Az idô rostáján

Az 1966-os esztendô derekán a román szellemi életet egy valóban rendkívüli könyv rázta meg, H.-R. Patapievici Politice (Esszék a politikáról) címû kötete.

A könyv szerzôje a Bukaresti Egyetem tanára, a 22 címû, Bukarestben megjelenô értelmiségi réteglap állandó munkatársa, a mai román szellemi élet egyik legjelentôsebb személyisége. Annak az Európára tekintô, a nemzeti kizárólagosság és belterjesség bûvös körén felülemelkedô román értelmiségi rétegnek a legvilágosabban fogalmazó és legbátrabb képviselôje, mellyel mi, kisebbségi magyarok is szót tudunk érteni, mely talán a mi érdekeinket is szem elôtt tartja, amikor egy korszerû, "állampolgári" Románia vágyálmát megfogalmazza.

A szerzô "nemzetietlen" tevékenysége természetesen a Román Hírszerzô Szolgálat érdeklôdését is felkeltette. A Szolgálat egyik tisztje (az ügy kapcsán híressé lett – de máig rejtélyes – Soare kapitány) Patapievici családját sorozatosan zaklatta. A nacionalista hangvételû sajtóban is egymást érték a minôsíthetetlen hangnemû támadások. Patapevici-et azonban sem akkor, sem késôbb nem lehetett megfélemlíteni. (A kötet elsô írásából látni fogjuk, hogy korábban sem.) A román kultúra iránt érdeklôdô magyar olvasónak is számtalan alkalma volt megbámulni azt a magabiztosságot, szellemi fölényt és bátorságot, mellyel a mai román valóság analízisére vállalkozik. Egyik hírhedtté vált írását, az Iliescu-rendszerrôl szólót magyar fordításban a Brassói Lapok is lehozta (Az Iliescu-rezsim: gyorsfénykép). S Romániában sokan emlékszenek még a Népem és én címû esszére vagy a nagybetûs román szentség, az Állam ellen írt fulmináns dolgozataira.

A Politice azonban ezek után az írások után is képes volt megdöbbenteni olvasóját. Nemcsak a nyelv rendkívüli expresszivitása, hellyel-közzel agresszivitása révén, mely minket magyarokat leginkább Pázmány Péter erôteljes, sokkoló szándékú magyar nyelvére emlékeztet, hanem a kötetbôl sugárzó elemi erejû tisztaság, a hazugság iránti engesztelhetetlen gyûlölet és a gyöngéd, szinte szemérmes szeretet, a közösség utáni sóvárgás révén is.

H.-R. Patapievici az elsô román hazafi, akinek (bár ilyesmit soha nem állít) tényleg elhihetjük, hogy mély, gyógyíthatatlan szerelemmel szereti a román nyelvet, a román kultúrát, a román népet. Persze mindhárom fogalmat idézôjelben kellett volna írnom, hogy megkülönböztessem azoktól a szennyes hamisítványoktól, melyekkel a román nyilvánosságot a szellem kalandorai, a Funarok, Gavrák, C.V. Tudorok, Dumitrascuk és társaik elárasztották. Csak az igazán nagy és tiszta szerelmek tehetik képessé az embert arra, hogy vállalhassa a világ megvetését, gyûlöletét és azt a sok mocskot, melyet a nemzeti "erkölcs" gátlástalan kupecei a nyakába zúdíthatnak.

Patapievici gyógyíthatatlanul szerelmes abba a virtuális románságba, melyet szellemi szüzességének sokat emlegetett évtizedeiben fölépített magában. Ezt a szüzességet a forradalom utáni évek román valósága a lehetô durvább és erôszakosabb módon gyalázta meg. De hogy a fiatalság álmai nem voltak puszta fantazmagóriák, hogy a szenny, a vér és ürülék körénk rakódott hegyei mögött valahol láthatatlanul létezik a másik, a szellemi Románia is, az egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges számára, hiszen 89 decemberében, a Ceausescu elleni spontán lázadás napjaiban minden kétséget kizáróan meg is pillanthatta. Hogy aztán végképp eltûnjön a szeme elôl...

