Tánczos Vilmos
Kettôs hatalmi szerkezet a Székelyföldön
A hatalmi szféra uralása minden társadalom központi kérdése, hiszen társadalmi stabilitás csak rendezett hatalmi viszonyok között képzelhetô el. Egy-egy történelmi fordulat mindig maga után vonja a hatalmi viszonyok átrendezôdését, és ebben az újraelosztásban az etnikai hovatartozás szempontja sohasem mellékes.
Alább az 1989 utáni székelyföldi hatalmi szerkezetrôl teszünk megállapításokat, különös figyelmet fordítva az etnikai szempontra. Alapkérdésünk az, hogy egy döntôen magyar többségû területen a politika, az adminisztráció, a kultúra, a nemzeti identitás szférájában hogyan jön létre az az erôegyensúly, amely minden mûködô társadalom alapfeltétele. Az utóbbi nyolc év politikai tapasztalatai alapján nyilvánvaló ugyanis, hogy a székelyföldi helyi magyar érdekek természetes artikulálódásai egy nacionalista román nemzetállam központosító törekvéseivel ütköznek, és ez a konfliktushelyzet állandó feszültségforrást jelent ebben a régióban.
A problematikus helyzetek akkor következnek be, amikor egyik vagy másik fél a már kialakult – amúgy meglehetôsen labilis – egyensúlyi helyzet megváltoztatásával próbálkozik. A viszonylagos egyensúly felborításának kísérleteit rendszerint a tágabb politikai erôtér átrendezôdése váltja ki. Érdekes, hogy a két "frontvonal" közötti "senkiföldjén" mindig akadnak olyan szimbolikus objektumok, melyeket – az ellenfél válaszlépésétôl tartva – egyik fél sem foglal el, holott ezt módjában állna megkísérelni. Jó példa erre a csíkszentmártoni félkész emlékmû esete, mely a román katonai hôsiesség szimbóluma akart lenni egy színmagyar nagyközségben, de amelyet a Ceausescu-korszak elvtársainak nem volt idejük elkészíteni, és amelyet 1989 óta voltaképpen se eltávolítani, se befejezni nem lehet. Hasonló helyzet állt elô az 1989-es események után sebtében elkészült kétnyelvû vasúti állomásfeliratok körül is: Gyergyószentmiklós kétnyelvû állomástábláját – ez az egyetlen ilyen felirat az országban – a hatalom a helyi magyar munkásságtól való félelmében azóta se merte eltávolítani, ugyanakkor Csíkcsicsó hasonló feliratát az illetékesek nem merték feltenni. A Nyárád- és Küküllômente hiányzó helységnévtáblái egy idôben, úgy 1993–1994 táján, ugyancsak arra figyelmeztették az autóst, hogy a két frontvonal közötti "senkiföldjén" jár: amikor a hatalom egynyelvûekkel helyettesítette az 1989 után elhelyezett kétnyelvû feliratokat, ezeket a táblákat a megsértett helyi magyar lakosság sok helyütt megsemmisítette. A székelyudvarhelyi lepecsételt csereháti épület ugyancsak az önkormányzatiság és a centralista nacionalizmus között folyó hatalmi harc politikai szimbólumává vált.
A két hatalmi szféra interferenciái, a hatalmi dominancia kérdései izgalmasak, vizsgálatuk fontos, mert bármely elfoglalt hadállás legitim voltának megkérdôjelezése robbanásveszéllyel vagy legalábbis politikai konfliktushelyzettel fenyeget. (Egyetlen példa: az 1990 júniusában lezajlott bukaresti "bányászjárás" napjaiban a csíkszeredai tömeg egy lecserélt kétnyelvû tábla miatt valóságos ostrom alá vette a rendôrség helyi épületét. Van ugyan olyan vélemény is, mely szerint ezt az ostromot a rendôrség provokálta ki, hogy székelyföldi "hadállásait" megerôsíthesse, de tény, hogy egy ilyen provokációt is csak meglévô feszültségre lehet alapozni.)
A viszonylagos egyensúlyi helyzet megváltoztatását sohasem a számbeli kisebbségben lévô székelyföldi románság kezdeményezi: a próbálkozások mindig központi intézmények részérôl történnek, melyek a székelyföldi románságot csak elôretolt helyôrségként kezelik. (Lásd az 1991-es prefektuscseréket, a Hargita–Kovászna Jelentést, a székelyföldi ortodox püspökség létrehozását, a tanügyben tapasztalható románosítási törekvéseket stb.)
A történeti-politikai-etnológiai szakirodalomban sokat lehet olvasni arról, hogy a román társadalom egészének nincsenek civil társadalmi hagyományai. A megállapítás különösképpen érvényes lehet a kolonizációs céllal telepített, ám 1989 után hirtelen kisebbségbe került, helyi hagyományokkal nem rendelkezô, társadalmilag sem homogén székelyföldi román etnikumra. Az 1989 óta eltelt nyolc évben a székelyföldi románság semmi jelét nem adta annak, hogy a magyarsággal való együttélés kérdéseiben valamiféle autonóm álláspontot akarna kialakítani. Ehelyett minden problematikus helyzetben eljátssza a rá valahonnan felülrôl kiosztott szerepet: miközben gyakorlatilag elveszítette korábbi hegemóniáját, megôrizte a kommunista idôk beidegzôdéseit, s ma valahonnan felülrôl várja a kialakult "méltánytalannak" ítélt helyzet orvoslását. Nyilvánvalóvá vált, hogy a székelyföldi románság önerejébôl nem tudja kialakítani saját helyi civil társadalmi szervezeteit, s nem tudja megtalálni azokat az adekvát közösségi magatartási formákat sem, melyek az új viszonyok között kollektív beilleszkedést tennének lehetôvé egy magyar többségû társadalomba. A székelyföldi románság kollektív viszonyulásait nem helyi szinten irányítják, így esetükben voltaképpen csak az egyéni alkalmazkodás társadalom-lélektanáról beszélhetünk.
Az 1990-es esztendô a székelyföldi románok számára egyértelmûen regressziót jelentett: a diktatúra idején létrehozott s formálisan is kiteljesített román világ (román vezetôk, román hivatalos érintkezés, egynyelvû feliratok, dominánsan román jellegû rendezvények, Bukarestbôl történô irányítás stb.) egyik napról a másikra megszûnt, s vele együtt eltûntek azok a biztonságot nyújtó életkeretek is, melyek a Székelyföldre áramló románság mindennapi életét problémamentessé tették. Ezt a talajvesztést jelzi az is, hogy a székely kisvárosokban kezdetben valamelyest csökkent a románok száma, holott szó sem volt a nacionalista román sajtó által terjesztett románüldözésrôl. Annyi történt csupán, hogy a Kárpátokon túlról telepített, Erdélyrôl jóformán semmit sem tudó gyökértelen románságnak hirtelen szembesülnie kellett azzal, hogy a mesterséges élettér, amelyben addig otthonosan mozgott, hirtelen semmivé lett, hogy emellett egy másik világ konstituálódott, mely – valamiféle ismeretlen, de autentikusabb hagyományból építkezve – a társadalmi nyilvánosság tényleges és szimbolikus uralmára tör. A számbelileg is megfogyatkozott románság kénytelen-kelletlen feladta korábbi hatalmi pozícióinak jelentôs részét, s ezzel egyidejûleg lemondott arról is, hogy irányító-vezetô szerepét a társadalmi lét minden területén érvényesítse. Azok az intézmények azonban, ahová visszavonult, hangsúlyozottan román jellegûekké váltak. (Volt olyan román iskolaigazgató Csíkszeredában, aki az összes magyar alkalmazottját elbocsátotta, kijelentve, hogy még azt a kilincset is lecseréli, melyet egy magyar takarítónô megfogott.) Ily módon egyfajta "öngettósodás" következett be, s ezáltal a két "világ", a román és magyar hatalmi szféra, nyilvánosan és látványosan kettészakadt. A társadalmi élet bizonyos területei kifejezetten román jellegûekké váltak (rendôrség, csendôrség, katonaság, román oktatási intézmények, ortodox egyház, román politikai pártok stb.), míg másoknak magyar jellege hangsúlyozódott: egyes vállalatok élérôl eltávoztak a román vezetôk, az államapparátus hivatalnoki rétege jelentôs mértékben kicserélôdött, az oktatási intézmények szétváltak, magyar érdekvédelmi szervezetek alakultak stb. Voltaképpen az történt tehát, hogy a kommunista diktatúra központosított hatalmi struktúráját – melyet a Ceausescu-korszak utolsó évtizedében kifejezetten román vezetés irányított – kettôs hatalmi struktúra váltotta fel. Nyilvánvalóvá lett, hogy egy demokratikus struktúrában a Székelyföld társadalmi-politikai életének bizonyos részét a román, más részét a magyar etnikum dominálja. A megyei tanácsok vagy a helyi önkormányzati szervek összetétele nagyjából tükrözi a helyi etnikai viszonyokat, tehát jobbára magyar jellegûek, de például a közlekedésrendészeten vagy az útlevélosztályon alig találunk magyar alkalmazottat.
Külön ki kell emelnünk, hogy nemcsak a tényleges hatalmi pozíciók változtak meg, hanem sor került bizonyos szimbolikus szférák újraelosztására is: az utcák, terek új neveket kaptak, egyes közfeliratok kétnyelvûekké váltak, a magyarok által szervezett ünnepi tömegrendezvényeken elôkerültek a magyar nemzeti jelképek, ami ugyancsak sokkolólag hatott a frissen betelepült románságra.
