Bárdi Nándor
A kisebbségi értelmiség
önképe a második világháború elôtt*
A határon túli magyar közösségek, létrejöttüket
tekintve, történetileg a trianoni békeszerzôdés
nyomán keletkezett kényszerközösségek.
Ezek a különbözô országokba került magyar
társadalomrészek az új helyzetre, a modernizációs
és a nemzetállami kihívásokra adott válaszaikkal
tudatosan vállalt közösségekké lettek.
Az itt közreadandó szövegválogatás a más-más
országokban élô magyarság viszonyainak egymástól
és az anyaország társadalmától való
szétfejlôdését és stratégia-,
illetve jövôképkeresését jelzésszerûen
mutatja be.
Az alábbi írások a harmincas évek második
felében születtek, olyan szerzôktôl, akiknek politikai
szocializációja már a kisebbségi viszonyok
között zajlott le, vagy akik az új helyzethez való
alkalmazkodás mûhelyeinek megteremtésében vettek
részt.1
Itt nem pusztán nemzedéki és identitásbeli
másságról van szó, hanem a nemzetfogalom és
az úgynevezett sorskérdések újragondolásáról
is. A kisebbségbe került magyarság fiatal értelmisége
számára használhatatlanná vált a nemzeten
a történelmi osztályokat értô felfogás,
a társadalmi problémák közjogi megközelítése.
Az új körülmények között egyértelmûvé
vált, hogy önazonosságuk, a kisebbségi magyar
kultúra alapja csak a népi kultúra lehet, mert a falusi
lakosság adja a kisebbségi társadalom többségét.
Egy másik meghatározó szempont az volt, hogy a határon
túli magyarság körében nagymértékû
társadalmi és gazdasági átrétegzôdés
ment végbe (s ez erôs szociális érzékenységet
indukált), amelynek elemzése nem nélkülözhette
a komoly szociológiai megalapozottságot. Harmadrészt
az is világossá vált, hogy a nemzetiségi viszony
tekintetében a kérdést a (XIX. századból
ittmaradt) szupremáciára való törekvés
nem rendezheti. De ezzel együtt az is világossá vált,
hogy a kisebbségi magyarság a nemzeti törekvések
közti közvetítô szerepét csak úgy
töltheti be, ha saját kulturális önazonosságtudatát
is megerôsíti. Az új ideológia forrásai
a népiség, európaiság és az erdélyiség/szlovenszkóiság/vajdasági
"helyi színek"2 elmélete.
Ebben a viszonyrendszerben a sokszínû mozgalmakon belül
voltak, akik a nép faji értékeinek, hagyományos
világának megôrzése mellett folytattak propagandát.
Mások a történelmi osztály és a polgári
rend, a kapitalizmus meghaladásától várták
a nemzetiségi problémák automatikus megoldását.
A harmadik csoportba pedig azok tartoztak, akik a népet a nemzetbe
akarták integrálni, a polgári kultúrát
pedig (népi és európai szempontokból) szándékoztak
megerôsíteni. Tehát társadalmukat és
a népet kívánták polgárosítani.
A következô írások szellemiségükben
ehhez az utóbbi vonulathoz tartoznak.
Ezt a szellemiséget, e nemzedéki mozgalmat közvetítették
a bôséges folyóirat-irodalomból a budapesti
Láthatár, amely külön kisebbségkutató
munkaközösséget hozott létre, amelyben a harmincas
évek új, filológus – Közép-Európa-kutató
– nemzedéke kapott helyet. A határon túl a kolozsvári
Hitel számított a kisebbségi társadalom
kutatása legrangosabb mûhelyének. A Vajdaságban
a rendkívül komoly cenzúra ellenére (a marxista
Híd mellett) a Kalangya próbálkozott
a regionális valóságirodalom megteremtésével.
Csehszlovákiában a Sarló, a Masaryk Akadémia
és a Szlovenszkói Magyar Kulturális Egyesület
önismereti mûhelyt teremtô szándéka
és jó néhány lapkísérlet (Nemzeti
Kultúra, Magyar Figyelô, Forrás, Tátra)
ellenére nem sikerült rendszeres mûhelyt és publikációs
lehetôséget teremteni. Ezt a szerepet részben a kassai,
a katolikus Prohászka Körökhöz kapcsolódó
Új Élet és a Szvatkó Pál által
szerkesztett prágai Új Szellem töltötte
be. Az egész magyar nyelvterület talán európai
kérdésekben leginkább tájékozott és
szociálisan is érzékeny politikai hetilapja volt a
Ligeti Ernô szerkesztette kolozsvári Független Újság
(1934–1940), amelybôl nem adunk közre szöveget, de
a korszak és az érintett nemzedék (Erdélyben
és Magyarországon) leginkább olvasott szabadelvû
orgánuma és vitafóruma volt.
