Mit hozott az erdélyi magyarság számára
az 1944. augusztus 23-i fordulat? (Részletek)
Budapest, 1946. január 4.
41.219/Be.–1945.
1944. augusztus 23-án Románia megszüntette a harcot az Egyesült
Hatalmak ellen. A fordulat állampolitikai szerephez juttatta az
eddig illegalitásban levô kommunista pártot, valamint a szociáldemokrata
pártot. E munkáspártokkal együtt ismét elôtérbe került Maniu
nemzeti parasztpártja és a Brãtianu-család liberális pártja is, sôt vezetô
szerepet játszott mind a legelsô úgynevezett "demokratikus"
kormányban, mind az év folyamán (1944) alakult késôbbi román kormányokban,
tekintve, hogy mindkét párt – megalkudván a diktatúrákkal – sokkal
érintetlenebb volt, és sokkal kiépítettebb szervezettel
rendelkezett, mint a román rendôrség, sziguranca és csendôrség örökös
céltáblái, a munkáspártok. Nem hagyhatók továbbá figyelmen kívül
azok a kapcsolatok sem, amelyekkel Maniu és Brãtianu a királyi palotában,
a tisztviselôi karban és a hadseregben rendelkezett.
Az erdélyi magyar nemzetiség kezdetben bízott abban, hogy a nagy
fordulat számára is kedvezô változást hoz. Igen hamar keservesen
kellett csalódnia. A börtönök kapui valóban megnyíltak, de csak azért,
hogy ártatlan magyarok ezreit nyeljék el ismét. Bár
visszaállították az 1923-i alkotmány hatályát, ez a körülmény csöppet sem
akadályozta meg Maniu és Brãtianu híveit abban, hogy a legszörnyûbb
törvénytelenségek áradatát zúdítsák a védtelen magyar nemzetiségre.
Természetesen nem szabad az általánosítás hibájába esnünk, az
elkövetett jogtiprásokért nem lehet a két pártot egyetemlegesen
felelôssé tennünk. Mind a nemzeti parasztpártban, mind a liberális pártban
ugyanis (különösen a higgadtabb szemléletû, a haladó eszmék iránt
fogékonyabb regátiak táborában) voltak és vannak igen számosan olyan
elemek, akik határozottan helytelenítették és helytelenítik a soviniszta
túlzók és hitlerista fertôzésû "radikálisak" magyarellenes rémtetteit.
Tény viszont, hogy az említett két párt erdélyi szárnya olyan mélyen
reakciós (errôl tanúbizonyságot tett az elmúlt két évtized alatt a
munkásmozgalmakkal szemben elfoglalt ellenséges magatartásával is), és oly
megrögzötten türelmetlen magyarral, zsidóval szemben egyaránt, hogy a
Vörös Hadsereg erélyes közbelépése1 nélkül az erdélyi magyar
nemzetiség talán-talán egyetemlegesen egy új Szent Bertalan-éjszakát ért
volna meg karmaik között. [...]
1945. március 6-án megalakult Petru Groza kormánya, három nappal késôbb
pedig Joszif Sztalin, a népbiztosok tanácsának elnöke a román kormány
kérésére közölte, hogy a Szovjetszövetség kormánya engedélyezte a "román
kormány közigazgatásának" (tehát nem a román felségjognak) Erdélybe való
bevezetését. Ugyanebben a táviratban Sztalin leszögezte, miszerint a román
kormány felelôsséget vállalt "Erdély területén a kívánatos rendért és
nyugalomért s a nemzetiségek jogainak biztosításáért".2
A szovjet kormány engedélye alapján március 13-án ünnepélyesen is
végbement Észak-Erdély átvétele I. Mihály király, Visinszkij külügyi
népbiztoshelyettes, a Szövetséges Ellenôrzô Bizottság szovjet tagjai, a
kormány, nemkülönben Maniu és Brãtianu pártját képviselô kiküldöttek
jelenlétében. Jelen voltak a munkáspártok, a szakszervezetek, valamint a
csatlakozást [ti. Észak-Erdély Romániához történô csatolását – V.
G.] feltétel nélkül vállaló Magyar Népi Szövetség képviselôi is,
nagyszámú városi és falusi magyar néptömeggel együtt.
A kolozsvári ünnepséget a kormány visszatérése alkalmával Bukarestben
újabb örömünnepség követte. A király egyiken sem szólalt fel.
A kolozsvári, valamint a bukaresti ünnepségen mind Visinszkij külügyi
népbiztoshelyettes, mind Groza miniszterelnök hangsúlyozta az erdélyi
népek egyenjogúságát és a legfelsôbb kultúrintézményekhez való jogát. A
magyar tudományegyetemrôl így beszélt Groza Kolozsváron: "Országom
tekintélyét semmiben sem csökkentené, ha a román állam keretébe
beillesztett Kolozsvár egyetemén egyik oldalon ez a felírás állna: román
osztály, a másikon: magyar osztály." Egyes nacionalista hangoktól
eltekintve, ilyen szellemben kommentálta a bukaresti sajtó is az
eseményeket. A testvéri együttélés, valamint a múlt felszámolásának és a
jogok és ígéretek tiszteletben tartásának akarata csendült ki ezekbôl a
megnyilatkozásokból és lapvéleményekbôl.
Kissé meggondolkoztató jelenség volt azonban, hogy a kolozsvári
ünnepségek lefolyásának uniformizált szövegét közlô bukaresti sajtó
beszámolójából kimaradt Teofil Vescan dr. egyetemi tanár, a Nemzeti
Demokratikus Arcvonal (Észak-Erdélyben akkor még Országos Demokratikus
Arcvonalnak hívták és nem Nemzeti Demokratikus Arcvonalnak)
észak-erdélyi elnöke beszédének következô kitétele:
"Az itt együtt élô népek az Országos Demokratikus Arcvonal végrehajtó
bizottságának útján is kifejezik elismerésüket a Szovjetunió kormánya
iránt, amely megadta a lehetôséget, hogy ebben a rövid, alig öt hónapos
idôközben egy tisztán demokrata rendszert és olyan intézményeknek egész
sorát teremtse meg, melyek a polgári lakosság és a felszabadító hadsereg
érdekeit egyaránt szolgálják. Észak-Erdély népessége kormányunk
segítségével a legjobb úton van, hogy kölcsönös segítségnyújtásunkkal és a
román demokrácia erejébe vetett hittel a demokratikus felvirágzás
[sic!] eddiginél is jobban megkövetelt korszakába lépjen.
Meggyôzôdésünk, hogy a közlekedés megjavul, nehéz pénzügyi kérdéseink
megoldódnak, hogy elhurcoltjaink és hadifoglyaink hamarosan
visszatérhetnek házaikba, hogy mind a román, mind a magyar népnek az
óvodától az egyetemig saját közoktatása lesz, s hogy az együtt lakó népek
jogainak legteljesebb egyenlôsége megvalósul."
