Szatmári Tibor

Együtt sikerülni fog!¹

A Toró T. Tibor vitaindítójának talán legnagyobb hiányossága, hogy nem a bevezetôben kapott helyet az az utóirat, amelyben "az objektivitás ösvényeirôl letérô véleményekért és minôsítésekért elôre is kéri az olvasó elnézését". Mindemellett azzal, hogy bemutatja az érem egyik oldalát, arra késztet másokat, hogy a másikkal is foglalkozzanak. Talán az is az RMDSZ-en belüli ellenzék egyik legnagyobb hibája, hogy szubjektív és temperamentumos támadásai arra késztetik az RMDSZ vezetôit, hogy "azért ez már túlzás" alapon újra és újra megvédjék egymást, megôrizve az olyannyira kritizált "erôcentrum" egységét.

Az írás alapszemlélete a klasszikus "mi és ôk"-ön alapul, félretéve azt a tényt, hogy a romániai magyarság nagy többsége a magyar kultúrnemzet tagjaként, de ugyanakkor román állampolgárként határozza meg magát. Ilyen szemszögbôl legfeljebb csak a kormányra lépés melletti és elleni érveket lehet csokorba kötni, de "a viszony a mindenkori román hatalommal" vagy "a mindenkori román hatalommal való egyezkedôk" jellegû kifejezések arra predesztinálják a szerzôt és késztetik az olvasót, hogy elvesse a lehetôségét is annak, hogy a magyarok legitim képviselete részévé váljon ennek a hatalomnak. A szerzô kizárólag az autonómia megvalósítása, megvalósíthatósága szemszögébôl elemzi a kormánykoalíciós szerepvállalást, és emiatt az autonómia nagyon gyakran az RMDSZ programjának szinonimájaként szerepel. Megközelítésében az RMDSZ-nek nemcsak a román többséggel és a többi nemzeti kisebbséggel nem kell közösséget vállalnia, hanem a magyar közösség általános, etnikai konnotációktól mentes érdekeit sem kellene képviselnie. Szerencsére ez a szemlélet nem vált dominánssá a Szövetségen belül, s így nem az RMDSZ közösségen belüli elszigetelôdéséhez és a valós vagy vélt érdekek képviselete esélyeinek csökkentéséhez, hanem csak két platformja (RT és EMK), valamint a "magányos farkasok" perifériára szorulásához (és nem szorításához!) vezetett.

A kizárólagosan a "nemzeti paradigmával" foglalkozó belsô ellenzék hozzáállása ellenére az RMDSZ programja és fôleg választási programja az élet minden területén jelentkezô gondokra próbált megoldást találni és ajánlani. Az önkormányzati választásokhoz képest elért jobb eredményt több okkal magyarázza a szerzô, de ezek közül hiányzik a választók elvárásaihoz való jobb alkalmazkodás. Az 1996 ôszi RMDSZ-kampány (ezen belül az elnökjelölt kampánya, amelyet sajnos az RMDSZ-tôl szinte idegenként kezel a szerzô) a magyar közösség körében elvégzett közvélemény-kutatásra alapozott, miszerint a magyarság többsége helyesnek látta saját elnökjelölt indítását és egy demokratikus kormányban való részvételt. E közvélemény-kutatás hatására vette figyelembe 1990 óta elôször a romániai magyar politikai elit, hogy az RMDSZ tagsága, illetve a magyar közösség prioritáslistáján csak a sokadik helyen szerepel valamilyen autonómiával kapcsolatos gond megoldása.

A román nemzettel való közösségvállalás teljes hiányát az egyik felvázolt kitörési lehetôség mutatja: "…az efemer kormányzati pozíciót úgy felhasználni, hogy a helyi autonómia megerôsítése, a decentralizáció és a gazdasági reform leple alatt² a költségvetésbôl minél többet ki lehessen hasítani célkitûzéseink megvalósítására." Ez a megfogalmazás azért veszélyes egy aktív politikus részérôl, mert azt feltételezi, hogy a romániai magyarságnak a gazdasági reformtól és az általános decentralizációtól teljesen eltérô és azzal ellentétes érdekei és célkitûzései vannak, igazat adva sok román politikus azon megállapításának, hogy az RMDSZ-t egyáltalán nem érdekli az ország sorsa, csakis önös érdekeket követ.