A továbbiakban megkíséreljük konkrétan felvázolni a székelyföldi kettôs hatalmi szerkezet legfontosabb tényezôit, kitérve azokra az aktuális konfliktusokra, melyek ma a rendszer egyensúlyát veszélyeztetik.
I. Közigazgatás
A. A Ciorbea-kabinet sürgôsségi kormányhatározat formájában 1997 májusában életbe léptette a helyi közigazgatási törvény több elôírására, így a kisebbségi nyelveknek a helyi közigazgatásban való használatára vonatkozó új szabályozást (22/1997), amely több mint 100 cikkelyt módosít az 69/1991-es törvényen, úgy, hogy a romániai magyarság számos igényét is teljesíti.
A tervezetet eredetileg törvényjavaslat formájában készítette el a kormány, de az egyik pontjával kapcsolatos vitára való tekintettel a javaslatot késôbb visszavonta és annak elôírásait a parlament által utólag jóváhagyandó kormányhatározat formájában léptette életbe. A kormányrendelet a Hivatalos Közlöny (Monitorul Oficial) május 29-i számában megjelent, és ezzel hatályba is lépett.
Az 1997. május 23-án tartott kormányülésen elfogadott sürgôsségi kormányhatározat – konkrét gyakorlati jelentôségén túl – voltaképpen politikai gesztus volt az új román kormánytól demokratikus intézkedéseket váró nemzetközi közvélemény és nem utolsósorban a kormányban szerepet vállaló RMDSZ felé. A sürgôsségi kormányrendelet azonban nem nélkülözi a politikai kockázatot sem: az ellenzék azzal vádolja a kormányt, hogy a képviselôház és a szenátus jóváhagyását nélkülözô törvények életbeléptetésével (hasonló sürgôsségi rendelettel módosították az oktatási törvényt is) antidemokratikus intézkedéseket tesz.
Ami a kormányrendelet tartalmi részét illeti, a Székelyföldet illetôen az új szabályozás két vonatkozása különösen fontos: életbevágóak a közigazgatás általános szerkezetére vonatkozó rendelkezések és az adminisztráció nyelvére, pontosabban a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó paragrafusok. A továbbiakban nézzük tehát ezt a két szempontot.
Az új törvény talán legvitatottabb sarkalatos pontja, hogy a közigazgatás középsô (megyei) és alsó (községi, városi) szintjein megtartja a politikai adminisztráció kettôs szerkezetét, pontosabban a megyei prefektúra és a megyei tanács intézményeit, amelyek mindenikének egy-egy sor hivatal, intézmény stb. rendelôdik alá.
Meg kell jegyeznünk, hogy itt voltaképpen két különbözô európai hagyománynak megfelelô két különbözô adminisztratív szerkezetrôl van szó, amelyek együttes jelenléte bénítólag hat a társadalom mûködésére: a centralista nemzetállamok mindig szívesen építettek a központi irányítású, azaz a kormánynak és a minisztériumoknak alárendelt megyerendszerre, és különleges hatalommal ruházták fel a kormány által kinevezett prefektus (más terminusokkal: fôispán, megyefônök) személyét, ezzel szemben a polgári demokráciák a társadalom helyben demokratikusan választott vezetôszerveit (az önkormányzatokat, a községi vagy városi tanácsokat) látták el nagyobb hatalommal. Annak fejtegetése, hogy a román állam miért nem akar, illetve nem tud lemondani e struktúrák egyikérôl, túlhaladná a jelen tanulmány kereteit.
A kettôs adminisztratív struktúra fenntartása mellett a törvény pontosítani igyekszik az intézmények döntéshozatali területeit, de ez nem mindig sikerül. A törvény megjelenése után a politikai szakértôk és a sajtó egy része úgy vélekedett, hogy a rendelet korlátozza a prefektúrák kompetenciáit, mások viszont az új törvény végzetes hibájának tartották azt, hogy az új törvény közigazgatásilag tovább növelte a feszültséget a prefektúrák és a választott közigazgatási szervek között, azaz továbbra is szentesítette a kétfejû közigazgatás struktúráit. A kettôs hatalmi szerkezetet megerôsítô jellege, valamint a tisztázatlan intézményi hatáskörök miatt a kormányrendelet a román társadalom részérôl ellentmondásos fogadtatásban részesült. A kettôs hatalmi szerkezet további fenntartása azt bizonyítja, hogy a helyi autonómiák kérdésében Romániában továbbra sem mûködik az a liberális doktrína, mely szerint "ha a magyarság elmegy szavazni, máris megvalósul az autonómia". Mivel a szerkezet jelentôs mértékben továbbra is felülrôl irányított, gyakran a tényleges döntéseket továbbra sem az önkormányzatok, hanem a bukaresti központ román vezetôi hozzák. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy az új szabályozás által jelentôs elmozdulás történt a valóban demokratikus adminisztratív struktúrák irányába.
B. A helyhatósági törvényrendelet nemzeti kisebbségek jogaival, nyelvhasználatával kapcsolatos változtatásait a magyar politikusok, politikai szakértôk és újságírók általában úgy értékelik, hogy a kormány e tekintetben végsô soron nem tett mást, mint beemelte a törvénybe azoknak a nemzetközi dokumentumoknak a rendelkezéseit, amelyeket Románia már korábban aláírt. A törvény ilyen jellegû módosításait a román közvélemény passzívan, mondhatni közömbösen fogadta, a szélsôséges politikai erôk viszont, kihasználva a benne rejlô lehetôséget, a törvénymódosítás megjelenése nyomán fokozott magyarellenes kampányba kezdtek.
Az új törvény értelmében a helyi közigazgatásban, ott, ahol egy adott kisebbség aránya eléri a 20%-ot, az illetô kisebbség tagjai anyanyelvüket is használhatják a közhivatalokkal, például a tanácsokkal való érintkezésben (58. cikkely 2. és 4. bekezdés). Ezekben a helységekben a helyi közhatóságoknak biztosítaniuk kell a kisebbségek nyelvén történô feliratozást is a helységnévtáblák, közintézmények és kiszolgáló egységek vonatkozásában. A 20. cikkely 2. bekezdését kiegészítô pont (m1) rendelkezése szerint a megyei tanácsok hatáskörébôl a helyi tanácsok hatáskörébe kerül az utcák és terek, valamint a helyi érdekû létesítmények névadása, illetve ezek elnevezéseinek megváltoztatása.
A törvény arról is rendelkezik, hogy a tanácsülések napirendjét, valamint a tanácsi határozatokat, azokban a közigazgatási-területi egységekben, ahol valamelyik nemzeti kisebbséghez tartozók száma meghaladja a lakosság 20%-át, kérésre a kisebbség nyelvén is közzéteszik (23. cikkely 6. bekezdés, illetve 29. cikkely 4. bekezdés). Ott, ahol a tanácstagoknak legalább egyharmada a kisebbséghez tartozik, a tanácsüléseken a kisebbség nyelvét is lehet használni. Ezekben az esetekben a polgármesteri hivatalnak biztosítania kell a hiteles tolmács jelenlétét (25. cikkely 2. bekezdés). Az ülések dokumentumait román nyelven állítják ki. (A fenti rendelkezések véget vetnek annak a furcsa helyzetnek, hogy a székelyföldi színmagyar falvak tanácsülésein is elvben csak románul lehetett beszélni.) Egy további elôírás szerint (55. cikkely és 3/1-es kiegészítô bekezdése) ott, ahol a lakosság legalább 20 százaléka kisebbségi, azokban a hivatalokban, amelyek írásban vagy szóban a lakossággal tartják a kapcsolatot, megfelelô számú, a kisebbség anyanyelvét is ismerô személyt alkalmaznak.
A törvény kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó kitételei tehát kétségkívül kedvezôek a romániai magyarság számára. Az alkalmazás terén azonban rögtön a törvénymódosítás megjelenése után a legkülönfélébb problémák adódtak. Ezek egy része a Székelyföldön átmeneti, ideiglenes jellegûnek minôsült. (Például nem volt költségvetési keret tolmácsra, kétnyelvû feliratok elkészíttetésére; így tolmács hiányában a 80–90%-os magyar többségû székelyföldi tanácsokban továbbra is románul beszéltek.) Akadnak azonban olyan nehézségek is, melyeket a törvényes szabályozások ellenére a közeljövôben sem lehet majd egykönnyen megoldani. Ez utóbbiak közé sorolandók az erdélyi román társadalomban általános nacionalizmusból adódó problémák. A magyarellenesség annyira mélyen gyökerezik az erdélyi román közgondolkodásban, hogy a románság sok helyen ingerült ellenállással fogadja a kétnyelvû feliratokra vonatkozó törvényes elôírásokat. Így a jelentôsebb arányban románok által lakott településeken vagy olyan magyar többségû közigazgatási egységekben, melyek román környezetben vannak, a törvény betûjének egyszerûen nem lehetett érvényt szerezni. Erdély különbözô részein, így a Székelyföld peremvidékén is, újra "táblaháborúk" keletkeztek: a magyar polgármesterek vagy magyar többségû tanácsok elhelyezték a kétnyelvû feliratokat, "ismeretlen" tettesek azonban lerombolták vagy piros-sárga-kék festékkel mázolták be azokat.
Úgy tûnik, a kétnyelvû feliratokat még a két székely megye román többségû településein sem lehet elhelyezni. A 28%-ban magyar lakosságú Maroshévíz román többségû helyi tanácsa például még az egynyelvû "Topliøa" feliratot sem tartja megfelelônek, ragaszkodik az 1990-ben elhelyezett "Topliøa Românã" felirathoz, ami egy hivatalosan nem létezô település neve.
