Szvatkó Pál
Új szellem
Szlovenszkón*
Amikor a szlovenszkói indulásoknál kerestük azokat a kisebbségi életben
dolgozó józan és értelmes lényeket, akik ki tudják fejezni problémáikat és
minden fejtegetésükkel nevelnek és példát adnak, továbbviszik a szellemi
és gyakorlati élet ügyeit, önkéntelenül is a századforduló szlovák
értelmiségének kifejlôdésére gondoltunk.
Az akkori Hlas folyóirat köré csoportosuló szlovák intelligencia
jóformán kivétel nélkül, egyénileg és együttesen bebizonyította, hogy
szellemi elképzelései és kulturális útkeresései pompás gyakorlati
kibontakozáshoz és eredményhez tudnak vezetni. Akkoriban Vajansky nemzete
romantikus irodalomimádatban élt, a szlovákság alig volt más, mint szép
rege, valami meghatározatlan nosztalgia, amit kétmillió földhözragadt,
álmodozó ember élt. Néhány fiatal intellektuel – kezdetben talán tízen
lehettek –, Hodza, Srobár s mások elhatározták, hogy "realista"
folyóiratot adnak ki, s így született meg a Hlas. Célja: nevelés, a
zavaros kérdések tisztázása, a nemzeti öntudat ápolása, de egyúttal
demokratikus és reális medrekbe öntése volt, a szervezkedés elôkészítése,
a romantikus szlovák felfogások átgyúrása. Az irodalom, a művészet
másodlagos szerepet játszott a lapban. Annál többet az ismeretterjesztés,
az európai formák bemutatása és alkalmazása a helyi viszonyokra, a pontos
diagnózis, a gyógyszerek megkeresése, sôt lassú adagolása a betegnek. Egy
új intellektuális élgárda kikristályosítása a szellemi fegyelmezettség,
józanság és szociális igazságosság nevében. S mindez kérlelhetetlen
ôszinteséggel történt; nem is csoda, ha a turócszentmártoni álmodozók
csakhamar a Hlas ellen fordultak, s a konjunktúralovagok ugyancsak ádáz
harcot viseltek ellene. De a történelem igazolta a folyóiratot, amely
páratlanul fontos szerepet játszott a szlovák életben, s hajdani
munkatársai ma mind a legbefolyásosabb helyeken ülnek. Új középosztályt
nevelt a Hlas, vékony, de munkára alkalmas réteget, fegyelemre oktatott,
elhozta Európát, megtalálta az igazi kapcsolatot, nevelt, hatott,
gyarapított. Csodálatos, hogy ez az aránylag kicsiny és gyenge orgánum
mekkora szerepet tudott játszani a szlovák nemzeti józanodás folyamatában.
Fél évvel elôbb, amikor az Új Szellemet kiterveztük, a Hlas szerepére
és céljaira gondoltunk. A kisebbségben szerényebben és halkabban ugyanazt
a kristályosító és átértékelô munkát óhajtanánk megkísérelni, amit a Hlas
végzett. A feladatok azonosak, a helyzet is sokban emlékeztet az akkori
szlovák helyzetre. Elmaradottság és veszedelmes illúziók között hangzatos
és keresztülvihetetlen jelszavak virítanak, és senki sem gondol arra, hogy
a kisebbségi élet megjavításánál mindenekelôtt a nemzeti közösséget kell
átalakítani, átnevelni, teherbíróvá tenni.
Azok az elvek, amelyekrôl 1927-tôl 1930-ig, a gondolatok érlelése
idején annyit beszéltünk, ma is a legalkalmasabbnak látszanak. A
nyugat-európai demokrácia ugyanúgy a követendô cél, mint akkor volt: a
nemzeti és a keresztény elvekkel szövetkezett igazi és értékét igazolt
nyugat-európai forma, ahogy az angolokban, vagy tegyük föl: van Zeeland
belga elképzeléseiben él. A flamand példa hevíti fantáziánkat. A magyart
nem a nagy nemzetekkel hasonlítjuk össze, tudjuk, hogy kis nép, és
érezzük, jövôje attól függ, vajon megtalálja-e a kis nemzetek boldog
életének titkát. Diagnózist állítunk fel, s érezzük (például a
szociográfiai kutatások eredményében is érezzük), hogy a magyar nem
túlzottan életképes nép, és elsôsorban életképességét kell nyugat-európai
minta szerint növelni, ha szerepet kíván játszani a Duna medencéjében. A
kisigényű, illúziómentes, reális életre azonban elsôsorban a kisebbségnek
van szüksége, elsôsorban itt kell szakítani a donkihóti hóbortokkal és
megpróbálni, tud-e a magyar köznép a saját erejébôl lelkileg-testileg
megszervezkedni s értelmes munkával helyzetét megjavítani. S ezért: mivel
a nyugat-európai demokrácia sikerének elôfeltétele a szolidaritás, és
mivel a szolidarizmus erkölcsi kritérium, amit lehetetlen törvényekkel
elrendelni és megparancsolni: nevelni kell az embereket, úgy, mint
Angliában és az angol példát lemásoló skandináv kis népeknél, ahol ez a
nevelés soká tartott és körülményes volt.
