Veress Károly
Kisebbségilét-elemzés
A kisebbségi lét fogalma
E tanulmány keretei között nem célom kitérni
a kisebbség, jelesül a nemzeti kisebbség1fogalmának
átfogó és részletekbe menô elemzô
vizsgálatára, csupán néhány lényegesnek
tûnô vonását kívánom számba
venni. E sokrétû jelentéstartalmú fogalom filozófiai,
szociológiai, antropológiai, pszichológiai, jogi,
politikai vetületeinek átfogó és elmélyült
vizsgálatára csak egy jóval terjedelmesebb szakmunka
vállalkozhat.2
A kisebbségi lét ambivalenciája
Ami talán a kisebbségi lét legátfogóbb,
mondhatni egyetemes jellemzôje: az ambivalenciája.
Egy olyan létformáról van szó, amely a legkülönbözôbb
létviszonyok között kettôs természetet, kétirányúságot,
kétértékûséget mutat, s a komponensei
oppozíciót alkotnak benne. Ebbôl kifolyólag
a kisebbségben élôknek a környezetükhöz,
valamint a környezetnek a kisebbségben élôkhöz
való viszonya is ambivalens jellegû, tehát belsôleg
ellentmondásos viszonyulás. Ennek a létképletnek
a megfigyelése arra készteti a kisebbségi lét
vizsgálatára irányuló filozófiai reflexiót,
hogy feloldhatatlan ellentmondásokról, paradox természetrôl,
egyáltalán létparadoxon(ok)ról beszéljen
vele kapcsolatban. Úgyszintén a kisebbségi létrôl
szóló különbözô ideológiai diskurzusok
is – ambivalens jellegüknek megfelelôen – kétfajta szemléletet
forgalmaznak vele kapcsolatban, és vagy az egyik, vagy a másik
irányába kötelezik el magukat: vagy a fogyatékosságai
felülrôl, vagy a benne rejlô pozitív vagy pozitívnak
minôsített lehetôségei irányából
közelítik meg, írják le és értékelik
a kisebbségi létet. Ritka az olyan próbálkozás,
amely ezen egyoldalúságok egységeként és
öntörvényû szintéziseként kellô
distanciával próbálná megragadni a kisebbségi
létet.
A "kisebbségi" értelme
A kisebbségi lét ambivalens jellege összefüggésben
áll a "kisebbségi" minôsítés
értelmével. A kisebbségi lét terminusban a
szemantikai hangsúly nem a "lét"-re helyezôdik,
hanem a "kisebbségi"-re. Ez a kifejezés a legkülönbözôbb
szövegösszefüggésekben erôteljesen, imperativisztikusan
utal arra, hogy itt a létnek, az emberi létezésnek
egy sajátos formájáról van szó, amelynek
megkülönböztetô jegyeire oda kell figyelni. A "kisebbségi"
megnevezés már önmagában is, puszta elhangzó
jelenlétével, szemantikai kisugárzásával
megakasztja és mintegy parancsolólag magához ragadja
a figyelmet. Ezért igen fontosnak tûnik néhány
lényeges vonatkozásban annak a tisztázása,
hogy mit is jelent ebben a kontextusban az, hogy "kisebbségi".
Még egy ilyen bevallottan felszínes (= felszínen mozgó)
elemzésben is különválaszthatók e terminus
ontológiai, jogi, szociális jelentésrétegei,
amelyek mindenikére alkalomadtán külön is kitérek.
Ontológiai értelemben elsô hallásra kézenfekvônek
tûnik a mennyiségi megközelítés:
a kisebbség olyan sokaság, amely számbelileg kevesebb
egy úgynevezett többségnél. A kisebbségi
létben élôk esetében azonban nem feltétlenül
számbeli kevesebbségrôl van szó,3
bár empirikusan véve többnyire az tapasztalható,
hogy a kisebbségben élôk számbelileg is kevesebben
vannak, mint a többségiek. A kevesebbség viszont a számbeliségi
vonatkozásokon túlmenô, lényegibb létbeni
meghatározottságok tekintetében áll fenn: a
kisebbségbôl hiányzik valami, vagy legalábbis
kevesebb van belôle, amibôl másoknak több van,
vagy amivel mások rendelkeznek. A kisebbségi lét tehát
hiánylét. A lét oldaláról tekintve
ugyanaz: léthiány. A hiánynak ez a kisebbségben
implicite benne rejlô adottsága, a számbeli kevesebbségen
túlmenôen is, elsôdlegesen még mindig mennyiségi
kategóriaként jellemzi ezt a létállapotot.
A kisebbség ontológiai jelentésrétege nem
merül ki a mennyiségi meghatározottságban. A
kisebbségi lét terminusban a "kisebbség"
valójában minôségi kategóriaként
jelenik meg, egy bizonyos létminôség hordozójaként.
Ennek is megvannak a negatív és a pozitív vonatkozásai.
Negatíve a kisebbség a többségtôl a
másság értelmében különbözik.
Vagyis a kisebbség és a többség nem ugyannak
a homogén léttartalomnak valamiféle mennyiségi
megoszlását jelenti, miszerint az egyik esetben ugyanabból
több van és a másikban kevesebb. A kisebbség
a többségtôl – minôségileg – a másság
értelmében különbözik, mivel attól
eltérô, hozzá képest heterogén léttartalom.4
A minôségi különbözôség pozitíve
is nyilvánvaló: a kisebbségi létezés
egy egész sor olyan partikuláris tartalmi elemet foglal magában,
amelyek folytán a létezésnek egy meghatározott
emberi minôségét képviseli önmagában
is, tehát öntörvényû módon, önértékként.
Itt mindaz, ami az elôbb mennyiségi vonatkozásban léthiányként
jelentkezett, most olyan léttöbbletként jelentkezik,
ami csakis a kisebbségi lét velejárója, mivel
ezt a minôséget a többségi létezés
nem tartalmazza.
A köztesség állapota
E léttöbblet egyik fontos forrása a kisebbségi
létnek abban a sajátosságában rejlik, hogy
köztes lét, vagyis olyan létforma, amely különbözô
létszférák határterületein, keresztmetszetében,
érintkezési felületein szervezôdik és ezek
tartalmi elemeit ötvözi magába. A nemzeti kisebbség
többnyire az anyanemzet kultúrája és az államnemzet
közötti léttérben bontakozik ki. Ezért bizonyos
fokú tartalmi heterogenitás jellemzi. E köztességnek
szintén megvannak a negatív és pozitív értéktöltetû
jegyei.
Egyrészt az anyanemzet és az államnemzet közötti
léttér olyan "senki földjé"-nek5
tekinthetô, amelyen az azt belakó kisebbség a két
különbözô nemzeti erôtér közötti
konfliktusok folytonos forrásává és elszenvedôjévé
válhat. Ennek átélése az élettapasztalatok
szintjén a realitásnélküliség, a valóságszegény
létállapot élményét nyújtja.
Vagyis a kisebbségben élôk úgy élik meg
a kisebbségi sorsukat, mint ami nem egészen valóságos,
csupán valóságosnak tûnô. Olyan, "mintha"
valóságos lenne, de ténylegesen nem az. Egyszerre
marad a realitás szintje alatt és emelkedik föléje.
Tényállapotaiban soha nem éri el a kiteljesedett,
valóságosként megélt emberi lét szintjét,
tudatállapotaiban viszont ezt a hiányt az illúziók
valóság fölé emelkedô szférájában
pótolja. A kisebbségi lét tehát "mintha"-létként
a hiány és az illúzió szférái,
a "nosztalgikus elvágyódás és az eszkatologikus
megváltásigény" között hánykolódik,
ami "kedvez a tudathasadásos állapotnak".6
Másrészt ez a köztes létállapot helyzeti
elônyökkel is együtt jár, mivel rálátást
bíztosít mindkét valóságterületre,
amelyekkel érintkezik. Egyszerre tartalmazza a benneélô
és a kívülálló nézôpontját,
amelyek ütköztetése nemcsak belsô meghasonlottságokhoz
vezetô konfliktusforrás lehet, hanem az alkotó energiákat
felszabadító lelki-szellemi erôforrás is. Ez
a köztes lét a kultúrák és értékek
találkozási tere is egyben, újszerû létlehetôségek
kibontakoztatásának a terepe. Mindez egyaránt kedvez
a reflexív-filozofikus beállítódásnak
és a kreatív, értékalkotó magatartásnak.
