Nem piramis, nem sírhely - élô közeg, egy tetraéder elvont geometriai vázát hordozó, szinte végtelen bonyolultságú kölcsönhatás-szövevény a kisebbségi lét humán ökologikus gúlája. Ebben az ábrázolásban azonban ott lappang egy kihívás is, egy ajánlat a kisebbségi lét fogalmának az öko-relativizálására és meghaladására.

Ez a gúlatérbe foglalt viszonyszövedék a kisebbség saját környezeteivel folytatott párbeszédének vektortere változó eredôvel, mert e környezetek egymást átható koevolúciós "ökogólemként" egymással is változó ökodinamikájú viszonylatokat alkotnak. A ragadozó-préda, gazda-parazita szimbiotikus viszonyok elôjelvált(ogat)ó története nemcsak a fajokra igaz, igaz a természet és a technoszféra vonatkozásában, de igaz a társadalmi lét és a gazdaság dolgában is, és mindenképpen igaz a környezettel folytatott kisebbségilét-dialógus tekintében.

A kiszolgáltatottság E-K-O képe

A természet, a tudás és jelvilág, a techné tárgyi kozmosza és a társas világ tág, metaforikus értelemben vett populációi egymással ökorelációba jutva "kölcsönös függôségek adaptív hálózatát" (Hawley 1986), humán ökológiai teret szônek minden emberi létezô, személy vagy csoport köré. E tér közepében ott áll bennfoglaltságában a kisebbség, és a világ rá vonatkozó minden eleme a fenti vektorkoordinátákkal együtt jellemezhetô környezeti tényezô. Az emberre vonatkoztatott világ elemeinek eredôvektora azonban változó, ez a természeti, szocioszférikus, majd technoszférikus és végül - jelenünkben - információs súlypont gördíti e létidomot át a történeten, a szférák látszólag változó hierachiáját teremtve meg. Látszólag, hiszen a legnagyobb súlyú befoglaló - a természet - minden sérülése, szennyezôdése ellenére valóságos uralmat gyakorol.

A kisebbségi lét nem öröktôl fogva létezô minôség, az E-K-O-n belül a történetileg változó viszonyrend is magyarázza, miként vált a technokráciák korára a kisebbségi lét oly problematikussá. Mert E-K-O mechanikus, technokratikus korszakában kerül szembe a természet változatosságot kedvelô alkata az egyszerűsítô ésszerűséggel, a végtelen haszonnövénymezôk és a nyírott gyep törvényével, ez a kor kísérletezik kíméletlenül egységesítô nemzetállami szándékkal, szovjet, jugoszláv vagy épp globális embertípus kialakításával.

A természet által uralt környezeti ökorendszerben foglalt népességek ritka népsűrűsége, nemzetségi alkata, rokonsági, törzsi viszonyai mellett értelmetlen kisebbségrôl beszélnünk. A szocioszférikus létrend körén belül se találunk igazán jó párhuzamokat. A kasztrendszer, az erôsen hierarchikus társadalmak tagoltsága élesebb hangsúlyokat támaszt e létkülönbözôségben, míg meglepôen türelmes lehet egy királyság a számára sajátos funkciókat kínáló kisebbségekkel. Gyakran törvényben foglalt kiváltságok védik a kisebbségeket, mint a kunok, a zsidók vagy a határvédônek betelepített népek esetében látjuk azt.