Patapievici-et a bukaresti tömeglázadás napjaiban letartóztatták, s csupán a véletlennek köszönhette, hogy szadista fogvatartói kezébôl élve menekülhetett. Emberek tucatjait ölték, vakították, nyomorították mellette meg, olyan verôlegények, akik a szerzô szerint ma valahol az utca forgatagában mosolyogva térnek ki virtuális áldozatuk elôl, hogy alkalomadtán ismét puskatussal verjék szét a fejét. Ennek a fogházban töltött iszonyú éjszakának élményeit jeleníti meg a kötet elsô írása, Az akasztófa árnyékában címû. A mélyen (de nem a szó köznapi értelmében) vallásos szerzô úgy érzi, hogy halott társainak emléke kötelezi az igazság kimondására. Azért kapta az életet, hogy mellettük tanúskodjon.

A kötet legtöbb vihart kavart három írása a sors csodálatos szeszélyébôl fennmaradt, egyetlen példányban íródott magánlevél, melyet Patapievici szellemi példaképének, Románia elsô 89 utáni párizsi nagykövetének Alexandru Paleologunak címzett, hogy beszámoljon azokról a hihetetlen, hajmeresztô, fölháborító eseményekrôl, melyek az Iliescu-féle hatalomátvételt követik: az ellenzéki tüntetések szétverésérôl, a bányászdúlásról, az Egyetem tér "megtisztításáról" és egyebekrôl.

"Romániában a kommunizmus éppoly aktív, mint korábban bármikor" – szögezi le. "Az az íz, melyet reggelente a számban érzek, minden örömet undorrá, az élet minden értékét megvetéssé változtatja."

A helyzetmegítélés pontos és kegyetlen: "A vizek zavarosabbak, mint bármikor, s a halászok elégedetten kavargatják a szart. A románok, anélkül hogy tudatában lennének saját apokalipszisüknek, bambán szemlélik a romlást. [...] Szelídség, tolerancia, szellemi receptivitás, bátorság, hazafiság – hajajaj! Ilyesminek én nyomát sem láttam náluk."

"Excellenciás uram – írja egy másik levélben –, minden csupa fájdalom. Nem tudtam, hogy az ember ugyanúgy szenvedhet a népe miatt, mint egy méltatlan nô miatt. Az is fáj, hogy édesapám összefeküdt a rosszal, hogy engem bôségben nevelhessen." – A harmadikban: "Sajnos nem hiszek az erôszakban, mert ha hinnék, már régen meg kellett volna kezdenem a Nacsájev típusú kivégzéseket... Személyemben sért ennek a méltatlan népnek a csúfondáros ostobasága, irigy keseredettsége, bárdolatlan hangoskodása. [...] Ha X-sugarakkal világítom át, a román nép teste még árnyéknak is halovány, [...] a mioritikus tájak röntgenképe az ürülékéhez hasonlít, csontnélküli árnyék, a szív helyén mintha csak segglyuk sötétlene, hátgerincnek pedig nyoma sincs. Egész történelmünk során szünet nélkül az húgyozott a fejünkre, aki csak akart. [...] A siralom völgyét a románok önmaguk számára a mindent szétmaró húgy völgyévé változtatták."

Mintha a bibliai próféták keserûsége, átkai csapnának fel e szövegekbôl, s nem véletlenül, hiszen a közösség féltésének, a történelemre méltatlan politikai közösség széthullása fölötti aggodalomnak, sôt kétségbeesésnek ugyanazok az indulatai munkálnak e szövegek mögött, mint amelyek a zsidó profétákat megszólalásra bírták, vagy melyek a magyar Ady ön- és magyarságostorozó versei mögött derengenek.