Nyilvánvalóan szimbolikus értékû jelenségrôl van szó: a kétnyelvû feliratok a magyar jelenlét, illetve a hatalmi tér magyarok által (is) történô uralásának szimbóluma, amit a román nacionalista körök nem bírnak elfogadni. A jelenség azonban nem magyarázható meg "bizonyos" román szélsôséges körök "európaiatlan" magatartásával: a magyarellenesség mentális szinten annyira mélyen gyökerezik a román társadalomban, hogy a kisebbségi sérelmek jogi úton történô orvosolhatóságában reménykedni illúzió.
A helyhatósági törvény természetesen nem teszi kötelezôvé a kétnyelvû feliratozást a rendôrség, csendôrség, katonaság és a vasút számára. Ezek az intézmények mint a homogén román nemzetállam képviselôi jelennek meg a Székelyföldön, és bizonyos helyzetekben etnikai feszültségeket keltenek. 1990-ben helyi lakossági követelés nyomán Székelyföld-szerte kétnyelvû feliratok jelentek meg a rendôrségi épületeken, ezek azonban – bizonyára egy belsô utasítás nyomán – egy idô után egyszerre eltûntek. Ez a konfliktushelyzet gyakran a helyi önkormányzati szervek és a központi vezetés összeütközéseként jelenítôdik meg. 1997 áprilisában például a Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda közötti vasútvonal forgalomba helyezésének 100. évfordulóján a polgármesteri hivatal kétnyelvû emléktáblát helyeztetett el a csíkszeredai állomáson. Ellenben az elôzetes ígéretek ellenére az ünnepség alkalmával nem került kétnyelvû helységnévtábla a csíkszeredai állomás épületére. A polgármesteri hivatal a tanács ilyen értelmû döntésére hivatkozva írásos megkeresést intézett a Brassó központtal mûködô területi vasútigazgatósághoz, amelynek lényege az volt, hogy engedélyezzék a feliratot. Az elutasító válasz így hangzott: "A kialakuló helyzet zavart keltene mind az utazók, mind az áruszállítás számára. A világ egyetlen országában sincs két elnevezése a vasútállomásoknak. Románia részt vesz valamennyi nemzetközi vasúti szervezetben, az állomások elnevezése továbbítva van ezeknek, s a kettôs elnevezés zavart keltene." (Hargita Népe 1997. jún. 13. 1.) Késôbb a helyhatósági törvényt módosító új kormányrendeletre való hivatkozással Kolumbán Gábor Hargita megyei tanácselnök átiratot intézett a Román Vasúti Társaság Elnökségéhez, amelyben kérte, hogy helyezzék el a magyar helységnévtáblákat a Hargita megyei vasútállomásokon. A Virgil Leancu elnök aláírásával érkezett válasz elutasító volt: a Vasúti Társaság egyedáruság, amely nem köteles alkalmazni egy, a közigazgatásra és a közintézményekre vonatkozó határozatot – hangzott az indoklás. (Hargita Népe 1997. júl. 25. 1.)
C. Az új helyhatósági törvény hiányosságai a költségvetés terén is megmutatkoznak. A vagyonmegosztásra vonatkozó törvény ("legea patrimoniului") módosítása nem történt meg, a helyi önkormányzatok vagyoni helyzete továbbra is tisztázatlan. A helyi költségvetések alakulásában továbbra is az játszik döntô szerepet, hogy mekkora lesz az az összeg, amit a központi állami költségvetésbôl felülrôl leosztanak a megyei és helyi tanácsoknak.
A költségvetés-tervezet helyi lebontása rendszerint nagy vitákat kavar. A kérdésnek mindenekelôtt természetesen gazdasági jelentôsége van, de nem mellékesek a politikai, sôt etnikai vonatkozások sem. A gyakorlatilag színmagyar Székelyudvarhely és környéke az 1968-ban történt közigazgatási átszervezés (ún. "megyésítés") óta folyamatosan diszkriminálva érzi magát és a Csíktól való elszakadást tervezi. A Hargita megyei tanácsban folyó vitán egyik gyergyói képviselô azt kifogásolta, hogy húszezer lakossal rendelkezô három székely nagyközség (Gyergyóditró, Gyergyóremete, Gyergyószárhegy) csak mintegy 500 millió lejjel részesül a költségvetésbôl, míg a szomszédos Bélbor (teljesen román falu, mintegy kétezer lakossal) egymaga 330 millió lejt és az ugyancsak jelentôs román lakossággal rendelkezô Gyergyótölgyes 3,5 milliárdot kap. (Hargita Népe 1997. máj. 29. 1.) Tény, hogy a Székelyföldön a költségvetés lebontásakor az etnikai viszonyokat is évtizedek óta figyelembe veszik: a megyei intézmények magyar vezetôsége a látszatát is igyekszik elkerülni annak, hogy a román többségû közigazgatási egységek, a román jellegû kulturális, oktatási intézmények stb. hátrányos megkülönböztetést szenvednének, ezért a székelyföldi románság tényleges arányszámánál jóval nagyobb arányban részesül a közpénzekbôl. A román tannyelvû székelyföldi iskolák anyagi felszereltsége például messze meghaladja a magyar iskolákét.
D. Romániában az 1989-es fordulat után rövid idôn belül megalakult az Önkényesen Megszüntetett Megyék Ligája nevû szervezet, mely a két világháború között létezett 59 megye visszaállítását tûzte ki célul. Az országos választásokat megelôzôen ezzel a testülettel szövetséget kötött a Demokrata Konvenció, amely felvállalta, hogy egy hónapon belül leteszi a törvényhozás asztalára az ország új közigazgatási felosztásának törvénytervezetét. (A törvénytervezetet 1992-ben néhány szenátor és képviselô – köztük Ion Raøiu, Vasile Vãcaru, Valentin Gabrielescu – állította össze, amelyet akkor a parlament nem vitatott meg.) Az adminisztratív szerkezet átalakítását sürgetô liga legújabb találkozóin már tolódott a parlamenti vita idôpontja: a kormányon lévô Demokratikus Konvenció elôbb azt ígérte, hogy a parlamenti vakáció elôtt mindenképpen meglesz a tervezet, az ügy azonban késôbb elcsendesedett. Idôközben olyan hírek is szárnyra kaptak, hogy a kormány elé az a tervezet kerül, amelyet a bukaresti prefektus vezetésével dolgoztak ki, s amely visszaállítana 18 régi megyét és önállósítana 1700 települést.
A Székelyföld a maga során ugyancsak érdekelt az új területi-adminisztratív felosztás kérdésében, hiszen az 1968-as "megyésítés" során kialakult jelenlegi adminisztratív szerkezet sok tekintetben nem felel meg a régió egyes vidékei érdekeinek. Az esetleges átszervezésre való felkészülést az is indokolttá teszi, hogy a régió egyes részei idôben konszenzusos megállapodásra juthassanak egymás között, hogy egységesen képviselhessék a székelység érdekeit az átalakítás körül várható vitákban, és így megakadályozhassák azt, hogy a szomszédos román többségû területek bizonyos kisrégiókat "elhódítsanak" a Székelyföldbôl.
A problematikát mindenekelôtt a régi Udvarhely megye visszaállításának gondolata teszi aktuálissá. 1997. május 13-án hivatalosan is megalakult a fent említett országos liga udvarhelyi fiókja. A civil szervezôdés alapvetô célkitûzése a felszámolt Udvarhely megye adminisztratív területi visszaállítása. A kivitelezés azonban rengeteg konfliktus lehetôségét rejti magában. Akik az átszervezés mellett kardoskodnak, a következô indokokkal szoktak elôrukkolni: 1. Minél több magyar többségû megye létezik Romániában, annál erôsebb lehet a magyarság; ez nemzetközi tekintetben is sokat nyom a latban. 2. A régi Udvarhely megye visszaállítása fôleg gazdasági és szociális szempontból lenne elônyös, hiszen ha Székelyudvarhely megyeszékhely lenne, a város és környéke sokkal dinamikusabban fejlôdhetne. Például az állami költségvetésbôl több jutna az infrastruktúra fejlesztésére, hiszen a jelenlegi megyeközpont (Csíkszereda) elhanyagolja Udvarhelyszék fejlesztését. 3. Egy esetleges átszervezés során Udvarhely vidékérôl leszakíthatnak bizonyos területeket, hogy azokat a szomszédos román többségû területekhez, mindenekelôtt a Segesvár központú Nagyküküllô megyéhez csatolják. Segesvár mellett még más román többségû városok is igényt tartanak a új megyeközponti elôléptetésre (Medgyes, Dicsôszentmárton), s nekik is terület kell. Ezért a március 3-iki székelyudvarhelyi RMDSZ-választmányi ülésen jelenlévôk egyöntetû véleménye az volt, hogy vissza kell állítani a régi Udvarhelyszéket, különben szétszedik területét a környéken alakuló megyék.
Az "újramegyésítés" elleni érvek legalább ennyire meggondolkodtatóak: 1. Egy új megye kialakulása esetén a körzet militarizálására lehet számítani. (Egyesek szerint ettôl nem kell tartani, mert a militarizálást az újramegyésítés nélkül is el lehet végezni. Ennek példája, hogy az elmúlt négy-öt évben egész kaszárnyasor épült Székelyudvarhely peremén, holott nem volt megyeszékhely a város. 2. Az új megye székhelyén erôszakos elrománosítás fog történni. A megyésítés ugyanis új kormányhivatalok létesítésével, nagyobb létszámú rendôrség, csendôrség, katonai helyôrség, tûzoltóság betelepítésével jár. A mindenkori román kormány képviseletében meg fog jelenni Udvarhelyszéken a prefektus, aki a régió tényleges érdekei ellen fog tevékenykedni. (Az ellentábor szerint erre már nincs esély, a történelem túlhaladta ezt a politikát.) 3. A magyar többségû megyéket nem tanácsos tovább darabolni, mert vegyes lakosságú megyéket hozhat létre az örökösen gyanakvó hatalom.
