Tóth István

Kinn vagy benn?

Néhány gondolat Toró T. Tibor vitaindítójához

Térségünk különbözô idôkben lezajló, ám a helyi sajátosság (nemzeti kerekasztal, népszavazás, "bársonyos" vagy véráldozatot követelô forradalom stb.) érvényesülése mellett is azonos irányba mutató "rendszerváltásai"¹ lehetôvé tették egy új típusú, szabadabb érintkezést biztosító kapcsolatrendszer kialakítását az egykori szovjetcsatlós kelet- és közép-európai országok között. Ennek az általános elégedettség fölött az anyaországaiktól addig meglehetôs szigorúsággal elzárt etnikai kisebbségek, illetve nemzetrészek, közöttük a magyarok örülhettek a leginkább. A fordulatok idôszakában a régió kevert etnikumú országaiban a többségi és a kisebbségi közösségek azonos össztársadalmi célért, a szovjet támogatással fenntartott diktatúrák megdöntéséért küzdöttek. Oly módon, hogy a különbözô típusú politikai kultúrák kiegészíthették és erôsíthették egymást. Az idôben elôbbre tartó magyarországi változások erjesztôleg hatottak a gyökereiben azonos elnyomástól szenvedô szomszédos országok lakosságára. Azzal a parlamentarizmusra épülô demokratikus magyar politikai elôzmény ismeretében – történelmi hagyományaink jobbik részérôl van szó! – talán nem is oly meglepô "kiegészítéssel", hogy a csehszlovákiai és a romániai fordulatokban országosan (Együttélés, Független Magyar Kezdeményezés, RMDSZ) a szovjet-ukrajnaiban regionálisan (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) jelentôs szerepet játszottak az akkor igen gyorsan megalakult magyar szervezetek.

Létrejöttük kisebb csoda. Úgy tûnhetett ugyanis, hogy a térség országaiban a Szovjetunió melletti köteles lojalitás demonstrálása mellett nemzeti színt öltô kommunista diktatúrák négy évtizednyi regnálása teljesen aláásta a nemzeti és etnikai kisebbségek, közöttük a magyarok önszervezôdô képességét és kezdeményezôkészségét. Az állami szándékkal leginkább "folklorizálni" kívánt magyarok azonban képesek voltak önnönmaguk demokratikus megszervezésére. Ennek okait identitástudatuk viszonylagos szilárdságában, a magyar politikai hagyomány demokratikus vonalának felvállalásában, valamint a magyarországi átmenet békés, a parlamenti demokráciára alapozó lebonyolításában mint példaadó mozzanatban kell keresnünk.

A köz által utált személyek és jelképek eltûnése, a cselekvô szolidaritás nemzetek közötti megnyilvánulásai azt a reményt keltették, hogy a térség népei olyan történelmi pillanathoz érkeztek, amely valóságos esélyt kínál a hosszú távra szóló kiegyezésre. Mint tudjuk, a kívánt esemény egyelôre nem következett be, helyette véres összecsapásokat, a kisebbségi jogok korlátozását, az utódállamokban, de a magyarországi médiákban is a magyar revizionizmus rémképének fölfestését figyelhette meg a külsô szemlélô. Hogy a "veszély" az Antall-, majd a Boross-kormány idején mennyire volt valós vagy csupán retorikai sutaság, annak elemzésétôl most tekintsünk el. A vádak megalapozottságát mindenesetre eléggé kétségessé teszi az, hogy a tizenötmillió magyarért felelôsséget érzô Antall Józseffel szemben a dacoskodóan már csupán tízmillió állampolgárt "bevállaló" Horn Gyulát is a revizionizmussal, nacionalista felsôbbrendûséggel hozták hírbe azonos politikai kultúrán nevelkedett kollégái, Ion Iliescu és Vladimir Meèiar. A történelmi tapasztalatok arra tanítanak, hogy ezen még csak meglepôdni sem lehet. Mind a román, mind a szlovák nacionalizmus csak addig hajlandó "partnerének" tekinteni a mindenkori magyar kormányt, ameddig az "megértéssel" szemléli és "reálpolitikushoz" illôen beleérzôen el is fogadja a nemzeti kizárólagosság elve alapján születô magyarellenes intézkedéseket.