A szerzô szerint nemcsak a román többséggel, hanem a többi kisebbséggel sem kellene közösséget vállalnia az RMDSZ-nek. Erre utal az a megállapítás, hogy a kisebbségvédelmi "miniszter van abban a helyzetben, hogy stábja segítségével összehangolja a kabinet különbözô tárcáinál pozícióban levô magyar kormánytisztviselôk tevékenységét az RMDSZ-program megvalósítása céljából". Pedig ha a Kisebbségvédelmi Hivatalt az RMDSZ megpróbálta volna a Magyar Kisebbség Hivatalaként mûködtetni, akkor nemcsak a román politikusok és a nemzeti kisebbségek vezetôi támadták volna (joggal!), hanem elvesztette volna a nemzetközi kisebbségvédô intézmények támogatását is. A Hivatalnak pontosan az volt az egyik jelentôs eredménye, hogy a Nemzeti Kisebbségek Tanácsának, valamint az egyes szervezeteknek a támogatásával megváltoztatta a többi kisebbség véleményét a szerintük "többségként viselkedô" magyar közösségrôl, tudatosította, hogy a kisebbségek érdekei tulajdonképpen közösek, csökkentve annak lehetôségét, hogy a kis lélekszámuk miatt sajátos érdekekkel rendelkezô közösségeket a román politikai elit kijátssza a magyarok ellen.

A vitaindító pontatlanságaival³ vagy hiányosságaival⁴ nem foglalkozom, inkább a kormányra lépés okainál, elônyeinél és hátrányainál állnék meg egy szóra.

Talán meg lehet kockáztatni azt a kijelentést, hogy az RMDSZ-t a román–magyar alapszerzôdés "taszította" kormányra. Ilyen szempontból tényleg mérföldkô Temesvár. Hogy ezt megérthessük, vissza kell térnünk egy kissé az idôben, és át kell tekintenünk, hogyan próbálta érvényesíteni jogait és érdekeit a magyar közösség. A két világháború között – az akkori gyakorlatnak megfelelôen – az anyaország is, a határon túli magyar közösségek is a mindenható nagyhatalmak felé fordultak sérelmeik orvoslásáért. Ez a hozzáállás akkor a határok revízióját is eredményezhette. Annak idején a szovjet modell bevezetése is eredménnyel, a tiszavirág-életû Magyar Autonóm Tartománnyal járt. Az RMDSZ aktív politikusainak (aktivistáinak) nagy része (a csúcsvezetéssel ellentétben nagyon magas a kollektív területi vezetôségek átlagéletkora) még megérte ezeket a megoldásokat, és 1989 után is külpolitikával képzelte el a hazai gondok orvoslását. A nemzetközi (ENSZ, ET, EBESZ) dokumentumokba és a mai romániai helyzethez képest idealisztikusnak tûnô megoldásokba (Dél-Tirol, Åland-sziget stb.) vetett hit meggátolta a magyar politikai elitet abban, hogy elegendô empátiával álljon hozzá a kisebbségpolitikai szempontból mindenképpen elmaradottabb román társadalomhoz. Ennek eredményeképpen ítélte el a magyar közösség az akkori román hatalommal sikertelenül tárgyaló politikusokat és vált pejoratívvá a "neptunos" jelzô. Az 1997 elôtti külpolitikánk, mely egyrészt az RMDSZ nemzetközi elismerését eredményezte, másrészt azt, hogy tudatosítottuk a nemzetközi közvéleményben, hogy Romániában sorozatosan megsértették a kisebbségek jogait, kevés konkrét eredménnyel járt, sôt a nemzetközi nyomás ellenére több területen rosszabbodott a helyzetünk (lásd az 1995-ben elfogadott, rendkívül restriktív tanügyi törvényt).

Igaz az, hogy az Iliescu-rendszer nem gondolta komolyan az alapszerzôdés betartását, és az is, hogy az aláírás helyszíne csak eszköze volt a kétarcú román politikának. Amennyiben csak arra összpontosítunk, hogy az alapszerzôdés álmaink és a külsô tényezôk által Romániára kényszerített megoldásokba vetett korlátlan hitünk részleges feladását is jelentette, akkor valóban lehet mindkét aláíró fél cinizmusát⁵ emlegetni, de ha arra gondolunk, hogy az alapszerzôdés léte pont az akkori kormánykoalíció nacionalista pártjainak vitorlájából fogta ki a szelet s járult hozzá ilyen módon a demokratikus pártok két hónappal késôbbi gyôzelméhez,⁶ akkor akár új kezdetrôl is beszélhetünk. Ugyanakkor a szerzôdés hiányosságai és kétértelmû megfogalmazásai (pl. az 1201-es ET-ajánlás esetében), valamint az a tény, hogy nem fogadta (nem fogadhatta) el harmadik félként a romániai magyar közösséget, arra késztetett minket, hogy részeivé váljunk annak a hatalomnak, amelynek feladata a nemzetközi dokumentumok – köztük a román–magyar alapszerzôdés – jóhiszemû⁷ értelmezése és gyakorlatba ültetése.