A területi átszervezés kérdése tehát egyelôre holtponton van, de benne egy újabb konfliktus lehetôsége körvonalazódik. A területi adminisztratív átszervezés minden bizonnyal erôsen megbolygatná a jelenlegi, többé-kevésbé konszolidálódott székelyföldi hatalmi viszonyokat, a dualisztikus szerkezetben újabb elmozdulásokra kellene számítani. Mint látjuk, akik pro és kontra érveket fejtenek ki, kizárólag a hatalmi struktúra majdani átszervezôdésének szempontja felôl közelítik meg ezt a – voltaképpen adminisztratív jellegû – kérdést.
II. Az állam erôszakszervei
A. Magyar oldalon vannak, akik a csendôrség, rendôrség és katonaság székelyföldi jelenlétét egyértelmûen a térség militarizálásaként fogják fel, mindenekelôtt a román nemzetállam intézményeinek jelenlétét látják ezekben a testületekben, és az állam részérôl minden olyan lépést, amely e testületek megerôsítésére irányul, magyarellenes lépésként értékelnek. (Kifejezetten ilyen álláspontra helyezkednek például az RMDSZ Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevû platformjának politikusai.) Mások hajlandók elismerni e testületek székelyföldi jelenlétének gyakorlati funkcióit, és értékelik az új román kormánynak azokat a törekvéseit, amelyek azt célozzák, hogy e testületek ne idegen testként legyenek jelen a Székelyföld társadalmi valóságában, hanem szerves kapcsolatokat alakítsanak ki az itteni magyar lakossággal.
Mindkét álláspontot alá lehet támasztani:
Egyfelôl nyilvánvaló, hogy az 1989-es fordulat után számtalan megnyilvánulás, a helyi lakossággal és demokratikus struktúrákkal szembeni barátságtalan gesztus jelezte, hogy ezek a testületek mindenekelôtt mint az állam erôszakszervei vannak jelen a térségben. A Ceausescu-korszakban általánosan elterjedt jelenség volt a rendôrség lakossággal szembeni brutális viselkedése. Az ilyen jellegû rendôri túlkapások 1989 után elszigeteltekké váltak ugyan, de nem szûntek meg teljesen. A megyei rendôrség illetékesei az 1996-os esztendôben 106 rendôrtiszt és altiszt ellen indítottak eljárást, amiért azok szabálysértést és kihágást követtek el. Az 1990-es és 1991-es évben több alkalommal is megtörtént, hogy katonai alakulatok cirkáló helikopterekkel és az utcákon folyamatosan zajt keltô jármûvekkel rendszeresen megzavarták a székelyföldi városok vallásos rendezvényeit, ami visszatetszést váltott ki a helyi lakosságból.
A rendôrséggel, csendôrséggel szembeni fenntartások magyarázzák azt a jelenséget, hogy magyar nemzetiségûek ma sem jelentkeznek ezekbe a testületekbe, hiszen a Székelyföldön szégyen rendôrnek, csendôrnek lenni. A Hargita Megyei Tanács egyik idei ülésén a megyei rendôrség fôparancsnoka beszámolt arról, hogy 1995 elôtt Hargita megyei illetôségû magyar személyek nem is jelentkeztek rendôrtiszti vagy altiszti iskolákba, ezért van az, hogy a rendôrség kötelékeinek dolgozók között ma alig van magyar. 1995-ben a 86 magyar jelentkezôbôl 11 személyt, 1996-ban pedig a 28 magyar jelentkezôbôl egyetlen személyt vettek fel. (Udvarhelyi Híradó 1994. márc. 4. 3.)
2. Másfelôl vitathatatlan az is, hogy az új román kormány szemmel látható erôfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a csendôrség és a rendôrség jó kapcsolatokat tartson fenn a magyar lakossággal. Ennek egyik jele, hogy a román felsôház védelmi bizottsága elôtt a belügyminiszter elsô helyettese nemrég kijelentette: a jövôben azoknak a rendôröknek, akik Románia olyan vidékein teljesítenek szolgálatot, ahol jelentôs számú kisebbségi lakosság is él, kötelezô módon meg kell tanulniuk az illetô kisebbség nyelvét, ezért a rendôrakadémián – az intézkedésnek megfelelôen – intenzív nyelvkurzusokat szerveznek majd. (Hargita Népe 1997. jún. 13.) A kijelentést tettek is követték: a megyei rendôrparancsnokok a két székely megyében 1997 augusztusa folyamán kéréssel fordultak a prefektúrákhoz a rendôrök számára beindítandó magyar nyelvtanfolyamok ügyében.
A rendôrség és kormány magatartásában mutatkozó, egyértelmûen pozitívan értékelhetô elmozdulások mellett van néhány aggasztó jelenség is. A Székelyföld választott vezetô szervei és polgárai nem tudják, hogyan értékeljék az új kormány kaszárnya- és csendôrlaktanya-telepítésre vonatkozó intézkedéseit. Nem világos, hogy egy országos intézkedési terv részérôl vagy pedig kifejezetten magyarellenes cselekményekrôl (az etnikai arányok megváltoztatása, militarizálás stb.) van-e szó ezekben az esetekben. Meggondolkodtató, hogy az új kormány sem akarja feladni az elôzô kormányok által megkezdett stratégiát.
A székelyföldi közvéleményt kellemetlenül lepte meg az a hír, hogy a Vãcãroiu-kormány 1996/684 számú rendelete értelmében Csíkszeredába csendôrlaktanyát és ehhez tartozó lakóépületeket szándékoznak telepíteni, és hogy erre a célra a kormányhatározat a város határában kisajátított mintegy öthektárnyi területet. A városi tanács és a város lakossága megdöbbenve vette tudomásul a kormányhatározatot, hiszen a kiszemelt terület egy már létezô városrendezési terv szerint lakónegyed építésére volt kiszemelve. A csíki területi RMDSZ választmánya határozatot fogadott el, melynek lényege az volt, hogy az illetékesek tegyenek meg mindent a kormányrendelet visszavonása érdekében. Az augusztus elején Csíkszeredába látogató Gavril Dejeu belügyminiszter a helyi román lapnak úgy nyilatkozott, hogy a minisztériumnak esze ágában sincs lemondani az építkezésrôl, sôt véleménye szerint az ide telepítendô csendôrségnek szánt lakásokat a helyi önkormányzatoknak kell felépíteniük, mivel a minisztériumnak erre nincs pénze s a csendôrök a lakosság érdekében tevékenykednek majd. (Adevãrul Harghitei 1997. aug. 7.) A csendôrlaktanya körüli vitát a Hargita Népe cikkírója így értékeli, illetve helyezi tágabb összefüggésbe: "A tavalyi kormányváltás óta háttérbe szorult a román szélsôséges retorika. Ám a hamu alatt ott lappang a parázs, és hiába hatódunk meg pár vezetô szép szavaitól – a tettek következetesen ugyanazt a célt szolgálják 1918 óta. És nézzük a tényeket: Csíkszereda városa a Vãcãroiu-kormányzat alatt kapott egy ortodox püspökséget. Akkor az RMDSZ ellenzékben volt. Ha a Ciorbea-kabinet négy éve számunkra egy csendôrlaktanyát hoz, úgy, hogy a kormánynak az RMDSZ is tagja, akkor mi lehet a következtetés? A koalíciós kormány jóváhagyásával folyik a Székelyföld militarizálása? Ma még nyitott kérdés, hogy az RMDSZ meg tudja-e ezt a folyamatot állítani." (Hargita Népe 1997. máj. 22.) Az elôzô kormány hasonló tervet készített Sepsiszentgyörgyön is, annyi különbséggel, hogy ott már el is kezdték az építkezést. Az akció heves tiltakozást váltott ki a lakosság és az RMDSZ részérôl (aláírásgyûjtés, tiltakozás az új kormánynál stb.), aminek nyomán az építkezéseket leállították, de arra semmiféle garancia nincs, hogy adott esetben nem fog ismét újraindulni. Gavril Dejeu belügyminiszter 1997 tavaszán ebben az ügyben fogadta az RMDSZ Kovászna megyei szervezetének küldöttségét, akik között ott voltak az új román kormány és parlament magyar tagjai is. A belügyminisztert tájékoztatták arról, hogy egy csendôrlaktanya megépítése feszültségekhez vezethet a Székelyföldön, és az interpelláció nyomán sikerült is elérniük az építkezések leállítását az ügy "tisztázásáig". A látogatás után a sepsiszentgyörgyi RMDSZ közgyûlésén Birtalan Ákos idegenforgalmi miniszter április 28-án úgy nyilatkozott, hogy a városban épülô és Kovászna megye nemzetiségi összetételének megváltoztatását célzó hatalmas csendôrlaktanya, valamint Kézdivásárhelyen és Baróton a magyar gazdák tulajdonából a belügyminisztérium részére még a Vãcãroiu-kormány idején átjátszott több mint százhektáros földterület a kormánykoalíció szakítópróbájává kell hogy váljon. (Hargita Népe 1997. máj. 1. 1.)