A nyílt és nyilvánosan vállalható magyarellenesség, amit a "szocialista lágernek" nevezett közös akolba kényszerült országokban indirekt (moszkvai) nyomásra évtizedekig sikerült lefojtani, ismét hangoztatható lett. Mi több, a nacionalista kurzusnak megfelelôen szinte kívánatos kísérôjévé vált a "jó román", a "jó szlovák", a "jó szerb" s gyérebben a "jó ukrán" fogalmának. A magyar nemzetrészek ismét a "vélelmezett ellenség² " kategóriájába kerültek: elmaradt a beneši dekrétumok,³ a kárpátaljai magyarságot minôsítô hírhedt népbiztossági határozat⁴ visszavonása, nem történt meg a délvidéki magyarokat sújtó 1944-es tömeggyilkosságok⁵ elítélése. Sem hivatalosan, sem társadalmi gesztusok formájában.

A "miért nem?" kérdésre a válasz kiábrándítóan egyszerû: a számos vonatkozásban különbözô szlovák, ukrán, román és szerb politikai vezetés, ellenzékét is ideértve, ma egy dologban, a nemzetállami legitimációban közel azonos nézetet vall. Ezekben az országokban ugyanis a nemzeti kizárólagosság az egyik legfontosabb integráló erô, s errôl láthatóan a mégoly européernek tûnô s ezt az önképet tudatosan alakítgató Constantinescu elnök sem óhajt lemondani. A kör, ahogy nevezni szokták, ördögi. Az említettek közül az európai integrációt és a NATO-csatlakozást ma leginkább kívánó Romániának egyszer s mindenkorra le kellene mondania a kisebbségeket kirekesztô nemzetállami törekvésekrôl. Ez azonban a jelenlegi, de megkockáztatható, a mindenkori vezetô garnitúra számára egyben a hatalomról való lemondást is jelentené. (A miniszterelnöki bársonyszékét áprilisban odahagyó Victor Ciorbea nagyvonalú magatartása az albínó hollót juttatja eszünkbe, nem ez jellemzô a román politikai életre.) Ellenfeleiket, az egykori kormánykoalíció, a Toró-tanulmányban találóan "vörös kvadriennálénak" nevezett szövetség pártjait szemlélve egy esetleges váltás a mainál nehezebb helyzetbe hozná a romániai magyarságot s politikai pártját, az RMDSZ-t, amely a fentebb vázolt makro- és mikrokörnyezetben próbál meg racionálisan politizálni. Másként vetôdik fel természetesen a kérdés, ha a nyugati ígéretek ellenére az válik nyilvánvalóvá, hogy Románia kívül reked a nyugat-európai integráción.

Toró T. Tibor tanulmánya arra keresi a választ: lehetséges-e az RMDSZ számára ilyen körülmények között a kormányzati részvétel – megeshet, hogy e dolgozat megjelenésekor a kérdés már túlhaladott lesz –, vagy az ellenzékbôl való politizálás jelent helyes cselekvési programot? Bár a kisebbségi érdekvédelem folyamatos s meg nem szüntethetô, azt mondhatjuk, hogy a több platformot tömörítô Szövetség mindkét kísérleten túl van: tisztázódtak a két politikai pozíció elônyei és hátrányai. A tanulmány ismerteti a kormányalakítás elôtti helyzetet, a kormánykoalícióba való belépés mellett, illetve ellene szóló érveket. A belépés melletti argumentumok számosak, s összegezve azokat, az is elmondható, hogy a választáson jól szereplô politikai erô, esetünkben az RMDSZ számára túlságosan is erôs volt a kormányzati megmérettetést jelentô, amúgy racionálisan is megokolható csábítás. Ide értve természetesen az egyéni ambíciókat is. Nem árt azonban észben tartani azt, hogy bármennyire vonzó is a hatalomban való részvétel, a távlatos politizálás mégis erkölcsi kategória. Így szinte bizonyos, hogy az ígéreteket választói és támogatói az RMDSZ-en is számon fogják kérni. A belépés mindamellett kétségkívül rendhagyónak számít térségünkben, egy kisebbségi magyar, mondhatjuk etnikai alapon szervezôdött párt részt vehet az erôsen etnokratikus hajlamú kormányzat munkájában.