Kisebbség és többség
A kisebbségi lét meghatározásának
egy másik lényeges eleme abban nyilvánul meg, hogy
a kisebbségi lét: viszonylét. Nem abszolút
és totális léthelyzet, még akkor sem, ha egyes
egyének vagy embercsoportok nem belevettetnek, hanem beleszületnek
egy már készen kapott kisebbségi sorsba.
A viszonylét lényege
Nincsenek csak kisebbségben élô emberi lények
oly módon, ahogy léteznek csak hímnemû vagy
csak nônemû emberi lények, vagy ahogyan létezhetnek
csak a Nílus völgyében formálódó
kultúrák vagy csak a földmûvelésbôl
megélô emberi közösségek. Ez utóbbiak
olyan állandó és totális létmeghatározottságok,
amelyek önmagukban, más embercsoportok létjellemzôihez
való viszonyítás nélkül is fennállnak
s az életvitel egészére kiterjednek.
Ezzel szemben a kisebbségben való élés nem
terjed ki az emberi létszféra egészére. Egy
kisebbséget alkotó emberi egyének és szûkebb
csoportok létkapcsolataik számos elemével kötôdnek
olyan meghatározottságokhoz, amelyek állandó
jellegûek, általánosak vagy éppenséggel
emberileg egyetemesek. Ezek egyénenként vagy csoportonként
lehetnek különbözô, eltérô kötôdések.
Tehát a kisebbséget alkotó egyének és
csoportok állandó létkapcsolatai nem képeznek
minden vonatkozásban homogén közeget. Egy kisebbségi
csoport további kisebbségekre bomolhat. Ez olyankor történik,
amikor a rá jellemzô állandó létkapcsolatok
némelyike kisebbségi létmeghatározottsággá
válik azáltal, hogy csak az egyik vagy csak a másik
csoport jellemzôjeként valósul meg.
Mindebbôl az következik, hogy voltaképpen nincsenek
olyan kisebbségi létmeghatározottságok, amelyek
specifikusan kisebbségiek lennének. Bizonyos állandó
jellegû, domináns létmeghatározottságok
válhatnak kisebbségiekké azáltal, hogy egy
viszonyba bekerülnek. A viszonyból kikerülve pedig
megszûnnek kisebbségiek lenni. Ugyanakkor ezek a kisebbségivé
váló létmeghatározottságok nem szüntetik
meg a kisebbséghez tartozó egyének és csoportok
állandó létmeghatározottságait, nem
kerülnek ezek helyébe, vagy nem terjednek ki ezekre. Tehát
nem totális jellegûek, legfennebb dominánsak, s mint
ilyenek, kihathatnak a többi létmeghatározottságra
is. Tehát nem totális jellegûek, de lehetnek totális
kihatásúak.
Másságok viszonya
Az eddigiek alapján azt mondhatjuk, hogy nincs abszolút
értelemben, önmagában vett kisebbségi lét.
Bármely kisebbség egy másvalamihez – egy többséghez
– való viszonyában kisebbség. Pontosabban:
kisebbséggé válik ebben a viszonyban. Kisebbségi
létmeghatározottságai a többség létmeghatározottságaihoz
képest minôsülnek kisebbségieknek.
De nemcsak a kisebbség, hanem a többség is ennek
a viszonynak a terméke. Ez a viszony általános értelemben
két másság egymáshoz való viszonyulását
hordozza. Többségi és kisebbségi státusuk
e viszonyon belüli, s e viszonyból származó pozíciójukból,
helyzetmeghatározásukból adódik. E viszonyon
kívül mindenikük az, ami, a maga természetes mivoltában,
ellenben e viszony erôterében és kimondottan egymás
vonatkozásában, az egyik többség, a másik
pedig kisebbség.
Mind a kisebbség, mind pedig a többség esetében
a viszonylét, a meglévôk mellett, egy új létdimenziót
jelent, amelyben sajátos módon, egymás viszonylatában
rendezôdnek el a létmeghatározottságaik. Többség
és kisebbség együtt élnek ebben a viszonyban.
Ez tényleges és reális együttélés,
ami azt jelenti, hogy az élet jelentôs tartományai
az egymáshoz való viszonyulás erôterében
bontakoznak ki. Kisebbség nélkül nincs többség,
és fordítva. A kisebbségi és a többségi
identitás szükségképpeni velejárója,
komponense a másik,7 mégpedig kettôs
értelemben: pozitíve egymás identitásának
formálói; negatíve a másiktól való
különbözôségként definiálják
saját identitásukat. Minden téren ez a kettôsség
határozza meg az életmegnyilvánulásaikat és
a tudattartalmaikat egyaránt. Mind a kisebbségi, mind pedig
a többségi tudat fókuszált tudat,8
vagyis olyan, amelybe szükségképpen beépül
a másiktól való különbözôség
élménye a hozzá való tartozás tudatával
együtt.
Hiány és többlet
Feltevôdik a kérdés: milyen annak a viszonynak a
tartalma, amelyben egyes embercsoportok és emberi létállapotok
kisebbségivé, mások többségivé
válnak? A kisebbségi–többségi viszonylét
a benne élôk számára közös létteret
jelent, amelyben kölcsönösen, egymást feltételezve
vagy éppenséggel egymás ellenében bontakoztathatják
ki saját (sajátos) létlehetôségeiket.
Ami elsô látásra szembetûnô: az az egyenlôtlenség.
A léttérnek és a létkörülményeknek
a kisebbség és a többség közötti egyenlôtlen
megoszlása élteti ezt a viszonyrendszert. Az egyenlôtlenség
konkrét megjelenési formájában hiány
és többlet. Ami a kisebbségi oldalon a létlehetôségekben
mutatkozó hiányként9 jelenik meg, az a
többségi oldalon a létlehetôségekben mutatkozó
többletként lelhetô fel.
Hiánynak és többletnek ez a kölcsönös
viszonya csakis a kisebbség–többség vonatkozási
rendszeren belül érvényes. Amennyiben az adott emberi
léthelyzetben érvényesülô általános
létstandardokból indulunk ki, a hiány, illetve a többlet
akként fejezôdik ki, hogy a többség mindig jobban
megközelíti az általánosan elérhetô
létstandardokat, mint a kisebbség. A többség
mindig több realizált létlehetôséggel és
ennélfogva a jövôben is realizálható létlehetôséggel
rendelkezik, mint a kisebbség. Ezt a többletet nem feltétlenül
közvetlenül a kisebbségtôl vonja el, de abban a
léttérben realizálható, amelyben a kisebbség
létlehetôségei is kibontakoztathatók. E léttér
konkrét körülményei behatárolják
a realizálható létlehetôségeket, tehát
a többség és a kisebbség kölcsönösen
korlátozhatják egymást a létlehetôségeik
kibontakoztatásában. Mégis, a viszony belsô
erôterébôl úgy látszik, mintha kölcsönösen
egymás rovására igyekeznének gyarapítani
létlehetôségeiket, ami kölcsönösen veszélyeztetettségi
tudatot szül.
Mindez leginkább akkor tûnik szembe, amikor a hiány
és a többlet jogi, politikai és szociális tartalmait
vesszük szemügyre. Jogi és politikai értelemben
a kisebbség elsôdlegesen nem mennyiségi kategóriaként,
nem számbeli kevesebbség értelmében jön
szóba, bár empirikusan tekintve többnyire ez is vele
jár. A kisebbség egy társadalmon belül nem
domináns helyzetben lévô csoportot jelöl.10
A "domináns" kifejezés itt kettôs szemantikai
tartalmat hordoz: hatalmi pozíció és befolyásgyakorlás.