Lényegét tekintve hasonló jellegû "foglalásra" történt kísérlet Székelyudvarhelyen is, az ún. csereháti ügyben, bár itt nem a szóban forgó testületek voltak az érintettek. A román központosított hatalom 1990 óta a helyi választott intézmények és a helyi lakosság akaratának ellenében, az érvényben lévô törvényeket figyelmen kívül hagyva, értékes ingatlanok sorát szerezte meg a Székelyföldön, és ezeket sorra román érdekeltségû intézmények tulajdonába juttatja. Az ilyen jellegû "foglalások" 1990 óta folyamatosan tartanak – a korábbi ügyek közül az ortodox püspökségnek, a csendôrségnek, román oktatási intézményeknek "juttatott" épületeket és egyéb ingatlanokat, valamint a közterületeken törvénytelenül történô építkezéseket konkrétan nem soroljuk fel –, az 1997-ben éppen aktuális csendôrlaktanya- és kaszárnyaügyek a csereháti konfliktushelyzettel együtt egy folyamatosan érvényesülô román központosító törekvés részei.
Az épület- és területfoglalások mögött meghúzódó magyarellenességet nehéz egyértelmûen bizonyítani, hiszen az ilyen konfliktusoknak mindig van jogi, adminisztratív, gazdasági stb. jellegük is, és szempont kérdése csupán, hogy egy-egy konfliktusnak melyik vonatkozását hangsúlyozzuk. Tény, hogy a román nacionalista pártok és mass media mindig etnikai jellegûnek fogták fel az adódó problémákat, a románok elüldözésérôl, erôszakos asszimilálásáról stb. beszéltek. A magyar helyi lakosság ugyancsak etnikai provokációnak érzi a csendôrségi vagy katonai létesítmények köz- vagy magánterületeken való engedély nélküli felépítését, és hasonló értelemben nyilatkoztak a "radikálisabb" magyar politikai körök is. A "liberálisabb" és "megértôbb" gondolkodású, az etnicitás fogalmától ódzkodó magyar politikai értelmiség inkább a román politikai mentalitás (centralista hagyományok, a tényleges demokratikus intézmények történelmi hiánya) és a helyi hagyományok (székely helyi autonómiák, választott önkormányzati képviselôk autoriter viselkedése stb.) összeütközéseként fogja fel ezeket az újra meg újra létrejövô konfliktushelyzeteket.
Az azonban mindenképpen tagadhatatlan, hogy a felülrôl irányított "foglalások" és "telepítések" etnikai feszültségeket keltenek a Székelyföldön. (Vitathatatlan például, hogy Székelyudvarhelyen az 1997. május végi tömegmegmozdulást vagy a sepsiszentgyörgyi csendôrlaktanya-építés ellen tiltakozó aláírásgyûjtést a konfliktusok etnikai természete eredményezte.) Még a legkevésbé elfogult, a román társadalmi és politikai valóság iránt legnagyobb "megértést" tanúsító politikusok és politikai szakértôk is elismerik, hogy az ilyen jellegû, felülrôl kiprovokált konfliktushelyzetek mögött a székelység "kordában tartása" húzódik meg.
Az ingatlan- és épületfoglalások, az állami erôszakszervek vagy román kulturális intézmények telepítése kapcsán tehát a nyilvánosság elôtt egy ideig "rejtve marad" a konfliktusok etnikai vonatkozása, pontosabban mindenki tud az etnikai jellegrôl, csak bizonyos megfontolások miatt senki sem beszél róla; a csatákat mindkét fél adminisztratív, jogi vagy gazdasági úton, olykor váratlan fait accomplik teremtésével próbálja megnyerni.
A vizsgált kérdésnek érdekes vonatkozása az, hogy az RMDSZ kormányba lépése óta a székelyföldi kettôs hatalmi szerkezetet nem értelmezhetjük egyértelmûen román–magyar szembenállásként. Az olyan helyzetekben, amelyeknek csak kendôzött (de voltaképpen mindenki elôtt teljesen nyilvánvaló) etnikai jellegük van, az adminisztrációba beépült magyar politikusok és közéleti emberek a határhelyzetekben kínos helyzetbe kerülnek: nem állhatnak egyértelmûen a "magyar oldalra", hiszen az ügy adminisztratív, jogi vagy gazdasági mezôben való értelmezése megköveteli tôlük, hogy maguk és hivatalnoki minôségükben "pártatlanul", az állam képviselôiként nyilvánuljanak meg, és tekintsenek el a közvetlen választók vagy az ôket delegáló politikai szervezet akaratától. Sôt továbbmenve: maga az RMDSZ is, azáltal hogy szerepet vállalt a kormányban, önnön szuverenitásának korlátozására, bizonyos kompromisszumokra kényszerült. Ez a – túlzott? – kompromisszumkészség az RMDSZ csúcsvezetôsége részérôl világosan megmutatkozik.
Azt, hogy az ilyen konfliktusos helyzetek az RMDSZ-en belül válságot eredményezhetnek, és hogy bizonyos politikusait meghasonlásra kényszeríthetik, jól példázza a csereháti konfliktus eddigi szakaszainak végkifejlete. Erre vonatkozóan nézzünk néhány tényt: 1. A május végi székelyudvarhelyi tömegmegmozdulás és a görög katolikus apácarend eltávolítása után a Hargita megyei RMDSZ-es prefektus vezetésével bizottság alakult az események kivizsgálására. Ennek tagjai a prefektúra és a belügyminisztérium képviselôi voltak (románok és magyarok vegyesen), akik a kormány számára készített jelentésben foglalták össze vizsgálatuk eredményeit. A magyar prefektus sajnálatát fejezte ki a történtek miatt, "felelôtlen egyének visszatetszô magatartásáról" beszélt, és együttérzését fejezte ki az udvarhelyi események "áldozataival". (Hargita Népe 1997. jún. 4. 1.) 2. Az RMDSZ kormány-tisztségviselôi ugyancsak elhatárolták magukat az udvarhelyi erôszakosnak minôsített cselekményektôl, és siettek emlékeztetni arra, hogy a székelyudvarhelyi polgármestert nem az RMDSZ színeiben, hanem függetlenként választották meg. (Hargita Népe 1997. jún. 3. 1.) 3. Az RMDSZ ügyvezetô elnöksége Kolozsváron vitatta meg a székelyudvarhelyi helyzetet, és szintén elhatárolta magát azoktól, akik a csereháti épülettel kapcsolatos jogvita során az önbíráskodáshoz folyamodtak. "Az ügyvezetô elnökség mint az RMDSZ önkormányzati képviseleteinek és területi szervezeteinek munkáját felügyelô testület megvonja bizalmát és politikai támogatását attól a megyei tanácsostól, aki ilyen eszközökkel élt" – tartalmazza a tanácskozásról kiadott közlemény. (Hargita Népe 1997. júl. 1. 1.) 4. A júliusi kolozsvári SZKT-ülésen a vezetô RMDSZ-politikusok "mérsékeltjei" ugyancsak az udvarhelyiek ellen nyilatkoztak. Tokay György ostoba és lovagiatlan eljárásnak minôsítette a történteket. Kijelentése ("Nem lehet hôs az, aki egy nôre kezet emel") visszatetszést váltott ki, hiszen az épület visszafoglalása során az udvarhelyiek nem alkalmaztak erôszakot. (Hargita Népe 1997. júl. 15. 5.)
A politikai konjunktúra által megkövetelt – illetve a "neptunosok" és a velük egyívásúak részérôl meggyôzôdésbôl fakadó – kompromisszum a szervezet belsô válságának elmélyüléséhez vezet. Az RMDSZ tagságának jelentôs része ugyanis, mindenekelôtt az érintett Székelyudvarhely lakossága, szemmel láthatóan nem osztja egyöntetûen a vezetô RMDSZ-politikusok véleményét. Az ügyvezetô elnökség közleménye után a székelyudvarhelyi fiatalokat tömörítô RMDSZ-szervezet (Udvarhelyi Fiatal Fórum) bejelentette, hogy testületileg kilép a szervezetbôl. A csíkszeredai városi RMDSZ-szervezet ugyancsak szolidaritást vállalt a székelyudvarhelyi tömegmegmozdulás vezetôivel. A szervezet vezetôje, a volt megyei tanácselnök, a kolozsvári júliusi SZKT-ülésen azt rótta fel az RMDSZ csúcsvezetésének, hogy a több éve tartó hercehurca során soha nem tiltakozott a görög katolikus apácarend Székelyudvarhelyre történô betelepítése ellen. A székelyudvarhelyi református lelkipásztor 294 aláírással támogatott nyílt levelet juttatott el a sajtóhoz és az RMDSZ vezetôségéhez, amelyben a választópolgárok érdekképviseletének folyamatos elmulasztására figyelmeztette az országos vezetôséget, aminek nyomán a székelyudvarhelyi elmérgesedett helyzet kialakulhatott. A nyílt levél második fele úgy értékeli az RMDSZ vezetôinek magatartását, hogy a pillanatnyi politikai érdekek miatt feláldozták a választópolgárok érdekeit egy etnikai konfliktusban és elhatárolták magukat a magyarság hiteles képviselôitôl. (Hargita Népe 1997. júl. 2. 3.) Hasonló értelemben nyilatkozott a székelyudvarhelyi tömegmegmozdulás egyik szakszervezeti vezetôje, aki egyben RMDSZ-es megyei önkormányzati képviselô is és a megyei tanács emberi jogi szakbizottságának elnöke: "A közleménnyel nem tôlem határolta el magát az RMDSZ vezetôsége, hanem Székelyudvarhely polgáraitól." (Uo.)