A vitaindító az objektivitás ösvényét néha érintô vádirat az RMDSZ vezetôsége, az ún. erôcsoport ellen. Az elôbbiekben már kitértem arra, hogy a vádolt politikusok feleltek meg leginkább választóink elvárásainak, és nem ôk erôltettek a magyarságra egy tôle távol álló szemléletet, ugyanakkor a magyarságtól távolabb esô szemléleteket képviselô politikusok és platformok magukat szigetelték el.⁸ A PDSR-vel való együttmûködéssel kapcsolatban csak azt jegyezném meg, hogy a külsô szemlélô⁹ 1996 januárja óta az RMDSZ minden politikusát vádolhatta azzal, hogy "a PDSR-vel való koalíció útját is egyengette", hiszen az SZKT nyilatkozata alapján csak a három szélsôséges párttal (PRM, PUNR, PSM) való együttmûködéstôl zárkózott el az RMDSZ. Ugyanakkor 1996 novembere elôtt nem is lehetett elôre látni a CDR és az USD közös választási gyôzelmét, emiatt sokan – köztük az amerikai nagykövetség is – CDR-PDSR kormányra tippelt. Az RMDSZ (és nem csak elnökjelöltjének) választási programja azonban nemcsak felhívás volt a kormányba való belépésre, hanem tartalmazta az RMDSZ-t magában foglaló kormány feladatait is. A vitaindító azon megállapítása pedig, hogy csak "nagyon kevés került be az RMDSZ-programból a kormányprogramba", csak akkor igaz, ha a programon kizárólag autonómiaprogramot értünk. Ha nem, akkor elmondható, hogy más területeken a kormányprogram összhangban áll az RMDSZ választási programjával, a kisebbségpolitika terén pedig célul tûzi ki a hátrányos megkülönböztetések, a restrikciók felszámolását és az RMDSZ által több éve követelt kisebbségi minisztérium¹⁰ felállítását. Ez lehet kevés, de lehet sok is, ha nemcsak az RMDSZ kormányba való bevétele mellett szóló érveket vesszük tekintetbe, hanem azt is, hogy:

1. A törékenynek is mondható, de mégis 52%-os többséget élvezô CD-USD pár mellé nem volt feltétlen szükség az RMDSZ jelenlétére.

2. A legutóbb gyôztes Demokrata Konvenció már 1995-ben felszólította tagjait, foglaljanak állást Románia "nemzetállam" jellegével kapcsolatban. Mivel ezzel az RMDSZ nem értett egyet (ez a hozzáállás a jelen pillanatig nem változott), kilépett a szövetségbôl. Ez után a demokratikus ellenzéki pártok fokozatosan elhatárolódtak a külföldön minduntalan Románia ellen "árulkodó" RMDSZ-tôl.

3. Az RMDSZ részvétele a kormányban újabb támadási felületet jelentett a nacionalista ellenzéknek.

4. A Demokratikus Konvenciót alkotó pártok képviselôinek nagy része megszavazta az 1995-ös tanügyi törvényt.

5. A parlamenti támogatásunk kényelmesebb lett volna partnereinknek, mert a kisebbségpolitika terén az ô megoldásaikat receptálta volna középútként a hazai és a nemzetközi közvélemény a magunk és a nacionalista ellenzék változata között. Arról nem is beszélve, hogy adott esetben más ellenzéki pártokat is meg lehet nyerni (a PUNR még így is többször megszavazta a kormány kezdeményezéseit a "nemzeti érdekre" hivatkozva).

A magyarok elismert pontosságán és szakértelmén kívül tulajdonképpen csak Románia image-ének javítása szólt az RMDSZ bevétele mellett. Ez az egyik oka annak, hogy külpolitikánkban 180 fokos fordulat állt be, hiszen eddig a román hatalmat támadtuk a nemzetközi fórumokon, most pedig annak a kormánynak a törekvéseit támogatjuk, amelynek mi is részei vagyunk. Miközben nemzetközi szinten és a hazai közvélemény elôtt a lehetséges román modellrôl beszélünk,¹¹ gondjainkat a Koalíciós Egyeztetô Tanácsban, a kormányüléseken, a kormánytöbbséghez tartozó parlamenti frakciók egyeztetésein vetjük fel és keresünk reájuk közös megoldásokat. Nyilván nagyon sokan hiányolják azt, hogy az 1997 elôtt megszokott módon, a nemzetközi fórumokon keresztül kommunikáljunk a román vezetôkkel, mert ennek megvolt az az elônye, hogy minden bánatunkat kimondhattuk az európai panaszfalak elôtt. Azonban azt is észre kell venni, hogy a románoknak is le kellett mondani hagyományos politikájukról, hogy következetesen félremagyarázzák a kisebbségek helyzetét és állandóan akadályozzák a nemzetközi egyezmények alkalmazását.