A munkásság nevében beszélô Jordáky Lajos beszédébôl szintén kimaradtak
az észak-erdélyi öt hónapos önállóság demokratikus eredményére utaló
részek. Kimaradt továbbá a következô passzus is:
"Alig három hete, hogy ezen a téren, a Szabadság terén
felszabadítónknak, a dicsôséges Vörös Hadseregnek az ünnepén
megesküdtetek, hogy szabadságjogotokat megvéditek. Most már a kormánnyal
és az ország összes demokratájával együtt kell megvédenetek, most már
együttes erôvel kell kiirtanotok minden fasiszta maradványt. Legyetek
meggyôzôdve, hogy egyenlôk lesztek. Legyetek meggyôzôdve, hogy
vezetôiteket ti választjátok meg. Legyetek meggyôzôdve, hogy vezetôitek
veletek együtt ôrködnek sorsotok és szabadságotok felett. Legyetek
meggyôzôdve, hogy az Egyesült Nemzetek, élükön a nagy Szovjetunió Vörös
Hadseregével és annak zseniális hadvezérével, a népek atyjával, Sztalin
marsallal, soha nem fogják magára hagyni országunkat."
Az ünnepségeket április elsô napjaiban az észak-erdélyi prefektusok
(fôispánok) bukaresti értekezlete követte,3 amelyen
részt vett Groza miniszterelnök is, hangoztatván felszólalásában, hogy a
kormány a helyén hagyja az észak-erdélyi hatóságokat. A miniszterelnök
ezúttal is emlékeztetett a jó együttélés következményeire, az egyenlôségi
jogokra. Teohari Georgescu belügyminiszter kijelentette, hogy ez az
értekezlet "végleg megpecsételi" Észak-Erdély egyesülését és ezt az
országrészt "senki és soha nem szakíthatja el többé". Ugyanakkor
hangoztatta, hogy a nép ellenségének fogják tekinteni és keményen
lesújtanak majd arra, aki megzavarná az erdélyi népek békés együttélését.
A szintén jelen levô Pãtrãºcanu igazságügy-miniszter a sovinizmus
kiirtásának szükségességét hangsúlyozta.
Nyomban ezután Pãtrãscanu igazságügy-miniszter tartott rádióbeszédet a
román jogrendszernek Észak-Erdélyre való kiterjesztésérôl. Kijelentette,
hogy Románia nem ismeri el sem a magyar (Horthy), sem pedig a román (II.
Károly, Antonescu) diktatúra alatt szerzett jogokat. Következésképpen
megszünteti "mindazokat az intézményeket és intézkedéseket, amiket a
Horthy-kormány hitlerista és fasiszta szellemben létesített, illetve
foganatosított". Bejelentette egyben az állampolgársági kérdés rendezését
is, az "1940-i helyzetet véve kiindulópontul".
E beszéddel csaknem egyidejûleg meg is jelent az Észak-Erdély
lakosainak állampolgárságát szabályozó törvényrendelet.4
Indoklásában Pãtrãscanu bejelenti, hogy vezérfonalul a
"restitutio in integrum" elvét alkalmazta. Csak azoknak az
állampolgárságát ismerik el, akik 1940. augusztus 30-án (a bécsi döntés
napján) román állampolgársággal rendelkeztek. Maga a törvény szövege
semmiben sem különbözött a régi elnyomó román rendszerek hasonló tárgyú
jogszabályozásaitól.
A Pãtrãscanu miniszter által meghirdetett restitutio in integrum –
amint késôbb kiderült – nem csupán egyetlen minisztérium vezérelve volt az
észak-erdélyi román impérium visszaállításában. Mind közigazgatási, mind
magángazdasági, mind közmûvelôdési vonatkozásban ennek a princípiumnak
igyekeztek érvényt szerezni az illetékes szervek. Így vált a magyarság
számára gyászos paródiává a "diktatúrák minden nyomának
megsemmisítése", amelyet Pãtrãscanu is ígért elôbb említett
rádióbeszédében, mert amíg a magyarokkal szemben könyörtelenül alkalmazták
ezt az irányelvet, addig a románok a restitutio in integrum elônyeit
élvezték, tekintet nélkül arra, hogy régi helyzetük, amibe visszahelyezték
ôket, becsületes munka eredménye volt-e, vagy a bécsi döntés elôtti román
diktatúrák vagy féldiktatúrák erôszakos románosító politikájának
eredménye. Az a Pãtrãscanu miniszter, aki mûveiben tudományos
tárgyilagossággal ismerteti Nagy-Románia politikai rendszerének mind a
román alsó rétegek, mind a romániai nemzetiségek felé elkövetett bûneit, a
miniszteri székben sajnálatosan megfeledkezett a bécsi döntés elôtti
állapotokról és minden törekvése tapasztalhatóan oda irányult, hogy ezen a
területen a hajdani román impérium alkatát visszaállítsa. Figyelmen kívül
hagyta az erdélyi városok románosításának hajdani oly hatalmas
költségvetési áldozatokat elnyelô próbálkozásait, a városokra éveken át
rákényszerített "idôközi bizottságok"5 erôszakos románosító
mûködését, magyar közép- és kisegzisztenciák tízezreinek vagyonából,
állásából és jogaiból való kisemmizését, házhelyek és kölcsönök
osztogatását románoknak olyan közvagyonokból, amiknek kezelésébe a
magyarok még csak bele sem szólhattak, az eltussolt vagy
látszatbüntetésekkel megtorolt közpanamák végtelen sorát, Pãtrãscanu
miniszter tehát amidôn az egyik diktatúrával szemben könyörtelenül lépett
fel, a másiknak viselt dolgai felett megértôen szemet hunyt. Ez a
magatartás jellemezte ôt az állampolgársági kérdés megoldásában is. Mert
eltekintve attól, hogy a nemzetközi jog szempontjából Romániának, amely
állam csak a román közigazgatás bevezetésére kapott engedélyt, nem lett
volna szabad e kérdéshez hozzányúlnia, Pãtrãscanu miniszter csak azokat a
személyeket volt hajlandó állampolgárnak elismerni, akik 1940-ben is román
állampolgársággal rendelkeztek. Ennél retrográdabb, sovinisztább
álláspontot el sem lehet képzelni! Ki nem ismerné ugyanis az 1940-ig
fennállott Románia botrányos állapotát állampolgársági téren? Közismert,
hogy Románia nem tett eleget a párisi kisebbségi szerzôdésben vállalt
kötelezettségeinek, a jogosult magyarok és zsidók nagy csoportjait zárta
ki az 1924-i törvény a román állampolgárságból.6 Ezrek és ezrek
váltak így hazátlanokká, fogelfrájokká:7 a sziguranca és a
rendôrség állandó zsarolásainak áldozatává. Ezt az embertelen állapotot
akarta most visszaállítani az igazságügyi miniszter. [...]