Közismert, hogy a politikai, kormányzati szövetségeket etnikailag egynemû közegben is hosszas, az érdekek érvényesítésének szándékán alapuló alkudozások elôzik meg. Nem lehetett ez másképp a magyarok irányában egyébként jó szándékú, a demokratikus hatalomgyakorlást komolyan vevô Ciorbea-kormány megalakításakor sem. A románai magyarokat képviselô RMDSZ kormányba lépése körül azonban mintha kölcsönösen sok lett volna az aggályoskodás és a gyanakvás. Ez sem számíthat különösebben meglepônek, hiszen a román sajtó jelentôs része, valamint több politikai párt nyílt magyarellenes propagandát ûz, s a többségi társadalom gyomrát mintha még ma is a békeszerzôdéseken túlságosan terebélyesre sikeredett emésztetlen zsákmány feküdné meg. Román részrôl erôs a gyanakvás az RMDSZ néhány sarkalatos követelésével, az autonómiával, az önálló kolozsvári magyar egyetemmel, az egyházi javak visszaszolgáltatásával szemben. (A tanulmányból az tetszik ki, hogy a kormányzati részvétellel mintegy "reálpolitikai megfontolásból" az elsô és az utolsó óhaj mintha szelídült volna. A Szövetség csúcsvezetésében legalábbis.) Magyar részrôl a gyanakvás fô forrása az a meghatározó történelmi élmény, hogy 1918 óta a mindenkori román vezetés kisebbségpolitikájában akkor mutatkozott toleránsnak, ha arra külsô körülmények kényszerítették. Ilyennek most a Bukarest számára kívánatosnak tûnô NATO-csatlakozás mutatkozik. A gyanút alátámasztja a Tokay György tárca nélküli miniszter által vezetett Nemzeti Kisebbségvédelmi Hivatal folyamatos légnemûsödése, súlytalanná válása is. (Vállalva a szubjektivitás kockázatát, a magyar kormány által mûködtetett Határon Túli Magyarok Hivatala és a bukaresti kormányhivatal nagyjában azonosan periferizált helyzetében egymás odaadó tekintetét keresve mintha egymásba kapaszkodna. A magyar kormány és a határon túli magyarság konfliktusa a legutóbbi Magyarok Világkongresszusán vált elôször nyilvánosan is nyilvánvalóvá.⁶) E vonatkozásban árulkodó a román sajtó magatartása is: míg Birtalan Ákost, a másik magyar nemzetiségû minisztert, a turisztikai tárca vezetôjét sûrû támadások érik, addig Tokayt jóindulatú semlegesség övezi a román médiában.

A kölcsönös gyanakvás állandósult kísérôje a magyar–román kapcsolatoknak.⁷ De nemcsak annak, hanem szinte mindegyik utódállam magyar kisebbsége (nemzetrész) és többségi nemzete, valamint Magyarország és szomszédai kapcsolatainak is. A gyanakvásban azonos felelôsséget sejtetô "kölcsönös" kifejezés azonban mégsem fedi a lényeget, csalóka. A felelôsség nagyobbik és perdöntôbb része a birtokon belülieké, a román, a (kis)jugoszláv, horvát, szlovén, szlovák és ukrán kormányoké. Szerencsére nem állíthatjuk azt, hogy az említettek azonos hôfokú beolvasztó-elûzô politikát folytatnak, vezetô irányvonaluk azonban mégis a kisebbségellenesség, s benne hangsúlyosan a burkolt vagy leplezetlen magyarellenesség. Utóbbi Szlovákiában már mitológiai méreteket öltött. Aktív cselekvési helyzetben ôk, azaz az említett kormányok vannak, s mi csak abban reménykedhetünk, hogy a geopolitikai helyzet változásai a NATO- vagy/és az EU-csatlakozás reális elérésének fokozatai szerint mégiscsak a magyarokkal való megbékélés felé vezetik ezeket az országokat.⁸ Ösztökélô elemként léphetnek fel ebben a vonatkozásban a tôkeerôs nemzeti középosztályok gazdasági érdekei is.