A nacionalista és nem csak a nacionalista sajtó természetesen a megsebzett állat hangján hördült föl e prófétai látomásoktól, s teljes joggal, hiszen Patapievici írásaiban egy olyan román nép ígérete jelenik meg, melyet többé nem lehet nacionalista maszlaggal etetni, mely valódi értékük és teljesítményeik szerint ítélkezik a politika kalandorai fölött, ez pedig a párt- és nemzetállami idôk kontraszelekciójával vezetô pozíciókba került "káderek" számára a szellemi megsemmisülést jelentheti. Elég kimondani, hogy a király meztelen, s egyszerre összeomolhat az egész nehezen összeeszkábált ideológiai konstrukció, melyen az akarnokok, karrieristák, ostobák uralma alapul.

A román valóság persze nem mese, jóval kegyetlenebb történet annál. (Maga a szerzô is józan pesszimista.) Évtizedekre van szükség, amíg Patapievici hazaszeretete általános közérzületté válhat. (Hogy mennyire, azt a valóságos román demokratákból alakult új koalíció zûrzavaros ténykedése is bizonyíthatja.) Más út azonban nincs, hiszen a szerzô, akárcsak egykor Ady Endre, úgy véli, hogy egy nemzet, egy állam, melynek polgárait nem fûzik egymáshoz a valódi közösségi érzés szálai, nem állhat meg a történelmi idôben: "az idô rostál egyre", s azok a népek, melyek közösségi életüket hazugságokra építik, melyeknek egyénei nem a valóságos közösségi kohézió kovalens kötéseivel kapaszkodnak egymásba, egyének homokszemeiként hullnak át az idô rostáján.

Az a közösség azonban, melyrôl H.-R. Patapievici álmodik, olyan közösség, melyben az önérzetes és szabad individuumokat erkölcsi-szellemi-politikai értékek kemény hálója fogja össze. Ezek mellett a románok mellett nekünk magyaroknak és magyarként is megvan a helyünk. Patapievici népe ma még egy eszme, a Funar-féle népség realitás, de hogy a kettô közül melyiknek van tényleges esélye a jövô századra, az – úgy vélem – nem lehet kétséges.

Hogy mit jelent az a szemléletváltás, melyet Patapievici (és nem csak ô) képvisel, azt leginkább a Jó román hiszekegye címû esszé egy részletével szemléltethetnôk:

"...a nemzeti sajátosságra vonatkozó eszmefuttatások – ha csak nem az elcsépelt séma szerint értelmezzük ôket – mindig sajátos metafizika formáját öltik. Ez a metafizika azonban sohasem pusztán lapos közhelyek gyûjteménye: a nyugati értelmiségi közvélemény is mindig nagyra értékelte ôket, és ellenôrizhetetlenül mélyeknek tekintette. Az a Kantra, Steinerre, Frobeniusra, Spenglerre, Freudra és Jungra alapozott eszmeegyüttes, mely a mioritikus tér elméletének kidolgozásához alapul szolgált, valóban imponáló. A kísérlet, hogy valaki a kor legdivatosabb elméleti eszközeire alapozva egyfajta emberemlékezet nélküli ôshonosság mítoszát építse fel, mégis jogosan tûnhet frivolnak, s egyben ama (gondosan titkolt, hiszen a jó román hiszekegyének követelményrendszerével élesen szemben álló) frusztráltság beszédes bizonyítékának is, amelyet az elitekben dicstelen történelmünk élménye kiváltott.

Egy ilyen – grandiózus – metafizikai kísérletet természetesen sokoldalú pszichoanalitikai vizsgálatnak vethetnénk alá. Nyilvánvaló, hogy a metafizika a történelmi hiányérzetet annak a fennkölt lényegnek a tételezésével kompenzálja, melynek érzésünk szerint híjával vagyunk: a romanitáséval, mely diadalmasan dacol az idôvel és gúnyt ûz annak a históriának földi packázásaiból, mely ôt, a romanitást folyton a perifériára szorította. A revánsnak ez a technikája természetesen a szó legteljesebb értelmében bovarikus. Eminescu teljes komolysággal javasolta nyilvános intézményeink dacizálását, Pârvan a germán Walhalla terminusaiban írta le a dák szellemiséget, Dan Botta, akit végképp magával ragadott a költôi delírium, Thrácia metszô szigorát Görögország frivol érzékiségével állította szembe, az utóbbit szerinte mi, azaz a dákok kényszerültünk kijózanítani; végül pedig Anton Dumitriu a dák Kogaion keresését a Grál-motívummal azonosította, és derûsen vágott bele a Decaineusok misztikájának származtatásába (hesychasmos).