A technokrácia, a mechanisztikus világkép, a racionalizmus szüli meg a polgári nemzet fogalmát, mely a természeti környezet iránti érzéketlenségéhez hasonlatos módon uniformizálja a táji-történeti tagoltságában létezô szocioszférát is. Ennek a korszaknak a tömegtársadalmait a homogenizáció jellemezte, az egységes politikai nemzet vagy az osztály nélküli társadalom antiökologikus, a változatosságtól irtózó képzete jellemezte. Ez éppúgy jellemzô a francia polgári nemzet kialakulásának (provanszál, breton stb.) kisebbségi tekintetben vett türelmetlenségére, mint ahogy Mussolini közigazgatási agresszivitására Észak-Olaszországban, vagy Sztálin népeket kitelepítô, nyelvétôl, írásától erôszakosan megfosztó magatartására is. A II. világháború utáni rendelkezô politikai modernizációs erôk is jóváhagyták a német kisebbségek milliókat érintô kitelepítését a közép-kelet-európai térségben, és türelmesek voltak a felvidéki magyarságot érintô százezres léptékű kitepítés tekintetében is. A palesztin kitelepítés hátterében is kitapintható a modern ipari demokráciák energiaforrásai fölötti ellenôrzés biztosításának igénye egy sokat szenvedett nép, a zsidóság hazatalálása, honfoglalása mellett.

A technokratikus, modernizációs érdek tehát a szocioszférikus retorika (osztályharc, rasszista elméletek) ellenére valójában a technoszférával szimbiózisban álló elitek uralma a szocioszféra fölött, mely a szerves és hagyományos szocioszférikus minôségek végtelen kiszolgáltatottságát jelzi. Ilyen értelemben többség és kisebbség harcáról sem beszélhetünk, sokkal inkább eltérô E-K-O pozíciójú kisebbségek küzdelmérôl. Így a kisebbség fogalma sem jelenti egyszersmind a megtisztító szenvedés pátoszát.

A technológiai és infoszférikus hatalommal szövôdô csoporturalom - a dimitrovi fasizmus meghatározása szerinti korporativizmus - finánctôkét, ipari kartelleket a munkásszervezetekkel együtt az elit hatalmi akaratába szövô volta valójában kisebbségvezérelt mechanizmusnak tekinthetô.

A technológiával szimbiózisba került és akaratát "titánivá" növelô kisebbségi csoport (náci, fasiszta, bolsevik), pártelit dominanciája a többséggel szemben atomizáló terrort, az alávetett kisebbséggel szemben sátáni genocídiumokat is eredményezhet, mint azt a holokauszthoz, az indusztrializált genocídiumhoz vezetô hitleri antiszemitizmus példázza. De a kis-ázsiai görögséget ért szervezett népirtás, a menekülôkre rágyújtott templomok tüze vagy az ukrajnai mesterséges éhínség sokmilliós áldozati tömege jelzi, hogy helyi többségek éppúgy áldozattá válhatnak e fatális szimbiózis hatalmi kiborgiája során.

A technoszféra hadigépezete révén a goebbelsi, zsdanovi infoszféra szimbiózisával a többség nevében regnáló kisebbség a társadalmi (nemzeti, osztály- vagy faji) retorika ellenére valójában a szocioszféra végletes prédálását, alávetését teremtette meg. Ez a hatalom természetesen a besúgó-, titkosrendôr-, ügynökhálózat révén a szocioszféra jelentôs részét is gyilkos szimbiózisába vonta.

A technokratikus hegemóniát épp a csúcstechnológia bontotta fel, mely a hetvenes évektôl az infoszféra elôretörését teremtette meg. Noam Chomsky szerint a totális rendszerekben uralmat teremtô nyílt erôszak szerepét a demokráciákban a propaganda tölti be. Bár tudjuk, hogy a totalitarianizmusok is fô fegyverükként használták a propagandát, Lenin és Goebbels egyaránt tudatában volt a mozi szerepének, és nemzedékek közötti szakadékot támasztott az iskolai oktatás révén, az új uralkodó osztály, az infokrácia technológia fölötti uralmát valójában a tôzsde, a média, a drogipar és az információs technológia elképesztô elôretörése teremtette meg.