Teohari Georgescu román belügyminiszter a România Liberã bukaresti
lapnak adott nyilatkozatában (1945. IV. 22.) erôteljesen hangoztatta,
miszerint Észak-Erdély közigazgatásának kérdését nem lehet a központból
küldött tisztviselôkkel megoldani. Mindenekelôtt – mondotta – meg kell
nyerni az észak-erdélyi népek bizalmát. E terület rendkívüli figyelmet
érdemel a belügyminisztérium részérôl, amely felelôsséget vállalt a
rendért, a nyugalomért és az erdélyi nemzetiségek jogának tiszteletben
tartásáért.
Még szebben fejezte ki magát Petru Groza miniszterelnök a Magyar Népi
Szövetség 1945. május 13-i kolozsvári nagygyûlésén tartott magyar nyelvû
beszédében. "A román állam jellegét Erdély címerén nem a sovinizmus, hanem
az emberiesség, a politikai érettség és a két nép egymásrautaltságának
szelleme fogja átfûteni... Egy ezeréves per aktái zárulnak le, és a két
nép szomorú, tragikus tapasztalatainak hamván a legigazabb testvériség
korszakának kell elkövetkeznie." Ebben a beszédében vetette fel a román
miniszterelnök a Románia és Magyarország közti vámhatárok, valamint az
útlevélkényszer megszüntetésének gondolatát is.
A magyar közvéleményben nagy visszhangot keltett beszéd értékét nagyban
lerontotta az a kormányintézkedés, amellyel – kevéssel Groza kijelentése
után – visszaállították a két ország között a vámellenôrzést és az
útlevélkényszert. [...]
Hosszas vajúdás után 1945. május 28-án írta alá Mihály király "a magyar
elôadási nyelvû" kolozsvári egyetem helyzetének szabályozásáról szóló
rendelettörvényt. Elôzôleg a bécsi döntés után Nagyszebenbe menekített
kolozsvári "I. Ferdinánd" román egyetem szenátusa foglalkozott a
kérdéssel, s demokratikus szólamok csomagolásában azt a határozatot hozta,
hogy Kolozsvárott csak egyetlen egyetem mûködhetik: a román. A magyar
egyetemet – követelték – helyezzék olyan vidékre, ahol a magyarság
tömörebb számban él. Azóta természetesen nem vette figyelembe az egyetem
szenátusa, hogy Kolozsvár mégiscsak túlnyomóan magyar többségû város, s az
elôbb említett alapon a román egyetemnek is valahol a mócvidéken kellene
elhelyezkednie. Nyilvánvaló, hogy szigorúan nacionalista és
presztízsérdekek vezették a szenátust állásfoglalásában: számára nem a
tudomány és nem is a két nép érdekeinek összeegyeztetése volt a fontos,
hanem a román fôhatalmi elôjogok érvényesítése és mellékesen Kolozsvár
románosításának minél hathatósabb elindítása.
Amíg azonban a román egyetem tanácsa legalább európai stílusban
fogalmazta meg tiltakozását, addig Maniuék és Brãtianuék lapjaikban
egyenesen "farsangi egyetemnek" nevezték a kolozsvári magyar egyetem
tervét. Természetesen nagyarányú izgató tevékenységet fejtettek ki a román
egyetemi hallgatóság között is.
Ilyen elôzmények után szövegezte meg ªtefan Voitec szociáldemokrata
közoktatási miniszter a kolozsvári "magyar elôadási nyelvû" egyetem
létesítésérôl szóló rendelettörvényt.
Groza miniszterelnök Észak-Erdély visszacsatolásának kolozsvári
ünnepségein úgy képzelte el, hogy a létezô kolozsvári
egyetemet a legteljesebb egyenjogúság szellemében egyszerûen
kettéosztják, egyik fele a román tudományegyetem lesz, a másik a
magyar. Mennyire távol állott ettôl a gondolattól Voitec törvénye, amely a
magyar egyetemet teljesen alárendelte a román egyetemnek. Így intézkedett,
hogy a magyar egyetemi tanárokat román egyetemi tanárokból álló
bizottságok nevezik ki, s egyébként a "kolozsvári I. Ferdinánd Király
Tudományegyetem támogatni fogja a magyar elôadási nyelvû
tudományegyetemet..."
A késôbbi hercehurcák, az épületek körüli viták, a magyar egyetemi
tanárok, valamint az egyetemi személyzet fizetésének késlekedése hónapokon
át, mind a magyar egyetem elgáncsolásának szándékára mutattak. Végül is
sikerült a magyar egyetem orvosi karát, tehát társadalmi szempontból a
legjelentôsebb fakultást Marosvásárhelyre áthelyeztetni. Ezzel részben meg
is valósult a román egyetem tanácsának terve.
Az ígéretek és a valóság hasonló hullámai között vergôdött és
vergôdik még ma is a kolozsvári Nemzeti Színház, amely – akárcsak a
tudományegyetem – szintén magyar alkotás, de amelyet az érdekelt román
körök ugyancsak teljes egészében maguknak vindikálnak. A "puhítás"
eszközei itt is: hónapokon át tartó kiéheztetés és az intézmény s a
társulat bizonytalanságban tartása. Végre 1945 augusztusában a Magyar Népi
Szövetség a kormánynál úgy intézi el a dolgot, hogy bár biztosítják a
magyar társulatnak a színházi fôépülethez való használati jogát arra az
idôre, amíg a román társulat vidéken vendégszerepel, a magyar színház
ismét visszaszorul a Színkörbe, arra a helyre, ahol kisebbségi sorban 20
éven át mûködött. Igaz, hogy állami támogatást helyeztek kilátásba,
valamint az állami jelleg elismerését. De kérdés: mi lesz a gyakorlatban
ebbôl a támogatásból, és milyen ellenértéket követel esetleg az állam a
nekünk juttatott garasokért?
A politikailag és gazdaságilag egyaránt ingatag talajra épített egyetem
és a színház példája pontosan mutatja: hogyan képzeli el a hangadó román
közfelfogás az egyenjogúságot és az egymás mellett való élés demokratikus
feltételeinek megteremtését. [...]
Az Ekések Frontjának június 3-i brassói gyûlésén egy szép mondat
hangzott el a szintén jelen lévô Groza miniszterelnök ajkáról. A Magyar
Népi Szövetség csoportjához intézte szavait, és ezeket mondotta: "Nincs
olyan áldozat, amelyet ne lenne érdemes meghozni azért, hogy végre ebben a
gyönyörû Erdélyben, ahol ezer év óta együtt élnek ôseink, valamennyien
megtaláljuk szabadságunkat, családi tûzhelyünket, nyugalmunkat."