Nánay Béla3 itt közreadott írása
a Láthatár ugyanazon számában jelent
meg, amelyikben Makkai Sándor nagy vitát kiváltott
Nem lehet címû tanulmánya. A szerkesztôk
valószínûleg ellenpontozni (is) akarták Makkainak
az érdeklôdô közvélemény számára
bizonyára megrendítô véleményét,
amely egyben a hagyományos "elszakadt magyarságképet"
erôsítette. Összeállításunkban három
felvidéki szerzô szerepel. Szvatkó Pál4
az erdélyi Venczel Józsefhez hasonlóan egyszerre adott
helyzetképet és cselekvési alapelveket. Borsody István5
az általa szerkesztett, az elsô bécsi döntés
idôszakában Budapesten megjelent tanulmánygyûjteményben
(Magyarok Csehszlovákiában) közölt írása
a mai napig a magyar-magyar viszony leglényeglátóbb
elemzése. Az írás – akkoriban is különös
– újdonsága, hogy részletesen szólt a határon
túlról érkezett magyarországi "szakértôk"
szerepérôl, és a magyarországi úri/polgári
világ-vitában nyíltan a kisebbségben kialakult
demokratikus értékrend példáját helyezte
elôtérbe. Krammer Jenô6 1941-ben az érsekújvári,
illetve szlovenszkói magyar fiatalok fejlôdésének
ifjúságszociológiai elemzô monográfiája
(A szlovenszkói serdülôk lelkivilága) eredményeit
adta közre. Szerepe azonban sokkal nagyobb, mint egy résztvevô-megfigyelôé,
hiszen az Érsekújvárról induló, késôbb
Sarlós fiatalok tanára, szellemi horizontjuk alakítója
volt. Tehát a cikke egyben a kisebbségi értékvilág
mint történelmi szükségszerûség ideológiája
alapelemeit is adta.
A vajdasági Kende Ferenc7 tanulmánya a harmincas
évek derekán a diktatúra enyhülésének,
a belpolitikai élet megelevenedésének idôszakában
született. Kende a Kalangya szerkesztôségébôl
körkérdést küldött ki a jugoszláviai
magyar közélet számos résztvevôjéhez,
hogy a folyóirat közreadhassa elképzeléseiket
a kisebbségi problémák kezelésére. A
készülô tematikus összeállításhoz
ugyancsak ô készített bevezetôt, és rendszerezte
a beérkezett válaszokat. A tervezett Kalangya-szám
megjelentetését azonban a cenzúra nem engedélyezte,
az ide készült és most közölt szöveg
elôbb a Láthatárban, majd a szerzô 1940-ben
publikált tanulmánykötetében (Magyarokról
– magyaroknak) jelent meg.
Venczel József8 írása az induló
Hitel "csoport" programadó cikkének tekinthetô,
amely egyszerre kívánta meghaladni a Korunk baloldali
csoportosulásának szándékirodalmát,
az Országos Magyar Párttal szembeni kritikáját
és az Erdélyi Fiatalok világnézeti semlegességét
és halódó társadalmi tevékenységét.
Politikailag az OMP-n belül a húszas évektôl jelen
levô, a társadalomszervezést szorgalmazó egyházközeli
értelmiségi csoporthoz (György Lajos, Gyallay Domokos,
Bitay Árpád, a Magyar Nép címû
néplap és a kolozsvári Társadalom kör)
kapcsolódik, de a jogvédô népkisebbségi
szemlélet helyett a népközösségi önszervezôdô
cselekvési stratégiára helyezte át a hangsúlyt.
Mikó Imre tanulmánya összefoglaló voltán
túl rendkívüli érzékenységéért
tekinthetô a kisebbségi politikai elemzés máig
egyik legszínvonalasabb eredményének. A különbözô
szemléleteket, értékválasztásokat, folyamatokat
belsô logikájuk szerint tárta fel, és akkor
adta közre, a második bécsi döntés után,
mikor a két legbefolyásosabb erdélyi politikus, Bethlen
György és Bánffy Miklós és híveik
között dúlt a vita az 1938–1940 között követett
népközösségi politika értékelésérôl.
Velük szemben Mikó Imre – Bibó István kifejezését
használva – megtalálta az angyalok hangját.
Lényeges kérdés, hogy a határon túl
létrejött, új azonosságtudatokat hogyan fogadta
Magyarország. A hivatalos tudományosság szintjén
a korszak egyik meghatározó magyarországi társadalomtudósa,
Dékány István foglalkozott a problémával.9
A kérdést, nem csak a nemzeti kisebbségek szempontjából
és a magyar tapasztalatokból kiindulva, a "kisebbségi
lélek" jellemzôit általánosítva,
18 pontba foglalta össze. Ezek közül a legfontosabbak: 1.
