Rahat Nabi-Khan

A kisebbségek kulturális jogainak
és identitásának védelme Ázsia
egyes alkotmányaiban

1. A kulturális jogok védelmét biztosító nemzetközi
törvényes okmányok

Az ázsiai kisebbségek kulturális jogainak védelme igen lényeges, ugyanakkor nagyon összetett probléma.

Nemzetközi szinten egyedül az Egyesült Nemzetek Szervezete által kidolgozott okmányok alkalmazhatók. Nem léteznek olyan regionális okmányok, mint amilyenek Európában, Latin-Amerikában vagy Afrikában vannak. A regionális egyezmények, jegyzôkönyvek és megállapodások hiánya nem jelent azonban hátrányt Ázsia számára az emberi jogok védelmében azon akadályok mellett, amelyek minden nemzetközi megállapodás vagy szerzôdés útjában állnak.

Az a nemzetközi okmány, amely az emberi jogok biztosításának alapjául szolgálhat, elsôsorban az Egyesült Nemzetek Szervezetének Chartája. Ennek 55. paragrafusa ekképp határozza meg az Egyesült Nemzetek Szervezete funkcióinak egyikét: "támogatni az alapvetô emberi jogok és szabadságok egyetemes tiszteletben tartását és betartását faji, nemi, illetve nyelvi megkülönböztetés nélkül".

Az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amely egyféle nemzetközi jogok alaptörvényeként volt hivatott szolgálni, továbblépett. A 22. szakaszban a következôket határozza meg:

"Minden személynek mint a társadalom tagjának joga van méltósága megôrzéséhez és az identitása szabad fejlôdéséhez szükséges gazdasági, szociális és kulturális jogoknak a megvalósításához."

Míg a 27. szakaszban részletezi:

"1. Minden személynek joga van a közösség kulturális életében való szabad részvételhez, a mûvészetek élvezéséhez, valamint a tudomány haladásában és az abból származó jótéteményekben való részvételhez.

2. Mindenkinek joga van az általa alkotott tudományos, irodalmi és mûvészeti termékekkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelméhez."

Megjegyzendô, hogy a Charta és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata teljesen érthetôen az egyéni jogokra koncentrál, hiszen ezek az egyént direkt és konkrét módon érintik és egy csoport, mint olyan, indirekt módon szenvedi el jogainak megsértését, amennyiben egy adott csoport tagjainak egyéni jogait rendszeresen megszegik vallási, nyelvi, faji, nemi vagy nemzeti hovatartozásból fakadó diszkrimináció következtében. A csoport védelme a tagok egyéni jogainak biztosítása révén valósul meg.

Az 1966-os Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya lényeges elôrelépést jelent abban a törekvésben, mely az emberi jogoknak nemzetközileg való biztosítására irányul. E fontos okmány I. részének 1. szakasza elismeri az egyik alapvetô kollektív jogot, nevezetesen az önrendelkezési jogot, amelynek elômozdítása és védelme gyakorlati javaslat. Ennek megfelelôen leszögezi, hogy:

"1. Minden népnek joga van az önrendelkezéshez. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai státusukat és szabadon biztosítják gazdasági, szociális és kulturális fejlôdésüket."

Az Egyezségokmány 20. szakasza ugyancsak elismeri az alapvetô emberi jogokra nézve romboló hatású tevékenységek megfékezésének szükségességét. Ilyenformán:

"Bármely nemzeti, faji vagy vallási gyûlölet pártolását, amely diszkriminációra, ellenségességre vagy erôszakra való felbujtást jelent, törvény tiltja."

A kisebbségek kollektív jogait kifejezetten a 27. szakasz ismeri el, amely elôírja:

"Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektôl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájukat élvezhessék, hogy vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják."

Ennek értelmében tehát a kisebbségek kollektív jogait a közösség tagjai egyéni jogainak kiterjesztéseként értelmezi, mivel azokat a jogokat csak közösségben, vallási és kulturális kérdésekben lehet élvezni. Tehát a hangsúly jogosan továbbra is az egyénen marad.

Ugyanabban az évben, vagyis 1966-ban, egy újabb okmányt, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát csatolták az ENSZ Általános Közgyûlésén az év december 16-án elfogadott határozatához, ami 1976. január 3-án lépett hatályba, mikor 66 állam vált részesévé. Ez az Egyezségokmány pusztán megismétli a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában foglalt kulturális jogokat. Az 1. szakasz újra leszögezi az önrendelkezéshez való jogot, lehetôvé téve egy nép számára, hogy "szabadon folytathassa saját gazdasági, szociális és kulturális fejlôdését".

A 15. szakasz pedig kijelenti:

"1. A jelen Egyezségokmányban részes valamennyi állam elismeri a jogot:

a) a kulturális életben való részvételre,

b) a tudományos haladás és alkalmazása révén nyújtott elônyök élvezetére,

c) az általa alkotott bármely tudományos, irodalmi vagy mûvészeti alkotással kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek védelmezésére."

Egyértelmû: a fent említett szakasz nem más, mint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 27. szakaszának megismétlése.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának egyik fontos aspektusa az emberi jogok be nem tartására vagy megsértésére vonatkozó közlések átvételére kidolgozott módozatok felállítása. E tekintetben az 1966-os Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát kiegészítô, 1976. március 23-án, 23 államnak a részesévé válása után hatályba lépô fakultatív Jegyzôkönyve intézkedik arról a lehetôségrôl, hogy az egyéni panaszokat az Egyesült Nemzetek Szervezetének emberjogi szervei fogadják. A jegyzôkönyv a következôket szögezi le:

"A jelen Jegyzôkönyvben részes valamennyi állam,

Tekintettel a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában (a továbbiakban Egyezségokmány) foglalt célok további megvalósítására és a rendelkezések végrehajtására, helyénvalónak tartaná, ha az Egyezségokmány IV. részében létrehozandó Emberi Jogi Bizottság (a továbbiakban Bizottság) venné át és vizsgálná ki az egyénektôl beérkezett olyan panaszokat, amelyek az Egyezségokmányba foglalt bármely joguk megsértését jelzik..."

A Jegyzôkönyben részes államok kötelezettségeit és a joghatásuk alá tartozó egyének jogait az 1., illetve a 2. szakasz rögzíti:

"1. szakasz: Az Egyezségokmányban részes állam, mely a jelen Jegyzôkönyv részese, elismeri a Bizottság illetékességét, hogy átvegye és kivizsgálja a joghatásuk alá tartozó egyénektôl beérkezett, az Egyezségokmányban foglalt bármely jog megsértése ellen emelt panaszt.

2. szakasz: az 1. szakaszban foglalt rendelkezések értelmében azon egyének, akik az Egyezségokmányban foglalt bármely jog megszegését jelzik, és akik minden más, országukban rendelkezésre álló jogorvoslási lehetôséget kimerítettek, írásos panaszt terjeszthetnek kivizsgálás céljából a Bizottság elé."

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 30. szakasza nagy fontossággal bír a nemzeti vagy regionális normákat illetôen, különösen Ázsia tekintetében. A következôket írja elô:

"A jelen Nyilatkozat egyetlen rendelkezése sem értelmezhetô úgy, hogy az valamely állam, csoport vagy egyén részére bármilyen jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt kövessen el."

Más szóval, és ez a szándék eléggé nyilvánvaló, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a benne foglalt normák és szabványok elsôbbséget élveznek a nemzeti vagy regionális normákkal szemben, amennyiben azok ellentétben állnak az egyetemes szabványokkal és normákkal.

Amennyire azonban azt eddig megállapíthattuk, egyetlen regionális okmányt, normát vagy szabványt sem dolgoztak ki az emberi jogok védelmének elômozdítására, legyen az egyéni jog vagy kollektív kisebbségi jog. Ezért az egyetemes és regionális normák közti esetleges konfliktus kérdése nem merül fel, és indokoltan feltételezhetô, hogy a nemzetközi okmányokban található emberi jogok minimalista megfogalmazása teljességgel összeférhetônek bizonyul azon regionális kulturális normákkal, amelyeket az efféle kiegészítéseket szükségesnek tartó országokban dolgoztak ki. A tény, hogy ezek az országok aláírták, illetve ratifikálták ezeket a nemzetközi okmányokat, az ezen dokumentumokban megfogalmazott összes emberi jog elismerésének, az illetô régió kulturális értékeivel való összeegyeztethetôségének tekinthetô.

Az ázsiai országok alkotmányai valóban említést tesznek alapvetô jogokról, melyeket nemzetközileg elismernek mint olyanokat, ezek egyetemes jellegének újabb bizonyítékaiként.