Nem tudjuk, miképpen értelmezte Groza az "áldozatot", bizonyos azonban,
hogy a románság csak a magyarok által viselt áldozatra gondolt, amelyet
mintegy a "románság ellen elkövetett bûnök" kiengeszteléséül kell hoznia.
Nem csupán egyszerû emberek lelkében vert gyökeret ez a felfogás, hanem a
legmagasabb társadalmi körökben is. Maguk az erdélyi román püspökök
jelentették ki hangzatos szólamok közepette, hogy megbocsátanak a
magyaroknak a románok ellen elkövetett bûneikért. Mire mutat ez? A
bûntudat teljes hiányára, arra, hogy a románság csak azokat a bûnöket
tartja számon, amelyeket a magyar közigazgatás egyes túlzó elemei vele
szemben elkövettek, és nem óhajtja tudomásul venni azokat az aránytalanul
nagyobb vétkeket, amiket a román politika és román társadalom – igen, a
román társadalom! – húsz éven keresztül s különösen az utolsó öt év alatt
a magyarokkal szemben követett el. Ahol nincs bûntudat, ott a
megigazulásra sincs lehetôség.
Sajnos az egyoldalú áldozathozatal gondolata nemcsak a soviniszta román
agyakban lelt melengetô fészekre. A romániai baloldal számos
magyar vezetôje, beleértve a Magyar Népi Szövetség vezetôit is, azzal a
politikailag – magyar áttételben – egészen primitív és ostoba,
logikailag pedig nyakatekert tétellel állt elô, hogy az erdélyi
magyarságnak áldozatot kell hoznia azért, hogy a román demokrácia
megerôsödhessék. Szó nélkül kell tûrni a sérelmeket, a jogfosztásokat,
az egyéneket és közösségeket ért veszteségeket, mert minden panasz csak
provokálóan hat a románság felé és késlelteti a demokratizálódás
folyamatát a román oldalon. Akadt magát magyarnak nevezô író is, aki
nemegyszer fennhangon kijelentette, hogy százezer magyart is érdemes
feláldozni, csak hogy a demokrácia megerôsödjék.8
Micsoda szomorú látvány a szemeknek és agyaknak ez az elködözése!
[sic!] Valahonnan, valamilyen érdekelt zugból elindult egy ilyen
jelszó, a magyarság pusztításának egy ilyen jelszava, és nincs a magyarság
hivatalos vezetôi között egy sem, aki azt kellôképpen visszautasítaná.
Ellenkezôleg: a sunyi gondolat leglelkesebb pártfogói éppen a mi
sorainkból kerülnek ki. A politikai iskolázatlanságnak, a nemzeti öntudat
és a történeti felelôsségérzet hiányának micsoda lehangoló képe!
Valahol kétségkívül súlyos hiba van. Ám egészen máshol van a politikai
vezetés hibája, mint ahol a megtévesztett fanatikusaink sejtik valóban;
sok tekintetben a látszat igazat ad annak a román vádnak, hogy a
magyarság, helyesebben hivatalos politikai vezetésünk provokálóan
viselkedik a románság felé. Mert azon a címen, hogy "a kormány a mi
kormányunk" és "mi a kormánytámogató Nemzeti Demokrata Arcvonal
szövetségesei" vagyunk, sajtónkban és politikai megnyilatkozásainkban
olyan témákat is érintünk, amelyek a román nemzeti önérzet érzékeny
pontjai. Akkor például, amikor a Rãdescu-ügy zajlott
Bukarestben,9 mi nem arról beszéltünk, hogy Dél-Erdélyben a
román hatóságok továbbra is "etnikai bizonyítványt" követelnek, hogy a
fegyverszünetben vállalt kötelezettséggel ellentétben Románia még nem
törölte el az állampolgárok megkülönböztetésén nyugvó törvényeket, hogy a
dél-erdélyi községekben a csendôrterror újabb hulláma zúdult a
magyarságra, hogy katonai rabszolgamunkára szóló behívások kizárólag
magyarlakta községekbe mennek ki. Minderrôl nem írtunk. Ellenben oldalakon
át pocskondiáztuk az "akasztófáravaló", a "hóhér", a "népgyilkos" Rãdescu
tábornokot, aki, bár kétségkívül vad soviniszta, végeredményben semmi
olyat nem követett el a magyar nemzetiség ellen, ami miatt ilyen jelzôkkel
illethettük volna. Joggal háborodik fel tehát a nacionalista román, amikor
egyik vezetôjérôl ilyen becsmérlô beszédet hall. És jogos gyanú ébred
lelkében, amikor azt látja, hogy nincs nap, amikor ne lenne valamilyen
címen tüntetô gyûlés vagy utcai felvonulás a kormány mellett,
természetesen magyar tömeggel és magyar szónokokkal. Az
egyszerû román csak ezt a külsô képet látja, csak azt hallja a Magyar Népi
Szövetség vezetôinek szájából, hogy "a Groza-kormány a mi
kormányunk", és nem tudja, hogy mindez csak külszín, díszlet,
mert a Groza-kormány egyáltalán nem a magyarok kormánya, hanem nagyon is a
románoké! Amíg tehát feleslegesen provokáljuk a román nacionalista
tömegeket, ugyanakkor megtévesztjük a saját népünket is, nem beszélve
arról, hogy éppen ezzel a politikailag értelmetlen magatartásunkkal
hátráltatjuk leginkább a román demokrácia megerôsödését. A
Groza-kormánynak sokkal több román híve lenne, ha a magyarság a jóindulatú
ellenzék józan és a valóságnak megfelelôbb álláspontjára helyezkednék a
"támogatásban", nem mutatva olyan nagy buzgalmat, szinte-szinte a
románokat is visszaszorító hevességet.
A primitivizmus, az együgyû járatlanság tagadhatatlanul rányomta
bélyegét politikánkra. Különösen az úgynevezett "testvéresülési"
ünnepségeken tûnt ez ki. Román legényt magyar ruhába öltöztettek, és
magyar legényt román ruhába, és kézen fogva sétáltatták ôket, jelképeként
a két nemzet kibékülésének. Mintha ugyanakkor egy jámbor, jóhiszemû munkás
vagy földmûves, és nem Tãtãrescu, a balkáni körmönfontságnak ez a
nagymestere ült volna a helyettes miniszterelnöki székben. Aztán a román
zászlót a magyar zászlóval "párosították" egészen addig, amíg Bukarest
bizalmas rendelete nyomán a magyar színek – amelyek Észak-Erdély
visszacsatolásakor még ott virítottak a kolozsvári városházán – végleg
eltûntek mindenütt. Nem is annyira a román soviniszták követelték ezt,
hanem a román baloldaliak, azzal az érveléssel, hogy a magyar zászló
provokálóan hat a románságra, tehát jobb, ha eltûnik.10 A
magyar baloldaliak hozzátették: nem a zászló a mi legfontosabb problémánk.