Mindezek az átlátszóan nemes spekulációk a kompenzatorikus utánzásnak arra a képletére vezethetôk vissza, melyet Caragiale így jellemzett: »Meddig tûrhetjük, hogy csak nekünk ne legyenek csôdbejutottjaink?... Angliának megvannak a saját csôdbejutottjai, Franciaországnak is a sajátjai, még Ausztriában is vannak csôdbejutottak...! Csak nálunk ne legyenek!? Én mondom: Nem mehet így tovább!...« (Nae Catavencu, Az elveszett levél. III. felvonás V. jelenet vége.) S valóban nem is ment. Eminens férfiaink, akik olyan országokban végezték tanulmányaikat, melyekben a nálunk még megfoghatatlan vagy nem is létezô szellemi konfigurációk már érett, kikristályosodott állapotban voltak jelen, román használatra is megteremtették a megalapozó metafizikai elméleteket, melyek, úgymond, szinkrónba hozhattak bennünket a Nyugattal. Csakhogy a modellül választott országokban a metafizikai alapanyag magának a történelemnek szerves feldolgozása gyanánt jött létre, miközben nálunk a szellemi-hazafias kötelesség kategorikus imperatívuszának kényszerû következménye volt. Az eredmény? Hamis metafizika és bálványimádó rekonstrukciók keveréke, mely a híveket magával ragadhatja, a józanok számára azonban csakis kétes értékû lehet. Ennek az újfajta zarándoklatnak a legmeghökkentôbb aspektusa mégis e ködös metafizikának az az igénye volt, hogy a nemzeti lényeg prófétai revelációjaként vétessék komolyan. Bár teljesen racionális készítményként jött létre, azzal az igénnyel lépett fel, hogy misztikusan és realisztikusan egyaránt a román nép ontológiájával azonosítsák (a nép ebben a megfogalmazásban nem funkcionális fogalom, hanem egyfajta ôselem). De ha a patriotizmusnak ilyen érzelmi metafizikává kell – a hit révén – átalakulnia, akkor a tények háttérbe szorulnak, legfeljebb igazoló érvekké minôsülnek át, a feltétel nélküli összefogás jelszavai pedig (»Legyen a kenyér bármily csapnivaló, élni mégiscsak hazácskánkban jó« – G. Cretzeanu) arra hivatottak hogy az egyéni cselekvés racionalitásának kötelezettsége alól egyértelmûen felmentsenek. Ettôl kezdve – azaz miután az idôk kezdetétôl nekünk és csak nekünk megadatott zseniális metafizika otthonos kényelmében elhelyezkedtünk – a hazafiság értéke többé már nem valamely cselekedet hatékonyságán mérettetik meg, hanem e képzeletbeli – végsô fokon a jó román hiszekegyét megtestesítô – metafizikai modellhez való feltétel nélküli csatlakozásából származtattatik. Jó románná nem cselekedeteid tesznek, hanem – a priori – ama képességed, hogy a lehetô legzajosabban kifejezésre juttasd a jó román hiszekegyébe vettet bizalmadat. Ily módon egy dinamikus, a spontán cselekvés szférájába tartozó princípium egy statikus, a hit szférájába tartozó princípiummá redukálódott. Mi több, jellemvonásainknak ahhoz, hogy fölismerhetôekké váljanak, ettôl kezdve már nem kellett a valóságban megfigyelhetôeknek sem lenniük, elegendô volt ôket a használatban lévô metafizika alaptételeibôl levezetni.