III. Oktatás, kultúra, egyház
Az oktatás, a mûvelôdési élet és az egyház intézményeinek szimbolikus jelentôségük is van a hatalmi szerkezet tagolódásában, szervezôdésük ugyanis leképezi a térségben uralkodó hatalmi viszonyokat. A helyi társadalom természetes kulturális és vallási igényeinek megjelenítôdése mellett számolni kell az intézmények ideológiai kisajátításával is. A történelmi egyházak, az oktatási intézmények, bizonyos kulturális intézmények magyar vagy román identitást jelenítenek meg, vezetôik általában el is kötelezik magukat egyik vagy másik oldalon. A román nemzetállam saját pozícióit igyekszik megerôsíteni a térségben a román jellegû intézményi szerkezet támogatásával, védelmezésével, illetve erôszakos terjeszkedésének elôsegítésével. A szimbolikus jelentôségûnek minôsített intézményi struktúra szerkezetében bekövetkezô változások a hatalmi szerkezetben bekövetkezô tényleges változásokat fejeznek ki, és ugyancsak konfliktusos helyzeteket eredményeznek.
A kettôs hatalmi szerkezetet kifejezô szimbolikus struktúra egyik legfontosabb tényezôje a székelyföldi ortodox egyház. Az 1990-ben létrejött csíkszeredai ortodox püspökség tevékenysége kifejezte azokat a román nemzetállami törekvéseket, amelyeknek ez az intézmény a létét köszönheti. Az 1997-es csíksomlyói búcsú alkalmával az egyik bukaresti központi napilap egész oldalas interjút közöl Ion Sãlãjannal, Hargita és Kovászna ortodox püspökével, amelyben a püspök a többségi román társadalom segítségét kéri, egyebek mellett azt állítva, hogy a két megyében nincsenek román papok és román nyelvû iskolák sem, ezért a székelyföldi románok elmagyarosodnak. Állítása szerint egyes székelyföldi helységeknek a századfordulón – azaz az Osztrák–Magyar Monarchia idején – 1400–1500 román lakosuk is volt, ma pedig "az ujjainkon megszámolhatjuk ôket". (Jurnalul Naøional 1997. máj. 17.)
Az utóbbi év eseményeihez tartozik viszont, hogy 1997. március 1-jén a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség is új püspököt szentelt Csíksomlyón, így az erdélyi katolikus egyházmegyének két püspöke lett. Az új segédpüspök Csíkszeredában fog székelni, amit Jakubinyi György érsek azzal indokolt, hogy az egyházmegye híveinek kétharmada a három székely megyében él és a gyakorlati tevékenységet illetôen szüksége van egy, a papi hatalom teljességével rendelkezô székelyföldi munkatársra. (Hargita Népe 1997. márc. 4. 3.) Az adminisztratív-gyakorlati szempontból teljesen helytálló indoklás etnikai és szimbolikus összefüggéseit senki sem hozza szóba, pedig az új segédpüspök felszentelésének kétségkívül van ilyen vetülete is: ha az ortodox egyház püspökséget létesített a zömmel római katolikusok és kisebb részben reformátusok, unitáriusok és ortodox románok által lakott Székelyföldön, a magyar irányítás alatt álló történelmi egyházaknak is lépniük kellett, hogy a felsô egyházi vezetés szintjén is kialakuljon a dualisztikus hatalmi szerkezet erôegyensúlya.
Hasonló szerkezetû struktúra van kialakulóban a múzeumi élet területén is, amire azért térünk ki, mert a nemzeti-etnikai alapon szervezôdô hatalmi szerkezet fontos szimbolikus megjelenítôdéseirôl van szó.
Mint tudjuk, a népi kultúra, a helytörténet, a mûvelôdéstörténet a XVIII–XIX. században elôkelô szerepet játszott az újkori nemzettudatok megszerkesztésében, és Erdélyben ma is nagyon erôs az ilyen értelmû szimbolikus jelentése. A hagyományos kultúra politizálásának igénye az államnacionalizmusok részérôl igen erôs, ami a múzeumi élet jelenlegi átszervezôdésében is kifejezôdik.
Konkrétan arról van szó, hogy a román nemzetállam 1990 után a Székelyföldön "elveszítette" azokat a múzeumi intézményeket, melyeket a kommunista diktatúra idején a román nemzeti gondolat szolgálatába állított: a régió múzeumai a politikai fordulat után mindenekelôtt a helyi hagyományok értékeit igyekeztek megjeleníteni, és természetszerûen magyar jellegûvé váltak, hiszen a románság zömét csak a világháborút követôen telepítették a Székelyföldre, és így az államalkotó nép ebben a régióban – egy-két korábban telepített falu népét, illetve az adminisztratív úton idecsatolt települések lakosságát leszámítva – nem rendelkezik autentikus helyi hagyományokkal. Ezt a tényt a román nemzetállami ideológia korábban sem volt hajlandó elismerni, és az 1990-ben kialakult, számára "természetellenes" helyzetet a jelenben is orvosolni igyekszik.
A román vád szerint az 1990-es fordulat után a sepsiszentgyörgyi és a csíkszeredai megyei múzeumok székely nemzeti múzeumokká váltak. Ez annyiban igaz, hogy a múzeumok vezetôsége ragaszkodott a két intézmény eredeti megnevezéséhez (Székely Nemzeti Múzeum, Csíki Székely Múzeum), ám ezeket a megnevezéseket nem sikerült hivatalosan is elismertetni. A múzeumi kiállításanyagon történt gyakorlati változtatások sértették a románságot (pl. a Ceausescu-korszak ideologikus jellegû, a román ôstörténetre és történelemre vonatkozó kiállításanyagát felszámolták), ezért több politikai, adminisztratív, vallási, kulturális, sôt katonai (!) jellegû intézmény román képviselôi (Mûvelôdési Minisztérium, a két székely megye prefektúrái, a csíkszeredai ortodox püspökség, a kolozsvári történelmi múzeum, a brassói múzeum, a sepsiszentgyörgyi székhelyû Andrei Saguna Kulturális Keresztény Liga, a csíkszeredai Miron Cristea Alapítvány, az Adevãrul Harghitei szerkesztôsége, a Hargita megyében állomásozó katonai egységek tisztjei stb.) 1995. május 27-én Csíkszeredában létrehoztak egy kezdeményezô bizottságot, amelynek célja egy román jellegû délkelet-erdélyi (értsd: székelyföldi) múzeum létrehozása. A tervek szerint az új intézmény neve a Keleti-Kárpátok Múzeuma lenne. A kezdeményezô bizottság a már létezô két megyei múzeumtól saját kezelésébe kívánja venni a román jellegû muzeális anyagot, illetve irányítani akarja a román és dákoromán (!) történelmi, néprajzi emlékek restaurálását, gondozását. Kérik, hogy a Mûvelôdési Minisztérium hozzon határozatot az új intézmény létesítésére, fedezze a mûködés feltételeit, biztosítsa 18 kutató fizetését stb.
A kezdeményezés nyomatékosítása céljából 1995 ôszén (szept. 22–23.) a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson tudományos konferenciát szerveztek "A románok Délkelet-Erdélyben – történelem, kultúra, civilizáció" címmel, melynek résztvevôi újabb felhívást írtak alá a térség román jellegû kulturális emlékeinek védelmére és konkrétan a román múzeum létrehozására. A román kezdeményezést, úgy tûnik, siker koronázza: 1997. január 1-jei hatállyal a kormány határozatot hozott a Keleti-Kárpátok Múzeumának létrehozására a Sepsiszentgyörgy melletti Árkoson. Az anyagi kivitelezés körülményei még nem tisztázottak. (Adevãrul Harghitei 1997. jún. 13/14. 3.)
IV. A tágabb hatalmi tér: a román nemzetállam
A székelyföldi hatalmi szerkezet kettôssége egy tágabb hatalmi térben, az alkotmányban nemzetállamnak minôsített Romániában alakul ki. Ennek megfelelôen, a helyi dualisztikus hatalmi struktúrák nem kizárólagosan a helyi erôviszonyokat, hanem a helyi demokratikus intézmények és egy központilag szervezett apparátus viszonyának alakulását képezik le. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a társadalmi-politikai nyilvánosság tágabb terébôl elsôsorban a román nemzetállamhoz szervesebben kötôdô intézmények kapnak megerôsítést. Az ország jogrendje, törvényei, a régió magyar kisebbségének érdekeit védeni hivatott nemzetközi egyezmények sok esetben nem funkcionálnak. Az elmúlt években a demokratikus struktúrákat és a magyar kisebbségi jogokat védeni hivatott ellenzéki RMDSZ többnyire alulmaradt egy többségi demokráciára alapozódó parlamenti csatározásokban, kormányra kerülve pedig gyakran kényszerül olyan kompromisszumokra, melyeket a helyi választók nem fogadhatnak el.
A román politikai elit 1990 óta bizalmatlanul kezelte a Székelyföldrôl jövô autonómiakezdeményezéseket, hiszen ezek léte, a magyar etnikumhoz való kötôdésük nehezen illeszkedett a román nemzetállami struktúrákba. Az állam részérôl tapasztalható bizalmatlanság a legkülönbözôbb politikai gesztusokban nyilvánult meg. (Gondoljunk például a magyar prefektusok indok nélküli leváltására 1991-ben, majd az állítólagos "románellenes" cselekményeket vizsgáló parlamenti "Har–Kov Jelentésre", a nemzetállam intézményeinek állandó erôsítésére stb.)