Ugyanígy "letanácsolták" az iskolás gyermekek viselte Bocskai-sapkát is,
miután ez szintén "fölösleges izgalmakat" kelt. Valóban a magyar színû
zászló és a Bocskai-sapka önmagában még nem lényeg, de lényeggé válnak
akkor, amikor helyükbe a románság a maga külsô nemzeti jeleit parancsolja
rá Erdélyre kizárólagos jelleggel. [...]
Június elsô napjaiban Pãtrãscanu igazságügy-miniszter látogatást tett
több észak-erdélyi városban. Ez alkalommal tartott beszédei már
félreérthetetlenül arra mutattak, hogy a kormány, vagy legalábbis a
Pãtrãscanu által képviselt szárnya, magáévá tette a román nemzeti állam
gondolatát, és annak kormányintézkedésekben is kifejezést fog adni. Míg
azonban Marosvásárhelyen június 8-án tartott beszédében az
igazságügy-miniszter nyomatékosan kiemelte a demokratikus szempontokat is,
megállapítván egyebek közt, hogy az Észak-Erdélyben élô magyar tömegek egy
része tagadhatatlanul bizonyos tartózkodással és bizalmatlansággal
viseltetik a román állam iránt. Ennek a tartózkodásnak – tette hozzá –
bizonyos mértékben reális oka van. Az 1940 utáni állapotoknak azonban vége
– hangoztatta –, az akkori Románia eltûnt a történelem színpadáról; egyet
– tette hozzá – jól meg kell jegyezni: az 1940-es Antonescu-féle Románia
szomorú történelmi emlék csupán. Az a Románia, amelyet mi építünk, más
alapokon és más koncepciókon nyugszik. [...]
Június 13-án azonban Kolozsvárt tartott beszédében már vezérgondolatul
a román szuverenitást hangsúlyozta, csaknem azokat a frázisokat
használván, melyekkel ôelôtte Brãtianu, Maniu vagy II. Károly miniszterei
éltek. A nyelvhasználatról a kommunista miniszter ezt mondotta: "A román
állam hivatalos nyelve a román. Éppen ezért a belsô közigazgatási
gépezet mûködésében, beleértve az igazságszolgáltatást is, egyedül
a román nyelv érvényes."11 Hová jutottunk a magyar és román
nyelv hivatali egyenjogúságának ígéretétôl...! A magyar zászlóról azt
mondotta, hogy azt sokan provokatív módon tûzik ki. E
pszichológiai megállapítása is kísértetiesen idézte az irredenta
gyanakvásokkal mérgezett múltat. Hasonlóan soviniszta alapra helyezkedett
a miniszter az állampolgársági kérdésben is, hangoztatván, hogy nem
kívánatos elemek azok, akik Észak-Erdélyben 1940 után megtelepedtek. Nem
szólt azonban azokról a román vasgárdistákról és soviniszta elemekrôl,
akik Észak-Erdélyben húsz éven át a gyûlölködést szították a két nép
között, s akik most hivatalnokokként vagy magánosokként állami
támogatással (vasúti kocsi, teherautó és más szállítási kedvezmények)
ismét felbukkantak Kolozsvárott és Erdély más városaiban. Nem meglepô
tehát, ha a miniszter a magyar oldalon végrehajtott tisztogatással sem
volt megelégedve, példaképpen hozva fel, hogy Sepsiszentgyörgyön "csak
három magyart ítéltek el". Mintaképpen az Ókirályságban végzett
tisztogatást állította Erdély elé. (Két hónappal késôbb ô maga rohant ki a
regáti tisztogatás felületessége ellen.) Persze a minisztert – aki
nyilvánvalóan erdélyi román nacionalisták sugalmazásának adott hangot –
nem érdekelte az a fontos körülmény, hogy Erdély cselekvô magyar fasisztái
csaknem valamennyien eltávoztak innen a visszavonuló hadsereggel. Arról is
hallgatott, hogy bûnösök hiányában a mi tisztogatásunk – mert mutatnunk
kellett valamilyen eredményt! – olyan kisembereket is ért, akikhez
hasonlók megbüntetésére senki sem gondolt román oldalon. De román részen
még nagyobb bûnösök is elkerülték a megtorlást. Bukarest és Kolozsvár
utcáin nem egy olyan korifeust lehetett és lehet látni, akik a két
Antonescu bizalmas munkatársai voltak, és akiknek magyar párját
Magyarországon könyörtelenül felakasztották. De hiszen a román közélet
minden megnyilvánulása nap mint nap elárulta, mennyire felületes volt a
román oldalon végzett tisztogatás. Különben a nyári hónapok alatt az
erdélyi magyar nemzetiség ellen indított csendôrségi, katonai, bírói és
közigazgatási soviniszta hadjárat mutatta igazán, hogy micsoda "kirostált"
elemeket küldött ide az Ókirályságból a kormány. [...]
Július közepén Georgescu Teohari belügyminiszter ellenôrzô körutat tett
a Székelyföldön. Ez alkalommal Sepsiszentgyörgyön nagy beszédet tartott a
székelyföldi hatóságok vezetôi elôtt. A magyarság helyzetét közelebbrôl
érintô kijelentéseit az alábbiakban foglaljuk össze:
A kormány ôszintén akarja biztosítani az erdélyi magyarság számára a
szabadságjogokat. Jönnek azonban egyes soviniszta elemek, és azt mondják,
hogy egyik vagy másik román tisztviselô nem fogadja el a magyar nyelvû
beadványt, vagy hogy megtiltotta az anyanyelv használatát. Mi köze ezeknek
az elszigetelt eseteknek a kormány magatartásához? Éppen ezért, amikor
ezekben a megyékben bizonyos belsô gyötrôdést, bizonyos félelmet és
nyugtalanságot látunk, mi idejövünk és ezt mondjuk: ha mindezek
megtörténtek, akkor kétségkívül egyéni cselekedetek szüleményei. Bizonyos
gyöngeséget lehet észlelni a közigazgatási szervek részérôl a
reakciósokkal szemben. Ezt tapasztaltam Nagyváradon és Kolozsváron. Kis
dolog, de anyagot adnak ellenséges elemek kezébe. Például meghagyták az
utcák magyar elnevezését. Soviniszta elemek a román csendôrség
bevezetésébôl is izgatási anyagot gyártottak. A kormány azonban arra a
meggyôzôdésre jutott, hogy az ország érdekében való ez a csendôrség, mert
véget kell vetni az eddigi abnormális helyzetnek. Tehát minden becsületes
demokratikus elemnek kötelessége támogatni a kormánynak ezt az
akcióját. Akik másképpen tesznek, azok a nép ellenségei.