A közép- és kelet-európai szovjetcsatlós rezsimek összeomlása után a Magyarország határain túl alakult magyar szervezetek és pártok mindegyike felvállalta és felvállalja a nemzetrész érdekvédelmét. Kormányzati helyzetbe az RMDSZ-en kívül eddig a szlovákiai Független Magyar Kezdeményezés került. A többiek, a vajdasági (kisjugoszláviai), a horvátországi, a szlovéniai és a kárpátaljai (ukrajnai) magyarok a különbözô szintû önkormányzatok mellett a parlamenti képviseletig jutottak el. A törvényhozásban vagy a végrehajtói hatalomban való részvételre tehát van politikai szándék, nem tartható az a leminôsítô vélekedés, hogy "vasárnapi politikusokként" a magyarok nem konstruktívak s csak sérelmeikkel hajlandóak foglalkozni. Nem lehet kérdéses, hogy ha a lehetôség kínálja magát, úgy a kormányzati munkából is részt kell vállalni. Ez azonban mindig a jó alku függvénye kell hogy legyen. Jó alkut általában egyenlô és kölcsönös engedményekre kész felek tudnak kötni, de ha e feltételek hiányoznak, a paktumok fel szoktak borulni.

Akik vállalták és vállalják a kormányzati szerepet, a szlovákiai és a romániai magyarok képviselôi, a többségiekkel ellentétben – már csak számuknál fogva – nem azonos súlyú szereplôi a politikai életnek. Ilyen esetben juthat(na) fontos szerephez az a többségi politikai szándék, hogy a többség-kisebbség harmonikus együttélésének változatos európai példáit a jóindulatú tanulmányozás tárgyává tegye, s késôbb a honi viszonyokra alkalmazva nosztrifikálja azokat. Még ebben az esetben is fennáll a veszély, hogy a becsületes törvény becsületes alkalmazása pium desiderium, azaz jámbor óhaj marad. Ha azonban a többség nem hajlandó erre a már szinte kötelezônek tetszô elôzékenységre, azt kockáztatja, hogy végérvényesen elveszítheti az Európához való felzárkózás esélyét. Márpedig számos bizonyíték van arra, hogy a szlovák és a szerb kormány, a román és az ukrán törvényhozás néhány pártja ismét elôvette levitézlett diktatúrák képtelen képletét, azt, hogy a kisebbségek a többség mumusai. Sok múlik azon is, hogy milyen támogatást nyújt a szomszéd országi magyar politikusoknak a velük való törôdésre alkotmányosan is kötelezett magyar kormány. Hogy errôl szót ejthessünk, érintôlegesen vissza kell nyúlnunk a bonyodalmas kádári korszakhoz.

Egypártunk, az MSZMP körülbelül a hetvenes évektôl kezdve kezdte érzékelni, hogy a magyar társadalom bizonyos rétegei s a formálódó ellenzék fokozottabb érdeklôdést mutat a szomszéd országi, közöttük kitüntetetten a romániai magyarság iránt. A Kádár-rezsimnek kapóra jött, hogy összes többi szomszédja között a "lágerrel" foglalkozó szovjet politikai adminisztrációt is leginkább a Ceauºescu-rendszer renitenskedô, a Nyugattal kokettáló megnyilvánulásai ingerlik. Budapest ennek köszönhetôen engedhette meg magának a morgolódás jogát. Kettôs haszonnal. A magyar pártapparátus egy része "magyarságában megerôsödve" élte meg ezt a politikai színjátékot, s emellett kiszivárogtatások, valamint a kádári "demokrácia" egyik ormát jelentô, a nem-elvtársi populációt is bevonó, ún. nyílt pártnapokon igyekezett bizonygatni "jó magyar" voltát. Úgy, hogy az arra illetékesek sohasem mulasztották el hangsúlyozni az ellenzék "felelôtlen hôbörgésének" káros hatásait. S ha jóhiszemûek vagyunk, s hajlunk arra, hogy egyes apparátusbeliek jószándéka talán nem vonható kétségbe, nem feledhetjük, hogy a legfelsôbb pártapparátus köreiben ez a – nevezzük így: magyar kártya – nem volt több praktikus taktikai elemnél.

