus hagyományai? Ezt a kérdést dr. Paul Philippi, a szebeni Protestáns Teológiai Intézet történész- és teológiaprofesszora Erdély történetébôl kiindulva válaszolja meg: Erdély politikai modellje – írja – már a kora középkor kezdetén föderalisztikus irányt vett. Hamis az a – román történetírásban meghonosodott – nézet, miszerint Erdélyt a magyar királyok katonailag hódoltatták meg; valójában az erdélyi történeti fejlôdést egy sajátos "szerzôdésesség" alakította: azok a – magyar királyok és a különbözô etnikai közösségek között létrejött – "szerzôdések", amelyek végül is e középkori királyság hatalmi rendszerének alapjává váltak. Ilyen "szerzôdéses" viszonyba kerültek a magyar királysággal nemcsak a szászok, a székelyek vagy a kunok, de még a blakok ("blacchi") is, az erdélyi románság elsô csoportjai. A sajátos területi és közösségi jogoknak (melyeket mai szóhasználattal önkormányzatoknak nevezhetnénk) ez a rendszere a XV. században az Unio trium nationumban foglalódott össze, s ebbôl a föderatív berendezkedésbôl a románok csupán azért maradtak ki, mert nemességük az I. Lajos király által 1350-ben elrendelt egységesítési intézkedések nyomán asszimilálódott. Philippi itt nagyon határozottan fogalmaz: "egyetlen etnikai közösség sem vádolható az erdélyi románok s ennek következtében az egész Erdély hátrányos helyzetbe kerüléséért. Azonban e hátrányos helyzet negatív következményei nyilvánvalóak: az a föderatív rendszer, amelyet ez az ország oly alaposan kimunkált a maga számára, nem tudott választ adni egy olyan kérdésre, amely az idôk során egyre akutabbá vált: a nemzeti öntudat megjelenésének problémájára". Az "erdélyi alkotmány" sajátos föderális jellege azonban mégis meghatározó volt – évszázadok során át – a románság politikai harcára nézve, kijelölvén annak mindenkori célját: bekerülni az erdélyi rendek ("nemzetek") politikát alakító körébe. E törekvés a modern kor alakuló nemzeti ideológiáiban is nyomon követhetô, a Supplex Libellus Valachorumtól egészen a Gyulafehérvári Nyilatkozatig, amelynek a sokat idézett III. pontjában szereplô "együttlakó népek" kifejezés lényegében ugyanerre az erdélyi föderális hagyományra vezethetô vissza.

Az 1848-as forradalom eseményeitôl kezdôdôen azonban egyre csökkentek a föderális hagyomány érvényesítésének az esélyei, s a polgári Románia sem a Gyulafehérvári Határozatok elveit tette meg a területileg megnövekedett állam alkotmányjogi alapjává. Ennek eredménye, hogy Erdély föderalisztikus hagyományai ma már nemcsak hogy nem érvényesülnek, de még politikai reflexió tárgyává sem válhatnak: minden olyan kezdeményezés, amely e politikai hagyományra hivatkozik, az elszakadás, a területi szecesszió gyanúját kelti. Azonban – írja Philippi – mindaddig, míg Erdély sajátos öröksége csak félelmek és gyanakvások forrása marad, az országrész illegitim birtoklásának képzete is ott fog kísérteni a románok által önnön országukról kialakított képben. Ha viszont azt tûzzük célul, hogy Románia saját területének legitim örökösévé lépjen elô, nem tekinthetünk el Erdély föderalisztikus hagyományaitól: a nyitottság e hagyománnyal szemben minden bizonnyal megkönnyítené, hogy létrejöjjön egymás kölcsönös elfogadása a többség és a kisebbségek között.