A vitaindító jól vázolja föl az RMDSZ belépésének pro és kontra argumentumait, én azonban itt említettem volna meg a kormánystruktúrákban való részvételt is, amelyet eredményként kezelt a vitaindító. Az elôbbiekben már említettem, milyen fontos Romániában az, hogy ki értelmezi a nemzetközi egyezményeket és ki építi be a hazai jogrendbe ezeket. Sajnos a hazai jogszabályok, az aláírt egyezségek és az adott szó esetében is érdekes viszonyban áll az elmélet a gyakorlattal, és emiatt a magyarság számára létfontosságú az, hogy ki alkalmazza a törvényeket, ki privatizál és ki decentralizál. Már az 1990–1996 közötti kormányok esetében megszokhattuk, hogy a hatalmon levô pártokhoz vagy személyekhez fûzôdô szoros viszony a gondok megoldásának, illetve a gazdasági sikereknek elôfeltétele. A demokratikus pártok sem a kliensrendszer megszüntetését tûzték ki célul, hanem a hatalmi és gazdasági pozíciók nyilvános újraelosztását a kormánykoalíción belüli arány alapján. Így az az érdekes helyzet állt elô, hogy ugyanazok, akik talán sohasem szavaznák meg azt, hogy az államapparátusban és az állami vállalatok vezetôségében a magyar közösség alanyi jogon kapja meg a tisztségek 7%-át, formálisan egyetértenek azzal, hogy az RMDSZ (mint koalíciós párt) 12%-ot kapjon meg. Persze ezt a 12%-ot éppen a koalíciós partnerek háttértevékenységének köszönhetôen nem tudta elérni az RMDSZ. Az érdekes csak az, hogy vezetôit pontosan az a belsô ellenzék kritizálta emiatt, amely elítélte "az egyes RMDSZ-vezetôk ambícióit, pozícióéhségét".

A kormányzati pozícióból következô tisztségek elosztásánál azonban meg kell említeni azt is, hogy a Szövetség választotta ki legátláthatóbban és a leginkább kompetenciacentrikusan az embereit, kiérdemelve a bizánci politikában jártas román politikai elit elismerését is. Míg a megyei szintû tisztségek elosztásának módja az RMDSZ-en belüli autonómiának köszönhetôen minden területi szervezet esetében különbözött, országos szinten a tag- és társszervezetek javaslatai alapján az Ügyvezetô Elnökség rangsorolta a jelölteket, és az Operatív Tanács szavazott velük kapcsolatban. Mint azt az eredmények is mutatják, még államtitkári tisztség esetén sem volt elôfeltétel a Szövetségben való elôzetes tevékenység, sôt még a tagság sem, a cél csak az volt, hogy olyan magyarok kerüljenek pozícióba, akik vállalják az RMDSZ célkitûzéseit és várható szaktevékenységükkel elismerést keltenek a romániai magyarság iránt. Az RMDSZ vezetôségében, az SZKT-ban 1996-ig különben nagy hiány volt gazdasági, mezôgazdasági, egészségügyi, társadalomvédelmi, környezetvédelmi szakemberekbôl, hiszen a kilátástalan ellenzéki politizálást vállaló magyar értelmiségiek inkább a kisebbségvédelemre, nemzetközi jogra szakosodtak. Mivel az autonómia-statútumok szakértôi iránt nem mutatkozott olyan nagy igény a kormánystruktúrákban, nagyon sokan "kiszorításként" élték meg ezt a folyamatot.

Az 1996-os pozitív kampány¹² és a kormányzati részvétel talán legfontosabb hosszú távú elônye, hogy a romániai magyarok már nem szégyellik és nem félnek vállalni azt, hogy "eremdéeszesek", sôt büszkék arra, hogy egy kormánypártnak a tagjai. Ennek és a tisztségviselôk objektív kiválasztásának köszönhetôen ismét az érdekképviseleti szövetség felé fordultak a magyar vállalkozók és a magasan képzett szakemberek. Ezeket a hosszú távú folyamatokat nem a mostani politikusok hivatottak elemezni, de az mindenképpen tény, hogy a romániai magyarság érdekképviseleti szervezetének részvétele a kormánykoalícióban hozzájárult a román–magyar feszültségek csökkentéséhez és a kölcsönös elôítéletek megcáfolásához.¹³

—————————————

¹ Az RMDSZ 1996-os választási programjának címe, mely nemcsak a magyarság egységére utalt, hanem arra is, hogy a román demokratikus pártokkal együtt kell végrehajtsuk a rendszerváltást.