A kisebbség korlátozottabb hatalmi pozícióval
s ennélfogva a léttérre, a létkörülményekre
kevesebb befolyásolási lehetôséggel bír.
Jogi értelemben ez jogi korlátozottságként
vagy éppenséggel jogfosztottságként, szociálisan
pedig létbeni kiszolgáltatottságként, nagyobb
fokú létbizonytalanságként jelenik meg.
Idô és érték
Az elôbbi jellemzôk a kisebbség és a többség
idôhöz való viszonyának különbözôségében
is leképezôdnek. A kisebbségnek más a
viszonya az idôhöz, mint a többségnek. Jelenbeni
korlátozottsága, befolyáshiánya kontrollvesztéssel
jár együtt.11 A kisebbségnek kevesebb esélye
van a jövôt megalapozó, a jelenbeni sorsát alakító
létkörülmények ellenôrzésére,
mint a többségnek. Így a többséggel szemben
mintegy kiszorul az "épp most"-ból, s ennek folytán
a jövôtôl is elszigetelôdik, s erôteljesebben
a múlt felé fordul. Sokkal inkább a múlbeli
értékek megôrzésén és átmentésén
munkálkodik, mint az új értékalkotási
lehetôségek megteremtésén és kiaknázásán.
Ezáltal a kisebbség lépéshátrányban,
idôbeni fáziseltolódásban él a kortárs
létfeltételekhez viszonyítva, kevésbé
kortársa önmagának, mint a többség. A jelen
és a jövô kihívásaira sokszor premodern
("perimodern")12 gesztusokkal válaszol. Következésképpen
a modernitáshoz való viszonya is másképpen
alakul, mint a többségé.
Az eddigiek alapján nyilvánvaló, hogy e két
létállapot megélése és megtapasztalása
is különbözô. Addig, amíg a többségiek
óhajtott, pozitív élményként élik
meg a többségi állapotot, a kisebbségiek többnyire
taszító, negatív élményként élik
meg a kisebbségi sorsukat. Az elôbbiek fenntartani akarják,
az utóbbiak megszüntetni akarják e viszonyon belüli
státusukat. Az elôbbiek elônyök sokaságát
realizálják általa, az utóbbiak a hátrányos
helyzet veszteségtudatával küszködnek.
Ebben az oppozícióban a többség és
a kisebbség egymáshoz való viszonyának ambivalens
tartalmai is megmutatkoznak. Többség és kisebbség
egymáshoz való viszonya olyan sajátos együttélés
formáját ölti, amelynek során valamely létmeghatározottság
felértékelôdése a másiknak a lebecsülésével
jár együtt. A kisebbség esetében a saját
kisebbségi lét felértékelôdése
maga után vonja a többségi lét lebecsülését,
és fordítva, a többségi lét felértékelôdése
együtt jár a kisebbségi lét lebecsülésével.
Ezek az értékviszonyok különbözô egyéni
és csoportmagatartásokban testesülnek meg, amelyek a
kisebbségi léthez való ragaszkodás vagy az
attól való eltávolodás jegyében formálódnak.
Korlátozás és önkorlátozás
A kisebbségi és a többségi létállapot
kölcsönösen korlátozó és önkorlátozó
jellegû.
A többség lényegében a kisebbség ellenében
többség, és csupán addig, amíg a kisebbség
kisebbségként létezik. Érdeke tehát
a kisebbség létterének korlátozása,
a kisebbségi sors fenntartása. Ezzel egy idôben viszont
a többség önkorlátozó is, mivel kénytelen
egész létstratégiáját a kisebbséghez
igazítani, tehát a kisebbséghez való viszonyát
kényszerûen be kell kalkulálnia saját terveibe.
A kisebbség meglétének és kisebbségiségének
terhét akarva-akaratlanul közvetve viselnie kell.
A kisebbség – ellenkezôleg – éppen a többség
korlátozó eljárásai ellenében igyekszik
nagyobb életteret kialkudni magának, ami által viszont
a többség létlehetôségeit korlátozza.
Ugyanakkor a többség irányából jövô
külsô korlátozások belsô önkorlátozási
mechanizmusokat termelnek ki benne. Ez abban nyilvánul meg, hogy
életstratégiáját igyekszik mindig tudatosan
is a többséghez igazítani, ami együtt jár
azzal, hogy önkéntelenül a többségi elvárásokhoz
is igazodik.
Többség és kisebbség viszonya ily módon
sajátos alkupozíciót feltételezô
legitimációs viszony is. A kisebbségi léttér
körül folyó folytonos alkuban a kisebbség igyekszik
egyre többet, a többség pedig egyre kevesebbet kialkudni.
A többség a kisebbségnek, ahhoz, hogy többségi
státusát megôrizhesse, kénytelen bizonyos létteret
biztosítani. A kisebbség teljes felszámolása
a többség számára kockázatos és
veszteséges lenne, mivel a többségi státus elônyeinek
elvesztését vonná maga után. A kisebbség
szeretne minél közelebb kerülni a többségi
létállapothoz, a többség viszont arra szeretné
rábírni a kisebbséget, hogy egyre kevesebbel elégedjék
meg, közelítve ahhoz a (lét)minimumhoz, ami számára
a legkevesebb lehet, úgy hogy még kisebbség maradjon.
Eközben egymás nyereségeit kölcsönösen
veszteségekként élik meg, s életstratégiájuk
fô irányát e veszteségek leküzdése
szabja meg.
Az életstratégiák tekintetében többség
és kisebbség kölcsönösen legitimációs
bázist képeznek egymás számára,
vagyis meglétükkel és saját törekvéseikkel
kölcsönösen igazolják egymás törekvéseit.
Ez mindkét fél számára azzal az elônnyel
jár, hogy a másik vonatkozásában olykor még
a legésszerûtlenebb eljárásokat is racionalizálni
és legitimálni lehet.13
Ugyanakkor kisebbség és többség egymás
számára kölcsönösen a veszélytudat
és az ellenségkép forrásai is. Egymás
identitását nemcsak kölcsönösen építik,
hanem kölcsönösen veszélyeztetik is. A kisebbség
reális veszélytudatához – ami abból fakad,
hogy a többségnek többnyire tényleges hatalmában
áll a kisebbség létére törni – a többség
irreális veszélyérzete társul. A kisebbség
a veszély tapasztalására identitása megerôsítésével
válaszol, ami együtt jár egy nagyobb és biztonságosabb
léttér kialkuvásával a többségtôl.
Ezt viszont a többség a kisebbség irányából
jövô korlátozásként, veszteségként,
tehát bizonyos értelemben identitása veszélyeztetettségeként
éli meg, s igyekszik a maga módján a kisebbségi
identitás korlátozásával válaszolni
rá.
Ily módon a többség–kisebbség viszonylét
folytonosan válaszmagatartást kiváltó
erôtérként mûködik. Minden konkrét
cselekvô és magatartásbeli megnyilvánulás
egyúttal válasz is a másiknak egy reális
vagy feltételezett viszonyulására.
Megkettôzôdô érték-
és jelentésképzôdés
E kettôsségek legteljesebben mind a kisebbségi,
mind pedig a többségi létben az érték-
és jelentésképzôdési folyamatok megkettôzôdésében
teljesednek ki. A természetes (elsôdleges) érték-
és jelentésképzôdés mellett itt egy olyan
másodlagos érték- és jelentésképzôdés
is végbemegy, ami a kisebbségiség, illetve a többségiség
ontológiai specifikumából adódik. Így
a kisebbségi, illetve a többségi létben minden
dolog kettôs értékkel, minden cselekvô megnyilvánulás
kettôs jelentéssel bír. A természetes, voltaképpeni
értéke és jelentése mellett egy olyan másodlagos
értékre és jelentésre is szert tesz, amelynek
kimondottan a viszonylét erôterében és a viszonylét
szempontjából van relevanciája.
A kisebbségi vagy többségi szempontból jelentôséggel
bíró helyzetekben a másodlagos érték-
és jelentésdimenzió elôtérbe kerül
és elnyomja az elsôdlegest. Ilyenkor valami nem a maga természetes
értéke vagy jelentése szerint értékelôdik
vagy értelmezôdik, hanem a kisebbségi, illetve többségi
szempontból érvényes értéke vagy jelentése
szerint.