Az önérzékelés effajta eltorzulása közepette természetesen elvileg bármiféle handabandázás lehetségessé vált. A protokronizmus például, mely logikai szempontból kétségtelen eltévelyedés, erkölcsileg azt a renyhe képzelgést alapozza meg, miszerint mindenben mi vagyunk a legjobbak, hogy bennünket nem az szorít háttérbe, hogy alulmaradunk az egyetemes versengésben, hanem valamely összeesküvés akadályoz meg erényeink érvényesítésében, megfosztanak jogos elsôbbségünktôl, semmibe veszik érdemeinket. Létünket pedig folytonosan ellenséges és idegen szándékok veszélyeztetik. A lustaság és a paranoia a protokron vallás természetes következményei. A protokronizmus erkölcsileg azért ámítás, mert az alkotó energiákat az önsajnálat terméketlen pusztaságaira tereli. A protokron rögeszme mögött meghúzódó lelkialkat ugyanis két fô komponensre épül: az önsajnálatra és a kozmikus léptékû üldözési mániára. [...]

A transzcendentális lényegként megfogalmazott romanizmus logikája elkerülhetetlenül a rituálé (azaz receptszerû elôírások bigott betartása) gyanánt értelmezett romanizmus eszméjébe torkollik. Ez a logika a románokat képtelenné teszi arra, hogy egyéniségként, azaz a jó román hiszekegyének elôírásaitól függetlenül definiálják önmagukat. A »jó román« minôsítést csak a »közösség« ítélheti oda valakinek. Következésként az a metafizikai bovarizmus, melynek a románok kábultan zuhantak a karjaiba, hosszú távon nem járhatott más következménnyel, mint a csoport egyén fölötti uralmának a megerôsítésével. Mivel a közösség egyén fölötti uralmát maga a hiszekegy is szentségként szentesítette, az egyéniség minden megnyilatkozási formája szentségtörô amnéziának vagy perverz prostitúciónak minôsült (»eladta magát az idegeneknek«). Az egyénként talpraesett románt ily módon egy bizonytalan körvonalú lélek fölé löttyedt közösségi tudat – gátlásokat és alapjában véve felelôtlenséget generáló – lidércei terrorizálják.

Köztudott: a kezdetekkor a természetes szociológiai egység a csoport volt, a mai világ azonban már az individuumra épül. Az, hogy sok román ma is a törzsi eszmék rezervátumában vesztegel, az ásatag kompenzatórikus metafizikák iránti vonzalom közvetlen következménye: legyen szó a mindennapi élet dacizálásáról, a mioritikus tér semmittevô révületérôl, a dák Walhallába vetett fura hitrôl vagy a terra mirabilis különös fogalmáról, a román ember ma még nem képes túllépni a törzsi bûvkörön, melyben továbbra is népi eredetiségének forrását látja, éppen mert önértékét a hiszekegy tükreiben való megmártózás rítusából meríti."

A megdöbbenés tehát nem véletlen. A felháborodás sem az. A kötet körüli polémiában a román értelmiségi elit legkiválóbbjai emeltek szót Patapievici védelmében: Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu és maga Alexandru Paleologu, az inkriminált levelek címzettje. A többség persze még mindig olyanokból áll, akiknek Funar újabb négyesztendôs uralgására van szükségük ahhoz, hogy Patapievici igazságait lassan fölismerjék.

Csodák nincsenek.

Azaz mintha mégiscsak lehetnének: Patapievici könyvei ugyanis a fiatal román értelmiség körében bestsellerek. Szavai vélhetôen a következô évtizedek román közvéleményének hangját elôlegezik. Érdemes tehát figyelni rájuk. Még akkor is, ha maga a szöveg fôként a román kultúrában járatos kevesek számára jelenthet valóban meglepetést, az átlagos magyar olvasó könnyen azt kérdezheti: "Na és akkor mi van? Mi közöm nekem ehhez?" Úgy vélem, nagyon is sok. Ez a hang, mely számunkra, magyarok számára, egyáltalán nem új (a nemzeti önszemléletnek az a revíziója, melyre Patapievici és társai ma Romániában kísérletet tesznek, nálunk már a századelôn megkezdôdött, igaz, le máig sem zárulhatott), az a hang, mely egyebek közt a román–magyar történelmi kiegyezést is többé teheti puszta diplomáciai szólamnál. A román–magyar megbékélés csakis azon a szellemi magatartáson alapulhat, mely Patapievici-nek ezekre az írásaira jellemzô: a románság egységének, a nemzeti eszme öröktôl valóságának, a nemzeti mitológia szentségének megkérdôjelezésén, a nemzeti gondolat modernizációján. (Ami bizony ránk magyarokra is alaposan ránk férne.)