Erdély politikai örökségének rehabilitációja viszont elôbb-utóbb fölveti azt a kérdést is, hogy föderális állammá válhat-e – s ha igen, miképp – Románia? E tekintetben nagyon tanulságos Robert Agranoff A föderalizmus kialakulása Spanyolországban címû tanulmánya, mely a Franco utáni Spanyolország autonómiái kialakulásának és megszilárdulásának történetét elemzi. Agranoff "posztmodern föderalizmusnak" nevezi Spanyolország belsô közjogi differenciáltságát, az autonóm közösségeknek azt a rendszerét (estado de las autonomias), amely alapjaiban 1975 és 1978 között alakult ki. "Posztmodern föderalizmuson" a szerzô mindenekelôtt azt érti, hogy Spanyolország belsô föderalizmusa nem egyetlen alkotmányjogi aktus eredményeként jött létre, nem a klasszikus értelemben vett föderalizmusként, amely – Carl Friedrich meghatározása szerint – azt a közös mûködési keretet jelenti, amelyet több politikai közösség hoz létre, hanem ennek épp ellenkezôjeként: egy olyan politikai folyamat eredményeképpen, amelynek során egy egységes politikai közösség differenciálta önmagát. E differenciálás kezdetén senki sem gondolt Spanyolország föderális átalakítására: János Károly spanyol király és Adolfo Suarez jobbközép koalíciója csupán egy decentralizált berendezkedést szorgalmazott, amely megoldást nyújt a "tartományok problémájára" (amelyen Katalónia és Baszkföld státusának régebbi kérdéseit értették). Az elismert autonómiával rendelkezô tartományok azonban a központi kormányzat partnereivé váltak, s az évek során fenntartott és újrafogalmazott partnerség vezetett a mai államszerkezethez. Kezdetben csupán Katalónia, Baszkföld és Galicia tartományai szerezték meg az autonóm közösség státusát (azaz váltak saját törvényhozással rendelkezô területi önkormányzatokká), de 1983-ig az 50 spanyol provincia tizenhét autonóm közösségbe szervezôdött. Ma már az autonóm közösségek törvényhozási és önkormányzati kompetenciáinak egységesítése van napirenden: az egységesítés sikere Spanyolország ténylegesen föderációvá válását jelenti. Agranoff szerint a föderális szerkezet nagy történelmi érdeme, hogy csökkentette a centrum és periféria közti feszültséget, és ezzel felgyorsította Spanyolország betagozódását az Európai Unióba.

A korunkban körvonalazódó paradigmaváltás valószínûleg új összefüggésbe helyezi a nemzeti identitás és kulturális politika közötti viszonyt is. Nem tévedünk, ha ezzel az új reflexiós lehetôséggel összefüggônek tartjuk Claude Karnoouh Logosz, éthosz nélkül címû esszéjét, amely talán a lapszám legizgalmasabb írása. Karnoouh – miközben a Bolyai Egyetemrôl folyó vitákat (diskurzusokat) s a vele kapcsolatos konfliktusokat elemzi – valójában az erdélyi multikulturalizmus esélyeit vizsgálja. A multikulturalizmus szerinte globalizációs ideológia, s mint ilyen, az amerikai baloldal találmánya. Eredetileg az Egyesült Államok nagyvárosi környezetében kialakult gettósodás szociálpolitikai ellensúlyozását volt hivatott megalapozni, s ekként sikeres válasz is volt a melting pot modell hatvanas-hetvenes évekbeli válságára. Európai "sikere" azonban kétséges; nemrégiben írta például David Rieff Globális kultúra? címû tanulmányában, hogy naivak az európaiak, amikor azt hiszik, hogy az amerikai kultúra a sokféleséget ápolja: a sokféleség csak halvány festékréteg a tökéletesen egynemû árun. Ami pedig a történeti közösségeket illeti, azok esetében – írja Karnoouh – "a multikulturalizmusra való hivatkozás olyan demagogikus döntések elôjátékát jelenti, amelyeknek beláthatatlan következményei vannak". Radikálisabban fogalmazva: Európában a multikulturalizmus ideológiája a különbözôségek kétes egalitarizmusát szorgalmazza.