A március 6-án visszatért tisztviselôk kérdését a belügyminiszter
szerint hidegvérrel és nyugalommal kell megítélni. Demokrata államban nem
engedhetô meg, hogy olyan emberek jöjjenek ide, akikhez semmi közünk. Az ô
révükön bûnözôk házigazdáivá alakulnánk át. Ilyen szellemben kell
megvizsgálni a belügyminisztérium vonatkozó táviratát. Akik a magyar és
német hadsereggel elmentek, azok nem lehetnek tisztviselôk. Ez
világos. (A Bukovinából és Moldvából az Antonescu-hadsereggel együtt
elmenekült román tisztviselôket a román állam külön vonattal szállította
vissza eredeti állomáshelyükre. A bukaresti lapok még azokban a számaikban
is hirdették a különvonatok indulási rendjét, amelyben a belügyminiszter
beszédét közölték.)
A zászlókérdésben a kormánynak az az álláspontja, hogy közhatóságok
csak az egyesült nemzetek zászlait és a román zászlót tûzhetik ki. A
belügyminiszter bizonyos benne, hogy eljön az idô, amikor a magyarok a
román zászlót a saját zászlójuknak fogják tekinteni. A magyar zászlóhoz
túlságosan ragaszkodó magyarok terméketlen nacionalizmusban
leledzenek. Nem hagyjuk magunkat befolyásoltatni azoktól a
sovén elemektôl, akik azt mondják, a magyar zászlót Romániában ki kell
tûzni. Március 6-ig csak a magyar és a szovjet zászló jelent meg. Miért?
Mert a magyar nép meg volt mérgezve attól a gyûlölettôl, amelyet évek óta
beléje oltott a propaganda. Ha valamely intézmény meg is hallgatja a
magyar nyelvû panaszokat, az még nem jelenti azt, hogy azt az intézményt
magyar intézménnyé kell átalakítani, amely fölé kitûzhetô a magyar zászló.
"Bizonyosak vagyunk benne, hogy a magyar polgárokban tudatosodni fog, hogy
a románok országában élve, románokként élnek és éreznek." A román
állam tekintélyét nem emelhetjük, ha a közintézmények fölött nem leng
román zászló.
A szovjet kormány bizalma – úgymond – napról napra erôsödik a román
kormány iránt. Ez azt jelenti, hogy a nemzetiségi kérdésben a román
kormány a jó, a helyes úton halad. A magyar lakosságnak nem kell félnie
attól, hogy a kormány letér errôl a vonalról. Semmiféle jel nem mutat
arra, mindössze elszigetelt sérelmekrôl lehet beszélni.
Július közepén indították útnak Bukarestbôl az Észak-Erdélybe küldött
"demokratikus" román csendôrséget. Ez alkalommal nagy ünnepség zajlott le,
amelyen részt vett a belügyminiszter is, valamint Anton tábornok,
csendôrségi fôfelügyelô. Ez utóbbi lelkesítô beszédet intézett a
demokratikussá átképzett tisztekhez, altisztekhez és legénységhez,
hangoztatván egyebek között, hogy "az idegenek (!) által lakott vidékeken
magatartásotok büszke és katonához méltó kell hogy legyen, hogy megértse
mindenki: a román autoritásnak van kire támaszkodnia és hogy az ország
törvényeit tiszteletben kell tartani".
A csendôrség megjelenésével aztán Erdélyben általánossá váltak a
magyarellenes anarchikus támadások és fosztogatások. [...]
S míg a nemzetiségpolitikai céljait nem változtatott s egyre inkább a
sovén nacionalista közfelfogáshoz igazodó állampolitika egymás után méri
burkolt vagy kevésbé burkolt csapásait az erdélyi magyar nemzetiség
erkölcsi és anyagi birtokállományára, szintúgy nem kímélet tárgya a magyar
élet sem. Míg a teljes régi gépezetükkel, hihetetlenül korrupt
tisztviselôiknek és ügynökeiknek sáskahadával visszatért román
pénzügyigazgatóságok és adóhivatalok, a CASBI és az agrárreform munkáját
kiegészítve, óriási adókkal nyomorítják meg az erdélyi magyar kereskedôt,
iparost és szabadfoglalkozásút – ékesen bizonyítván az angol Carr-nek azt
a tételét, hogy egy nemzetiséget tönkre lehet tenni a legliberálisabb
szellemû törvények mellett, egyszerûen azáltal, hogy az államgépezet az
illetô nemzetiséget aránytalanul magasabb adókkal sújtja, mint
a többségi népet, vagy úgy, hogy kizárja a közszállításokból –, míg tehát
hiánytalanul visszaállították a burkolt, de annál hatásosabb
sanyargatásnak a régi Romániában bevált hivatalnoki apparátusait, szünet
nélkül ömlött a legyilkolt vagy súlyosan bántalmazott magyarok vére a
Szilágyságtól Brassóig és Csíktól Biharig.
Mint már említettük, különösen akkor kaptak ezek a magyarellenes
támadások országos jelleget, amikor a román közigazgatás visszaállítása
után megjelent a román csendôrség is Észak-Erdélyben. Politikailag igen
figyelemre méltó egybevetésre nyílik itt alkalom. Mert nem csak annál a
szembeszökô ténynél kell megállnia a pártatlan szemlélônek, hogy éppen a
román közigazgatási hatóságok és bíróságok megjelenésével esnek egybe ezek
az anarchikus jellegû fellángolások, melyeknek hullámzása nyomán, az
illetékes szervek elôvigyázatossági vagy megtorló közbelépése nélkül,
magyar életben és egészségben tesznek kárt, magyar javakat rongálnak meg
vagy tulajdonítanak el román egyének vagy tömegek. Politikai vizsgálat
tárgyává kell tenni azt a körülményt is, hogy míg elsôsorban a szervezett
magyar munkásság, valamint a magyar földmûvesség fegyelmezettségére
támaszkodó önálló észak-erdélyi közigazgatás alatt – a Maniu gárdái
átmeneti vérengzéseit kivéve – általánosságban kielégítôen sikerült
megteremteni az élet- és vagyonbiztonságot, addig a román uralom alá vont
Erdélyben a román szuverenitás elsô jelentkezése a magyar tömegek felé a
román hatóságoktól közvetve vagy közvetlenül támogatott üldözési hullám
volt. [...]
Az "idegen állampolgárok" zaklatása szüntelenül tart. Aki anyagilag
tehetôsebb, ismétlôdô megvesztegetésekkel vásárolja meg magának az
ittmaradást. A többi a politikai rendôrség s mindenféle hatósági személyek
kiszolgáltatottja. Csehszlovákia és Románia között az a különbség, hogy
míg ott nagy politikai csinnadrattával, itten kevesebb zajjal és
leplezettebben kényszerítik át a határon a magyarokat.