Ennek következtében a racionalitás összefüggésrendszere
is megkettôzôdik. A kisebbségi léthelyzettôl
független természetes érvényességi és
ésszerûségi szempontokra itt rátevôdnek
a kisebbségiség, illetve a többségiség
vonatkozásában felmerülô érvényességi
és ésszerûségi szempontok. A racionalitás
e két szintje eltérhet, sôt szembekerülhet egymással.
Ami természetes módon racionálisnak bizonyul, irracionálisnak
mutatkozhat kisebbségi vagy többségi szempontból
és fordítva. Ugyanakkor a racionalitás többségi–kisebbségi
szintje e viszonyon belül is kölcsönösen fordítottként
érvényesülhet. Ami kisebbségi szempontból
racionálisnak tûnik, többségi szempontból
irracionálisnak értékelôdhet és fordítva.
Tehát a kisebbség és a többség esetében
a racionalitásnak nem ugyanazok az érvényességi
és ésszerûségi kritériumai érvényesülnek.
A racionalitás eltérô regionális modelljeit
képviselik, bár belsô logikájuk ugyanazon univerzális
racionalitásmodell szerint mûködik.
A kisebbségi lét idôstruktúrája
A kisebbségi lét fentebb jelzett kettôssége
az idôhöz való viszonyában is megmutatkozik.
A kisebbségi lét problematikussága legnyilvánvalóbban
az idô irányából ragadható meg. A kisebbségi
lét idôstruktúrájában a múlt,
jelen, jövô idôdimenziók sajátos módon,
aránytalanul rendezôdnek el.
A múlt dominanciája
A kisebbségi idôstruktúra domináns idôdimenzióját
a múlt képezi. A múlt, a már megtörtént
olyan biztos pont az életben, ami realitásértékkel
bír. A múlt a létalap. Vele szemben a jelen
sokkal bizonytalanabb és kevésbé kézben tartható,
kevésbé ellenôrizhetô. A kisebbség beleszólási
lehetôségei a jelen történéseibe igen korlátozottak,
ezért (joggal) úgy érzi, hogy igazán nem ura
a jelennek, hogy kiszorul a jelenbôl, hogy azt, ami a jelenben történik
vele, nem tudja megfelelô módon ellenôrzése alatt
tartani. Így a múlt determinisztikus bizonyosságához
képest a jelen a kisebbség számára tele van
véletlenekkel, esetlegességekkel, a létbizonytalanság
élményével. A múlt realitásával
szemben a jelen csak félig-meddig reális, és igen
sok irreális, érthetetlen, irracionális, kiszámíthatatlan
elemet tartalmaz. A múlt értéktelítettségével
szemben a jelen torz és hiányos. Hiányoznak belôle
a létet ténylegesen mûködtetni tudó mechanizmusok.
Ezért realitásértéke viszonylagos és
messze a múlté alatt marad.
Ez a tény a múlthoz való természetes viszonyt
is megváltoztatja. A múltban élés elsôsorban
azt jelenti, hogy a kisebbségi lét valóságszféráját
fôleg a múlt tölti ki, a hagyomány tisztelete
és ápolása. A hagyomány válik tartalmi
közeggé és egyúttal szervezô erôvé,
a célkitûzéseket, cselekvéseket, történéseket
szabályozó normarendszerré ott, ahol a jelen értékalkotó
tendenciáinak, mentalitás- és magatartás-szabályozó
normáinak kellene érvényesülniük, ahhoz,
hogy biztosítsák az életet megújító
továbbhaladást. A múlt a minta, s annak követése
a jelen domináns normájaként mûködik. Így
mindaz, ami a jelenben történik és készül
el, a múlt mércéjéhez igazítva értékelôdik.
Ennélfogva a kisebbség számára a múlt
nem a maga természetes módján elmúlt múlt
alakját ölti magára, hanem a jelenben tovább
élô, újra és újra megélt múlt
lesz: múlt, amely nem múlik el. Hatalmába keríti
és tartja a jelent, amelynek minden mozzanatában a jelen-nem-lévô-jelenlévô
állapotában folyton jelen van.
A szimbolikus jelleg
Az idôhöz való sajátos viszonnyal áll
összefüggésben a kisebbségi lét szimbolikus
jellege is. Bizonyos értelemben a kisebbségi lét szimbolikus
létként fogható fel. A valóságos
léttartalmak helyett szimbolikus léttartalmak töltik
ki, a realitásélmények helyett szimbolikus tettek,
történések válnak benne a fô élményforrássá,
valós célkitûzések helyett szimbolikus életstratégiák
vezérlik a benne élô egyéneket és embercsoportokat.
A múlt jelenvalóságát éppen a szimbólum
kettôs természete engedi meg. A szimbólum egyszerre
jelölô és a jelölt tartalomnak a megjelenítôdése.
A szimbolikus megjelenítôdésben a távollevô
jelenvalóvá, a múltbeli pedig jelenlevôvé
válik. A szimbólum nem engedi a múltat elmúlni,
mivel azáltal, hogy megjeleníti, újból és
újból jelenvalóvá is teszi, a jelenben létezôvé
és átélhetôvé, tehát valóságos
élményforrássá változtatja a jelenben
élô számára, mintha ténylegesen is a
jelen alkotóeleme lenne. A szimbólumban leomolnak a határok
a valóság és a fikció között, s a
lét kibontakoztatása az emlékezet és a képzelet
síkján éppoly valóságerôvel bír,
mint a jelen realitásában való élés.
Ebben rejlik a szimbólum titka, ami miatt a szimbólum olyannyira
felértékelôdik a kisebbségi létben és
kultúrában.
Szubjektív különidejûség
Ily módon a "múltban gazdag", a jelen tekintetében
pedig "kontrollínséges"14 kisebbségi
lét nem kortársa önmagának és tágabb
jelenének, lépéshátrányba kerül
a jelen meghatározó folyamataival szemben, s a maga belsô,
szubjektív különidejûségeként
éli meg a jelennel való fizikai egyidejûségét.
Mindez a benne élô egyének lelkivilágában
a múlt pozitív élményvilágához
a jelenben való élés traumatizáltságának,
hátrányának, megfosztottságának, kiszolgáltatottságának
élményét társítja, ami még inkább
felfokozza a múlt iránti érzékenységet.
Helyénvalónak tûnik tehát a megállapítás:
"A kisebbség így ritkán modern."15
Illúzióépítô jövô
A kisebbségnek a jövôhöz való viszonya
az elemzett múlt–jelen idôképletnek egyenes folyománya.
Minél tágabb a múltra vetülô idôperspektíva,
annál szûkebb a jövôre nyíló. A kisebbség
minél kiszorultabbnak érzi magát a jelenbôl,
annál elszigeteltebbé válik a jövôbeni
lehetôségekkel szemben. A kisebbségi lét a jövô
irányában mintegy lefejezett lét. A benne élôk
csak csekély mértékben vagy egyáltalán
nem rendelkeznek a jelen valóságából kiinduló,
abban megalapozott jövôképpel. A jövô számukra
a kilátástalanság, a teljes létbizonytalanság
terepe, nem a valós lehetôségeké és a
körültekintô tervezésé. Amennyiben a jövôre
nézve tervezés történik, az nem a kisebbségi
létlehetôségek kibontakoztatására irányul,
hanem – negatíve – az ezektôl való elvonatkoztatásra,
a kisebbségi létállapotokból való kilépési,
meghaladási kísérletekre.
A kisebbséghez tartozó egyének a maguk egyéni
módján terveznek, de éppen ebben a megnyilvánulásukban
érzik a leginkább a kisebbségi élet szorítását,
és ebben élik meg a legteljesebb mértékben
személyes konfliktusukat a sorsukkal és közösségükkel.