A nemzeti kisebbség jelentése is megváltozott az infokrácia dominálta ökotérben. Egyrészt a globalizációs folyamatok a kisebbségek helyi értékét jelentôsen megnövelték, mert a globálissá vált piacot uraló erôközpontok számára a nemzetállami érdekek akadályokat képeznek, és ez a regionális autonómiák létesélyeinek kedvezhet. Skócia, Wales autonómiaigénye, Lombardia-Padánia sajátos politikai precedense, vagy az eurorégiók diplomáciája, kulturális, gazdasági együttműködési gyakorlata jelzi mindezt más példák sokasága mellett. A kisebbség nagyobb szocioszférikus hálózatképzô potenciálja is e jelentésváltozásra utal az új európai trendek kontextusában. Mivel a kisebbség létét javító technológiai, gazdasági és információs szabadság a többségben szorongást kelt, az ilyenkor ébredô szorongás a többség számára is hátrányokat támasztó, posztmodernizációs iszony.

A legutolsó információs kor E-K-O-ja is új helyzetet teremt a nemzetállamok gazdasági, információs felnyitásával. Most a többség is megélheti korlátozottságát, kontrollvesztett kiszolgáltatottságát a globális erôkkel, multinacionális cégekkel, tôkés társaságok hatalmával szemben, és a hagyománykövetô többségi polgár egyszerre csak zavartan látja: valójában kulturális kisebbséget alkot az információs világ többségi globális polgáraival összevetve...

De nemcsak az E-K-O korszakok változásai és az E-K-O szimbiotikus terében képzôdô hatalmi különbségek relativizálják a kisebbség fogalmát. Az E-K-O szférákkal való viszony is változó meghatározottságokat teremt. Az adott közösség kisebbségstátusa legföljebb a szocioszférikus vonatkoztatásban magától értetôdô. Valójában ott is viszonylagos, hisz a határvonó politikai akaratérvényesítés gumiobjektív állítása határozza meg, hogy helyi többség-e, vagy valóban kisebbség az adott közösség. A mennyiségi viszonyok viszonylagosságánál jóval fontosabb a kisebbségi létazonosság minôségi E-K-O-logikus meghatározottsága. E létazonosság nem utal se kevesebbre, se többre, mint hogy az adott közösség a saját életét éli-e.

Az E-K-O térbe foglalt kisebbség létében a természeti, fizikai-környezeti tér, a kulturális, a társadalmi és a jelképi, információs környezet egyaránt alkatteremtô viszonyrendszert hoz létre. A természetföldrajzi és társadalomföldrajzi meghatározottság a posszibilizmus és determinizmus vitájától függetlenül is együtt értelmezendô a kisebbség létkoordinátáinak meghatározásakor.

A kisebbségi lét természeti kötései, bioregionális koordinátái egy ökológiai alapzatú léttérképezésben felértékelôdnek. Mindez nem pusztán díszlete, hanem szerves befoglaló tere a létnek és egyben a kisebbségi énélmény része is. A helyidentitás környezet-lélektani fogalma (Proshansky, Fabian, Kaminoff 1983) szerint a személy, esetünkben a kisebbségi létben rekedt Self szubjektív élményének kialakulásában a különbözô fizikai, természeti és az épített környezethez való viszony is meghatározó szerepű és az életet is napról napra strukturáló hatású.

Ez már a különösen érzelemtelített korai énfejlôdésben is szerepet játszik, így a személy korai önmeghatározása a környezô tárgyak, dolgok és az azokat befoglaló helyek, terek szövetében alakul ki, és ezekhez a terekhez való szoros kötôdésben ölthet testet. A kisebbségi létben foglalt személy értékei, attitűdje, hiedelmei a személy-környezet kölcsönhatásban kijelölik azokat a sajátos és a többségétôl gyakran eltérô fontos mozzanatokat, elemeket, helyeket, melyek pozitív vagy épp negatív valenciával (megmozgató erôvel, értékkel) bírnak. A személy helyidentitása a helyek sokaságának együttes mintázatát hordozza. A helyidentitás dramaturgiai jellemzôje, hogy a rendszeresen látogatott, használt helyekkel kapcsolatban kialakul a tulajdonlás érzete (Pastalan 1970), és az ilyen tulajdonlás élményű territorialitás kizárólagosságra tör. Nyilvánvaló, hogy mindez nemcsak a természeti, táji környezetre igaz, hanem az épített, városképi közegre, jelképi környezetre is.