Manouchenar Ganji egy 1975-ben kiadott tanulmányból átvett információk alapján megállapítja, hogy ezidáig a kulturális jogokat illetôen semmilyen külön törvénykezés nem lépett érvénybe, a térség országai szükségtelennek tartva ezt a témára vonatkozó alkotmányos elôírások következtében. "A szellemi tulajdon védelmét kivéve – írja Ganji –, a kulturális életben és a tudományos haladásban való részvételt gyakran az egyik alapvetô szabadságjognak tekintik, amely nem feltétlenül igényel törvényes megfogalmazást. Amíg néhány ország belefoglalta ezt a jogot alkotmányába, sok más nem érezte szükségesnek e jognak törvény általi biztosítását."

Hozzá kell tennünk, mindez nemcsak Ázsiára igaz, hanem, amint az Ganji beszámolójából is kiderül, a Harmadik Világ egyes régióira is.

Egy kis gondolkodás után kitûnik, hogy a kulturális életben való részvétel joga nem okoz semmilyen nehézséget mindaddig, amíg a társadalom számára kinyilatkoztatott cél kérdése, de már nem annyira egyértelmû, hogyan lehet azt törvénykezéssel vagy állami hozzájárulással biztosítani. E kérdés tehát inkább a szociológiai jellegû empirikus kutatás területéhez, mint a törvényes normák vagy az adminisztratív rendeletek körébe tartozik.

2. Kulturális identitás

A fontosabb nemzetközi okmányokban, még a Gazdasági, Szociális és Kulturális Egyezségokmányban sem jelenik meg a kulturális hovatartozás vagy a kulturális jogok, illetve a "kisebbségek" meghatározása. Ezért a kulturális identitás és a kulturális jog fogalmak megfelelô és megvalósítható meghatározása érdekében túl kell lépni az említett speciális nemzetközi okmányokon, megragadva a nemzetközi jogi okmányokból bármilyen közvetve rendelkezésre álló javallatot. Miként ismeretes, a kisebbségeket vallási, nyelvi, faji vagy nemzeti hovatartozásuk alapján határozzák meg. Az egy vagy több ilyen sajátossággal jellemzett csoporthoz tartozó egyénekkel szembeni diszkriminációt általában a legtöbb emberi jogokkal foglalkozó nyilatkozat, törvény, egyezmény vagy egyezségokmány tiltja.

A kulturális hovatartozást leginkább megközelítô meghatározás 1946-ból, a Pakisztánt megalapító Mahammad Ali Jinnahtól, az Összindiai Muzulmán Szövetség elnökétôl származik. A Muzulmán Szövetség egyik konferenciáján Brit India Törvényhozó Gyûlésének újonnan választott tagjai elôtt tartott beszédében fogalmazta meg azt a gondolatot, amely késôbb a "két nemzet elmélete" címen vált ismertté. Azt a nézetet fejtette ki, miszerint nem egy indiai nemzet létezik, hanem valójában két nemzet él Indiában, a hinduk és a muzulmánok. Pakisztánnak mint szuverén államnak a létrehozása pedig India azon területeinek és tartományainak a követelése volt, ahol a muzulmánok többségben éltek. Állítása szerint a muzulmánok "nyelv és irodalom, mûvészet és építészet, történelem és vallás, szokások és hagyományok, nevek és nómenklatúra" tekintetében különböznek a hinduktól. "Röviden – foglalta össze – mi egy nemzet vagyunk." Megjegyzendô, hogy a vallás csupán egy tényezô azok közül, amelyek által Jinnah meghatározta az Indiában élô muzulmán nemzetet. Bár nem használta a "kulturális identitás" szavakat, egyértelmûen az indiai muzulmán nemzet ideológiája és a független muzulmán állam megteremtése igényének középpontjában állott.

A nyelv a kulturális identitás egyik legfontosabb jellegzetessége. Valóban, a felosztás elôtti Indiában a politikai polémia – az úgynevezett hindi–urdu vita – a nyelvre összpontosult. A muzulmán közösség többsége az urdut helyezte kulturális identitáskoncepciójának középpontjába. A hindi közösség számára, legalábbis nagy részének azonban a hindi volt India nemzeti nyelve. A konfliktus akkor pattant ki, amikor azt kellett eldönteni, hogy a két nyelv közül melyik váljék a törvénykezés, az adminisztráció, a politikai élet nyelvévé. Ez a kérdés történelmileg csak India felosztásával volt megoldható. A függetlenség eredményeként Pakisztánban a perzsa írásrendszerû urdu (leegyszerûsített arab írás) lett az állam nyelve, és a devanagari írásrendszerû (leegyszerûsített szanszkrit írás) hindi pedig India államnyelve.

Megfigyelhetô tehát, hogy egy vallási szempontból igen homogén nemzeti közösségben a nyelv egy kulturális kisebbség meghatározó jellegzetességévé válhat. Olyan esetben viszont, amikor nem létezik nyelvi különbözôség, a vallás a közösség meghatározó jegye. Akkor, amikor nagyfokú a nyelvi és vallási egységesség, a faji, illetve a nemzetiségi hovatartozás válik a kisebbség meghatározó vonásává.

Pakisztán létrehozása után a Kelet- és Nyugat-Pakisztán közötti regionális különbözôségek a nyelv problémájától függtek. Legyen-e mind a bengáli, mind az urdu nyelvnek egyenlô státusa mint hivatalos nyelvnek, vagy csak egyedül az urdu legyen hivatalos nyelv? Végül Banglades létrehozása vagy Pakisztán felosztása oldotta meg e kérdést. Létezhetnek viszont olyan esetek, hogy mind a nyelvi, mind a vallási különbözôségek kulturális kisebbségeket hoznak létre, amelyeknek évszázados világi kultúrája meglehetôsen eltér a többségi közösség kultúrájától a nemzeten belül. Hogyan valósítható meg tehát ezeknek a kulturális jogoknak védelme, ha a politikai szeparatizmus vagy egy különálló állam létrehozása kizárt?

Ennek az összetett kérdésnek a megválaszolására tett egyik kísérlet a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. szakasza.

3. Alkotmányos elôírások a kulturális jogok védelmére
Ázsiában

3.1. India

Az indiai alkotmány gondosan kidolgozott elôírásokat tartalmaz az egyéni és kisebbségi jogokra vonatkozóan.

Az 1949. november 26-án elfogadott indiai alkotmány az állampolgárai politikai, polgári, gazdasági, szociális és kulturális jogairól rendelkezik.

Az indiai alkotmány céljai már bevezetôjében nyilvánvalóak:

"biztosítani minden állampolgár számára a szociális, gazdasági és politikai igazságosságot; a gondolati, kifejezési, meggyôzôdési, vallási és lelkiismereti szabadságot; státus- és esélyegyenlôséget, valamint támogatni a testvériességet, megôrizve az egyén méltóságát és a nemzet egységét..."

Mivel a vallás a közösség egyik alapvetô jellemzôje, a vallásszabadság problémája az a kulcsfontosságú terület, ahol az egyén jogait biztosítani kell, különösen ha az illetô vallási közösség számszerû kisebbséget képez egy nemzetállamon belül.

Az indiai alkotmány 25. szakasza elôírja:

"(1) A közrendnek, közerkölcsnek, közegészségnek és az idevonatkozó egyéb elôírásoknak alárendelt minden személynek egyformán joga van a lelkiismeret-szabadságra, a vallás szabad kifejezésre juttatására, gyakorlására és terjesztésére."

Az "e rész egyéb elôírásaira" való korlátozás igen lényeges, hiszen magától értetôdô, hogy az alkotmányban felsorolt minden egyes alapvetô jognak a többi alapvetô jog szab határt vagy korlátozza, azt jelentve, hogy mindegyikük egyforma fontossággal bír és egyikük sem sérthetô meg egy másik jog nevében. Ebbôl a megfogalmazásból legalább értelemszerûen következik, hogy a jogok rendszere és mindegyik jog gyakorlása a gyakorlatban megkívánja más, esetleg meg nem sértett jog kérésének és követelésének a rendezését, és ebbôl kifolyólag az egész sor jog biztosított.

A 25. (2) szakasz elôírja:

"E szakaszban foglaltakból semmi nem gátolhatja meg az államot, hogy bármely olyan törvényt hozzon, amelyik:

(a) bármely olyan gazdasági, pénzügyi, politikai vagy más, világi tevékenységet szabályoz vagy leszûkít, mely a vallásos gyakorlattal állhat kapcsolatban;

(b) szociális jólétet és reformot biztosít, illetôleg nyilvános jellegû vallásos intézmények megnyitását a hinduk minden csoportjának részére."