Ez a tágabb hatalmi tér az új kormány beiktatása után sem változott meg alapvetôen. A képviselôházban és a parlamentben állandó vitatémát jelent a Hargita és Kovászna megyébe küldendô parlamenti vizsgálóbizottság létesítésének kérdése, melynek feladata a székelyföldi önkormányzatok állítólagos románellenes visszaéléseinek kivizsgálása lenne. Az elsô ilyen javaslatot, amely hatvanöt szenátor támogatását élvezte, egy, a Szociális Demokrácia Romániai Pártjához tartozó szenátor indította el, hivatkozva arra, hogy a szenátushoz "nagy számban" érkeznek panaszok a székelyföldi románság részérôl. A kezdeményezôk által felsorolt esetek között vezetô helyen szerepelt a székelyudvarhelyi Cserehát-ügyben kirobbant, etnikai jellegûnek feltüntetett konfliktus, továbbá az a sokat hangoztatott általános vád is, hogy a székely megyék magyar többségû lakossága üldözi és elnemzetlenítô, diszkriminatív intézkedésekkel sújtja az itt élô románságot. Az egyik Hargita megyei szenátor, miután utánajárt az ügynek, sajtónyilatkozatban közölte, hogy a szenátushoz nemhogy "nagy számban", de egyáltalán nem érkeztek ilyen jellegû panaszok, tehát a kezdeményezés aláíróinak többségét félrevezették. (Hargita Népe 1997. jún. 13. 1. és 1997. jún. 19. 1.) A szenátus végül július 7-ikén szavazott az újabb Hargita–Kovászna bizottság ügyében, és a bizottság megalakítására vonatkozó javaslatot 50 igenlô, 57 ellenzô és 10 tartózkodó szavazat mellett elvetette. Ôsszel a Román Nemzeti Egységpárt újabb bizalmatlansági indítványt nyújtott be a képviselôházba a Hargita és Kovászna megyei románság üldözése miatt, amelyet a teljes román politikai ellenzék, sôt a kormánypárti politikusok egy része is támogatott. Az indítványt végül a képviselôház november 18-i ülésén 183:97 arányban elvetették.
Ebbe a jelentés-összefüggésbe tartozik az a parlament által megvitatott jelentés is, amelyet a SRI (Serviciul Român de Informatii) készített 1997 tavaszán, és amely a román állambiztonságot fenyegetô veszedelmeket volt hivatott feltárni. A Székelyföld-problematikával az "Alkotmányellenes mozgalmak, etnikai szeparatizmus, politikai extremizmus, nemzetbiztonságot veszélyeztetô illegális szervezetek" fejezet foglalkozott. A jelentés a román államot veszélyeztetô tényezônek minôsítette a székely autonómia megvalósítását célzó törekvéseket. Az ezt támogató politikai formációk közül megemlítette az Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevû RMDSZ-platformot, valamint több helyi jelentôségû szervezôdést. A jelentés szerint ugyancsak felforgatónak minôsülnek a székelyföldi magyar nyelvû egyetemi és fôiskolai hálózat megteremtésére irányuló kezdeményezések, melyek a törvényes román oktatási intézmények keretén belül külföldi (értsd: magyarországi) anyagi és szellemi támogatással jönnek létre. (Adevãrul Harghitei 1997. máj. 1/2. 1, 3.)
V. Következtetések: a szembenállás valódi okai
Tagadhatatlan, hogy a Székelyföld ügye a román belpolitika egyik fontos tényezôje, az itteni kettôs hatalmi szerkezet feszültségei még mindig jól kijátszhatók a politikai küzdelemben. Talán ezért is van az, hogy az 1989 óta eltelt közel egy évtized alatt ez a hatalmi szerkezet – lényegét tekintve – alig változott, sôt bizonyos területeken a struktúrán belüli antagonisztikus jelleg még hangsúlyosabbá vált.
Ha csak a szembenállás aktuálpolitikai vetületeit hangsúlyozzuk, és csak a "magyar kártya kijátszását" látjuk a kérdésben, a valódi helyzet megmagyarázásához nem jutunk közelebb. A "Har–Kov-jelenséget" ugyanis nem mondhatjuk teljesen mondvacsináltnak: a kártyák újra meg újra megismétlôdô kijátszása azért lehetséges, mert az ördögi politikai kártyaparti valóban létezô feszültségekre alapozódik. Úgy tetszik, mintha a kettôs hatalmi szerkezet kialakulása, fennmaradása, sôt megerôsödése független lenne az éppen aktuális politikai helyzettôl, választási eredményektôl. Más szóval: a tények arra ösztönöznek, hogy a dualisztikus hatalmi szerkezetet ne az aktuális politikai hatalmi viszonyokból, hanem általánosabb elôfeltételekbôl és körülményekbôl vezessük le. És ha ilyen nagyobb idôtávlatban is ható körülmények léte kimutatható, ki kell mondanunk a következtetést: a természetellenes, a társadalmi élet normális mûködését megnehezítô hatalmi struktúrák eltûnésére továbbra sem lehet számítani.
Melyek tehát a székelyföldi régió hatalmi viszonyait meghatározó alapvetô premisszák?
1. Romániában a társadalmi élet általános jogi szabályozottsága olyan, hogy a társadalmi élet nagyon sok területén maguk a törvények követelik meg bizonyos dualisztikus hatalmi struktúrák kialakítását. Konkrétan arról van szó, hogy a centralista hagyományokra építô román nemzetállam megtartott bizonyos központosított és hierarchizált struktúrákat, melyek gyakran kerülnek szembe az alulról építkezô, demokratizálódó társadalom helyi szerveivel, intézményeivel.
A közigazgatás terén például a kormány által kinevezett megyei prefektúrák nyilvánvalóan szemben állnak a demokratikusan választott megyei tanácsokkal, a két testület kompetenciái továbbra sem tisztázottak. A gazdasági életben még mindig nagy a szerepük a minisztériumi alárendeltségû megyei vezérigazgatóságoknak, melyek felülrôl próbálnak irányítani bizonyos gazdasági mechanizmusokat, holott olykor a piac törvényei más megoldásokat követelnének. Az oktatási intézmények életét még mindig a minisztériumi alárendeltségû tanfelügyelôségek irányítják, így az oktatási intézmények autonómiája – a felsôfokú oktatást leszámítva – gyakorlatilag még mindig a nullával egyenértékû, hasonlóan az 1989 elôtti helyzethez.
A példák sora folytatható lenne. Végsô soron arról van szó tehát, hogy Románia úgy akar európaivá válni és demokratizálódni, hogy közben nem hajlandó, illetve nem mer lemondani bizonyos öröklött központosított struktúrákról, és ez a törvények által szentesített felemás helyzet szükségszerû módon vezet társadalmi és politikai feszültségekhez. Ezt az általános keretet a hatalmi viszonyok elemzésekor mindenképpen figyelembe kell venni.
2. A Románia-szerte általánosan adott formális keretek a Székelyföldön sajátos módon töltôdnek fel tartalommal: a régió sajátos történelmi múltja, politikai és adminisztratív hagyományai egyedivé teszik az itt kialakuló hatalmi szerkezetet. Az önrendelkezés régi demokratikus hagyományait sem a XIX. század végén berendezkedô magyar, sem az 1918 után a térséget bekebelezô román nemzetállam nem tudta végérvényesen felszámolni, úgyhogy minden túlzás nélkül állítható, hogy ez a múltból öröklött mentális hagyomány ma is jelentôs mértékben határozza meg az itteni közösségek politikai viselkedését. Ma az Európa felôl érkezô hatások mintha megerôsíteni és igazolni látszanának e helyi történelmi hagyományok létjogosultságát: a székelyek úgy érzik, hogy a helyi autonómiák régi világa korszerû alapokon ma újra feltámasztható és a Románia által is aláírt nemzetközi egyezmények, alapszerzôdések stb. cikkelyei által jogilag is védelmezhetô.
A probléma abból adódik, hogy a román társadalom egésze, különösen a Kárpátokon túli terület, nem rendelkezik hasonló hagyományokkal. Az ország más részein, beleértve az irányító szerepet betöltô fôvárost is, természetesnek fogják fel az egyoldalú függés állapotát és a felülrôl lefelé történô irányítás gondolatát. Az általános romániai politikai gondolkodástól, közfelfogástól idegen a közügyek olyasfajta demokratikus kezelése, ami a Székelyföldön egészen természetes. A székelyek ma is a demokratikusan választott, felelôsséggel felruházott testületeiket ismerik el valóban legitimeknek és érzik sajátjaiknak, a centralista állam által felülrôl kinevezett intézményeket idegeneknek tekintik, és gyakran fölöslegeseknek tartják. Ha a társadalom helyi demokratikus intézményei konfliktusba kerülnek a központi hatalom által létrehozott szervekkel, a közvélemény mindig az elôbbieket támogatja, sôt az emberek úgy érzik, hogy ezeknek a testületeknek, amelyekbe bizalmukat helyezték, a centralista gondolkodású állammal szemben képviselniük kell a helyi közösségek érdekeit. Ily módon a dualisztikus hatalmi szerkezet intézményi nézeteltérései tulajdonképpen egy centralista államhatalom és a helyi demokratikus intézmények kompetenciáit védelmezô állampolgárok közötti feszültségekké változnak.
3. Végezetül egyáltalán nem mellékes, hogy a jogi-törvénykezési szinten "kodifikált" és mentális szinten történelmileg is megalapozott kettôs hatalmi szerkezet szembenállása a Székelyföldön etnikai szembenállásként is felfogható. A helyi demokratikus intézmények a 80–90%-os magyar jelenlétnek köszönhetôen 1990 után automatikusan a magyarok kezébe kerültek, miközben a román nemzetállam úgy érezte, hogy ôneki nem marad más lehetôsége, mint kompenzálni a demokrácia érvényesülése folytán "elveszített" pozíciókat. Ezért igyekezett megerôsíteni azokat az intézményeket, amelyeket a saját irányítása alá tartozóknak vélt, és amelyekre közvetlen befolyást gyakorolhatott (pl. katonaság, rendfenntartó erôk, ortodox egyház, román jellegû oktatási és kulturális intézmények, bizonyos tömegkommunikációs eszközök stb.).