A környezet jelentésének szintjei, a szintaktikus, szemantikus és pragmatikus szintek a kisebbség életében egészleges befolyást, érzelmi meghatározottságot, választásokat, normákat, magatartásszabályokat, gyakorlati életet befolyásoló tényezôket jelent. A környezet által kiváltott, sokszor igen erôteljes és tartós érzelmi válaszokat a kisebbségi létben nehéz a sajátos szociális reprezentáción kívül értelmezni. A környezetben átélt érzelmi állapot, melyben az aktuális emocionalitás, a személyiségvonások találkoznak a környezet mozgósító jelmintázataival, a közös tudás révén erôsen strukturált, és így járványszerűen indíthat a környezet elkerülésére, otthagyására vagy a szociálisan strukturált élményi akarati tér kényszerítheti ki a maradást, a hely vállalását, "tartását" is. A környezetben megnyilvánuló viselkedést az affektív értékelés vezérli. A helyidentitásról egyébként kitűnô magyar összefoglalót olvashatunk (Dúll 1997). Mindezek alapján látnunk kell, hogy a környezetkép egyben a kisebbségi énkép része is, mely akár sajátos történeti aurájú énkiterjesztéssé is válhat.

A társas tudást, a szociális (ön)reprezentációt valójában egy nagyon ôsi, természetes elbeszélô jelleg, narrativitás jellemzi (Ricoeur 1984-
1985). Az elbeszélô mód szemben a paradigmatikus, logikai-tudományos móddal az élet megragadására, az életszerűségre törekszik, és az igazolás bizonyítékoló, formális logikai alátámasztást keresô útjait járatlanul hagyja. Az adott közösségi én ösztönösen idegenkedik az elemzô, elidegenítô és elméletalkotó keretektôl, melyek valójában létidegenek. A kisebbségi létrôl való elméleti beszéd ezért mindig szűkös és Goethe szavával fakó. Egy közösség létét hôseiben és árulóiban, szenvedéstörténetének létszövetét megjelenítô történetek mitológiájában adja tovább, beszéli el az utódoknak. Ez a narratív gondolkodás koherenciára törekszik, sokszínűségében, koronként változandó hangsúlyaiban is szukcesszív alkatú módon összegzôdik egy nemzeti történetben, mely paradigmatikus "klimaxállapotában" kanonizálódhat. Ilyen például az Ószövetség a zsidóság számára, melyet az újabb kutatások szerint épp a babiloni fogság idején állítottak össze a szájhagyomány alapján. Hasonló jelleget ölt a harmincas években Németh László, Kodolányi János, Tamási Áron, Sinka István, Nyírô József, Veres Péter, Féja Géza és más - egyébként a magyar történelem egyik fordulópontján, 1943-ban a szárszói konferencián egymással is találkozó - nemzedéktársaknak a magyar létvilág történeti és kortársi összegzô elbeszélésére vállalkozó monumentális vállalkozása.

A narratív mód maga tehát a tudásvilág mellett annak életszövetét, megnyilvánulási terét is fel tudja rajzolni, Bruner (1986) metaforájával a cselekvés mezeje (landscape of action) is megjelenik a tudatosság tartománya (landscape of consciousness) mellett, a kisebbségi lét megélhetô mitikus valósággá épül a tudatban. Ezek az irodalmi vagy személyközi történetek így a kisebbségi lét analóg és holisztikus megjelenítôi. Bennük az események lélektani tere is kibomlik, és a megélt élet tanulságai a közösségi törvények, a szenvedély, a túlzások és a bölcsesség örökítôanyagát építik fel a mesehallgató gyermekben. Így nemcsak az újabb és újabb nemzedékek történetei térképezôdnek egymásra, hanem ebbôl a kisebbségi létlátás is sajátos önvédô stabilitáshoz jut. Ez nem jelent kevesebbet, mint hogy a kisebbséget övezô infoszférahéj, a kultúra adott történetvázkészlettel, identitásformáló történettájjal veszi körül, fogadja magába új tagját. Ezek a történetek elhalkulhatnak, elnémulhatnak azonban a terror körülményei között, vagy konfliktuskerülés végett a vegyes házasságokban, illetve az anyanyelvi oktatás megszűntekor. A globális média kizáró versengésben szakítja meg e történetek elmesélhetôségét, a tévédajka hallgat e mitologikus valóságokról.