A 25. (2) szakasz különös jelentôséggel bír a kasztokra és alkasztokra vonatkozóan, amelyek hagyományosan "érinthetetleneknek" tekintettek, és amelyeknek a jogait az "Egyenlôséghez való jog" címû fejezetben védik. Az alkotmány 17. szakasza eltörli ezek érinthetetlenségét. Kijelenti az érinthetetlenség eltörlését, melynek bármely formában való gyakorlása a továbbiakban tiltott. Az "érinthetetlenségbôl" származó akadályozottság kikényszerítése törvény által büntetendô cselekmény. Ezáltal az úgynevezett alacsonyabb kasztokkal szembeni diszkrimináció büntetendô cselekménnyé válik. Úgy ítélték meg, hogy ilyen szigorú intézkedésekre van szükség a hinduista vallási közösségen belüli "kisebbségi" jogok védelmére is, annak érdekében, hogy e közösség tagjai szabadon gyakorolhassák jogaikat, beleértve kulturális jogaikat is.

India alkotmányának az egyenlôséghez való jogról szóló fejezete nemcsak kisebbségi közösségekhez tartozó egyének, hanem a kisebbségi közösségek mint olyanok jogainak védelme szempontjából is fontos. A 15. (1) szakasz elôírja:

"Az állam nem részesíti hátrányos megkülönböztetésben állampolgárait vallás, faj, kaszt, nem, születési hely vagy ezek bármelyike alapján."

A 15. (2) szakasz is hasonló explicit módon tiltja a diszkriminációt:

"az egészben vagy részben állami alapokból fenntartott, illetve a közhasználatra létesített vendéglôkbe, szállodákba, nyilvános szórakozóhelyekre vagy közüdülôhelyekre való szabad belépésre" való tekintettel.

Természetesen a nyilvános szórakozóhelyekre való utalás támogatja a kulturális jogok védelmét, hiszen ide tartoznak a mozik, színházak, mûvészeti galériák, múzeumok stb., amelyek kulturális intézmények, valamint a "nyilvános szórakozóhelyek". Vita tárgyát képezheti ugyanakkor, hogy a kulturális jogok jelenthetik-e a szabadidôs tevékenységekben való részvétel jogát, mivel a modern társadalmakban a legtöbb vagy majdnem minden kulturális tevékenység munkaidôn kívüli, szabadidôs tevékenység vagy különbözik a gazdasági tevékenységektôl, melyek hasznos foglalkoztatottságot vonnak maguk után. Az alkotmány azonban különbözô pontosításokat is tartalmaz. A 15. (4) szakasz kijelenti:

"Ezen szakaszban elôírtakból semmi nem akadályozhatja meg az állam azon törekvését, hogy különleges intézkedéseket hozzon a szociálisan és neveltetésben lemaradt állampolgári rendjeinek elômenetele érdekében."

A 16. (2) szakasz kijelenti:

"Egyetlen állampolgárt sem lehet csak vallás, faj, kaszt, nem, származás vagy ezek közül bármelyik szerint alkalmatlannak nyilvánítani vagy hátrányos megkülönböztetésben részesíteni bármely közszolgálati állás vagy tisztség/hivatal betöltésére."

Viszont a 16. (5) szakasz még hozzáteszi:

"Ezen szakaszban elôírtakból semmi nem befolyásolhatja egyetlen olyan törvény hatályát sem, amely elôírja, hogy valamely vallásos vagy felekezeti intézmény ügyeivel kapcsolatos hivatal betöltôjének vagy a vezetô testület bármely tagjának egy bizonyos vallást kell gyakorolnia vagy egy bizonyos felekezet tagjának kell lennie."

Ez a sajátos elôírás, amely a vallásos alapon történô meg nem különböztetést korlátozza, tulajdonképpen a vallási kisebbségek jogai biztosításának érdekében áll és igazságos is, mert közben nem sérti egyetlen egyén vagy közösség jogát sem ezzel a sajátos megszorítással.

A vallásszabadság joga az indiai alkotmányban további jogok elismerését vonja maga után, amelyek a vallásszabadságot gyakorlati szempontok alapján, fôleg mint a vallásos közösség kollektív jogait biztosítják, mivel a vallás a kulturális identitás egyik alapvetô vonása, miként e dolgozatban már említést nyert.

Az indiai alkotmány 26. szakasza különösen releváns a fent említett megfontolások alapján. Kijelenti:

"A közrendnek, közerkölcsnek és közegészségnek alárendelt minden vallásos felekezetnek vagy annak bármely részének joga van:

(a) intézményeket megalapítani és fenntartani vallási és karitatív célokból;

(b) vallási kérdésekben saját ügyeit irányítani;

(c) ingó és ingatlan tulajdonnal bírni és azt szerezni, valamint ilyen tulajdont igazgatni az érvényes jog szerint."

A 26. szakasz nagyon fontos, mert a vallásos felekezetek intézményeinek jogi vagy testületi személyiséget ad, lehetôvé teszi gyakorlati vonatkozású konszolidálásukat és ezáltal a vallásos kisebbségek kulturális jogainak teljesítését.

A 27. és 28. szakasz fontos az indiai kulturális kisebbségek vallási autonómiájának és szabadságának gyakorlása szempontjából. A 27. szakasz kijelenti:

"Egyetlen személyt sem kényszerítenek olyan adó fizetésére, melynek hozadékát különösen valamely sajátságos vallás vagy vallási felekezet kiadásainak kiegyenlítésére irányoznak elô, annak támogatása vagy fenntartása céljából."

A 28. (1) szakasz kijelenti:

"Nem biztosítanak vallásos oktatást semmilyen olyan oktatási intézményben, melyet kizárólag nem állami alapokból tartanak fenn."

És a 28. (2):

"Az (1) bekezdésben foglaltakból semmi sem alkalmazandó egy olyan, az állam által irányított oktatási intézményre, mely dotáció vagy célvagyonrendelés alapján jött létre, mely megkívánja, hogy egy ilyen intézmény vallásos oktatást nyújtson."

A 28. (3) szakasz leszögezi:

"Egyetlen személytôl sem követelik meg, aki az állam által elismert vallásos intézményekbe jár vagy állami alapokból kap segélyt, hogy bármilyen jellegû vallásos oktatásban vegyen részt, amelyet ezen intézmények nyújtanak, vagy bármilyen istentiszteletre járjon, melyet ilyen intézményekben tartanak..."

A kulturális és oktatási jogokat mint az alapvetô jogok részét az indiai alkotmány 29. és 30. szakaszai tartalmazzák. Ezek a jogok a kisebbségeknek mint csoportoknak vagy nemzetrészeknek különösen a kulturális jogai gyakorlása biztosítására irányulnak.

A 29. szakasz kijelenti:

"(1) Az állampolgárok bármely része, mely India területén vagy annak bármely részén lakik és különálló nyelvvel, írással vagy kultúrával rendelkezik, jogosult ezen sajátosságok megtartására.

(2) Egyetlen állampolgártól sem lehet megtagadni a felvételt az állam által fenntartott vagy állami alapokból segélyt kapó bármely oktatási intézménybe csupán vallási, kaszti, nyelvi vagy ezek közül bármely kitétel alapján."

A 30. szakasz arról intézkedik, hogy:

"(1) Minden kisebbségnek, legyen az vallási vagy nyelvi, joga van létrehozni és igazgatni oktatási intézményeket választása szerint.

(2) Az állam nem fog az oktatási intézményeknek nyújtott segélyek esetében megkülönböztetô bánásmódban részesíteni egyetlen oktatási intézményt sem azon okból kifolyólag, hogy egy nyelven vagy valláson alapuló kisebbség igazgatása alatt áll."

Az indiai alkotmány által elismert egyik alapvetô jog az alkotmányos jogorvoslathoz való jog. Így a 32. szakasz kimondja:

"A jog, hogy megfelelô bírósági eljárás útján a Felsôbb Bíróságot megmozgassa az ebben a részben átruházott jogok végrehajtása érdekében, biztosított."