A kisebbség apolitizálódik, mert kiszorul a cselekvô
politikából, hiszen a többség akarata kormányozza
az államot. 2. Közélete egyházi, városi
és községi helyi szintre koncentrálódik.
Az egyházi közélet felértékelôdése
az egyetemesség és az erkölcsi megújulás
igényével jár. 3. Minél kevésbé
foglalkozhat politikával, annál többet foglalkozik a
kisebbségi erkölcsi kérdésekkel. 4. A maga erôire
támaszkodik, hozzászokik az "autonóm erôgazdálkodáshoz".
5. A kisebbségi ember az önkormányzatiság felé
törekszik és akaratlanul is demokratikus. 6. Bezárkózik
a szûk családi és rokonsági körébe.
Elzárkózási hajlam vesz erôt rajta. 7. Látásmódja
és emberekkel való bánásmódja sokkal
finomabb, mint a többségieké. 8. A kisebbségi
életforma a magángazdaságra összpontosul, polgári
jellegû. "Keresi tehát a függetlenséget,
az anyagi önállóságot, ellenez minden egyházi
vagy állami korlátozást: a kisebbségi született
liberális."10 9. "A kisebbségi a tipikusan
gyûjtô, krajcároskodó, de gondos, szemes, józan
és lelkiismeretes is. A reális józansághoz
és szerénységhez járul a találékonyság,
a szorgos kitartás s végül az önfegyelem hajlama
is. [...] A szónoklat a nyilvánosságot szeretô
többség kenyere; a kisebbségé a hallgatás
és a munka pátosza."11 10. A kisebbséget
alkalmazkodókészség és ésszerûsítési
hajlam jellemzi. 11. A többségi lelki élete az uralomfenntartás
érdekében kifelé fordul, a kisebbségi élete
befelé fordul, introveltált lesz. 12. A társas érintkezésben
finomabb formákra törekszik és a kisebbségi közeg
a családi életét jobban elmélyíti. 13.
A kisebbségi érzését egy különleges
kisebbségi öntudattal kompenzálja. 16. Az író
a kisebbségi közegen belül közösségi
vezérré válik. 17. A többségi társadalomnál
jóval intenzívebben szervezi egyesületeit, szövetkezeteit.
18. A kisebbség állam iránti lojalitását
az állam által biztosított, a kisebbség számára
hiteles szerep és pozíció adhatja meg. Azzal, hogy
Dékány a magyar kisebbségek konkrét vizsgálata
elôl a problémákat általánosítva
kitért, elkerülte a magyarországi közszellemmel
való összevetést.
Mit hozott magával 1938/1940/1941-ben a visszacsatolt területek
magyarsága? Konfliktuslehetôségeket: a Horthy-korszak
neobarokk szellemiségének meg nem értését,
az úri magatartás helyett polgárosult nemzeti öntudatot.
Hogy ez miként tudott érvényesülni és
milyen konfliktusokkal járt, az egy másik összeállítás
témája lehet.
——————————————
* Készült a Teleki László Alapítvány
Közép-Európa kisebbségkutatási programja
keretében.
1 Kende Ferenc – Kalangya, Krammer Jenô – érsekújvári
gimnázium cserkész- és önképzôköre.
2 Legtömörebben ismerteti Utasi Csaba: Irodalmunk
és a Kalangya. Fórum, Újvidék, 1984. 16–20.
3 Nánay Béla életrajzi adatait nem sikerült
felkutatni. Rendszeresen publikált a Láthatárban.
Az itt közölt összeállítással együtt
négy nagyobb dolgozata (Wesselényi szózata a magyar
és a szláv nemzetiség ügyében. 1937. 4.
sz. 155–162.; Iskolai kirándulások kisebbségeinknél.
1940. 4. sz.; A kisebbség fogalmának alkonya. 1943. 11. sz.
241–242.) és közel kéttucatnyi ismertetése jelent
meg a lapban. 1939 márciusától a Láthatár
kisebbségkutató mûhelyének is tagja volt.
4 Zsolnatarnó, 1901 – München, 1959. Középiskolai
tanulmányait Nagyszombatban, az egyetemet Budapesten végezte.