Ez a személyformáló és átszemélyesített fizikai és narratív tér változó kontextust teremt a kisebbségi létformából fakadó adaptív vagy kóros, torzult alkalmazkodást mutató létformák számára. Ami még kritikusabb, egyúttal a kisebbségi lét legérzékenyebb befolyásolásai héjazatait is kijelöli, hiszen ezek a környezetek énalkotó voltuk miatt a kisebbségi E-K-O (ember-környezet) létorganizmusban szerves és szociál-pszichofiziológiailag csatolt rendszerelemek (Lázár 1997).

Míg a természeti környezet viszonylagos állandósága segít a szocioszféra felôl ható asszimilatív vagy kizáró, alávetô fenyegetettség oldásában, addig a technoszféra (gazdasági Self) és az infoszféra (a kulturális létfentartás kisebbségi gyakorlata) egyaránt a szocioszféra és a politikum történéseinek alávetett állapotában tűnik elénk.

Ugyanakkor ez utóbbi két környezeti héjazat öntörvényűsége révén védelmet is nyújthat, növelheti a kisebbség autochton, kultúrantropológiai értelemben vett létteljességét. A kisebbségi kultúrára is igaz, hogy rendszerszerűen működik, és csak saját autochton törvényszerűségei mentén érthetô meg. A kulturális relativizmus szemléleti parancsa tehát kikényszeríti a kisebbségi E-K-O autonóm modellezését, a kisebbségi E-K-O élettanának feltárását.

A kisebbségi énazonosság tehát a természeti környezettel való kölcsönhatásmezôkben, a hiedelmek, hagyományok, tudás világában pedig mint a narratívákba foglalt énkép alakul ki. Ezért épp itt a legsérülékenyebb a kisebbségi lét E-K-O rendszere. A kisebbség fizikai fenyegetése nélkül is elérhetô azonosságának, így valójában létének felszámolása. Hiszen a természeti környezet elszennyezése vagy a történeti építészeti tér lebontása, átépítése a fentiek alapján a kisebbség helyidentitását teszi tönkre, míg a családi hagyományátadás és az iskolai szocializáció elnémulása a narratív ént és a kisebbségi lét szociális reprezentációját számolja fel.

A kisebbség alávetésének forgatókönyve mind a négy környezeti dimenziót megcélozza. A környezetveszélyes technológiák kisebbségi területre telepítése (lásd még Mohi-Mohovce, Bôs) a természeti környezeti szféra felôl szűkíti a kisebbség humán ökológiai biztonságélményét és niche-t. Persze a konkrét fenyegettség még csekély valószínűségi mutatók mellett is lélektani stresszorként hat, ahogy azt a környezet-lélektan klasszikus példájában, a Three Miles Island erômű balesete nyomán megismertük (McKinnon 1989). Az ipari érdekérvényesítés e példáknál végzetesebb és szemérmetlenebb példákat is kínál. Az esôerdôk és indiánok közös endlösung-ja vagy a Shell-érdekeltségű állami erôszak Nigériában egyben újra igazolja, hogy a humán ökológia gúlájának környezeti dimenziói között is nyers ökorelációk érvényesülnek. A technoszféra, a gazdasági és technológiai önkény dominanciájának a természeti szféra és a szocioszféra éppúgy prédájául eshet, melyben a kisebbség többszörös vesztes lehet.