Habár ezt a jogot törvényes vagy politikai jognak lehet tekinteni, mindazonáltal lényeges a kulturális jogok teljes alkalmazásához, és a (2) bekezdés arról intézkedik, hogy:

"A Legfelsôbb Törvényszék jogköre rendelkezések, rendeletek vagy bírói parancsok kibocsátása, beleértve az olyan jellegû bírói parancsokat, mint a habeas corpus (jogtalanul fogva tartott személy kiadatásának elrendelése), mandamus (hivatalos funkció ellátásának a kikényszerítése), prohibíció (hatáskör hiánya miatt az ügy folytatásának megtiltása), quo warranto (hatáskör vagy jogosultság igazolása) és certiorari (felsôbírósági utasítás alsóbb fokúhoz az akták átkérésére), aszerint, hogy melyik helyénvaló, e részben átruházott jogok érvényesítése."

Mivel az alapvetô jogok képezik az indiai alkotmány alapját, a Központi Parlament és az állam törvényhozó testülete által elfogadott összes törvénynek meg kell felelnie ezeknek a jogoknak. A 13. szakasz arról intézkedik, hogy:

"(1) A jelen alkotmány életbe lépése elôtt India területén érvényben lévô összes törvények, amennyiben összeegyeztethetetlenek ezen rész rendelkezéseivel, az összeegyeztethetetlenség terjedelméig érvénytelenek.

(2) Az állam nem fog egyetlen olyan törvényt sem hozni, mely megszorítja vagy korlátozza ezen részben átruházott jogokat, és bármely ezen ponttal ellentmondó törvény az ellentmondás terjedelméig semmisnek nyilvánított.

(3) Ebben a szakaszban, hacsak a kontextus másképp azt meg nem követeli, (a) a »törvény« magában foglal bármilyen szabályrendeletet, rendeletet, helyhatósági szabályrendeletet, szabályt, elôírást, értesítést, szokást vagy gyakorlatot, mely India területén törvényerôvel rendelkezik..."

Így az alapvetô jogok körét az indiai jogi rendszer keretén belül terjedelmesnek és átfogónak szánták.

Az indiai alkotmány III. részében felsorolt alapvetô jogok után, a IV. rész az állampolitika egy sor irányelvét tartalmazza. A 36. szakasz kijelenti:

"Az ebben a részben található rendelkezések nem alkalmazhatók egyetlen törvényszék által sem, de az itt lefektetett elvek ennek ellenére alapvetôek az ország kormányzására nézve, és az állam feladata, hogy ezeket az elveket a törvényalkotás során alkalmazza."

Ezek közül az elvek közül kettô fontos a kisebbségek kulturális és oktatási jogainak szempontjából. Az 46. szakasz biztosítja:

"Az állam különös gonddal segíti elô a nép gyengébb részeinek az oktatási és gazdasági érdekeit ..."

A 49. szakasz különösen fontos az indiai kisebbségi közösségek kulturális szemszögébôl:

"Az állam kötelessége minden mûvészi vagy történelmi jelentôségû emlékmûvet, helyet vagy tárgyat, melyet a Parlament által hozott törvény nemzeti fontosságúnak jelentett ki, rongálástól, eltorzítástól, romba döntéstôl, eltávolítástól, elidegenítéstôl vagy az országból való kiviteltôl, az esettôl függôen, megóvni."

Az alkotmány ezen irányelvei fontosak, mivel a múlt építészeti emlékmûvei egy nép felfogásában kulturális identitásának fontos tényezôi. A többségi közösség, nem kisebb mértékben, mint India kulturális kisebbségei, nagyon erôsen azonosul az indiai történelem múlt korok építészeti remekmûveivel.

Ez a tény néha oda vezetett, hogy egy történelmi emlékmû ideológiai vagy politikai nyugtalanság kiváltója lett. Az elmúlt néhány évben az indiai Ayodhya városát heves nyugtalanság töltötte el, mivel az aktív hindu radikálisak le akartak bontani egy mecsetet és helyén hindu templomot építeni, azt állítva, hogy ott hindu templom állt azelôtt. Az eset az indiai államigazgatás világi keretét komoly próbára tette. Addig a kormány szilárdan állt, habár a nyugtalanságot egy olyan politikai párt vezette, amely komoly gyôzelmet aratott a helyi és országos választásokon a "hindu öntudattal" a kisebbségek által élvezett úgynevezett privilégiumok ellen.

Az indiai alkotmány III. és IV. részén kívül, ahol az alapvetô jogok és az államvezetés irányelveit találjuk, az alkotmány más részei is fontosak az indiai nemzeten belüli kisebbségi csoportok kisebbségi jogainak szempontjából. Az alkotmány XVII. része, mely a nyelvek kérdésével foglalkozik, rendkívül fontos. Az 1. fejezet kijelöli az Unió hivatalos nyelvét; a 2. fejezet a regionális nyelvekre vonatkozik; a 3. fejezet a törvényszékek által használandó nyelvekkel foglalkozik; a 4. fejezet rendkívüli utasításokat tartalmaz.

A 343. szakasz a devanagari írásrendszerû hindit teszi meg az ország hivatalos nyelvének, de intézkedik arról is, hogy az alkotmány életbe lépése után még 15 évig használják az angolt hivatalos nyelvként. Ez alatt a 15 év alatt viszont India elnöke engedélyezheti a hindi használatát az angol mellett bármilyen hivatalos célból.

A 15 év letelte után a parlament törvényen keresztül engedélyezheti az angol nyelv további használatát.

A 344. (1) szakaszban az elnök az alkotmány érvénybe lépése után 5 évvel és:

"az érvénybe lépéstôl számított 10 év leteltével, rendelettel kinevez egy bizottságot, mely egy elnökbôl és a különbözô nyelveket képviselô tagokból áll, miként a 8. jegyzék azt elôírja, és az elnök kinevezi és a rendelet meghatározza a bizottság által követendô eljárásmódot."

A 344. szakasz szerint:

"(2) A bizottság kötelessége, hogy javaslatokat tegyen az Elnöknek a következôket illetôen:

(a) a hindi nyelv fokozatos használata az Unió hivatalos nyelveként;

(b) az angol nyelv használatának korlátozása az Unió összes vagy bármely hivatalos céljára;

(c) a nyelvre, melyet minden vagy bármely, a 348. szakaszban (bíróságokon használatos nyelvek) megemlített célra használnak;

(d) a számjegyek alakiságára...;

(e) bármely más, a Bizottsághoz utalt kérdésben, mely az unió hivatalos nyelvét érinti...

(3) ...

(4) Egy 30 tagú bizottságot hoznak létre, melybôl 20 az Emberek Háza és 10 ... az Államtanács tagja...

(5) A Bizottság kötelessége, hogy megvizsgálja a Bizottság ajánlásait ... és jelentést tegyen az Elnöknek azután.

(6) Az Elnök a jelentés figyelembevétele után ... rendelkezéseket bocsáthat ki teljesen vagy részben a jelentés egészének vagy részeinek megfelelôen."

Az alkotmány 8. jegyzéke 15 indiai nyelvet említ meg, amelyeket elvben a Nyelvek Hivatalos Bizottságában mind képviselni kellene.

India a függetlenség után újraszervezôdött, a régi indiai provinciák határai jelentékeny mértékben megváltoztak a helyileg beszélt nyelv függvényében. Az Újraszervezési Bizottság bizonyos kulturális föderációt hozott létre az indiai államigazgatásban.

A 345, 346 és 347. szakaszoknak a regionális nyelvekre és azoknak hivatalos célokra való használatára vonatkozó elôírásai nagyon fontosak a nyelvi kisebbségek kulturális jogainak szempontjából, valószínûleg ezek a kulcsfontosságú elôírások.

A 345. szakasz kijelenti:

"Az állam törvényhozása, a 346. és 347. szakaszok elôírásainak alárendelt törvénybe foglalva, elfogadhatja az államban használatos egy vagy több nyelv vagy a hindi használatát az illetô állam minden egyes vagy bármely hivatalos céljára, feltéve, hogy ameddig az állam törvényhozása törvényben másképp nem rendelkezik, az angol nyelvet használják az államon belül azokra a hivatalos célokra, melyekre közvetlenül az alkotmány érvénybe lépése elôtt használták."

A 346. szakasz kijelenti:

"A pillanatnyilag hivatalos célokra engedélyezett nyelv az Unión belül az állam és az Unió közötti kommunikáció nyelve lesz, feltéve, ha két vagy több állam megegyezik, hogy a hindi az ilyen államok közötti kommunikáció hivatalos nyelve, akkor az a nyelv ilyen kommunikációkra használható."

A 347. szakasz elôírja:

"Ilyen irányú kérés esetén az elnök, amennyiben kielégítônek tartja az állam lakossága tekintélyes részének azon óhaját, hogy bármely általuk beszélt nyelvet ismerjenek el abban az államban, utasítást adhat, hogy egy ilyen nyelvet is ismerjenek el hivatalosnak annak az államnak egész területén vagy csak egy részén hivatalos célokból vagy ahogy azt az elnök elôírja."