A román "demokrácia" igazi lényegére a legélesebb fényt az 1945 végén
kiadott rendôrségi rendeletek vetették, amelyek belügyminisztériumi
utasításra parancsba adták, hogy nyolc napon belül el kell hagyniuk
mindazoknak Kolozsvárt, illetve Marosvásárhely város területét,
akik 1940 augusztusa után költöztek be a városokba. A rendeletek éle
kétségkívül a magyar lakosság ellen irányult, s elsôsorban azok ellen,
akiket 1940 elôtt a nemzetiségelnyomó román rendszerek tûzzel-vassal
románosító politikája késztetett – mint iparost, szabadfoglalkozásút,
kereskedôt vagy munkást – e városok elhagyására, vagy akik Dél-Erdélybôl
éppen azért menekültek át Észak-Erdélybe, mert megélhetésüket vagy
lehetetlenné tették a román hatóságok, vagy állásukat mondták fel a
vállalatok azon a címen, hogy magyarok. E bevándorlás következtében a
bécsi döntést követô négy év alatt Kolozsvár és a többi észak-erdélyi
város magyar lakossága némileg megnövekedett, de ugyanilyen mértékben
növekedett a román lakosság száma is azokban a dél-erdélyi városokban,
ahol a magyar lakosság kiszorítására már közel két évtizeddel elôbb
sorompóba állt a hivatalos román politika. Az is igaz, hogy az
észak-erdélyi városokban a román közigazgatás kiterjesztése után hatalmas
arányú lakásválság állt elô, viszont kétségtelen, hogy e krízis
elôidézésében éppen a kormány a felelôs, amely kellô elôkészítés nélkül a
szükségleteket jóval meghaladó számban zúdította tisztviselôit s a
különbözô intézmények személyzetét a városokra. Sôt – mint erre már elôbb
céloztunk – azokat a magánosokat is visszaparancsolta, akik Dél-Erdélyben
vagy a Regátban megélhetésre találtak s legtöbbjük igazán nem szívesen
hagyta ott újonnan teremtett otthonát. Hozzávetôleges becslés szerint
mintegy 50 ezer ember ömlött rá így pl. arra a Kolozsvárra, amelynek
lakáskérdését már a bombázások is eléggé kiélezték. Hasonló helyzet állott
elô Marosvásárhelyen, s nyilván a többi erdélyi városban is.
Semmiképpen sem tehetô fel tehát, hogy illetékes tényezôket tiszta
demokratikus szándékok vezéreltek e városok részleges kiürítésének
elrendelésekor. A rendeletek különben nem is túlságosan rejtegették a
románosító törekvések lólábát [sic!]. Az a lehetôség, ami az
erdélyi magyarok anyagi alapjainak megrendítésére, belsô kohéziójának
szétbomlasztására a korrupt CASBI-val adódott, a "lakásválság
megoldásával" kapcsolatban újból kínálkozott a román soviniszták számára,
ezúttal arra szolgálván, hogy ezek egyszer s mindenkorra szétzúzhassák az
erdélyi városok magyar jellegét. Azt, amit a román rendszerek
következetes románosító politikája különbözô ravasz praktikákkal 25 éven
át nem tudott elérni, most "szociális szükségességet" hangoztatva,
az erdélyi magyarság hivatalos képviselôinek passzív asszisztálása
mellett, megoldják hetek alatt közigazgatási rendeletekkel.
Nem kétséges, mi lesz az eredmény. Állásaikból és otthonaikból kidobott
magyarok tízezrei lesznek kénytelenek családjaikkal együtt vándorbotot
venni. A pusztulás és a züllés újabb hulláma csap majd át rajtunk. Csak a
legsötétebb zsarnokságok mertek kiadni ilyen embertelen rendeleteket,
amilyen a cári Oroszország vagy a hitlerista Németország volt. S mindez
egy "demokrata" államban történik, amely nem mulasztja el nap mint nap
hangoztatni becsületes szándékait a demokrácia s az erdélyi magyar
nemzetiség ügye iránt.
És az erdélyi magyar nemzetiség néma. Létének talán legválságosabb
idején hang nélkül kénytelen elszenvedni a testét és lelkét érô halálos
ütéseket.
A hivatalos vezetôk már rég elszakadtak a tömegtôl. Oly messze állanak
egymástól, hogy alig értik egymás szavát.
A politikai hangulat tömör foglalatát nyújtja a marosvásárhelyi Szabad
Szó 1945. október 5-i száma, megírván, hogy: "A Székelyföldön
baj van, nehézségek serege teszi keserûvé a sovány föld fiainak
mindig gondokkal telt életét... A székely lélek mélységes bizalmatlanságot
érez... Csak egy kis rész, az opportunus réteg vesz részt a közéletben, az
is inkább egyéni érvényesülésbôl, mintsem a közösségért való
munkavállalásból."
Egész Erdély magyarságának hangulatára illik e megállapítás.
Az ôsz végére az egyre szigorúbbá váló cenzúra elnémította azokat a
magyar lapokat is, amelyek az utóbbi hónapokban olykor hangot adtak egyes
kevésbé súlyos természetû panaszoknak. A bukaresti sajtóellenôrzô szervek
ezeket a szerény nyikkanásokat sem bírták el. Jelenleg nincs semmi remény,
de még a meglevô újságok sem teljesíthetik hivatásukat a való helyzet
feltárása terén.
A CASBI által elkövetett visszaélések és más panaszok feltárásának
"bûne" miatt alkalmazták a bukaresti hatóságok az ideiglenes betiltás
büntetését a kolozsvári Világosság, illetve a marosvásárhelyi Szabad Szó
ellen.
A beíratások idején megtiltották a lapoknak a "Magyar gyermeket magyar
iskolába" jelmondat közlését, azon a címen, hogy fasiszta szellemet
áraszt, holott a szülôkhöz intézett figyelmeztetés a legdemokratikusabb
követelményt fejezte ki, szemben azzal a román iskolapolitikával, amely
magyar gyermekek tízezreit kényszerítette román szellemû és tanítási
nyelvû iskolába. Megtiltották továbbá a román hatóságok – elsôsorban a
rendôrség és a csendôrség – bírálatát azoknak a magyarellenes támadásoknak
a kapcsán, amelyek nyilvánvalóvá tették a román hatóságok teljes
passzivitását a magyarok ellen elkövetett bûncselekményekkel szemben.
