Boér Hunor

A kisebbségi lét fogalma

(Hozzászólás Veress Károly vitairatához)

Nem vagyok eléggé otthonos a vitaindító szöveg diskurzustípusában ahhoz, hogy érdemben kapcsolódhassam bár lényegi pontjaihoz. A következô megjegyzések olyan fogalmakra vonatkoznak, amelyek kiragadva korántsem bizonyos, hogy azonosak a vitairat megfelelô terminusaival, de többé-kevésbé távoli rokonságuk – remélem – indokolja a hozzászólást.

1. A "nemzeti kisebbség" politikai fogalom, tehát jelentése az, amit a politikus épp érteni akar alatta (épp elhallgatni, tárgyaláson kívül hagyni kíván vele). Szélsôségesen, némileg nominalista sarkításban: a "nemzeti kisebbség" nem társadalmi entitás, hanem csak politikai terminus technicus. Persze számos olyan közösség ismert, amelyre kiterjeszthetô, de az általános szintjén egyszerûen nincs alanyisága. Innen a csúsztatás is: erre alapozva tagadhatja meg a problémacsoportot nemkívánatos ügynek tekintô politika az egyes ide számítható közösségek jogalanyiságának rendezését.

2. Ahhoz tudok hozzászólni, ami nekem is történetem, tehát "nemzeti kisebbség" alatt, nagyon leszûkítve, a továbbiakban csak azokat a jelenkori, jellegzetesen kelet-közép-európai nemzetrészeket értem, amelyek fölül – a tárgyalás pillanatára érvényesen – eltûnt anyanemzetük állama. Igazán érdemlegeset pedig, azt hiszem, csak a közvetlenül ismertrôl, a romániai magyar nemzeti közösségrôl mondhatok, vagy helyenként annak is csak bizonyos részérôl – a még szûkebb közösségeimrôl.

A jelzett kelet-közép-európai típusú nemzeti kisebbség mindig számbeli kisebbség az országban, ahol él, és soha nincs az egész ország szintjén uralmon. Ugyanakkor teljesen megtévesztô lenne kevesebbségként közelíteni hozzá, tudniillik a lényege épp az, hogy túl sok van belôle, illetve elég sok ahhoz, hogy egy többség félhessen tôle, illetve bûnbaknak vagy mumusnak kiálthassa ki egy uralmon levô elit.

Erre a kisebbségre mindig áll bizonyosfajta kisebbrendûség, de az jórészt többé-kevésbé hátrányosan megkülönböztetett jogi vagy annál is gyakorlatibb státust jelent a mindennapokban. Elitjére ugyanakkor nem általánosítható, hogy pszichés kisebbrendûségi komplexusai lennének (a romániai magyar nemzeti közösségre tudtommal nem áll).

3. Kelet-Közép-Európában az így értett "nemzeti kisebbségi" kérdés problémagazdája mindenekelôtt az egyes országok többségi közössége. Bibó István diagnózisai fél évszázad elteltével árnyalhatóak, pontosíthatóak, de nem hiszem, hogy lényegileg lehetne többet mondani nála: a térség meghatározó politikai tényezôje mindenekelôtt a kollektív psziché félelmei.

Félni azonban nem a kisebbség fél, hanem a többség. A kisebbségben élô egzisztenciálisan érintett, mert létbizonytalansága nagyobb a mindennapokban, de "szorongása" (rossz szó, mert filozófiailag ellenkezô irányban terhelt, sajnos nem találok jobbat) tudatos/racionális. Akkor is, ha ez egyenesen egy Endlösung veszélyének a félelme. A többség félelme tudattalan/irracionális és parttalan hisztériákhoz vezethet. A térségben felsôbbrendûségi komplexusok sora próbálja kompenzálni ezt a félelmet, amely olykor erôs, lefojtott kisebbrendûségi érzéssel társul, és hol agresszív (tettleg: Szerbia, verbálisan: Románia, Szlovákia), hol nem, de utóbbi esetben sem lehet figyelmen kívül hagyni (Csehország, Lengyelország fölül korántsem tûnt el a kitelepített német milliók árnyéka).