Az alkotmány 348. és 349. szakaszai a törvényhozásban és a törvényszékeken használatos nyelvek kérdését tárgyalja. Ezek az elôírások az angol nyelv széles körû használatára, illetve ennek a hindi nyelvvel való fokozatos helyettesítésére vonatkoznak.

A 350. és 351. szakasz sajátos elôírásai teszik teljessé a kisebbségek kulturális jogait tartalmazó legátfogóbb alkotmányt, már amennyire ez az ázsiai–csendes-óceáni térségben megállapítható.

A 350. szakasz kijelenti:

"Minden személynek joga van elôterjesztéssel fordulni az állam vagy az Unió bármely hivatalnokához vagy hatóságához, az államban vagy Unióban beszélt nyelven, a helyzettôl függôen."

És a 350. A. szakasz kimondja:

"Minden államnak és minden helyi hatóságnak arra kell törekednie, hogy megfelelô körülményeket biztosítson az elemi anyanyelvi oktatás terén a nyelvi kisebbségi közösségekhez tartozó gyerekek számára; az elnök utasításokat bocsáthat ki, amennyiben szükségesnek és megfelelônek ítéli ezen felszereltségrôl való gondoskodás biztosítását."

És a 350. B. szakasz szerint:

"Egy, az elnök által kijelölt speciális tisztségviselô vizsgálja ki az összes nyelvi kisebbség érdekében hozott óvintézkedésekkel kapcsolatos problémákat … és jelentés tesz az elnöknek azokról, az utóbbi által meghatározott idôszakonként, és az elnök az, aki majd gondoskodik afelôl, hogy a jelentések eljussanak az érintett országok parlamentjéhez és kormányához."

A 351. szakasz a hindi nyelv fejlôdésével, illetve a hindi nyelv gazdagodásához hozzájáruló más indiai nyelvek szerepével foglalkozik:

"Az Unió feladata a hindi nyelv elterjesztésének elôsegítése, olyan értelemben történô fejlesztése, hogy az indiai kultúra a teljes összetettségében érvényre juthasson, valamint a hindi nyelv gazdagításának szolgálata asszimilálás útján, anélkül hogy hatna annak szellemére, a hindusztáni nyelvben, valamint más, a VIII. Jegyzéknek megfelelôen, Indiában beszélt nyelvekben használt alakokra, stílusokra és kifejezésekre, illetve, ahol csak szükséges vagy kívánatos, elsôsorban a szanszkritból és másodsorban más nyelvekbôl való kölcsönzés útján."

A hindi nyelv hivatalos célokból történô fejlesztésének sajátos problémája fogas kérdésnek bizonyul, és a jelen írás kereteit még a legfontosabb szempontok felsorolása is meghaladja.

Emlékeztetnünk kell arra is, hogy az India és Pakisztán között 1950-ben kötött egyezmény a kisebbségek védelmérôl, bár inkább az élet, illetve a tulajdon biztonságával foglalkozik, szintén említést tesz az India alkotmányába foglalt alapvetô állampolgári jogokról.

3.2. Szingapúr

Szingapúr alkotmánya elôírásokat tartalmaz mind a vallási, mind a nyelvi kisebbségek védelmére. Az államban élô jelentôsebb közösségek (kínai, maláj, indiai) faji, nyelvi és vallási alapon különülnek el egymástól.

A törvényhozásban vagy a parlamenti vitákban használt nyelvek az alkotmány 37. szakaszának elôírásai szerint az angol, a maláj, a mandarin és a tamil.

Az alkotmány II. fejezete a muzulmán vallásra vonatkozik, amely kisebbségi vallás Szingapúrban. A 6. (2) szakasz kijelenti:

"A törvényhozás törvény útján intézkedéseket foganatosít a muzulmán vallási kérdések szabályozására, illetve tanácsot hoz létre az elnök tájékoztatására a muzulmán vallási problémákra vonatkozóan.

Az alkotmány VI. részének 89. szakasza kimondottan a vallási, nyelvi és kulturális kisebbségi jogokat tárgyalja:

"(1) A kormány felelôssége a Szingapúrban élô faji és vallási kisebbségek érdekeinek állandó felvállalása.

(2) A kormány kötelességét gyakorolja olyan kérdésekben, mint Szingapúr ôslakosságának, a malájoknak a sajátos helyzete, és ennek megfelelôen a kormány kötelessége védelmezni, biztosítani és támogatni, elômozdítani és elôsegíteni a politikai, oktatási, vallási, gazdasági, szociális és kulturális érdekeiket, valamint a maláj nyelvet."

A fenti, 89. szakasz, az alkotmány 1981-es kiadásában mint 152. szakasz 1., illetve 2. alpontja jelenik meg.

Úgy tûnik, a régióban Szingapúrnak vannak a legfejlettebb alkotmányos rendelkezései a kisebbségi jogok védelmét illetôen, mivel az elnöki Kisebbségi Jogok Tanácsa olyan átfogó hatalmat élvez, mely a törvénykezés fölé helyezi ôt.

A 69. szakasz elôírja:

"(1) Létre kell hozni az elnöki Kisebbségi Jogok Tanácsát...

(2) A Tanács elnökét és a tagokat az államelnök nevezi ki a kormány tanácsa alapján."

A 77. szakasz kijelenti:

"A Tanács egyik sajátságos funkciója felhívni a figyelmet minden olyan törvényjavaslatra vagy kiegészítô törvényre, amelyek, a tanács véleménye szerint, megkülönböztetô rendszabályok/intézkedések."

A 68. szakasznak megfelelôen:

"(1) ...megkülönböztetô rendszabályon/intézkedésen olyan rendszabály/intézkedés értendô, amely gyakorlati alkalmazásakor várhatóan hátrányos valamely faji vagy vallási közösségekhez tartozó személyekre és nem egyenlôen hátrányos más közösségekhez tartozó személyekre, történjen az közvetlenül, kárt okozva az ahhoz a közösséghez tartozó személyeknek, vagy közvetve, más közösségek tagjainak elônyben részesítése révén."

A Tanács általános funkcióit a 76. szakasz határozza meg:

"(1) A Tanács általános funkciója a Szingapúrban élô faji és vallási kisebbségek tagjait érintô kérdések mérlegelése és az azokról történô jelentéstétel, amennyiben a parlament és a kormány a Tanácshoz utalja azokat.

(2) A Parlament a Tanácsot a szóvivôn keresztül tájékoztathatja, és a Kormány a Tanácsot egy miniszteren keresztül tájékoztathatja."

A 78. szakasz igen széles hatáskört biztosít a Tanács számára a jelenleg érvényes törvények és a törvényerôre emelkedés folyamatában levôk felülvizsgálatában. Különösen a 6. bekezdés érdemel figyelmet, amely így rendelkezik:

"Egyetlen törvényjavaslat sem terjeszthetô az elnök elé jóváhagyás végett, melyre ez a szakasz vonatkozik, amennyiben a szóvivô kézjegyével ellátott olyan bizonylata nem kíséri, mely kijelenti:

(a) a Tanács véleménye szerint a törvénytervezet egyetlen rendelkezése sem lesz, amennyiben törvényerôre emelkedik, megkülönböztetô intézkedés;

(b) a Tanács részérôl, az elôírt idôn belül, nem érkezett semmilyen jelentés vagy kiegészítés, ennélfogva a Tanács feltételezetten azon a véleményen van, hogy a törvénytervezet egyetlen rendelkezése sem lesz, amennyiben törvényerôre emelkedik, megkülönböztetô intézkedés; vagy

(c) a Tanács azon véleményének dacára, hogy a törvénytervezet bizonyos sajátos rendelkezései, amennyiben törvényerôre emelkednek, megkülönböztetô rendelkezések lesznek, a parlament összes tagjának nem kevesebb mint 2/3-os megerôsítô szavazatával elfogadott egy indítványt, azon célból, hogy a törvénytervezetet az Elnök elé jóváhagyás végett elôterjessze."

Az Alkotmány 89. szakasza évi jelentéseket igényel a Tanács részérôl:

"(1) A Tanácsnak kötelessége, hogy minden évben egyszer jelentést állítson össze és mutasson be az Elnöknek az elôzô 12 hónapban kifejtett tevékenységérôl.

(2) Az Elnök ugyanakkor kérheti e jelentésnek a Parlament elôtti mielôbbi bemutatását."