A kollektív tervezés – amennyiben történik ilyesmi
– csak annyiban bír relevanciával, amennyiben a múlt
hatása és befolyása alatt áll, amennyiben sikerül
a jövôbe vetítenie a múlt tartalmait és
elvesztett vagy ki nem futtatott lehetôségeit. A kollektív
tudatban a múltidézô emlékezet a múltat
a jövôben felépíteni igyekvô képzelettel
társul, amely annál illuzórikusabb tartalmúvá
válik, minél messzibbre kerül a jelen realitásaitól.
A múltnak a jelenen át a jövôbe vezetô
folytonossága a hagyománytól, az emlékképektôl
a jövôképet kitöltô illúziókig
vezet, és szinte érintetlenül hagyja a jelen valós
körülményeit, amelyek között a tervezés
történik. A jövô a kisebbség számára
az illúzióépítés terepe. Ebben az értelemben
viszont a kisebbségi létnek van jövôje.
Számára az idô a jövô irányában
is éppúgy kitágul, mint a múlt irányában.
Közben a lét észrevétlenül átsiklik
a realitásként megélt létszféra területérôl
az illúzió mezejére. Ennélfogva a kisebbségi
lét idôábrája mégsem egy, a jövô
irányában lefejezett csonka kúphoz hasonlatos. Sokkal
inkább a homokórához hasonlít, amelyben a múlt
tartalmai a jelen szûk csatornáján szerre átperegnek
a jövôbe.
A jelen problémája
A három idôdimenzió közül a kisebbség
a jelent érzi a legkevésbé magához tartozónak.
Egyúttal a jelen az, amelyben akár a múltbeli emlékeket,
akár a jövôre nyíló lehetôségeket
számára való valóságra válthatná
át. Ebben a képletben a kisebbség számára
az az út a legkevésbé járható, amely
akár a múltból, akár a jövôbôl
a jelenhez, vagyis valós önmagához vezet, és
innen tovább, a saját megélt öntörvényû
valóságában megalapozott létlehetôségekhez.
E tekintetben némi kiigazításra és kiegészítésre
szorul az egyik, már idézett szerzô, Mészáros
véleménye, aki a kisebbségi lét alapvetô
problémáját az idôbeli szakadásban jelöli
meg az "ami van" és az "aminek lennie kell"
között. Hiányzik belôle a folytonosság, amely
elvezetne "a léttôl a lehetôségig".16
Szerintem a képlet ennél egy fokkal bonyolultabb. A kisebbségi
lét problémája elsôdlegesen nem a jövô,
hanem a jelen problémája. A múltnak és
a jövônek a kisebbség számára egyaránt
nincs a jelen realitásához elvezetô folytonossága.
A múlt hagyománya és a jövô illuzórikus
képe nem bizonyul elégségesnek a jelen realitásának
felvállalásához, a jelenben való bátor
és cselekvô benne élés és a lehetôségeit
kibontakoztató, jövôre irányuló céltudatos
tervezés kockázatának vállalásához.
A kisebbség számára az emlékektôl és
az illúzióktól nem vezet járható út
a valósághoz, s ennélfogva nyilván a valóságtól
a lehetôségekhez sem.
Helytálló viszont a szerzônek az a megállapítása
(a folytonosságra gondolva), hogy hiányzik a kisebbségi
lét idôstruktúrájából az idôiségnek
egy nagyon fontos mozzanata, amely képes arra, hogy a meglevôket
integrálja. A szerzô itt a folytonosságra gondol,
a lét és a lehetôség közötti kapcsolatteremtésre,
amelyben a kisebbségi lét cezúramentesen haladhatna
a jelenbôl a jövôbeni lehetôségek kibontakoztatásához.
Szerinte a kisebbségi lét átmeneti lét, elsôsorban
nem azért, mert két létforma között fekszik,
hanem azért, mert nem teljes, nem kiteljesített lét.
Hiányzik belôle a jövôbeni lehetôségek
felé való nyitottság, a jövôben való
kiteljesedés és beteljesülés reménye és
garanciája. A kisebbségi lét folytonos úton
levés önmaga teljesebbé tételéhez, de
olyan úton levés, amelynek a jövôbe vezetô
ösvényei folyton lezárulnak, s az elveszô lehetôségek
csapdájában vergôdik.
Szerintem ebben az esetben is többrôl van szó, mint
a puszta létfolytonosság fenntartásáról.
A kisebbségi lét is, mint bármely más emberi
létforma, amennyiben önmaga kiteljesedéséhez
vezetô folytonos úton levés, valójában
a mindenkori jelenben kiteljesedô valóságosságához
vezetô úton levés kellene hogy legyen. A kisebbségi
lét idôstruktúrájából éppen
a jelennek ez az integráló és folytonosságteremtô
mozzanata hiányzik, a jelen intenzív és pozitív,
nem kivonuló, hanem belehelyezkedô, a létlehetôségeket
konstruktívan és kreatívan kibontakoztató megélése.
A kisebbségi lét minden olyan megnyilatkozása, amely
az elôbbiekben elemzett idôképlethez igazodik, még
nem jutott el tényleges önmagához, önnön vállalt
és megélt jelenvalóságához. Mindaddig
egyszerûen csak van, de önmaga számára nem jelenvalóként,
hanem mintegy önmaga jelenvalóságát megelôzô
módon létezik. Addig csupán egy elôttes, önnön
jelenvalóságát megelôzô állapotban
létezik, ami az idôbeliség nyelvén úgy
fejezhetô ki, hogy nem kortársa saját jelenének.
De ebben az elôállapotában már benne rejlik
a kisebbségi lét jelenvalóságának a
lehetôsége, vagyis maga a kisebbségi lét mint
lehetôség.
A kisebbségi lét mint lehetôség
Szerintem ebben rejlik a probléma lényege: hogyan lehetséges
a kisebbségi létnek lehetôségként történô
önfelfogása, önértelmezése, vagyis az önmagában
történô elôrelépése a léttôl
a lehetôséghez.
Módszertani szemléletváltás
Mindaddig, amíg a kisebbségi sorsban élôk
létüket nem egy lehetséges és jelenvaló
emberi létformaként élik meg, vagyis nem a létezésnek
egy reális és fennálló lehetôségeként,
hanem egy olyan létbeni adottságként, tényállapotként,
amelyben a belevetettség állapotában leledzenek, s
amelyet éppen ezért ahelyett hogy minden törekvésükkel
kiaknáznának, inkább elhagyni vagy túlélni
akarnak, a hiány, a megfosztottság állapotaként,
amelybôl (és -tôl) szabadulni akarnak, addig nem is
élnek benne igazán a kisebbségi létben, mivel
inkább annak csak egy elôstruktúrájában
élnek. Ebben a léthelyzetben számukra a lét
egyszerûen csak van, de még nem lehet. Létüket
negatíve, mintegy lehetetlenségként, pontosabban lehetségtelenségként
élik meg. Így a benne rejlô lehetôségek
is voltaképpen nem annyira megvalósulatlan vagy megvalósíthatatlan
lehetôségek, hanem inkább számukra még
el nem jött lehetôségek formáját öltik.
A megvalósíthatatlannak bizonyuló és kudarcba
fulladó lehetôségek a kisebbségi létben
mint lehetetlenségben (lehetségtelenségben) gyökereznek.
A kisebbségi létproblémának ez a megközelítése
a rá vonatkozó felfogásokkal kapcsolatban egy fontos
módszertani belátáshoz vezet. Az eddigi elemzések
a kisebbségi létbôl csak mint önnön lehetôségét
megelôzô adottságból indulnak ki, s ezt a tényállást
egy többnyire leíró elemzés tárgyaként
kezelik. Így születnek azok a negatív és kritikai
hangvételû írások, amelyeknek a kisebbségi
lét lényegérôl szóló mondanivalója
a hiány, a korlátoltság, az eltorzultság és
az illuzórikus jelleg felmutatásában merül ki.
Holott a kisebbségi lét nem képez egy mindenképpen
el- és levetni való létállapotot. Az emberek
százmilliói élik mindennapjaikat kisebbségben.