Ugyanakkor a túlsó oldalon egyre harsogóbbá vált a román sovinizmusnak
az a hangja, amely negyedszázadon át mocskolódott és hazudozott, izgatott
a nemzetiségek ellen és terrorizálta ôket. Igen épületes volt megfigyelni,
hogy azok a lapok, amelyek az augusztus huszonharmadiki változás esetleges
veszedelmeitôl sakkban tartva, kezdetben még a meaculpázásig is
eljutottak, mint nyerték vissza fokozatosan régi hangjukat, hogy végül
is nyílt izgatásba kezdjenek a magyarság ellen. Sôt, a notórius
németbarát újsághírek szerkesztésében megjelenô Voinþa Transilvaniei a
magyarellenes agitációval párhuzamosan antiszemita húrokat is pengetni
kezdett. [...]
Míg a magyar lapok nem írhatnak a népünket érô súlyos bántalmakról, a
Maniuék szellemi irányítása alatt álló román sajtó vérfürdôvel fenyegeti
meg a magyarságot arra az esetre, ha Erdély kérdése nem úgy oldódnék meg,
ahogyan a román nacionalisták elképzelik. [...] És a nacionalista
sajtókórus egyre bôvül. Kolozsváron például, ahol radikálisan demokratikus
polgári vagy parasztpolitikai színezetû magyar lap nem jelenhetik meg,
engedélyt kaphatott – állítólag szélsôbaloldali körök támogatásával –
olyan román napilap, amely eddigi számaiból kivehetôen a magyarellenes
hangulatkeltésben látja hivatását...
"Scânteia" (a román kommunista párt hivatalos lapja) 1945. október 31-i
szám: "Mostantól kezdve Erdély nem jelenti többé a széthúzás és az uszítás
fészkét. A Groza-kormány bölcs nemzetiségi politikája visszaállította az
erdélyi néptömegek önbizalmát... a román nép és a vele együtt élô
nemzetiségek minden megnyilatkozásaikkal azt mutatják, hogy megértik a
békés és barátságos együttélés szükségességét."
Luka László, a kormánytámogató pártszövetség, a Nemzeti Demokratikus
Arcvonal fôtitkárának, a román kommunista párt vezetô tagjának beszéde
1945. október 6-án a Magyar Népi Szövetség bukaresti szervezetének
ünnepélyén:
1. A magyar urak voltak a hibásak, hogy 1848-ban a románság a reakció
oldalára állt, azért, mert rosszul bántak a románsággal.
2. A romániai magyarságnak határozottan színt kell vallania Erdély
kérdésében: elismerik-e vagy nem a szövetséges hatalmak közös
határozatát, amellyel megsemmisítették a bécsi döntôbíróság határozatát?
3. Magyarország a háború elôtt egyike volt Európa szociális szempontból
legelmaradottabb országainak. Az a megoldás, amellyel a jelentôs román
többséggel rendelkezô Erdélyt visszaadták Romániának, a magyar népet is
hozzásegítette szabadsága és függetlensége elnyeréséhez, tehát a
magyarságnak is haszna volt belôle.
4. A romániai nemzetiségi kérdés megoldását nem szabad egyoldalúan
megítélni. Ez a probléma szorosan összefügg a román demokrácia
megerôsödésével. Közös harcra van szükség. E tekintetben Luka László
magyar részrôl nagyobb ellenállásba ütközött, mint román részrôl. A
reakció arra ösztönözte a magyarságot, hogy a piros-fehér-zöld zászlót
lengesse és ezzel önmaga ellen ingerelte a román parasztot, munkást és
értelmiséget.
5. A Magyar Népi Szövetségben nem lehet helye minden magyarnak. A
magyar nép csak akkor nyerheti meg a románság bizalmát, ha leleplezi a
magyar reakciósokat és fasisztákat. (A Scânteia 1945. október 13-i számban
közölt szöveg alapján.)
Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnökének brassói
nyilatkozatából: "Elegendô bizonyítékunk van arra, hogy a Magyar Népi
Szövetség szervezeteibe számos magyar fasiszta befurakodott. A
Háromszék megyei magyar ügyvédek emlékiratot készítettek, amelyet bár a
külföldnek szántak, végül mégis a kormánynak küldöttek meg. Ilyenfajta
reakciósok biztatására magyar ifjak megtagadták a sorozásra állást. Nekik
köszönhetô az is, hogy a székelyek nem váltották be a pénzüket. Számos
magyar reakciós tesz nálunk látogatást. Egyebek között írásba lefektetett
tervet nyújtottak be, amely a Székelyföld autonómiájáról szól. Nem
fogadtunk el és nem fogadunk el ilyen tervet." (A román sajtóban a
propagandaminisztérium által közzétett azonos szöveg alapján. Ardealul
1945. október 29.).
Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyûjtemény, a külügyminisztérium
Békeelôkészítô Osztálya iratai XIX-J-1-a, 62. doboz, IV-146.,
sokszorosított másolat.
—————————————
1 Utalás arra, hogy 1944. november 12-én a romániai SZEB az
atrocitásokra hivatkozva kiutasította a román közigazgatást Észak-Erdély
területérôl.
2 A távirat szövegét közli: Groza Péter és Sztalin
marsall táviratváltása. Józsa Béla Athenaeum kiadása, Kolozsvár 1945.
3 Az értekezletet március 29. és 31. közt tartották meg.
4 A 261. sz. állampolgársági törvény 1945. április 4-én
jelent meg a Monitorul Oficialban.
5 Az "idôközi" (interimár) bizottság a két háború közötti
liberális kormányok "leleménye" volt. Mivel Románia városainak nagy
részében a nemzeti kisebbségek voltak többségben és ezek a helyhatósági
választások után szükségképpen az irányításuk alá kerültek volna,
különféle ürügyekkel felfüggesztették a városi önkormányzatokat és –
románokból álló, a liberális kormányoktól függô – idôközi bizottságokat
neveztek ki helyettük.
6 Az 1939. október 20-i, az állampolgárság megszerzésérôl
szóló törvényrendelet indoklásában közel százezer fôrôl beszélnek, mint
akik kimaradtak az állampolgári névsorokból.
7 Vogelfrei = törvényen kívül helyezett személy (ném.).
8 Egykorú források szerint Nagy István írótól származik a
fenti kijelentés.
9 1945. február 24-én a belügyminisztérium épülete elôtt
összecsaptak a szélsôbaloldal és a történelmi pártok hívei. A halálos
áldozatokat is követelô incidenst a kommunisták Rãdescu tábornok nyakába
"varrták", azonban az összetûzés az RKP provokációja volt.
10 Az RKP 1945. október 6–21. között Bukarestben
megrendezett konferenciáján Luka László kijelentette, hogy: "A reakció
arra ösztönözte a magyarságot, hogy a piros-fehér-zöld zászlót lengesse,
és [...] sikerült neki megakadályozni, hogy a román demokraták részt
vegyenek Észak-Erdélyben a demokratikus szervezetek létesítésében..."
11 Pãtrãscanu beszédét közli Stelian Neagoe: Istoria
politicã a României între anii 1944–1947.
Ed. Noua Alternativã, Bucureºti 1996. 292–295. |