Az ALTERA 6-os száma az említetteken kívül még több kitûnô írást tartalmaz. Mindenképpen kiemelendô Brigitte Mihok szociológiai tanulmánya a Maros megyei cigányság helyzetérôl vagy Renate Weber "komparatista" tanulmánya az ukrajnai románok, romániai magyarok, valamint a moldvai gagauzok politikai programjairól. Az elôbbiekben részletesebben bemutatott írásokat azonban azért kell kiemelnünk, mert kitûnô szerkesztôi invencióval egyetlen gondolatmenetet alkotnak. Valójában ez az a gondolat, amelyet az ALTERA szerkesztôsége hosszú távú, programatikus vitára szán. A föderalizmus esélyeinek vitája kétségtelenül a kibontakozás bátorítására szorul, de – visszautalva a szerkesztôi szándékra – egyre elodázhatatlanabb lesz: az Európai Unió gyakorlati közelségébôl adódóan egyre több politikusnak kell felismernie, hogy az uniós tagságra igényt tartó Románia megalkotása nem lehetséges olyan politikai képzelôerô nélkül, melyet nem hatnak át a föderalizmus eszméi.

Nem alábecsülendô a politikai képzelôerô alakításában a politológiai irodalom és publicisztika szerepe. A román politológiai irodalom mûhelyeit számba véve, a fejlôdés következô három mozzanatára kell felfigyelnünk: 1. 1989-et követôen színvonalas politikai publicisztika bontakozott ki, amelyet olyan szerzôk neve fémjelez, mint Stelian Tãnase, Andrei Cornea, Emil Hurezeanu, Gabriel Andreescu, Dan Pavel, Pavel Câmpeanu, Andrei Plesu és még többen mások, akik a "22", a Contrapunct, a Dilema vagy a România literarã hasábjain publikálták a napi politikához kötôdô, de azon túlmutató elemzéseiket. 2. Részben e publicisztikához kapcsolódva, megjelentek az elsô szintéziskísérletek, amelyek közül mindenképpen ki kell emelnünk Patapievici esszéit (melyek a román nemzeteszme dekonstrukcióját az Iliescu-rezsim kritikájával kapcsolták össze), Sorin Antohi Civitas imaginalisát, Alina Mungiu A románok '89 után: egy értetlenség története (Românii dupã '89. Istoria unei neîntelegeri) címû társadalompszichológiai nagyesszéjét, Gabriel Andreescu és Renate Weber tanulmányait a kisebbségi jogokról és az RMDSZ politikai programjáról, valamint Vladimir Tismãneanu monografikus igényû elemzéseit a romániai kommunizmus kialakulásáról. 3. Megjelentek az elsô politológiai folyóiratok: a Sfera politicii Stelian Tãnase kiadásában, a Polis Cãlin Anastasiu kiadásában, a Revista românã de drepturile omului, melyet Gabriel Andreescu köre szerkeszt, valamint a Marosvásárhelyen megjelenô, Smaranda Enache és Szokoly Elek által kiadott ALTERA. E mûhelyek ma már egy "láthatatlan kollégiumban" kapcsolódnak össze, melyet a civil társadalom politikabefolyásoló erejének hite tart fenn. E "láthatatlan kollégiumon" belül pedig ez idô szerint két stratégiai paradigma szétválása figyelhetô meg. Az egyiket az Andreescu-csoport képviseli markánsan – már két-három éve –, s röviden a következôképpen fogalmazható meg: Románia európai rehabilitációja a politikai modernizáció eszközeivel. A másik paradigma most körvonalazódik az ALTERA szerkesztôségében: az erdélyiség rehabilitációja Románia politikai modernizációja és európai integrációja érdekében. Nem ellentétes paradigmák – az európai integráció közös horizontjában összeolvadni is látszanak –, de azért lényegesek a hangsúlykülönbségek: az egyik "Erdély kérdését" Románia felôl kívánja megoldani, a másik "Románia kérdését" tartja megoldandónak Erdély felôl.

Bakk Miklós