Vajon mi szükséges ahhoz, hogy ezt a létállapotot
ne csak létként, hanem lehetôségként
éljék meg? A filozófia a legkevésbé
illetékes ennek megválaszolására. De ahhoz,
hogy bárkinek segítségére lehessen a válaszkeresésben,
a kisebbségi létet mint lehetôséget kell felmutatnia.
Fokozott tudatosság
Ezzel a módszertani szemléletváltással a
kisebbségi létnek egy másik jellemzôje is összefügg:
az, hogy a kisebbségi lét az emberek százmilliói
számára nem egyszerûen a spontán benne élés
közege. A kisebbségi lét köztessége, a velejáró
soktényezôs identitás a tudatosság magasabb
fokát eredményezi. A kisebbségi létben élôk
többet és intenzívebben foglalkoznak létük
tudati feldolgozásával, lereagálásával,
mint akik nem élnek kisebbségben. Kisebbségben egyszerûen
nem lehet úgy élni, hogy nem tudok róla. Azt, hogy
élek, egyszerre veszem tudomásul azzal, hogy kisebbségben
élek. A kisebbségi lét tehát többé-kevésbé
tudatos lét, s ez a tudatosság szerves komponense, elengedhetetlen
tartozéka és ismérve.
Minden tudatosság egyúttal tanulási folyamatot
is jelent. A kisebbségi lét, a benne élôk minden
beleszületettségi vagy készenkapottsági meggyôzôdése
ellenére, valójában tanult lét, s mint ilyen,
megépített, megkonstruált lét. A kisebbségben
élôk nemcsak egyszerûen élik, hanem építik
is a kisebbségi létüket, még akkor is, ha úgy
tûnik számukra, hogy ôk csak játékszerei,
kiszolgáltatottjai az eseményeknek. Ami velük esik meg,
az a létükkel általuk esik meg, mivel önnön
létképzôdésüknek ôk az alanyai. Mindez
rejtve marad a kisebbségi létértelmezések eddigi
perspektívájából, de mindjárt megvilágítódik
a kisebbségi létnek lehetôségként történô
értelmezése során.
Kisebbségi létparadoxonok
Hiánylét vagy léthiány
Az eddigi elemzés többféle létparadoxon körvonalait
is feltárja.
A kisebbségi létparadoxon egyik síkja a hiány–lehetôség
tengelyen bontakozik ki.
A hiányként értelmezett kisebbségi lét
– hiány, mert hiányoznak belôle a lehetôségek.
Vagyis: hiánylét.
A lehetôségként értelmezett kisebbségi
lét – lehetôség, melybôl hiányzik a lét.
Vagyis: léthiány.
A kisebbségi lét: lét, amely lehetôség
nélküli; lehetôség, amely lét nélküli.
Hiány, amely nem szül lehetôséget, lehetôség,
amely nem realizálódik létként. Egyik megközelítésben
lét, a másik megközelítésben lehetôség.
De létként nem lehetôség és lehetôségként
nem lét.
A kisebbségi lét köztessége, átmenetisége
éppen a lét és a lehetôség közötti
úton levésben rejlik, ami azonban nem folytonos elôrehaladást
jelent a léttôl a lehetôséghez, hanem inkább
ingajáratként valósul meg a lét és a
lehetôség között. Ennek szélsôséges
eseteiként a lét a lehetôségrôl való
lemondás, a lehetôségnélküliség
állapota, a lehetôség pedig a létrôl való
lemondás, a létnélküliség állapota.
A lét lehetôségnélküliségéhez
a lehetôség létenkívülisége társul.
A kisebbségi lét úgy realizálódik létként,
hogy nem foglalja magában saját lehetôségét,
s úgy realizálódik lehetôségként,
hogy nem foglalja magában a létét.
A választás kényszere
Az ekképp elrendezôdô kisebbségi lét
nemcsak szerkezetében paradox, hanem a benne élôk is
paradoxonként élik meg. Számukra ez az állapot
a lét és a lehetôség közötti választás
folytonos kényszereként jelentkezik. Aki a kisebbségi
létet választja, létlehetôségekrôl
mond le, aki a lehetôségeket választja, a kisebbségi
létrôl mond le. Bármelyik választás –
természetesen más-más értelemben – veszteséges.
Vagyis bizonyos – de ellenkezô elôjelû – értékek
feladása árán lehet nyereséges. Így
a kisebbségi sorsban való élés olyan ellentmondásos,
rövidre zárt léthelyzetek sorozatából
áll, amelyek csapdamechanizmusként mûködnek. Annak
a számára, aki felvállalja a létet, lezárul
a lehetôségek útja; annak a számára,
aki a lehetôségbe lép ki, lezárul a léthez
való visszatérés útja. Vagy elôtte tornyosul
az akadály, vagy mögötte. Vagy marad, vagy elmegy. A kisebbségi
sors vagy örökre magához ragad, vagy végképp
kivet magából.
Azok, akik elméletileg reflektálnak erre az állapotra,
szintén két csoportra oszlanak: vagy a meg- (itt, helyben
stb.) maradás hívei, vagy a kilépésé,
az eltávozásé. Konstruktív és elmarasztaló
érveket egyaránt fel tudnak sorakoztatni mindkét álláspont
mellett.
E paradox lét- és tudatállapot lényege így
összegezhetô: a benne élôk szakadásként
és szembenállásként élik meg, a rá
reflektálók pedig szakadásként és ellentmondásként
értelmezik a lét és lehetôség viszonyát.
A teoretikus reflexió
A kisebbségi létparadoxon másik síkja a
kisebbségi lét reflektáltságával
függ össze. Az elôbbiekben már utaltam arra, hogy
a kisebbségi lét szükségképpen reflektált
lét, bizonyos értelemben mindig tudatos, sohasem teljes mértékben
spontán. Milyenségét az is megszabja, hogy milyen
teoretikus reflexióval rendelkezik. Ugyanakkor a kisebbségi
létezés ezen a teoretikus szinten is folytonosan építôdik.
A hozzátartozó teoretikus építmény szerves
részét képezi és minôségének
egyik fô meghatározója.
Ennélfogva a kisebbségi lét a teoretikus, szimbolikus
leképezés, megjelenítés síkján
éppúgy kibontakoztatódik, mint a tényleges
élet és az empíria síkján. Ily módon
a kisebbségi létre bizonyos fokú ideologizáltság
és nyelvi megkonstruáltság is szükségképpen
jellemzô. Vagyis a kisebbségiségben való létezés
folyamata mindig együtt jár a kisebbségi létrôl
való beszélés, a kisebbségi diskurzus
valamilyen formájával.
A kisebbségben élôk létüket két
síkon élik meg, s ennek köszönhetôen életük
minden eleme, eseménye kettôs jelentést (jelentôséget)
kap: egyet a maga természetes közegében és kontextusában,
egy másikat pedig a kisebbségi létezésre való
vonatkoztatottságában, ami a tudati-teoretikus reflexió
közvetítésével valósul meg. Így
a lét minden eseményének egyrészt megvan a
maga helye, ideje és kontextusa szerinti önértéke,
önértelme, ugyanakkor a szimbolikus-nyelvi konstrukciók
útján is értékelôdik és értelmezôdik
a kisebbségi létre vonatkoztatottságában. Ezáltal
a dolgok, események kettôs értelemmel és értékkel
bírnak a kisebbségi sorsban élôk számára.
Elôfordulhat, hogy egy dolog vagy egy esemény a közvetlen
létfenntartás vonatkozásában pozitív
értéket képvisel, illetve van értelme, a kisebbségi
lét vonatkozásában viszont negatív értéket
képvisel, illetve értelmetlennek bizonyul. És fordítva:
olyasmi, aminek a mindennapi létezés tekintetében
nem sok értelme van, vagy éppenséggel értéktelen,
a kisebbségi lét vonatkozásában felértékelôdhet
és értelemmel telítôdhet.
Ebben a két vonatkozásban is – tartalmi és formális
vonatkozásban – benne rejlik a létparadoxon.