Patapievici szövegei azonban nem csak lenyûgözik az olvasót, vitára is ingerelnek. A klasszikus liberalizmus értékrendje iránti fenntartás nélküli lelkesedése és ezen értékrend szocialista és konzervatív kritikájának sommás elutasítása (lásd Althusser, Lacan, Foucault és mások félresöprését a Francia könyvtár és a cenzúra címû tanulmányban) talán vitatható, de a jelenlegi román viszonyok perspektívájából szemlélve érthetô, még akkor is, ha az elmúlt években maga a liberalizmus is túljutott a felhôtlen önszemléletnek azon a stádiumán, mely a klasszikus liberalizmusra jellemzô volt. Ahhoz, hogy ez a kritika Romániában is aktuálissá váljon, legalább a liberális minimumnak meg kell valósulnia. Sajnos ettôl is roppant távol vagyunk.

A másik lehetséges ellenvetés a következetesen individualista argumentáció és a közösségi kategóriák (nép, nemzet, románok, szûk értelmiségi réteg stb.) egyidejû használatában rejlô eklektika. E sorok írójának is meggyôzôdése, hogy a liberalizmus és a közösségi gondolat nem kizárják, hanem feltételezik egymást. Ezek együvé tartozása azonban Patapievici (egyébként rendkívül koherens) gondolatrendszerében sem látszik (még) megoldottnak.

Ez a kritika megdöbbentôen pontos és aktuális, hatása mégsem oly felszabadító, mint ahogyan azt elsô látásra vélhetnôk, ami talán azért van, mert számos igaztalan mozzanatot is tartalmaz, s értéke sem mindig tudományos megalapozottságában, inkább antinacionalista szenvedélyességében rejlik. A szerzô gyakran a társadalmi folyamatokat is a természettudomány reduktív kategóriáiban elemzi. A liberális társadalmak világméretû térhódításának szükségszerûségét például termodinamikai kategóriákból vezeti le (A kollektivista diskurzus). Az egyént mereven szembeállítja a közösséggel, emiatt azonban gyakorta ellentmondásokba keveredik (Emlékezetmegtagadás). Egyik legragyogóbb esszéjére, A jó román hiszekegyére is különös kettôsség jellemzô. A szélsôségesen individualista szerzô folyton kollektivista kategóriákhoz kénytelen folyamodni ("népem"; "a románok"; "hajlottunk arra, hogy..."; "viselkedésünk meghatározó tényezôi" stb.). Az ellenvéleményeket nem cáfolja, egyszerûen elveti. Evidenciának tekint számos olyan feltevést, mely tudományosan éppúgy nem bizonyítható minden kétséget kizáró bizonyossággal, mint a vitatott hipotézisek.

Nézetem szerint nem is annyira a bírált elméletek filozófiai alapjaival, tudományos következetességével van baj, hanem azzal a szellemi-politikai alaphelyzettel, melyben megfogalmazódtak. Feltûnô ugyanis, hogy abban a pillanatban, melyben ennek a román szellemiségnek a képviselôi kilépnek az alaphelyzetbôl (azaz elhagyják az országot), rögtön magasrendû szellemi teljesítményekre válnak képessé. Eliade – végeredményben a Blaga és társai által lefektetett alapokon – a mitológiakutatás legnagyobb nemzetközi tekintélyévé vált. Ionesco a huszadik század dramaturgiáját újította meg, Brâncusi a szobrászmûvészetnek nyitott új utakat, s az amerikai egyetemek ma is tele vannak kiváló román filozófusokkal, matematikusokkal, politológusokkal, esztétákkal.