A többség azért fél, mert gyenge. Jellemzô, hogy legkevésbé épp a Magyar Köztársaság és Szlovénia fél, a gazdasági felzárkózásban is élen járó két állam (és amelyeknek, nem utolsósorban, viszonylag jelentéktelenek a rendezetlen belsô számlái az országukbeli kisebbségekkel). Kelet-Közép-Európában persze mindenki gyenge, de ezt megemészteni csak természetes, hogy annak a nehezebb, aki többségi helyzetébôl adódóan (számbeli súlya, ellenôrzése alatt levô terület nagysága okán) erôsnek véli magát. Magyar többségi félelemre is létezik klasszikus példa: ilyen az, ami a két világháború közötti ismert Németh László-tanulmányban (Kisebbségben) lecsapódik.

4. A romániai magyar nemzeti közösség konkrét esetére térve, ellenvéleménnyel szeretnék élni. Amint azt a csíkszeredai antropológusok kimutatták, ez a közösség, bár településterülete és ebbôl adódó jelenlegi jogi helyzete szerint a romániai románsággal szemben kisebbség, mentálisan igenis a magyar nemzettel szemben az. Tegyük hozzá: nagysága okán lehet lényegében is. Ha megállapításuk érvényét az általuk leginkább vizsgált romániai, általában pontatlanul Székelyföldnek egyszerûsített magyar etnikai tömbre szûkítjük is, ennek a tömbnek a közössége mindenekelôtt a romániai magyarságnak a kisebbsége, azon túl pedig a magyar nemzeté. Az, hogy a romániai magyarság tekinthetô-e teljes társadalomnak, vitatható, de hogy értékorientációjának alapja nem Bukarest, nem a román nemzeti kultúra stb., az nem kérdés. Ehhez képest pedig az aktuális gazdasági-jogi-politikai betagolódás másodlagos.

5. A még szûkebb közösségem az a keleti magyar etnikai tömb. Ez magyarázza, hogy a kisebbségi léthez mint egzisztenciális kérdéshez csak félve nyúlhatok. Tudom, hogy a magam választotta fogalmi behatárolásnak mondok ellent, de kérdés, hogy egyáltalán kisebbségi vagyok-e a "nemzeti kisebbség" elôbb rögzített vagy akár kissé tágabb értelmében. Mindig is többséginek éreztem magam, viszonyulásom, reakcióim a többségi viszonyulása. A keleti magyar etnikai tömb egy 650 000 magyar lakosú (79%) kompakt terület, amelyen mintegy 150 000 román (18%) él – tetszik, nem tetszik (nekünk), itt utóbbiak a nemzeti szempontból kisebbség. Az más kérdés, hogy ez a románság tôlünk mint az ország nemzeti többségéhez tartozó elem (tehát többségi minôségében) fél. Az is más kérdés, hogy az itteni magyar közösségnek csaknem egészen kétharmadához (460 000 lakos) hasonló az aktuális státusom: a HAR-KOV megyék magyar lakosságáról van szó, ahol a helyi és a középhatalom (megyei hatóság) magyar ellenôrzés alatt áll.

A keleti magyar etnikai tömbben élô magyar nemzetrész fölül is eltûnt a saját államiság, de a jelenlegi fôhatalom itteni uralmának demokratikus legitimitást az ad, hogy a környezô területeken legitimnek tekinthetô.

6. Ami ebbôl már közelebbrôl egyértelmû: még a romániai magyar kérdést sem ildomos eseteit egybemosva kezelni. Semmiféle eredményes kezelése nem lehetséges pontos elôtanulmányok nélkül, amelyek a kérdést – elsôsorban területileg – artikulálnák. A problémakör azonban tabu, és a problémagazda ezúttal elsôsorban a romániai magyarság politikai elitje.