A van és a kell ellentéte
Tartalmi vonatkozásban feloldhatatlan ellentmondás
tételezôdhet a között, ami van, és
aminek lennie kell, vagyis a kisebbségi sorsban élés
valós tartalma és ennek a kisebbségi diskurzusban
történô megjelenítése között,
a tényállapotok és a róluk való beszélés
tartalma között. A kisebbségben élôk a lét
és tudat elszakadásaként és szembenállásaként
élik meg ezt a kettôsséget, vagyis: egyféleképpen
élnek és másféleképpen vetítik
ki ezt tudatilag.
A kisebbségi lét a benne élés szintjén
tényállapotok sorozata. Tudati szinten viszont a valós
tényállapotok megragadása helyett követelményként
jelenítôdik meg. Az élet tényszerûségeivel
a tudat normatív követelményei állítódnak
szembe. Holott abból, ami van, nem következik feltétlenül
az is, aminek lennie kell. Így a lét tudati megjelenítése
nem a lét megvilágításához és
megértéséhez vezet, hanem a lét tényállapotaitól
való elvonatkoztatásként fogalmazódik meg,
és a kisebbségi létet tudatilag egy más síkon
építi fel. Ennélfogva a kisebbségi diskurzus
szükségképpen ideologikus diskurzus lesz, szimbolikus-nyelvi
konstrukció, amelyben nem sok helyet kap a realitás közvetlen
tapasztalata.
Sokféleség és egység
Hasonlóképpen, formális értelemben
is ellentmondás tételezhetô a létezés
sokfélesége és az ideológiai diskurzusban való
megjelenítés monologizáló, egynemûsítô
jellege között.
A kisebbségi létben való létezés
az egyének és csoportok életvitele, sorseseményei
szintjén sohasem olyan egysíkú és "egységes",
mint amilyennek ez az ideologikus beszélés szintjén
megjelenítôdik. A kisebbségi ideológia egységideológiaként
fogalmazza meg önmagát, mivel összetartó szándékú.
De ezáltal totalizáló és homogenizáló
jellegûvé is válik, mivel a kisebbségre mint
puszta absztrakcióra, idealizációra vonatkozik, szem
elôl tévesztve a kisebbségi lét empirikus adottságait.
Ily módon a valós kisebbségi élethelyzetek
és léttapasztalatok sokfélesége, ahelyett hogy
megjelenítôdne, inkább elfedôdik a valóság
fölé emelkedô kisebbségi diskurzusban, amely ezáltal
a tényleges kisebbségi lét reprezentációjából
egy illuzórikus létkonstrukcióvá válik.
Ennélfogva azt a szerepet sem töltheti be hatékonyan,
amelyet saját magának szán, és amely a kisebbségi
sorsban élôk számára létfontosságú
lenne: vagyis eligazító stratégiákat nyújtani
a kisebbségi létezés problémahelyzeteiben.
A valóság értelmi megragadása és tudati
feldolgozása helyett inkább absztrakt léthelyzetekhez
kötôdô illúziókat kínál, és
mûködôképes cselekvési stratégiák
helyett morális követelményeket támaszt. Ennek
következtében a kisebbségi létben rejlô
létlehetôségek változatossága és
megvalósításuk sokfélesége kölcsönös
kizárási viszonyba kerül az egység ideologikusan
támasztott morális követelményével.
Így a kisebbségi ideológia a lét és
lehetôség közötti szembenállásból
adódó létparadoxon szellemi feloldója helyett
annak fenntartójává, sôt megerôsítôjévé
válik.
A paradoxon meghaladása
A létparadoxonokban kifejezôdô szembenállásnak
nincs megoldása vagy feloldása. A csapdamechanizmusok mûködései
éppen a léten belüli megoldások lehetôségeit
számolják fel. Ezért sem a benne élôk,
sem pedig azok, akik a benne élôk tudatállapotának
nézôpontjából reflektálnak erre a viszonyra,
nem képesek hatékony megoldásokat találni vagy
felmutatni. Nem azért, mert nem képesek a megoldások
keresésére, hanem azért, mert ebben a formájában
ez nem megoldható probléma. Innen adódik a megoldáskeresések
csôdje, a megoldásteóriák ideologikus és
fôleg utópikus tartalma és jellege.
Megoldani csak olyan problémahelyzetet lehet, amely kimenetekkel,
vagyis megoldási utakkal rendelkezik. A paradoxon végsô
lényege abban áll, hogy problematikus, de nem megoldható.
Márpedig örök problémák nincsenek. Minden
probléma idôben bontakozik ki, s idôbeniségében
véges, vagyis megoldható. A nem megoldható probléma
csak meghaladható lehet. A rövidre zárt kisebbségi
léthelyzetnek nincsenek kimenetei. Ennek a létállapotnak
tehát nem lehetséges megoldása, csupán meghaladása.
Hogyan lehet meghaladni egy megoldás nélküli problematikus
léthelyzetet? – ez a kérdések kérdése,
vagyis alapvetôen filozófiai kérdés. Hogyan
lehet egy létállapotot egyáltalán meghaladni?
A szemléletváltás, amely e kérdéshez
szükségességképpen elvezet, a választ
is elôlegezi. Szemléletváltással, életformaváltással,
egy új létállapot megkonstruálásával,
a létezés egy új (más) módjának
a megtanulásával. Vagyis kreativitással.
A rövidre zárt paradox léthelyzetben is benne rejlenek
a kreativitás szükséges erôforrásai. De
kérdés, hogy ott mire használódnak el az energiák.
Többnyire nyilván a megoldáskeresésekre. Hogyan
lehet tehát a megoldáskeresésre fordított energiákat
a kreatív meghaladáskísérletek irányába
terelni? Más szóval: hogyan lehet a kisebbségi létben
rejlô lehetôségeket feltárni és kiaknázni?
Ezek válnak a kisebbségi léttel kapcsolatban alapvetô
kérdésekké.
Végezetül még két terminológiai probléma
tisztázása is szükségessé válik
az eddigiekkel kapcsolatban: az egyik a "meghaladás",
a másik a "lehetôség" problémája.
A "meghaladás" ebben a kontextusban sajátságos
módon szintén paradoxális értelmû. Ugyanis:
nem a kisebbségi lét meghaladásáról
van szó, hanem éppenséggel az elfogadásáról,
a beleélésrôl, a vele való azonosulásról,
a benne való otthonosságról. A kisebbségi létállapot
rövidre záruló problémahelyzetként történô
megélésének a meghaladásáról
van szó. Tehát a kisebbségi léten belüli
elôrehaladásról a helyben topogás helyett. Ugyanis
a meghaladás egyszersmind elôrehaladás, továbbhaladás
is. Kérdésként ez ilyenformán hangzik: hogyan
lehet a kisebbségi létet úgy élni, hogy a kisebbségiség
ne legyen benne problematikus?
A másik kérdés a "lehetôség"
kérdése. A kisebbségi lét vonatkozásában
a "lehetôség" terminust kettôs értelemben
szokás használni. A hiány – kisebbségi lét
– lehetôség tengelyen a "lehetôség"
kivezetô lehetôség. A kisebbségi létállapotból
kivezetô utat jelöli, az elôrehaladást valamely
többségi vagy esetleg más kisebbségi létállapot
irányába. Ez tehát a kisebbségi lét
vonatkozásában egy létidegen lehetôség.
Vele szemben a "kisebbségi lét mint lehetôség"
formulában foglaltatott "lehetôség" benne
maradó lehetôség, tehát a paradox értelemben
problematikus léthelyzet meghaladásának a lehetôsége,
illetve a paradox léthelyzetben benne rejlô és kiaknázott
lehetôségek foglalata, melyek által az meghaladhatóvá
válik. Következésképpen ez utóbbi egy
létigenlô lehetôség.
A napjainkban forgalmazott kisebbségi diskurzusokban a létparadoxon
két szintje – a lét és lehetôség, illetve
a lét és tudati reflexió közötti szakadásból
adódó két szintje – egymásra tevôdik,
és egymást kölcsönösen felerôsítve
hat. Ezért a kisebbségi létben gyökerezô
kisebbségi diskurzusok és ideológiák használható
meghaladási stratégiákat sem kínálnak
a rövidre zárt léthelyzetekben.