Annak ellenére, hogy e téma nem tárgyalható itt kellô részletességgel, meg kell jegyezni, hogy az Elnöki Tanács tagjait egy igencsak alaposan kidolgozott eljárás alapján nevezik ki, annak érdekében, hogy biztosítsák függetlenségét Szingapúr alkotmányában, a bírák kinevezéséhez hasonlóan, mely az igazságszolgáltatás függetlenségét a másik két kormányszervtôl, a végrehajtó, illetve a törvényhozó szervektôl hivatott biztosítani.

3.3. Malaysia

Malaysia alkotmánya I. részének 3.1. szakasza kijelenti:

"A föderáció vallása az iszlám, de békében és harmóniában más vallások is gyakorolhatók a föderáció bármelyik részén."

A II. rész 8. szakasza elôírja:

"(1) Minden személy a törvény elôtt egyenlô és egyformán jogosult a törvény védelmére.

(2) Jelen Alkotmányban kifejezetten engedélyezett eseteken kívül az állampolgárok nem szenvedhetnek hátrányos megkülönböztetést vallás, faj, származás vagy születési hely alapján egyetlen törvény szerint sem, valamint bármilyen hivatalba való kinevezéskor, vagy közszolgálati állásra való alkalmazáskor vagy a törvény alkalmazása során...

(3) ...

(4) ...

(5) E szakasz nem érvényteleníti és nem tiltja meg:

(a) a személyes törvényeket szabályzó elôírásokat;

(b) olyan tisztségek és állások betöltését korlátozó elôírásokat, amelyek bármely vallás vagy bármely vallás hívei által vezetett intézmény ügyeivel kapcsolatosak, az illetô vallást gyakorló személyekre vonatkozóan;

(c) ...

(d) ...

(e) ...

(f) a malaysiai Ezredbe a besorolást korlátozó elôírásokat malaysiaik részére."

A 11. és 12. szakasz átfogó elôírásokat tartalmaz a vallásszabadság kérdéseire vonatkozóan. A 11. szakasz elôírja:

"(1) Minden személynek joga van saját vallásának hirdetésére és gyakorlására és a 4. bekezdés alá tartozó terjesztésére.

(2) Egyetlen személy sem kényszeríthetô olyan adó kifizetésére, amelynek hozadékát részben vagy egészében az övétôl eltérô vallás sajátos céljainak fedezésére utalják ki.

(3) Minden vallásos közösségnek joga van:

(a) saját vallásos ügyeinek intézésére;

(b) intézmények alapítására és fenntartására vallásos vagy jótékonysági célokból; és

(c) különbözô tulajdonok megszerzésére és birtoklására, valamint azoknak az érvényes jog szerinti fenntartására és igazgatására.

(4) Az állam törvényei ellenôrizhetik és korlátozhatják a muzulmán vallás hívei között bármilyen vallásos doktrína terjesztését.

(5) Ez a szakasz nem jogosít fel semmilyen, a közrendre, közegészségre vagy közerkölcsre vonatkozó, köztörvénnyel ellenkezô cselekedetre."

A 12. szakasz kijelenti:

"(1) A 8. szakasz általánosságával szembeni kötelezettség nélkül egyetlen állampolgár sem különböztethetô meg hátrányosan vallási, faji, származási vagy születési hely jogcímén:

(a) közhatalom által fenntartott semmilyen oktatási intézmény igazgatásában, különösen a tanulók és diákok felvételében vagy az illetékek fizetésében; vagy

(b) közhatalom alapjaiból biztosított segélyek nyújtásában bármely oktatási intézmény tanulóinak és diákjainak eltartására és oktatására (függetlenül attól, hogy közhatalom által van-e fenntartva, és hogy a Föderáción kívül vagy belül van).

(2) Minden vallásos csoportnak joga van a gyermekek oktatását szolgáló intézmények létrehozására és fenntartására, illetve ezeken belül a saját vallásának megfelelô képzés biztosítására; ezen intézményekre vonatkozó törvények vagy ezek alkalmazása nem adhat okot vallási alapon történô hátrányos megkülönböztetésre, viszont a szövetségi vagy az állami törvények jóváhagyhatnak speciális anyagi támogatásokat a muzulmán intézmények létrehozására és fenntartására, valamint a muzulmán vallásban történô nevelés biztosítására azon vallást gyakorlók számára.

(3) Egyetlen személytôl sem követelik meg, hogy a sajátjától eltérô vallásoktatáson, szertartáson vagy más vallási cselekedet véghezvitelén részt vegyen.

(4) A 3. bekezdést illetôen, a 18 éven aluli személyek vallásáról a szülô, illetve gyám rendelkezik."

3.4. Indonézia

Indonézia 1945-ben elfogadott alkotmánya, amelyet hatályon kívül helyeztek, majd elnöki rendelet útján 1949-ben újra beiktattak, igen tömör. A XI. fejezet – Vallás – 29. szakasza kijelenti:

"(1) Az állam az egyetlen, Mindenható Istenbe vetett hiten alapul.

(2) Az állam minden állandó lakosa számára biztosítja a szabadságot, hogy megtartsa saját vallását és teljesítse vallásos kötelezettségeit annak a vallásnak és hitnek megfelelôen."

3.5. Fülöp-szigetek

A Fülöp-szigetek alkotmányának XV. szakasza elôírásokat tartalmaz a kisebbségek kulturális jogainak védelmezését illetôen. A II. rész kijelenti:

"Az állam figyelembe veszi a nemzeti kulturális közösségek szokásait, hagyományait, hiteit és érdekeit az államigazgatás irányelveinek megfogalmazása és végrehajtása során."

Ez az elôírás nem szerepel az "Alkotmányjogok" címet viselô IV. szakaszban. A XV. szakasz fejszövege "Általános elôírások" és a II. részében a "jogok" szót, úgy tûnik, elkerülték az alkotmány megfogalmazása során. Hogy mindennek milyen jelentôséget kell tulajdonítani, nehéz lenne megmondani a Fülöp-szigeteki kisebbség–többség viszony történetének figyelembevétele nélkül. A kérdés – meghaladva jelen írásunk kereteit – nyitott marad.

3.6. Pakisztán

Az India és Pakisztán közötti óriási ellentétek dacára, a kisebbségi jogokra vonatkozó elôírásaik nagyon hasonlóak.

A vallásszabadság biztosított. Az 1973. április 12-én elfogadott alkotmány 20. szakasza kijelenti:

"A törvénynek, közrendnek és közerkölcsnek alárendelve:

(a) minden állampolgárnak joga van vallása hirdetésére, gyakorlására és terjesztésére; és

(b) minden vallásos felekezetnek és minden szektának ezen okból kifolyólag joga van vallásos intézmények létrehozására, fenntartására és igazgatására."

Adózási kérdésekben a 21. szakasz a következô garanciát nyújtja:

"Egyetlen személy sem kötelezhetô olyan adó kifizetésére, amelynek hozadékát a sajátjától eltérô, más vallások terjesztésére és fenntartására költik."

A 22. szakasz az oktatási intézményekre vonatkozik:

"(1) Egyetlen oktatási intézménybe járó személytôl sem követelik meg, hogy vallásoktatásban részesüljön, szertartásokban vegyen részt, vagy istentiszteleten legyen jelen, ha ez az oktatás, szertartás vagy istentisztelet más vallásra vonatkozik, mint a sajátja.

(2) Vallását illetôen egyetlen közösség sem szenvedhet hátrányos megkülönböztetést bizonyos illetékekkel kapcsolatos mentességeket vagy engedményeket illetôen.

(3) A törvényeknek, közrendnek és közerkölcsnek alárendelve:

(a) egyetlen vallásos közösséget vagy felekezetet sem akadályoznak meg abban, hogy az illetô közösség vagy felekezet gyermekeinek vallásos oktatást nyújtson bármely, teljességében az illetô közösség vagy felekezet által fenntartott oktatási intézményben, és

(b) egyetlen állampolgártól sem tagadják meg a felvételt az állami támogatást élvezô oktatási intézményekbe fajra, vallásra, kasztra vagy születési helyre való tekintettel.

(4) Ezen szakaszban elôírtakból semmi nem akadályozhatja meg a közhatalom azon törekvését, hogy intézkedéseket hozzon a szociálisan vagy neveltetésben lemaradt állampolgári rendjeinek elômenetele érdekében."

A hivatalos nyelv kérdésében Pakisztán alkotmányának 251. szakasza intézkedik:

"(1) Pakisztán nemzeti nyelve az urdu; intézkedéseket kell foganatosítani, hogy az alkotmány hatályba lépésétôl számított 15 éven belül hivatalos és egyéb célokra használják.