Újságíróként dolgozott 1924–1938 között
a Prágai Magyar Hírlap munkatársaként. Prágában
alapította és irányította 1928–1933 között
a Képes Hét címû hetilapot, majd 1931-ben az
Új Munka és 1937–1938-ban az Új Szellem címû
folyóiratokat. 1938-ban áttelepedett Budapestre, és
itt a Felvidéki Magyar Hírlapot szerkesztette, majd a következô
évtôl a Magyarország címû kormánypárti
lap külpolitikai újságírójaként
dolgozott. A német megszállás után a Gestapo
letartóztatta, és csak 1945 végén tért
vissza Németországból Budapestre. Az ötvenes
években fordítóként és a rádió
munkatársaként dolgozott. 1956 után Bécsben,
majd Münchenben élt, és a Szabad Európa Rádió
munkatársaként elsôsorban külpolitikai kommentárokat
írt. Válogatott írásai: A változás
élménye. Válogatta, a bevetô tanulmányt
írta és a jegyzeteket készítette Filep Tamás
Gusztáv és G. Kovács László. Kalligram,
Pozsony 1994. 340.
5 Eperjes, 1911. A prágai jogi tanulmányai
befejezése után, 1934-tôl ügyvédként
dolgozott, majd 1937-tôl a Prágai Magyar Hírlap munkatársa.
1938-tól a budapesti Magyarország külpolitikai újságírója.
1945–46-ban a Szabad Szó és az Új Magyarország
szerkesztôjeként dolgozott. 1946–47-ben a washingtoni magyar
nagykövetség sajtóattaséja. Lemondása
és emigrálása után 1947–1953 között
a Pennsylvaniai Nôi Fôiskola tanára, majd 1953-tól
1977 között, nyugdíjba vonulásáig a pittsburghi
egyetem tanáraként orosz és modern európai
történelmet adott elô. Válogatott írásai:
Európai évek. Sajtó alá rendezte Kenedi János,
Századvég, Budapest 1991. 320.
6 Kismarton, 1900 – Martonvásár, 1973. Német
és francia szakos tanulmányait Budapesten, Berlinben és
Prágában folytatta. Budapesten Eötvös-kollégista
volt. Csehszlovákiába hazatérve Lôcsén
németül, Aranyosmaróton szlovákul tanított,
majd a húszas évek közepétôl az érsekújvári
magyar gimnáziumban dolgozott. 1939–1944 között a szegedi
Baross Gábor Gyakorló Gimnáziumban tanított.
1946-tól a Kulturális Minisztériumban dolgozott, majd
újra tanított 1950-tôl az Idegen Nyelvek Fôiskoláján,
1959-tôl pedig az ELTE német tanszékén. Szempontunkból
legfontosabb munkája: A szlovenszkói magyar serdülôk
lelkivilága. Budapest 1935. 77. (Nagy László Könyvtár
3.)
7 Nagybecskerek, 1886 – Budapest, 1974. Középiskolai
tanulmányok után könyvkereskedelemmel kezdett foglalkozni.
Autodidaktaként mûvészettörténettel foglalkozott.
1912-ben a kubizmusról értekezett a Nyugatban. A Tanácsköztársaság
után Bécsben könyvkiadó vállalata volt,
majd Párizsban dolgozott szerkesztôként. Hazatérve
a Vajdaságba a Kalangya szerkesztôségének tagja
és kiadója. Egyetlen tanulmánykötete, számunkra
legfontosabb munkája: Magyarokról– magyaroknak. Noviszád
1940. 157.
8 Csíkszereda, 1913 – Kolozsvár, 1972. Kolozsváron
jogot tanult, 1930-tól, 1939-ben avatták doktorrá.
Ugyanekkor a kolozsvári Katolikus Lyceum Könyvtárában
dolgozott és 1935–1940 között az Erdélyi Iskola
címû folyóirat szerkesztôje volt. 1935–1944 között
a Hitel szerkesztôje és a folyóirat vezetô teoretikusa.
1940-1945 között az Erdélyi Tudományos Intézet
munkatársa, majd ügyvezetô igazgatója volt. 1945-tôl
1947-ig a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Jogi és
Közgazdasági Karán a statisztika professzora volt. 1948-tól
az Erdélyi Múzeum-Egyesület fôlevéltárosaként
dolgozott, míg 1950-ben letartóztatták és egy
koncepciós perben börtönbe zárták. 1961-ben
szabadult, de évekig kerámiafestôként, illetve
kottamásolóként dolgozott. 1969-tôl a Babes–Bolyai
Tudományegyetem Szociológiai Tanszékének munkatársaként
falukutatással foglalkozott. Válogatott írásai:
Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Válogatta
és a bevezetô tanulmányt írta Székely
András Bertalan. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó,
Budapest 1988. 272.
9 A kisebbségi lélek. Budapesti Szemle 253.
köt. 738. sz. 1939. május 195–220.
10 Uo. 209.
11 Uo. 211.
|