A kisebbség humán ökológiai érdekérvényesítését kontrollhiányos helyzete korlátozza. Lelki biztonságérzetét természetesen közvetlen nyersességgel a szocioszférikus és infoszférikus környezet kontextusában megélt prédalét, alávetettség rendíti meg igazán.

A modernizáció spontán folyamataitól ihletett és társadalom-földrajzi kontextusban megkísérelt kisebbségrombolás példája az ún. szisztematizáció, a falurombolás programja. Ez a hagyomány az építészeti örökségben, településformákban foglalt niche-szek, a jelentéstelített kisebbségi léttér pusztításával kívánta a kisebbség tömegeit saját humán ökológiai bennfoglaltságukból szinte minden környezeti teret érintô módon kifordítani. Az építészet és a természet szoros kapcsolata miatt a terv valójában a természeti szférát is támadta. A gazdasági épületek, konyhakertek, háztájik elvesztése miatt a paraszti létformák egyébként még csekély autonómiát nyújtó természetbenfoglaltságának végsô felszámolódása szintúgy alapjaiban rendítette (volna) meg a kisebbség természetben foglalt otthonosságát. Mindez azonban nem a többség uralma volt a kisebbség felett, hanem egy másik, a hatalmi helyzet kiborg szimbiózisában erejét megnövelt politikai kisebbségé. A romániai példa magyar párhuzama, a kistelepülések elsorvasztása és a tanyarendszer felszámolása jelzi, hogy a többség nevében fellépô politikai kisebbség a helyi társadalom E-K-O autonómiájával szembeni végletes ellenérzésében mire képes. A szocialista Magyarország településszociológiai folyamatai jelzik, hogyan lehetett évtizedekkel ezelôtt adminisztratív eszközökkel egy politikai kisebbségnek a többség humán ökológiai viszonyait beszűkíteni, a kisfalvakból a gyógyszertárak, rendelôk, iskolák elvonásával fokozódó elvándorlást kiváltani. A helyi gazdálkodó egységek vállalkozási szabadságának korlátozásával a megélhetést ellehetetleníteni. Talán nem véletlen, hogy bizonyos történelmi helyzetekben, rendszerekben a többség tagja is a kisebbségi létélmény patológiája szerint éli meg létét. Minderre még végzetesebb, bár társadalom-földrajzi mozgásirány, állapotváltozás tekintetében látszólag ellentétes példa a kambodzsai genocídium, a városok erôszakos kiürítése. Tehát a szisztematizáció, a bolsevizmusok természet- és társadalom-földrajzi erôszakos voluntarizmusa is lehet kisebbségi jelenség.

A kisebbség gyanakvása érthetô, hiszen számára a modernizációs akarat, a lázas és tömeges építkezések is humán ökológiai fenyegetést jelenthetnek. A lakótelepek miatt lebontott családi házak, a megváltozott jelképi környezet, a városi környezetének tudatosan átrajzolt szocioszférikus arányai jelzik, hogy a többséget fegyverül használó kisebbségi uralom eszközzé teszi a társas és a tárgyi világot is a kisebbségi létromlás humán ökológiai szcenáriójában. Az iskola, a templom, a médiakörnyezet a narratív én megtartásának vagy elveszítésének közege, mely a modernizáció, illetve a többség nevében gyakorolt kisebbségi hatalom célterepe. Oktatás és egyház szétválasztása Franciaországban a francia nemzet felét vetette kisebbségi sorba, a bajor iskolákban épp a kisebbségekre hivatkozva próbálták a lelki énazonosságot jelzô keresztet eltávolítani. A tét valójában mindenütt a narratív én, a kisebbségi lét elbeszélhetôségébôl kikristályosodó történeti Self. Amikor a templomot és az iskolát védi az alávetett kisebbségi, valójában hiánylétében már a szentélyébe visszaszorultan védekezik.