Álság álságot kölykedzik, s nyilvánvaló, hogy a jelenleg kormányzó szocialista-szabaddemokrata koalíció sem lépheti át saját árnyékát. A meghatározó baloldali (kommunista) elôzmény ugyanis – minden valahai legenda s egykor volt népfrontos kezdemény ellenére – nem teszi lehetôvé azt, hogy a késô kádári ízlés szerint politizáló kormányzat ôszintén kívánja a kisebbségi problematika kezelését. Nem vonjuk kétségbe, hogy a két világháború között legálisan (Csehszlovákia) és illegalitásba szorulva (Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Jugoszlávia) mûködô kommunista pártok próbálkoztak a kisebbségi kérdés kezelésével. Az igazságtalanságok orvoslását elsôsorban e pártok magyar nemzetiségû tagjai kívánták, arra azonban a többségi nemzetek képviselôivel együtt hamar rá kellett ébredniük, hogy minden a Sztálin által irányított Komintern akaratán múlik, s Kolozsváron, Kassán, Ungváron vagy Újvidéken napi tevékenységüket is e szándékhoz kell igazítaniuk. A háború végi magyar-, német- és horvátellenes tömeggyilkosságok után a negyvenes évek végén mindenütt szovjetcsatlós kormányok kerültek hatalomra. A diktatúra ekkor jelent meg teljes fegyverzetében, s az általános terror elszabadulása természetesen az egykori harcostársakat, a magyar kommunistákat sem kímélte. Rákosi Mátyásnak, Kádár Jánosnak és Grósz Károlynak, valamint szovjet, román, jugoszláv és csehszlovák kollégáinak a legkevesebb gondot a határon túli magyarok jelentették. Ki nem mondottan, ám a diplomáciai gyakorlatban érzékelhetôen rögzült az a hagyomány, mely szerint Magyarország és szomszédai jó kapcsolatának egyik gátja a magyar kisebbség.

Ennek megfelelôen alakulnak a Magyarország határain túl élô magyarok és az illetékes magyar kormányzati szervek kapcsolatai ma is. Mivel a személyi konzekvenciák levonását is jelentô rendszerváltást 1990 és 1994 között sem sikerült megvalósítani, s azóta pedig az önfeledt restauráció eseteit szemlélhetjük, nem lehetnek nagy illúzióink. Az MSZP–SZDSZ-kormány sikeresen törekszik a neki hódoló klientúra kialakítására. Nincs is nehéz dolga. Anyagi eszközei, ideológiai kötôdései birtokában nem nehéz föllelnie a "proletár internacionalizmus" egykor sûrûn mutogatott díszmagyarjait, az összességében dicstelen szerepet vívô "intelligenciát" s újonnan keletkezett holdudvarukat. Ki is kerekedhetne így a szép új világ. Lennének "reálpolitikus és pragmatikus" magyarok, kikben teljes pompájukban kibontakoznának a budapesti kirakatpolitika rikító színei s a többségiek irányában feltétlen, azaz szolgai empátia. S lennének toprongyos elégedtelenek, akik nem értenék a lenyûgözô panorámát, akiket éppen emiatt könnyû lenne a bunkó nacionalista bélyegével ellátni. Ha azonban arra gondolunk, hogy a klientúra mégiscsak klientúra, mely önmagán kívül senkit sem képvisel, a helyzet igen elgondolkodtató. Kliensek, érdekeltségi körök természetesen mindig voltak s mindig lesznek is, az azonban nem mellékes, hogy kezelésük mennyire felel meg a demokrácia kívánalmainak. Hogy az éppen hatalmon lévô kormány adminisztrációja milyen mértékben veszi figyelembe egy-egy elit legitim voltát, törekvéseinek jogosultságát, a közösségben elfoglalt helyét.