² Itt és alább az én kiemeléseim – Sz.T.

³ Például az, hogy Frunda György elnökjelöltsége eldöntésekor nyílt szavazásra került volna sor, vagy az, hogy „fontos kormánypozíció" lenne a parlamenti szinten mûködô Koalíciós Egyeztetô Tanács titkári tisztsége.

⁴ A belsô ellenzék által vállalt moratóriummal és annak betartásával kapcsolatban nincs megemlítve két jellemzô példa: Tôkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke kitiltotta egyházkerülete templomaiból az RMDSZ elnökjelöltjét, ugyanakkor részben támogatta az RMDSZ jelöltjei ellen Hargita megyében függetlenként induló Borbély Imrét.

⁵ Külön tanulmány tárgyát képezhetné a magyar kisebbségek és a magyarországi pártok kölcsönös viszonyulása. Míg a magyar alkotmány szerint az anyaország kormánya felelôs a határon túli magyarokért, addig semmilyen dokumentum nem tartalmazza a kisebbségi magyarok felelôsségét az anyaországiakért. Ilyen tekintetben legalább azt el kell elismernünk, hogy a román–magyar alapszerzôdés a NATO-bôvítés biztos haszonélvezôjévé tette Magyarországot. Az alapszerzôdés hazai magyar ellenzôi sajnos ugyanolyan kettôs mércével mérnek, mint azok „a határon túli kisebbségekért felelôsséget érzô", „nemzeti elkötelezettségû" magyar pártok, amelyek nem szavazták meg a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletérôl szóló törvényt.

⁶ Lásd Szatmári Tibor: Egy új Európa felé – A román–magyar alapszerzôdés. Meridiano CERI (Centro Espanol del Relationes Internationales) 1997. júniusi száma.

⁷ Az 1996 decemberében elfogadott kormányprogram célul tûzi ki „a nemzetközi szabályozások jóhiszemû betartását, alkalmazását és értelmezését, valamint a hazai jogrendbe való beépítését" (VI fejezet, 2 cikkely).

⁸ Az udvarhelyszéki elôválasztásokon Katona Ádám, az EMK elnöke 6 jelöltbôl az 5. helyen futott be, a Hargita megyei választásokon független jelöltként induló Borbély Imre a szavazatok 1%-át szerezte meg.

⁹ Az RMDSZ vezetôsége a Demokratikus Konvencióval való egyezség alapján nyilatkozta többször is, hogy „nem kizárt a PDSR-vel való együttmûködés, amennyiben módosítja programját". A cél a nacionalisták által magyarbarátnak beállított Konvenció „tehermentesítése" volt.

¹⁰ Jó példa az 1990–1996 közötti romániai magyar érdekképviseleti politika elméleti voltára, hogy az RMDSZ-nek 1996 decemberében még nem volt konkrét elképzelése a Kisebbségvédelmi Hivatal felépítésérôl és mûködésérôl. Ez menet közben alakult ki, a Hivatalt hét éve legradikálisabban szorgalmazó magyar politikusok gyakori támadásaival egy idôben. A Hivatal tevékenységét tehát nemigen lehet elválasztani a Tokay György személyétôl, de azt is nehéz megmondani, hogy a Szövetség elképzelésének hiányában mely hiányosságokat lehet kezdeti útkeresésként, illetve a miniszter személyes hibáiként felfogni.

¹¹ Nemcsak az RMDSZ, hanem Románia kormánya is lehetséges román modellrôl beszél (lásd Kormányzás Fehér Könyve 1996. december – 1997. december).

¹² A sajtó és az ellenfeleink is elismerték, hogy az RMDSZ kampánya volt a legsportszerûbb, a Szövetség úgy mozgósította választóit, hogy közben növelte elfogadottságát a román választók körében is.

¹³ Az elmúlt másfél év közvélemény-kutatásai egyértelmûen bizonyították, hogy folyamatosan csökkent azok aránya, akik interetnikai konfliktusoktól tartanak, s ezzel egy idôben csökkent a magyarellenes PUNR támogatottsága is.