Pedig az E-K-O relációk körkörös oksági logikája sejteti, csak mind a négy szférában érvényesülô, azaz a természeti környezettel és társadalmi szférával optimalizált, harmonikus érzelmi kötôdést biztosító, jutalmazó viszony megteremtésével, a technoszférikus forrásokkal, eszközökkel hatékony szimbiózisba jutott közösség jellemezhetô infoszférikus öntörvényűséggel.

Tehát a kisebbség adaptív létlogikáját az ôt befoglaló humán ökológiai környezetekkel való szerves ökorelációi határozzák meg. Ha ezen környezetekkel zajló alkalmazkodási játszma eredménytelen, azaz a szimbiózis nem jön létre, az adott környezetek és a környezeti gúla eredô hordképessége lecsökken. A természeti környezet elszennyezése, kimerítése, a klimatikus válság egyaránt sújthat kisebbséget és többséget, tehát a természet dolgában viszonylag könnyű az érdekegyeztetés a többséggel. A technoszférát illetôen is a tágabb gazdasági környezet függvénye az érdekegyeztetés. A gazdasági kapcsolatok szövevénye ezért biztonságpolitikai tényezô is. A technoszférikus környezettel, a gazdasággal és a fejlett technológiával való szimbiotikus kisebbségi létforma a kisebbség és többség együttműködô képességének záloga. A korlátozó, protekcionista, gazdasági egyenetlenséget kikényszerítô többségi magatartás a többség érdekeit is fenyegetheti a tôke távol tartása miatt.

Tehát a kisebbségi lét akaratérvényesítése vagy kiszolgáltatottsága tekintetében egyáltalán nem egyöntetű, éppúgy lehet uralkodó, alávetett vagy kulturális különállásában akár a szegénységet is vállalva kívülálló. A kisebbségi által elfoglalt hely értelemszerűen "foglalt hely", betöltött niche. Azonban téved az, aki azt hiszi, hogy a kisebbség kiszorítása a többség javát szolgálja. Valószínűleg a humán ökológiában is igaz, amit a biodiverzitásról a bioszféra-kutatás mond. Ha nem kíséri erôszakos központi akaratérvényesítés az együttélô népek történetét, akkor hasonló jelenséggel találkozunk, mint az élôvilágban. Ott ugyanis a "harc az életért" egyáltalán nem a gyengébbek kiszorításával végzôdik. Ellenkezôjét látjuk, az élettér megosztását, sôt új lehetôségek teremtését az újonnan érkezôknek. A biológiában a társulás szervezôdése öngerjesztô folyamat, mely során az új fajok új dimenziót is jelentenek, melyek további fajok számára ágyazzák meg azok "niche-ét". Bár a humán ökológiai analógia érvényességi köre véges, mégis emlékeztetünk az Árpád-házi királyaink bölcsességére, mert "az egynyelvű, egyvallású ország gyenge".

Kisebbség és többség helyidentitása jelentôs átfedést mutat, narratív Énje azonban sokszor ellentett hangoltságú, az akár szimbiotikus értékű együttélés lehetôségei mégis jók lehetnek érdekegyeztetés esetén.

A közelség persze még a narratív én szintjén is természetes lehet, ha a megfelelô identitás közelség-távolság viszonyában kialakul. Adott esetben a regionális összetartozóság, a természetben foglalt közelség a helyidentitásban, illetve a viseletben az összetartozást erôsíti (lásd mezôségi magyar és román falvak kultúrája, vagy moldvai magyarság és románság néprajzi, kulturális párhuzamai), de a nyelvi különbözôség és a vallási eltérések kikerülhetetlenül markáns határt szabnak a csoportok között. A kétnyelvűség, nyelv- és valláscsere és az etnikai kalkulus jelensége azonban jelzi, hogy az E-K-O-k tarthatnak egymás felé, fedésbe is kerülhetnek.

A természeti környezetben foglaltság tanulsága, hogy a kisebbség a maga táji-történeti otthonosságában nem kisebbség és nem többség - hanem az otthonos bentlét alanya, az adott humán ökológiai gúlatér e tekintetben öntörvényű központja. Ezért itt-léte a perdöntô, s távozása a humán ökológiai rendszer megsemmisülése is.