Filozófiailag megalapozott, korszerû kisebbségi
diskurzus csakis szemléletváltással jöhet létre.
Ez a szemléletváltás éppen abban mutatkozhat
meg, hogy a létidegen lehetôségek helyett a létigenlô
lehetôségek válnak benne az elméleti reflexió
tárgyává. Ezen az úton a kisebbségi
létparadoxonok is rendre meghaladhatókká válnak.
—————————————
1 A kisebbség terminus jelentésköre igen
átfogó. A legkülönbözôbb jellegû
– faji, nemi, vallási, foglalkozásbeni, politikai stb. embercsoportokra
kiterjeszthetô. Aligha létezik olyan ember a földön,
aki ne tartozna egyszerre, létének többféle vonatkozásában
is, több kisebbséghez. A kisebbségi lét, a kisebbséghez
való tartozás, a kisebbségként való
élés alighanem az egyetemes emberi léthelyzet szerves
velejárója s a filozófiai vizsgálódás
számára mindmáig kiaknázatlan ontológiai
dimenziója. Mégis ezidáig többnyire csak ott
és olyankor és abban a vonatkozásban került a
reflexió mezôjébe, ahol és amikor problematikussá
vált. Máskor életünk természetes, nem
problematizált velejárójaként éljük
meg.
A modernitás körülményei között a
kisebbségként való élés létállapotának
ilyen problematikus aspektusa az emberi létezés nemzeti dimenziójában
történô megélése, ami megszülte a
nemzeti kisebbség fogalmát. Közép- és
Kelet-Európában, ahol ez a probléma hosszú
ideje a térség egyik központi és meghatározó
problémája, a kisebbség terminus elsôdlegesen
s szinte kizárólagosan, amennyiben fogalmi igénnyel
hangzik el, nemzeti kisebbséget jelent. A továbbiakban a
kisebbség terminust én is ebben az értelemben használom.
2 Tény, hogy azok az eszmei-szemantikai tartalékok,
amelyek ebben a fogalomban rejlenek, még meglehetôsen kiaknázatlanok.
Csak a legutóbbi idôben kezdett a szakirodalom a szakszerû
fogalmi-terminológiai elemzés igényével foglalkozni
ezzel a kérdéssel, s az eredmények még alig
jutnak túl a külsôdleges, felületi megfigyelések
és reflexiók rögzítésén. Ez a dolog
természetével is összefügg. Egy ilyenszerû
vizsgálat elvégzéséhez szükséges
tapasztalatok éppenséggel a kisebbségi életet
élôknél halmozódtak fel, de ugyanakkor egyrészt
éppen e tapasztalatok életközelségénél,
másrészt a kisebbségi helyzetbôl adódó
kulturális lépéshátrányoknál
fogva éppen ebben a szellemi közegben bontakozhatott ki a legkevésbé
az elmélyült filozófiai reflexió és tudományos
vizsgálódás ebben a problémakörben. Holott
– amint azt többen megjegyzik – a kisebbségi lét köztes
állapota s a belôle nyíló sokirányú
perspektíva igencsak kedvez a filozófiai reflexió
kibontakoztatásának. Egy átfogó vizsgálatnak
ahhoz, hogy a filozófiai és tudományos igényû
relevanciakövetelményeket teljesíthesse, meggyôzô
érveket kell találnia a kisebbségi létállapot
egyetemes érvénye és értéke alátámasztására,
tehát nem maradhat meg egy meghatározott kisebbségi
léthelyzet partikuláris körülményeinek a
vizsgálatánál.
3 Nemzeti összefüggésben, nemzetállamok
keretei között elvileg nem elképzelhetetlen, hogy az ún.
többségi nemzet létszám tekintetében kisebbséget
alkot az állam területén élô kisebbségek
létszámához viszonyítva. Egy embercsoport kisebbségi
státusa lényegileg tehát nem a létszámával
függ össze, bár az is befolyásolhatja, illetve
abban is kifejezôdhet.
4 A nemzeti kisebbségek esetében gyakori az
olyan helyzet, hogy a kisebbséget alkotó embercsoport nyelve,
kultúrája, hagyományai stb. tekintetében egy
más államisággal rendelkezô nemzet része.
Mégis nem ezzel a nemzettel szemben alkot kisebbséget, mint
ahogy ezt egyféleképpen a „nemzeti kisebbség"
megnevezés sugallná, hanem annak az államnak a területén
élô nemzettel szemben, amelynek állami kereteiben él.
Pl. a romániai magyarság nem a magyar nemzettel, nem is a
magyarországi magyarsággal, hanem a romániai románsággal
szemben alkot kisebbséget. Amennyiben a magyarországi magyarsággal
szemben is kisebbséget alkot, annyiban mint embercsoport olyan sajátos
jegyekkel is rendelkezik, amelyek az összmagyarságon belül
s fôleg a magyarországi magyarság vonatkozásában
megkülönböztetô jellegûek, tehát a másság
hordozói. Ebben az esetben a kisebbségi létjellemzôk
éppúgy fennállnak, mint a másik esetben, bármennyire
kötôdjék is nemzeti identitásának sokféle
szálával a romániai magyarság a magyarországihoz.
5 Vö. Mészáros András: Mintha-lét
és filozófia (avagy van-e helye a filozófiának
a kisebbségi kultúrában?). Regio 1990. 3.
6 Vö. uo.
7 Ezt a gondolatot nyomatékosítja a kérdéssel
foglalkozó elméleti szakember megjegyzése, amikor
arra utal, hogy „az eltûnt kisebbségek kulturális
árnyéka ott marad a többségben". (Kiemelés
tôlem – V.K.) (Lázár Imre: Kisebbségben a
modern idôk után. Magyar Kisebbség 1996. 3. sz.
153.)
8 Szilágyi N. Sándor igen eredeti módon
kétfajta nemzettudatot különböztet meg: a „diffúz
nemzettudat"-ot, amelybôl hiányzik a különbözôség
evidenciája, és a „fókuszált nemzettudat"-ot,
amely esetében a különbözôség tudata
szervesen beépül a személyiségbe. Ezzel egy igen
alkalmas fogalmi eszközt teremt a kisebbségi tudattartalmak
vizsgálatához. (Vö. Szilágyi N. Sándor:
Szempontok a nemzettudat lélektanához. Korunk 1990.
9. sz. 1103.)
9 Mint már fentebb is jeleztem, kétségtelen,
hogy a kisebbségi lét meghatározásakor a hiány
és ennek elemzése egy igen fontos megközelítési
szempontot jelent: a kisebbségi lét hiány-létként
való értelmezését. De amennyiben a kisebbségi
lét elemzése csupán erre szorítkozna, nem jutna
túl egy negativisztikus kisebbségképen. Ilyen színezetû
Mészáros András kisebbségelemzése is,
amelynek egyik központi fogalma a hiány. (Vö. Mészáros:
i.m.)
10 Ez a meghatározás Philip Ramaga amerikai
professzortól származik, akinek kisebbségfelfogását
Schäfer Adrienne ismerteti. (Vö. Schäfer Adrienne: A
kisebbség fogalmáról. Regio 1993. 11.)
11 Vö. Lázár: i.m. 147.
12 Uo. 148.
13 Erre utal Szilágyi is, amikor arra keres magyarázatot,
hogy miért hagyományozódnak át a kollektív
memóriának azok a tartalmai, amelyek kellemetlen élményeket
idéznek fel a másik fél viselt dolgairól. Szerinte
ez nem véletlen, ugyanis az ilyen emlékek áthagyományozását
az mûködteti, „hogy mindegyik fél konkrét események
felidézésével igyekszik racionalizálni irracionális
veszélyérzetét, erre pedig csak a kellemetlen élmények
alkalmasak". (Szilágyi: i.m. 1109.)
14 Lázár: i.m. 147.
15 Uo.
16 Vö. Mészáros: i.m. A szerzô
itt a jelen és a jövô közötti átmenet
folytonosságaként érti a folytonosságot.
|