A fenti tényezôk a társadalmi-politikai gyakorlatban természetesen nem hoznak létre teljesen "tiszta" képleteket, olykor érdekes "átfedések" is lehetségesek, amelyek ellentmondásos és furcsa helyzeteket eredményeznek. Ilyen helyzetek adódnak például akkor, amikor a magyar etnikum politikai érdekképviseleti szervezete beépül egy nemzetállami struktúrába – például az RMDSZ kormánypárt lesz Romániában – és ebben a helyzetben identifikációs zavarokkal kell megküzdenie. Vagy hasonló "átfedés" alakul ki akkor is, ha a román nemzeti pártok a demokrácia játékszabályait betartva úgy igyekeznek benyomulni a magyarok által uralt politikai hatalmi térbe, hogy a magyarok szavazataiért versengve felvállalják olyan értékek politikai képviseletét, melyek tulajdonképpen bizonyos helyi magyar közösségek érdekei. Várható, hogy a társadalmi viszonyok általános demokratizálódása, a gazdasági élet decentralizálódása közepette a jövôben mind gyakoribbak lesznek a hasonló "átfedéses" jelenségek, és emiatt a hatalmi szerkezet polarizáltsága is csökken.
Ma azonban a Székelyföld életének mindennapjait – a jól mûködô demokráciáktól eltérôen – még nem egyetlen jól és olajozottan mûködô politikai-adminisztratív gépezet, hanem két, egymással szemben álló, egymással minduntalan konfliktusokba bonyolódó hatalmi szféra ingatag erôegyensúlya biztosítja. Ez a helyzet kétségkívül természetellenes: a struktúra állandó feszültségforrás Romániában, és gyakorlatilag is problematikussá teszi a politikai adminisztrációt. A szerkezetben történô elmozdulások minduntalan az egyensúlyi állapot felborulásával fenyegetnek. Problémát okoz, hogy a törékeny egyensúlyi rendszerben aktív szereppel rendelkezô politikai tényezôk gyakran nem ismerik a Székelyföld mentális sajátosságait, történelmi hagyományait, ezért olykor még a törvényesnek és jogszerûnek vélt, társadalmilag-gazdaságilag indokolt, jóhiszemû lépések is váratlan konfliktusokhoz vezethetnek.
Mivel ez a szerkezet döntô mértékben az általános romániai politikai viszonyok és mentalitás által meghatározott, feltehetô, hogy jövôbeni sorsa is e viszonyok függvényében alakul majd. Ideális esetben elképzelhetô, hogy a szóban forgó dualisztikus szerkezetet egyetlen jól mûködô, részeiben szervesen illeszkedô politikai-adminisztratív gépezet váltja majd fel. Ennek feltétele viszont a nemzetállami beidegzôdésekrôl, ennek intézményeirôl való önkéntes és félelem nélküli lemondás.
*
A fenti elemzés Molnár Gusztáv a Magyar Kisebbség 1997/3-4. számában közölt vitaindító tanulmányától (Az erdélyi kérdés) függetlenül keletkezett. Tárgyát tekintve azonban szorosan kapcsolódik hozzá, hiszen az "Erdély-téma" egyik vonatkozását, a székelyföldi politikai-adminisztratív szerkezet szervezôdését veszi szemügyre.
A "székely kérdés" kétségkívül az "erdélyi kérdés" egyik részjelenségeként kezelendô, ugyanis épp ez az a régió, amelynek devolúciója a legfájdalmasabban érintené a központosított román nemzetállam híveit. A Molnár Gusztáv által felvázolt devolúciós elképzelés a regionális, lokális identitást tekinti kiindulópontnak. A stratégia lényege és politikai esélye abban van, hogy benne a territoriális identitás természetes módon fölérendelôdik egy nemzeti-etnikai jellegû elhatárolódásnak, és ily módon ez utóbbi szempont másodlagossá, mintegy mellékessé válik. Kérdés azonban, hogy az etnikai elv, amely 1989 óta is számos éles konfliktushelyzetet teremtett a régióban, és amely voltaképpen a fent vázolt kettôs hatalmi szerkezetet ma is alapvetôen meghatározza, veszít-e majd jelentôségébôl az erdélyi társadalomban végbemenô, Molnár Gusztáv által a választási eredmények alapján prognosztizált devolúciós folyamatok hatására. Vajon a román nemzetállam hajlandó lesz-e segíteni ezt a "csendes devolúciót" és kivonulni az autonóm módon szervezôdô régiókból úgy, hogy teljesen feladja a centralizáló nemzetállam hatalmát jelképezô legfôbb intézményeket?
Mert igaz ugyan, hogy az egymást követô választások eredményei alapján kirajzolódó tendenciák valóban az erdélyi románság Nyugat iránti elkötelezettségének növekedését mutatják, de látnunk kell azt is, hogy a román társadalmat foglalkoztató egyik legfontosabb kérdés ma is az, hogy egy ilyen "újfajta", "européer" elkötelezettség mellett hogyan valósítható meg az erdélyi és különösen a székelyföldi magyarok "régi" módszerekkel történô "kordában tartása", magyarán jogfosztása. Az erdélyi románok többsége ugyanis híve a decentralizációnak és általános demokratizálódásnak, de attól a gondolattól, hogy az államterület központosított uralmát a régiók pluralizmusa váltsa fel valaha, még a román értelmiségi elit is ódzkodik. (A bénító, racionális és irracionális elemeket egyaránt tartalmazó félelem okai a román nemzettudat és a román történelem sajátosságaiban keresendôk, ennek taglalására itt nem térhetünk ki, a kérdésnek egyébként is van irodalma.) Az 1996-os választási gyôzelem és az RMDSZ kormányba jutása óta a romániai magyarságnak le kellett számolnia egy újabb illúzióval, és be kellett látnia: Romániában (és ezen belül Erdélyben) nincs olyan román politikai erô, mely a Molnár Gusztáv által felvázolt devolúciós stratégiát felvállalná és a kisebbségi kérdést illetôen is hajlandó volna elfogadni az "européerség" konzekvenciáit. Az új kormány vezetô ereje, az erdélyi gyökerekkel rendelkezô parasztpárt egyáltalán nem változtatott az elôzô kormány kisebbségi politikáján, és a Székelyföld vonatkozásában is fenntartotta, sôt megerôsítette a korábbi kettôs hatalmi szerkezetet. A kétségkívül Nyugat felé orientálódó erdélyi románság még elviekben sem hajlandó megfogalmazni és fontolóra venni a Molnár Gusztáv által is rögös és nehezen járható, de egyetlen lehetséges útnak vélt devolúciós stratégia kisebbségeket érintô következményeit, odáig pedig végképpen nem jut el, hogy politikai magatartását ezekhez az elvekhez igazítsa.
Erdély egészét tekintve, globálisan valóban igaz tehát, hogy az Iliescu nevével fémjelezhetô posztkommunista orientációt végsô soron a Kárpátokon inneni románok és magyarok együttes szavazatai döntötték meg, de a választási eredmények értékelésekor mégis óvatosaknak kell lennünk: 1. Az erdélyi románok mindenekelôtt a rendszerváltást ígérô Demokratikus Konvencióra szavaztak, s ezt "jó hazafiként" bátran meg is tehették, mert a ma kormányon lévô román pártok vezetô politikusai a választási kampány idején (és az azt megelôzô ellenzéki helyzetben is) a leghatározottabban elhatárolták magukat mindenféle föderalizációs vagy devolucionista gondolattól, sôt gyakran (például az orosz–román kapcsolatok kérdésében) nacionalistábbaknak bizonyultak a hatalmon lévô pártoknál. Az erdélyi román választópolgár tehát a posztkommunista vezetôk eltávolítását semmiképpen nem kapcsolja össze a devolúcióval, legalábbis még egyelôre nem, tehát minden erre vonatkozó következtetés csak távlati és hipotetikus lehet. 2. A teljes Erdélyre vonatkozó választási végeredmény felôl ítélve meg a helyzetet, az erdélyi regionális különbségeket nem szabad egybemosni: a dél-erdélyi románság zöme 1990-ben még nem, de 1992-ben már a Demokratikus Konvencióra szavazott, a bécsi döntés traumáját megélt és a magyar jelenlétet ma is elviselni kénytelen észak-erdélyi románok ellenben még 1996-ban is a posztkommunista központosított nemzetállamban látták a magyarok "megfékezésének" garanciáját. Erdély fôvárosában a románság kétharmada Gh. Funarra szavazott, noha a polgármesterjelöltnek a magyarellenességen kívül semmiféle más programja nem volt. Semmi jel nem utal tehát arra, hogy a "magyar veszély" mint politikai tényezô másodlagos jelentôségûvé válna Erdélyben és átadná helyét a territoriális alapon szervezôdô érdekeltségeknek.
A Molnár Gusztáv tanulmányában felvázolt lehetôség kétségkívül alternatívát nyújthatna a Székelyföld számára is, sôt lehetséges, hogy ez az egyetlen korszerû, mindenkit kielégítô út a mai kettôs hatalmi szerkezetbôl származó patthelyzet meghaladására. Egyelôre azonban semmi jele annak, hogy a kettôs hatalmi szerkezet természetellenes szembenállása olyan módon számolódna fel, hogy a román nemzetállam kivonná a maga intézményeit ebbôl a szerkezetbôl. Az etnikai elv másodlagossá válása még nem természetes adottság egyetlen erdélyi régióban sem, a romániai "csendes devolúció" jelei még nem mutatkoznak.
|