Az itthon maradók elôtt azonban különös módon becsapódnak az egyetemesség ajtói. Hiába vezeti el ôket a román népi kultúra és bizonyos mértékig az ortodox vallás szenvedélyes, érzékeny intuícióra és szellemi frissességre valló vizsgálata az egyetemesség forrásaihoz, olyannyira rögeszméjükké mélyült a sajátos, a kizárólagosan román keresése, hogy az egyszer már meglelt aranyat a Blut und Boden iszapjába keveredve újra és újra el kell veszíteniük.

Természetesen voltak témák és tudományterületek, melyekben az itthonmaradottak is rendkívülit alkottak. Ernest Bernea A román nép tér-, idô- és kauzalitásszemlélete címû (a Humanitas Kiadónál nemrég ismét, ezúttal eredeti változatában kiadott) könyvérôl például nem nehéz megjósolni, hogy a nemzetközi kutatás elôbb-utóbb (elkerülhetetlen torzításai dacára is) megdöbbenéssel fogja felfedezni. Anton Dumitriu logikatörténeti munkássága, a román matematikai iskola, Noica lételméleti dolgozatai vagy akár Liiceanu Tragikumról írott könyve megannyi nemzetközi érdeklôdésre számot tartó munka...

Az elmúlt évek nemzetközi tudományosságának számos eredménye is azt látszik bizonyítani, hogy Blaga, Eliade, Noica alapvetôen helyes irányokban keresték az emberi létezés nagy rejtélyeinek megoldását. Az az élô kapcsolat, mellyel a román népi kultúra és az ortodoxia archaikus vonásaihoz kötôdtek, olyan, a racionalista-empirikus tudományosság módszertanával megragadhatatlan életjelenségek iránt is érzékennyé tette ôket, s olyan felismerések küszöbére vezethetett, melyek a világ nyugati felén mintha éppen manapság kezdenének tényleg aktuálissá válni. (Elégséges csupán a már említett Santillanára, Northrop Frey mûveire vagy Fritjoff Capra, László Ervin és mások munkásságára utalni.)

Az individuum és az egyetemesség kapcsolata korántsem annyira közvetlen és problémamentes, mint amilyennek Patapievici véli. A kettô között a közösségi identitások szétágazó, az egyénre lényegileg visszavezethetetlen hálózata közvetít. A valódi egyetemeshez csak a kollektív tudatformák mélyére alászállva lehet lelki traumák, identitászavarok nélkül eljutni. Az amerikai–nyugat-európai "egyetemesség" importja sajnos csak fokozhatja az identitásválságot, nem oldhatja fel. A románságnak (akárcsak a többi kelet-közép-európai népnek) a saját kultúrájában kell felfedeznie az egyetemességet, hogy ráébredjen: az egyetemesség hordozójának lenni nem egyéb, mint a sajátosság hordozójává válni, mert a sajátosság nem egyéb, mint a megélt egyetemesség. Csak így fedezhetjük föl egymás kultúrájában is az egyetemességhez vezetô, a mienkkel egyenértékû, tehát önnön világélményünket is gazdagító és elmélyítô kísérleteket. Az antagonisztikus szembenállástól csak így emelkedhetünk föl a kulturális komplementaritás élményéig és annak elméleti megalapozásáig. A román értelmiségnek, hogy szellemi potenciálja végre idehaza is valóságos értéke szerint bontakozhasson ki, azon a helyzeten kell felülkerekednie, melynek narcisztikussá zárult erôvonalai a mioritikus tér képzeletgazdag intuícióit is a nemzeti bezárkózás, a faji kizárólagosság zavaros képzeteivé torzították. S ennek a helyzetnek egyik központi magva – bármennyire különösnek tûnhet is – a román kultúrában szellemileg máig fel nem dolgozott magyarkérdés.