(2) Az 1. bekezdésnek alárendelve az angol nyelv csak addig használható hivatalos célokra, ameddig intézkedéseket foganatosítanak annak az urduval való helyettesítésére.

(3) A nemzeti nyelv státusát nem érintve, egy tartományi gyûlés törvényen keresztül elôírhat rendelkezéseket egy tartományi nyelv oktatására, támogatására és használatára a nemzeti nyelv mellett."

3.7. Thaiföld

Thaiföld alkotmánya Thaiföldet "egységes és oszthatatlan királyságként" határozza meg (I. rész, I. fejezet).

A II. fejezet 7. része kijelenti, hogy "a király buddhista és a vallások fenntartója".

A "thai nép jogai és kötelezettségei" címû III. fejezet 25. része a következô elôírásokat tartalmazza a vallásszabadságot illetôen:

"Minden személy teljes szabadságot élvez bármely vallás, vallásos felekezet vagy hit hirdetésében vagy hitével megegyezô imádságforma gyakorlásában, amennyiben ez nem ellentétes polgári kötelezettségeivel, a közrenddel és a jó erkölccsel."

"A szabadságjog gyakorlásában ... minden személy védelmet élvez az állam minden olyan intézkedésével szemben, amely jogaira hátrányos vagy érdekeire káros azon az alapon, hogy egy vallást, vallási felekezetet vagy hitet hirdet, vagy mert hitével megegyezô, de másokétól eltérô imádságformát gyakorol."

3.8. Kína

A Kínai Népköztársaságnak a Nemzeti Népkongresszus 1982. december 4-i 5. ülésszakán elfogadott alkotmánya "Általános elvek" címû elsô fejezetének 4. szakasza kijelenti:

"A Kínai Népköztársaságban élô valamennyi nemzetiség egyenlô. Az állam védelmezi a kisebbségi állampolgárok törvényes jogait és érdekeit, támogatja és fejleszti Kína nemzetiségei között az egyenlôség, egység és kölcsönös támogatás kapcsolatát. Bármely nemzetiség hátrányos megkülönböztetése és elnyomása tilos; a nemzetiségek egységét aláásó vagy az elszakadásra uszító cselekedetek is tilosak.

Az állam segíti a nemzetiségi kisebbségek lakta területek gazdasági és kulturális fejlôdésének gyorsítását a különbözô nemzetiségi kisebbségek sajátosságainak és szükségleteinek megfelelôen.

A regionális autonómiát olyan területeken gyakorolják, ahol a nemzeti kisebbségek tömör közösségekben élnek. Ezeken a területeken az autonómia jogának érvényesítése végett önkormányzati szerveket létesítenek. Minden nemzeti autonóm terület elidegeníthetetlen része a Kínai Népköztársaságnak.

Bármely nemzetiséghez tartozó lakos azzal a szabadságjoggal rendelkezik, hogy szabadon használja saját beszélt és írott nyelvét, kultúrája, szokásai megtartása vagy megújítása végett."

A 30. szakasz autonóm területek és nemzetiségi közigazgatási területek létezését jelzi:

"Minden autonóm terület, autonóm prefektúra és autonóm megye nemzeti autonóm terület."

Az alkotmány "Az állampolgárok alapvetô jogai és kötelezettségei" címû II. fejezetének 36. szakaszában intézkedik a vallásszabadságról:

"A Kínai Népköztársaság állampolgárai vallási hitük szabadságát élvezik. Egyetlen állami szerv, közösségi szervezet vagy egyén sem kényszeríthet állampolgárokat arra, hogy valamely vallásban higgyenek vagy ne higgyenek; a fentiek nem különböztethetnek meg hátrányosan valamely vallásban hívô vagy nem hívô állampolgárokat. Az állam védelmezi a normális vallási tevékenységet. Senki sem használhatja fel a vallást olyan tevékenységek folytatására, amelyek megzavarják a közrendet, károsítják az állampolgárok egészségét vagy beavatkoznak az állam oktatási rendszerébe. A vallásos könyvek, illetve a vallásügyek nem lehetnek egyetlen idegen uralomnak sem alárendelve."

Az Alkotmány VI. része, amely "A nemzeti autonóm területek önkormányzati szervei" címet viseli, a következôkrôl intézkedik a 119. szakaszban:

"A nemzeti autonóm területek önkormányzati szervei önállóan szervezik meg az oktatási, tudományos, kulturális, közegészségügyi és testnevelési ügyeiket megfelelô területeiken, védelmezik és összegyûjtik a nemzetiségi kulturális örökséget, valamint ezen kultúrák fejlesztésén és virágzásán munkálkodnak."

A 121. szakasz így intézkedik:

"Hivatalos ténykedéseik során a nemzeti autonóm területek önkormányzati szervei, az illetô területek autonómiarendelkezéseinek megfelelôen, a helységben közhasználatú beszélt és írott nyelvet vagy nyelveket használják a közéletben."

A 122. szakasz kijelenti:

"Az állam pénzügyi, anyagi és technikai segítséget nyújt a nemzeti kisebbségeknek, hogy felgyorsítsa gazdasági és kulturális fejlôdésüket."

3.9. Irán

Az iszlám forradalom utáni Irán alkotmányát átitatja az iráni kultúra, és az ihletet a saját kulturális értékeibôl meríti.

A 12. szakasz kijelenti:

"Irán hivatalos vallása az iszlám és a követett felekezet a jaffari síita szekta... más iszlám felekezetek, mint a hanafiták, sáfiiták, malikiták, hanbaliták és zaiditák teljes elismerést élveznek. Ezen felekezetek tagjai szabadon gyakorolhatják vallási jogaikat, összhangban a saját vallásos törvényeikkel, vallásos oktatásuknak és felkészítésüknek megfelelôen, illetve a magánügyeikkel kapcsolatos kérdésekben, mint a házasság, válás, öröklés, végrendelkezés stb. ... és az ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos pereskedések során a bíróság hivatalosan elismeri ôket. Bármely régióban, ahol bármely említett felekezetek tagjai többségben vannak, a helyi szabályozások a Tanács hatáskörének határain belül az illetô felekezetet irányító vallásos törvényekre alapozandók."

A 13. szakasz elismeri a zoroasztristákat, a zsidókat és keresztényeket mint Iránban élô vallásos kisebbségeket:

"...akik a törvény keretein belül szabadon gyakorolhatják saját vallásos szertartásaikat, és akik személyes ügyeiket és tanításaikat illetôen vallásos szabályzataikkal összhangban cselekedhetnek."

A 14. szakasz biztosítja:

"...a muzulmánok a nem muzulmánokat az erény és az iszlám igazságosság követelményeinek megfelelôen kezelik és tiszteletben tartják emberi jogaikat. Ez az elv csakis azokra érvényes, akik nem keverednek Irán Iszlám Köztársaság elleni összeesküvésbe."

Az Alkotmány III. fejezetének "Közjogok" fejszövege alatt a 19. szakasz elôírja:

"Irán lakossága etnikumtól, családi és törzsi eredettôl függetlenül egyenlô jogokat élvez. Bôrszín, faj, nyelv stb. nem jogcím kiváltságra."

A 20. szakasz továbbá kijelenti:

"A nemzet minden állampolgára, férfiak és nôk egyaránt egyenlô módon élvezik a törvény védelmét. Az iszlám normák biztosította emberi, politikai, gazdasági és kulturális jogokat élvezik."

A II. fejezet 15. szakasza meghatározza:

"...Irán lakóinak hivatalos és közös nyelve és írásmódja a perzsa nyelv. Hivatalos dokumentumok, levelezések és közlemények ezen a nyelven és írásmódban írandók. Ennek ellenére, a helyi és etnikai nyelvek használata a sajtóban és a médiában megengedett. A perzsa nyelv mellett hasonlóképpen biztosított az etnikai közösségek irodalmának tanítása is az iskolákban.

3.10. Burma

A Burmai Unió Szocialista Köztársaságának 1982 augusztusában kiadott alkotmánya más ázsiai országhoz hasonló, a kisebbségek védelmére vonatkozó intézkedéseket tartalmaz.

Az Alkotmány az állampolgárok alapvetô jogai és kötelezettségei címet viselô XI. fejezetének 147. szakasza meghatározza:

"Minden állampolgár a törvény elôtt egyenlô fajra, státusra, hivatalos pozícióra, vagyoni helyzetre, kultúrára, vallásra és nemre való tekintet nélkül."