Akik azt remélik, hogy Magyarország EU-csatlakozásával s az ennek alávetett határrendeletekkel⁹ a szomszéd országi magyarokat az anyaország egyszeri drasztikus lépéssel vagy finom kifárasztással el tudja távolítani magától, végzetesen tévednek. Egy ilyen szándék, ha észlelhetôvé válik – s ehhez nem szükséges deklaráció sem –, a kisebbségi sorban élô magyarság tömeges menekülését válthatja ki. Ez nehezen kezelhetô gazdasági és társadalmi problémákat jelentene, felelôsen gondolkodó magyar kormány ilyen lépést nem vállalhat. Még akkor sem, ha terjedôben vannak olyan nézetek is, melyek szerint gyorsítani kell az agyelszívást, s egyáltalán, a fogyó magyarországi népességet határon túli magyarok importjával célszerû feldúsítani. A határokon túli magyar szállásterület ilyen felelôtlen föladása kultúránkra és hagyományainkra önmagunk által mért csapást jelentene. Olyat, amilyet a nemzeti és az állami érdek kívánatos egybeesésérôl elmélkedve a kitûnô Mirnics Károly így prognosztizál: "E kettô egyesítése nélkül a határon túli magyarok eltûnhetnek már a következô évszázadban, de azután a magyar állam is meginoghat úgy, hogy fennmaradása is kétségessé válhat."¹⁰

Morális okvetetlenkedésnek tûnhet, ám rejthet igen gyakorlatias üzenetet is: az, hogy Magyarország tagja lehet a NATO-nak s elkezdhette Európa Unió-s csatlakozási tárgyalásait, nem csupán a budapesti kormányok érdeme. Ebben benne foglaltatik a határokon túli magyar pártok és szervezetek egyértelmû állásfoglalása a magyar euroatlanti integráció mellett. Ösztönösen érzik, hogy bizonyos áldozathozatal mellett is ez az elsôrendû magyar nemzeti érdek, s ennek érdekében képesek olyan magatartásra, amely nem ül fel a gyakorta elôforduló törvényhozási, kormányzati vagy más természetû provokációknak. A magyar politikai élet rettenetes szégyene lenne, ha nem méltányolná kellôképpen ezt a nem kevés áldozatot kívánó magatartást.

A mai magyar köz- és politikai élet szereplôi abban egyetérteni látszanak, hogy a következô évek a nemzet szempontjából sorsdöntôek lesznek. A NATO-ba és az Európai Unióba tartó Magyarország politikusai elôtt nem kisebb feladat áll, mint egy olyan jogi és politikai környezet kialakítása, amely megnyugtató megoldást jelentene az anyaország és határon túli nemzetrészei kapcsolatában. Azaz a döntô események elôtt meg kellene valósítani a magyar-magyar integrációt, nehogy – ismét demokratikus európai hatalmak közremûködésével – egy schengeni vasfüggönnyel megfejelt Trianon létrehozásához nyújtsunk segédkezet. Mindezt oly módon, hogy a térség országai is megértsék: hosszú távon Magyarország EU-csatlakozása az ô érdekük is, mint ahogyan a magyar politika irányítóinak is látniuk kell, a szomszéd országok euroatlanti integrációja igen fontos magyar nemzeti érdek. Ha hangsúlyeltérésekkel is, ebben a jelenlegi magyar parlament pártjai megegyeznek.