Különös, megdöbbentô jelensége a román nyilvánosságnak, hogy miközben a politika, a kultúra, a szellemi élet, az oktatási rendszer minden fontos kérdése a magyarokhoz fûzôdô viszonyon "fordul meg", a román tudományosságnak, mûvelôdési életnek, nemzeti tudatnak egyszerûen nincs ún. magyarságtudománya. A magyar kérdés, bár központi jelentôségû magatartás- és célstrukturáló tényezô gyanánt érvényesül, a valóban tudományos megközelítés számára mindmáig tabunak számít. Hogy a magyarsághoz való viszonynak még mindig milyen traumatizáló hatása van, azt legvilágosabban éppen H.-R. Patapievici példája szemléltetheti. A román nacionalizmust szenvedéllyel ostorozó szerzô a magyarkérdésnek a modern román nacionalizmus genezisében és továbbélésében semmiféle jelentôséget nem tulajdonít, s ha (mellékesen) mégis szóba kerülünk, nála is jobbára azok a sztereotípiák kerekednek felül, melyek ellen egyéb vonatkozásban szenvedéllyel tiltakozik.

Hogy a román szellem torzulásainak oka valóban a "nagyromán" állam létrejöttének körülményeiben és a nemzeti doktrína torz jellegében rejlik, azt az is bizonyítja, hogy 1919 elôtt még születhetnek valóban egyetemes értékû román teljesítmények is. Ion Luca Caragiale életmûve például. 1919 után az egyetemességnek ez a nívója már elérhetetlennek látszik. Igaz, Caragiale is kénytelen – még az egyoldalú megoldásokat kiérlelô háború elôtt – maga mögött hagyni az országot. Ettôl kezdve a valóságos szellemi szabadságnak legfennebb szigetei alakulhatnak ki Romániában. Egész a legutóbbi idôkig...

A magyarkérdés aktuális (és a szász-, illetve a zsidókérdés ma már sajnos csak retrospektív) megoldása már régen nem elsôsorban a romániai kisebbségek érdeke, sokkal inkább a románságé. S ezzel a román értelmiség mind több képviselôje tisztában van. Gabriel Andreescu, (a Noica tanítvány) Andrei Cornea és mások ma már világosan kimondják: e pillanatban a romániai szellemi és politikai élet európaivá és egyben – a szó 19 elôtti értelmében – románná válásának a magyartraumán való felülemelkedés a legfontosabb feltétele. Úgy tûnik: a román szellemnek is, akárcsak a kelet-közép-európai politika egészének oda kell visszatérnie, ahonnan az elsô világháború végén elindult. Voltaképpen önmagával kell megbékélnie, el kell tüntetnie azt a törést, amit a 19-es, szellemileg-morálisan elôkészítetlen nemzeti "diadalsorozatok" a kollektív pszichében elôidéztek. Ez pedig csak akkor tehetô meg, ha a román (és nem csak a román) állam a magyaroknak megadja azt, amit a románság (és nemcsak a románság) 19 elôtt önmagának megkövetelt.

Az áttörés, úgy tûnik, megtörtént, nem csak Patapievici írásai és nem csak az új román kormány kisebbségpolitikai intézkedései körvonalaznak egy józanabb önszemléletet, hanem a jeles román történész Lucian Boia Történelem és mítosz a románság tudatában címû, kétségtelenül zseniális munkája is, mely éppen azzal az alaphelyzettel jelent radikális szakítást, mely a román szellemet jó háromnegyed évszázadon át megbetegítette.

A román nemzettudat a szemünk láttára alakul át. Úgy tûnik: a románság végre valóban a realitásokra és nem mitikus ködképekre alapozza önszemléletét, környezetéhez fûzôdô viszonyát. Hogy ez a – valójában magától értetôdô, az egyetemességhez vezetô kapukat is ismét szélesre táró – átalakulás mégis mennyire nehéz, azt az újságok napi híreibôl bárki nyomon követheti.

Könnyebb út azonban sajnos nincsen.

Bíró Béla