Az mindenesetre nevetséges, ahogy pl. egy nagybányai (26 000 magyar) RMDSZ-vezetô állást foglal a tömb autonómiatörekvésével szemben, mert más hasonló helyzetûekkel együtt, ebbôl az irányból látja fenyegetettnek magát. A Magyar Autonóm Tartományt (a tömb autonómiájának látszatát) egykor valóban kihasználták ürügyként, nem csak Kolozsvár ellenében. De csak korlátoltnak nevezhetô az, aki egy nagyobb közösség jogainak rendezését annak egy hátrányosabb helyzetû részéhez való nivellálása alapján képzeli el.

Sarkítva: ez logikailag ugyanaz, mintha a tényleges szórványunk, pl. a Déva környéki falvak magyarsága felszólítaná a másfél milliós nagyobb közösség elitjét, hogy hagyja már azt a felsôoktatás-témát, mert neki ettôl rosszabbodik a sorsa, és elégedjen meg néhány elemi tagozattal, mert lám, az neki bôven elég lenne. Másrészt a Szatmár megyei magyarok örültek annak, hogy az RMDSZ kormányon maradt októberben, és joggal, mert saját erejükbôl többségi demokráciában nem szerezhették volna meg a mostani pozícióikat a megyei szintû végrehajtó hatalomban, csakhogy ennek az árát nem ôk fizették, hanem a román prefektust elfogadni kényszerített Háromszék, ahol a jelenlegi felállás városnyi állományú csendôrkaszárnyák telepítését legitimálja.

A keleti magyar etnikai tömb és a környezô, jelentôs etnikai kisebbség lakta terület átnézeti térképe (1992-es népszámlálás falusoros adatai)

Szembetûnô a magyar többségi tömbtôl délnyugatra a királyföldi volt szász tömb helyén maradt kevert etnikumú terület, illetve nyugaton, a vastag körvonallal is kiemelt Aranyos-Küküllô vidéki, harmadában magyar "korridor".

A térkép a Teleki László Alapítvány Közép-Európa Intézete és Varga E. Árpád segítségével készült. A moldvai adatok Tánczos Vilmos becslése.

Az erdélyi-részekbeli-bánsági népesség megoszlása (1992-es népszámlálás községsoros adatai)

8. Ennyit a filozófiai közelítésen innen. Amit a térségbeli emberi lét mint olyan kérdésének tudok elfogadni, az meg igazából túl van a filozófiailag megközelíthetôn. Ha nem csak az egyéni, de a közösségi (pl. kisebbségi) emberi lét értelmérôl kívánok beszélni, akkor nem kerülhetô meg a történelem finalitásának kérdése.

A Hamvas Béla tolmácsolta rokonszenves megoldás szerint a történelem a szabadság, tehát az értékek terepe. Értelmetlennek látszó, de szakrális örvény, rajta kívül a személyiség nem teljesedhet ki entelechiája, a (nevezzük így) mély én irányába. Egy közösség értelme, gazdagsága annyi, amennyit léte (története) által gyakorlótérnek kínál. Nem látom, mitôl kellene féltenem nagyobb közösségemet. Legfeljebb elfogy. Azt sem hiszem, hogy gyerekeim nem fognak boldogulni.

Identitást félteni pedig az identitásában gyenge fél szokott. Eleve krízistünet, megírta ezt is Bibó. Ahogy a "kisebbségi humánum"-szerû ideológiák is nyilvánvaló lázrózsák. Az, hogy az identitás (persze egy elit által) gyámolítva identitás, a felvilágosodás mítoszának folyománya. Nem hiszem, hogy Vajasd az ottani oktatásnak köszönhetôen magyar sziget ma is Fehér megyében. A fordulat óta bevezetett "magyarság története" tantárgy fô eredménye mifelénk az lett, hogy közutálat tárgyává tette magát számos iskolában.

Aki pedig démonoknak engedi át magát, sorsát maga választotta. Nem tudom, lehet-e Kelet-Közép-Európában létparadoxonokról beszélni, de az biztos, hogy az értékek invertálása, majd ennek társadalmak szintjén történô maximává kanonizálása és mítosszá szublimálása magát a létet pervertálja. Mindegy, hogy kié és mekkora ebbôl a felelôsség. Aki ebbôl kimaradni vagy kilépni nem tud, annak a számára nem lesz béke.