A 152. (b) szakasz elôírja:

"A közös nyelv a burmai. Más nemzeti fajok nyelvei szintén taníthatók."

A 153. szakasz kijelenti:

"Minden állampolgárnak jogában áll szabadon használni saját nyelvét és irodalmát, követni szokásait, kultúráját és hagyományait, illetve hirdetni az általa választott vallást."

De a (c) bekezdés kiköti:

"...tilosak a nemzeti fajok egységét, a nemzetbiztonságot vagy a szocialista rendszer társadalmi rendjét aláaknázó tevékenységek. Az e tiltást megszegô személyeket a törvény szerint büntetik."

Burma alkotmányának 156. szakasza kijelenti:

"(a) Minden állampolgárnak joga van a gondolat és lelkiismeret szabadságához, és ahhoz, hogy szabadon hirdessen bármilyen vallást.

(b) Az (a) bekezdés által biztosított jogok és szabadságjogok ellenére az állam a munkásosztály vagy a törvény és a közrend érdekében törvényeket hirdethet ki.

(c) A vallás vagy a vallásos szervezetek nem használhatók fel politikai célokra. Törvények alkotnak ilyen hatállyal."

3.11. Afganisztán

Az Afgán Demokratikus Köztársaság 1980. júliusi keltezésû alkotmányának jelenlegi szövege valószínûleg módosulni fog a legutóbbi politikai események következtében. Ebbôl a szövegbôl a jogokra vonatkozó elôírásokat az alábbiakban ismertetjük.

A 27. szakasz kijelenti:

"Az Afgán Demokratikus Köztársaság állampolgársága Afganisztán egész népére egyenlô és ugyanazon jogokat biztosítja."

A 28. szakasz szerint:

"Afganisztán minden állampolgára a törvény elôtt egyenlô. Afganisztán minden állampolgára faj, nemzeti vagy törzsi kötôdés, nyelv, nem, tartózkodási hely, vallás, neveltetés, rokonság, vagyon vagy szociális helyzet szerint megkülönböztetés nélkül egyenlô jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik. Az állampolgárok jogegyenlôsége az életpálya gazdasági, politikai, szociális és kulturális területén megvalósítandó. Senki sem használhatja saját demokratikus jogait és szabadságjogait az Afgán Demokratikus Köztársaság érdekei és más állampolgárok jogai ellen."

A 29. szakasz intézkedik a vallásszabadságra vonatkozóan:

"Az Iszlám szent vallása szertartásai megtartásának teljes szabadsága, valamint más vallások követôinek joga vallásuk szertartásainak megtartására a törvénynek megfelelôen ... biztosítottak."

4. Végkövetkeztetések:
az emberi jogok további erôsítését célzó intézkedések
Ázsiában

A legfontosabb nemzetközi okmányok és a 11 ázsiai állam alkotmányának e rövid áttekintése után nyilvánvalóvá válik, hogy mindegyik alkotmány biztosítja a kisebbségek jogát vallási kötelezettségeik megtartására anélkül, hogy az államhatalom beleszólna vagy akadályozná ezt. Az egyedüli megszorítások vagy korlátozások a külsô és belsô biztonságra, jogrendre, a nemzet egységére, közegészségére és közerkölcsére vonatkoznak.

Igen sok alkotmány a nyelvi kisebbségek kulturális jogait is biztosítja. Sok esetben a szövetségi államok területén tömbben élô kisebbségek használhatják saját nyelvüket is a hivatalos államnyelv mellett. Ez az intézkedés India, Pakisztán, Kína és Irán alkotmányában világosan kifejezésre jut.

A kisebbségi jogok biztosítása tekintetében Indiának és Szingapúrnak, majd ôket követôen Malaysiának van a legátfogóbb és legalaposabban kidolgozott alkotmánya.

India és Szingapúr rendelkezik legrészletesebben kidolgozott elôírásokkal a kisebbségi jogok végrehajtását illetôen. E két állam ugyanakkor lehetôséget biztosít az alapvetô jogok teljesítésének mélyebb vizsgálatára is, ugyanis Indiában létezik egy olyan, az államelnök által kinevezett különleges tisztségviselô, aki a kisebbségek jogait érintô intézkedéseket hivatott kivizsgálni és jelentést tenni az államfônek bármely kisebbséget érintô kérdésben, míg Szingapúrban egy Elnöki Tanácsnak csaknem vétójoga van a diszkriminatórius törvényalkotások esetében. A parlament csak kétharmados többséggel tudja hatálytalanítani az Elnöki Tanács "vétóját". Az eljárást illetôen egy ilyen szavazat majdnem felér egy alkotmánymódosítással.

Az emberi jogok tiszteletben tartásának további erôsítését illetôen kívánatos lenne a különbözô országok esettanulmányának az elkészítése a hatóságok vagy talán az akadémiai intézmények közremûködésével, az illetô országok alkotmányában kifejezetten meghatározott, valamint a nemzetközi okmányok szakaszaiba is besorolt emberi jogok megvalósítását illetôen.

Két esettanulmány elkészítése egészen könnyen megvalósítható, név szerint India és Szingapúr esetében. Ugyanakkor példaértékûek lehetnének olyan esettanulmányok esetében, ahol az alkotmányos elôírások hasonlók, bár kevésbé széleskörûek, mint például Pakisztánban, Iránban és Malaysiában. E kipróbált metodológia Kínára is alkalmazható lenne, ahol az alkotmányos elôírások bár elég átfogóak, az alkotmány szövegébôl nem derül ki egyértelmûen, hogyan valósították vagy valósítják meg ezeket. Ez a tény kirívó ellentétben áll India és Szingapúr esetével, ahol a végrehajtás kérdésére vonatkozó alkotmányos szabályok világosak.

A korábban említett kisebbségi jogokra vonatkozó jelentéseket Indiában és Szingapúrban az illetô parlament elé terjesztik, ezért érdekes lenne ezekkel a parlamenti vitára korlátozódó jelentésekkel, illetve esettanulmányokkal is rendelkezni.

Dokumentációt lehetne ugyancsak gyûjteni az emberi jogok kérdésében hozott bírósági ítéletekrôl. Indiában például széles körû pereskedésekre került sor a kisebbségi jogokat illetôen. A Legfelsôbb Bíróság, illetve a különbözô felsôfokú bíróságok ítéletgyûjteményeit a kisebbségi jogok szabadlapos kompendiumaként adhatnák ki.

Effajta elôzetes empirikus vizsgálat nélkül nehéz ajánlatokat tenni arra, hogyan erôsíthetôk a kisebbségi jogok további életbe lépô okmányok révén. Egy dolog azonban egyértelmû: az ázsiai alkotmányok e kérdést illetôen több vonatkozásban meghaladják a kérdés nemzetközi okmányainak minimális megfogalmazását. Az ázsiai országokban az emberi jogok érvényesítésének jelenlegi tapasztalatát, amely messze túlszárnyalja a létezô nemzetközi normákat, be lehetne építeni a nemzetközi okmányokba, legyenek azok regionálisak vagy egyetemesek, mintegy bátorításként a fejlôdésükben lényegesen lemaradó ázsiai országok számára. Az UNESCO Közgyûléséhez intézett lehetséges ajánlás az lehetne, hogy a tagállamok évente vagy kétévente jelentéseket készítsenek az alkotmányukba foglalt kisebbségi jogok végrehajtásáról. E jelentések szintézise bemutatható lenne minden nagygyûlésen, mint a kisebbségi jogok világszemléje vagy világjelentése. Kellô mennyiségû információ birtokában pedig olyan egyezmény fogalmazható meg, amely meghaladná a mindeddig megfogalmazott nemzetközi okmányok meglehetôsen korlátozott hatályát, és ami még inkább összhangban lenne a régió egyes országainak alkotmányba foglalt legfejlettebb gyakorlatával.

Irodalom

Blanstein, Albert P. és Flanz, Gisbert H. (szerkesztôk): A világ országainak alkotmányai. Oceana Publications, Inc. New York.

Brownlie, Ian (szerk.): Emberjogi alapdokumentumok. Claredon Press, Oxford 1981. 2. kiadás.

Peasless, Amos J. (szerk.): Nemzetek alkotmányai. Martinus Nijkoff, Hága 1966. 2. kötet, 3. jav. kiadás.

Megjegyzés:

A dolgozat nemzetközi okmányokra vonatkozó idézetei a Brownlie-, India, Malaysia és Szingapúr alkotmányának egy része a Peasless-, a fennmaradó idézetek pedig a Balnstein és Flanz-féle gyûjtemény szövegeibôl származnak.

Angolból fordította: Walter Klára