Ebben a bioregionális dimenzióban ugyanis a táj és az adott etnikum viszonytörténete a meghatározó, és itt aligha lehet kisebbségrôl vagy többségrôl beszélni, legfeljebb mostoha vagy megtartó környezetrôl, ökológiai megfelelésrôl vagy kudarcról. A természeti helyidentitás oltalmazása válasz lehet a gazdasági alap- és felépítmény oksági harapófogójába rendezett létracionalizmusra, és kísérlet az etnikus hierarchia archimedesi pontjainak pluralizálására. A kisebbségi lét viszonylét - ha a szocioszférikus környezeti térben vizsgálom, de szilárdan öntörvényű, ha a természeti környezet, a Madarasi Hargita, a Szeret mente vagy a Szilágysági hepe-hupa históriántúli szövetében értelmezem. Bármilyen költôi mindez, az alávetett kisebbségi helyzet e szféra támogatását ritkán engedi megélni, s csak kivételes esetben lehet a hely transzcendenciája mentén a kisebbségi létvalóságot annak kiteljesítésével meghaladni. Kós Károlynak sikerült.

Valójában a természeti környezethez kötô helyidentitás lélektani szövete a hiánylétben még a környezet jutalmazó, érzelemtelített világa ellenére is felbomolhat az alávetettség kontrollvesztett állapotában. A szocioszférikus korlátozottság könnyen gazdasági korlátozottsággá válik a tapasztalatok szerint, a techné világában is a hiánylét állapotát ölti fel. Ez a korlátozottság azonban a sújtottság és a szűkösség szorításában a kisebbségi lét infoszférikus terét több értelemben is telítheti.

A kisebbségi lét fenyegetettségében, tanuláséhségében, bizonyításkényszerében és dokumentatív késztetésében az infoszférikus környezet világában még sajátos elônyökkel is rendelkezik. A negyedik létszövet, a technoszféra környezettere pedig - akarjuk, nem akarjuk, hisz bántóan gyakorlatias dimenzió - a megújulás feltétele.

A magabiztos kisebbség E-K-O képe

Látható, hogy a templom és az iskola magában nem elég, a helyidentitás és a narratív én védelme csak a teljes E-K-O térben értelmezhetô. Már csak az a kérdéses, hogy ha minden lét az E-K-O-ban foglalt viszonylét, mely mindig talál maga számára többségi vonatkoztatást, de alávetettségét általában egy másik kisebbségnek köszönheti, ragaszkodjon-e még ehhez a nyelvpolitikai értelemben vett fosztóképzôs fogalomhoz, vagy egyszerűen csak emelje fel a tekintetét.

Bruner J. (1986): Actual Minds, Possible Worlds. MA. Harvard University Press.

Hawley A.H. (1986): Human ecology: A Theoretical Essay. The University of Chicago Press.

Dúll A. (1996): A helyidentitásról. Magyar Pszichológiai Szemle LII. (36) 4-6. 363-391.

Lázár I. (1997): E-K-O-lógia. Országépítô 8. 3-4. 26-33.

McKinnon W., Weisse C.S., Reynolds C.P., Bowles C.A., Baum A. (1989): Chronic stress, leukocyte subpopulations and humoral responses to latent viruses. Health Psychol. 8. 389-402.

Pastalan L.A. (1970): Privacy as an expression of human territoriality. = Pastalan L.A., Parson D.H.: Spatial behavior of older people. University of Michigan, Ann Arbor.

Proshansky H.M., Fabian A.K., Kaminoff R. (1993): Place-identity: Physical World Socialization of the Self. Journal of Environmental Psychology 3. 57-83.

Ricoeur P. (1984/1985): Time and narrative. Vol I-II. University of Chicago Press, Chicago.

Vida G. (1996): Bioszféra és biodiverzitás. = Humánökológia. Szerk. Nánási I.