Tudor Octavian az Egy nacionalista gyermekkora címû esszéjében¹¹ leírja találkozását egy, még gyerekkorában Kolozsvárra került, s ott egyetemi tanárrá lett oltyánnal. Az idôs férfi némi szégyenkezéssel mondja, hogy az apja sok történetet mesélt neki Horeáról, Avram Iancuról meg Jézusról, s ô kamaszkoráig abban a hitben élt, hogy Krisztus is román volt, aki az elôzô kettôhöz hasonlatosan sokat szenvedett a magyaroktól. S bár azóta igyekszik racionálisan gondolkodni s elvonatkoztatni a gyerekkorban hallott történetektôl, ha a keresztre feszítésrôl hall, Jézus kínzóit továbbra is ösztönösen magyaroknak képzeli. A rövid beszély valóságos metafóra: térségünkben túlságosan sok az efféle népi rémmese, az államilag és/vagy önkormányzatilag (pl. a monumentális giccsekben tobzódó Kolozsvár) emelt gigantomán jelkép s az alantas gerjedelmeket keltô tömegkommunikációs közbambítás. Hatástalanítani és kimúlasztani ezeket, ez adna valóságosan is esélyt az igazi kiegyezésre!

—————————————

¹ Az idézôjelbe tett kifejezés a szkepszist jelzi. Annak a naivnak bizonyult elképzelésnek a kudarcát, amelyet tömegek várakozása feltételezett: jelesen, hogy a kommunista kormányok leváltása azonnal magával hozza a plurális berendezkedésen alapuló demokráciát s nem mellékesen a gazdasági fölemelkedést. A térség társadalmai ehelyett a különbözô jelzôkkel – „reform", „poszt" stb. – illetett kommunista elitek szabad rablással egyezô gazdasági térhódítását, majd politikai visszatérését, „etnikai tisztogatásnak" nevezett tömeggyilkosságokat, életnívójuk zuhanását, széles rétegek elnyomorodását szemlélhették. Frusztráló volt a gyors nyugati segítségbe vetett hit látványos csôdje s a szovjet csapatok által elhagyott régióba belépô Egyesült Államok egyes intézményeinek, tisztviselôinek érzéketlen és arrogáns fellépése is. A legutóbbi példát erre Strobe Talbott amerikai külügyminiszter-helyettes szolgáltatta: márciusi bukaresti sajtóértekezletén – hírügynökségi információk szerint – kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem engedi meg egyetlen országnak sem [kiemelés tôlem – T. I.], hogy a vízumkérdésben etnikai alapú diszkriminációt vezessen be. Az általánosságban üdvözölhetô elv ily módon való hangoztatása a közép-kelet-európai kisebbségi kérdéskör iránti érzéketlenségrôl tanúskodik.

² Súlyos materiális hatással bíró, máig érvényes jelképnek tekinthetô a CASBI (Az Ellenséges Vagyonokat Kezelô és Ellenôrzô Pénztár) 1945. április 5-én közzétett 3822. számú végrehajtási utasítása a „vélelmezett ellenségrôl" („inamici prezumaþi"), amely több tízezer magyar nemzetiségû román állampolgár vagyonvesztését eredményezte.

³ Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétumában megbízhatatlanoknak nevezte a magyarokat és a németeket. A dekrétum „holdudvarába" tartozó egyéb rendeletek a teljes jogfosztásról „törvénykeztek". A több mint fél évszázados dekrétumok máig ható kárpótlási és emberi jogi problémákat vetnek föl.

⁴ Az 1944 novemberében közzétett „Kárpátontúli Ukrajna földmûveseinek, munkásainak és tisztviselôinek földhöz és erdôhöz juttatásáról" szóló határozat elsô bekezdése kimondja, hogy a magyarok és a németek az ukrán nép örök ellenségei. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség többszöri tiltakozása ellenére a határozatot napjainkig sem vonták vissza.

⁵ Az 1942-es újvidéki és zsablyai, kb. 3000 szerb, zsidó és magyar áldozatot követelô magyar csendôrségi és honvédségi vérengzést 1944 végén a Tito-partizánok, valamint a helyi szerb lakosság tevékeny közremûködésével többszörösen megtorló, elvetemültségében és kegyetlenségében csak a balkáni „harcmodor" szabályai szerint elfogadható visszavágás miatt nem történt semmilyen megkövetés. Ellenkezôleg, a halottak napi vajdasági magyar megemlékezéseket hivatalos és egyéni rosszallás, valamint az emlékezés jegyeinek (virág, kereszt) meggyalázása és eltüntetése kíséri.

⁶ Nem szokása a Magyarország határain kívül élô magyaroknak magyar közjogi méltóság szavainak nyíltszíni elutasítása. Horn Gyula miniszterelnöknek 1996-ban, a legutóbbi Világkongresszuson ezt sikerült elérnie, tompán aláhulló provokatív mondatait a cseresznyéskerti Kongresszusi Központban fütty és lábdobogás kísérte. Pedig ott a szélsôségesnek minôsítettek, pl. Tôkés László mellett mégiscsak a világ magyarságának legitim képviselôi voltak jelen. Ide tolakszik az analóg személyes élmény: a romániai falurombolási terv elleni tiltakozásra a román nagykövetség elé egyik alkalommal kárpátaljai barátommal mentem. A demonstráció után elvonulván, barátom így szólt a biztosító rendôrökhöz: Ugye maguk is velünk éreznek? A kétszemélyes „szervek" válasza kevés orgánum nyomdájának festékét tûri. Lényege, az ilyenek (ti. a tüntetôk) miatt nem vehetjük ki a szabadnapjainkat. Barátom, ki egyébként született bizakodó, némileg csalódottan fogadta a hivatalos közleményt.

⁷ A helyzet az „induláshoz", 1918 ôszéhez hasonlatos. Jászi Oszkár aradi tárgyalásain Iuliu Maniu november 14-én így nyilatkozott: „...csak annyit kívánok megállapítani, hogy a mi nemzeti törekvéseink a múltban szûkkeblûen kezeltettek. Máma talán nem annyira az objektív kérdések az akadályai egy megállapodásnak, mint inkább az a bizalmatlanság, mely köztünk mind nagyobb ûrt létesített, és amely bennünket ma is arra késztet, hogy ügyünknek Önökkel való elintézése alkalmával a lehetô legnagyobb elôrelátással legyünk..." Idézi Borsi-Kálmán Béla: Román lehetôségkeret – magyar külpolitika. Pro Minoritate 96/Ôsz, 3. szám, 89. Maniu szavai mellé tegyünk egy hetven évvel késôbbi nyilatkozatot. Gheorghe Tinca, a Vãcãroiu-kormány nemzetvédelmi minisztere a román–magyar megbékélés biztató esélyeit elemezve hozzátette, nem biztos, hogy „a magyar fél is ugyanúgy beszél a megbékélésrôl, mint mi". Curentul 1998. március 14.

⁸ A megállapítás alól a jelenlegi Szlovákia kivétel. A Meèiar-kormány, miközben a NATO-, illetve az EU-csatlakozás mellett nyilatkozik, a valóságban Oroszország felé tesz félreérthetetlen lépéseket. A kettôs játék ékes példája, hogy Ján Sitek szlovák honvédelmi miniszter aláírta pártjának, a Szlovák Nemzeti Pártnak a semlegességet és a halálbüntetés visszaállítását követelô ívét. Történelmi a tétje tehát az ôszi szlovákiai választásoknak, ezen is múlhat az ország további sorsa, szélesebb kitekintésben pedig a térség biztonsága és konszolidált fejlôdése.

⁹ Ez természetesen nem kizárólag magyar probléma, ilyenekkel szembesül keleti s déli határszakaszán Lengyelország, s hasonló feszültségekkel terhes lesz feltehetôen a szlovák–cseh határszakasz is. Ilyen konstellációban természetesen igen anakronisztikus lesz az az élmény, hogy az Európát politikai és gazdasági tekintetben kettévágó berlini fal lebontása után néhány esztendôvel pár száz kilométerrel odébb újra felépül a rossz emlékû (el)választóvonal.

¹⁰ Mirnics Károly: Kis-Jugoszlávia hozománya. Írások az asszimilációról és a kisebbségrôl. Hatodik Síp Alapítvány, Budapest 1996. 130.

¹¹ Kalligram 1997. 11–12. sz. 39.