Ha tisztázni kívánnánk néhány szempontot, amely szerint cselekednünk
kell, körülbelül a következô részletes rendszert állíthatjuk fel,
természetesen anélkül, hogy ezzel megrajzoltuk volna elképzeléseink teljes
és kimerítô képét.
I. Az 1926–30-as nagy élmények tovább élnek bennünk: tudatában
vagyunk annak, hogy új körülmények között élünk, a magyarság régi
életformái használhatatlanok, és jobban az adottságokhoz kell
simulnunk, ha meg akarjuk gátolni népünk katasztrofális lemorzsolódását.
Új magatartásra, gyakorlatiságra és szerénységre, józanságra és
szívósságra, de egyúttal kemény és fegyelmezett kitartásra van
szükségünk.
II. Mindenekelôtt szlovenszkói magyar erôinket akarjuk megismerni, a
nép matériáját, amely az új életet hordozza. A diagnózis felállításánál
sok mindent észreveszünk:
1. Látjuk, hogy nem vagyunk elég életképesek, és saját erôinkbôl
nem sokra megyünk, megszoktuk azt, hogy eltartanak és gyámolítanak, így
pedig a mai elhagyatottságban lehetetlen tovább élni.
2. Látjuk, hogy magyar kultúránk Szlovenszkón gyengül, pusztul.
Parlagiasodunk. A műveltségnek, a magyarság e legnagyobb vonzerejének
hatása gyengülôben van.
3. Látjuk, hogy a személyeskedésbôl és kenyéririgységbôl fakadó
úgynevezett "ideológiai harc", amit néhány feltűnésre vágyó
ember mesterségesen szít, lehetetlenné teszi erôink egységes
kifejlesztését és az együttes megmozdulást a magyarság ellenfelei
ellen.
4. Látjuk, hogy népünkben, fôleg középosztályunkban erôsödik a
közöny a magyar dolgokkal szemben, s ez megkönnyíti az
elnemzetlenítést.
5. Látjuk, hogy népünk alapvetô szociális felépítésre szorul,
hogy önálló "kisnép"-ként saját erejébôl tudjon létezni s politikailag és
gazdaságilag bizonyos belsô önkormányzatra szert tenni.
Ezt látjuk Szlovenszkón.
III. Ha felvesszük a látleletet népünkrôl, ugyanakkor Európára is
nézünk, keressük ott a megfelelô formát, amit átvehetnénk és elônyösen
felhasználhatnánk. Európát szemlélve összehasonlítunk. A
tapasztalatok és megfigyelések alapján mérlegeljük helyzetünket, és
élesítjük a diagnózishoz és a terápiához egyformán szükséges
józanságunkat, realizmusunkat.
1. Látjuk, hogy kis nép vagyunk, s nem angol–francia, hanem
flamand vagy skandináv példán kell tanulnunk, ha részesei kívánunk lenni a
kisebbségi megélhetés csodájának. Tôlük lessük el a kis népek életének
titkát, a reális, önellátó berendezkedés módjait. Velük foglalkozunk, az ô
formáikat kívánjuk megismerni, a folytonos gyakorlattal, hírveréssel,
szuggesztióval beépíteni életünkbe, hogy szinte észrevétlenül egyszerre
csak mi is úgy kezdjünk élni, oly okosan és szorgalmasan, mint a flamandok
– nem most, amikor már gazdagok, hanem amikor még hallatlan nehézségek
között saját erejükbôl megvetették gazdagságuk alapjait.
2. Látjuk az európai helyzetbôl, hogy rajtunk csak a demokrácia
segíthet. Kifelé-befelé egyformán szükségünk van rá: kifelé a velünk
szemben való bánásmódban, befelé azért, mert népünk az igazi demokratikus
elvek átvételével és átérzésével belül megerôsödik, egészségesebbé,
ellenállóbbá válik, mint a flamandok és a skandinávok formája bizonyítja,
simulékonyabb lesz, nem vak tömeg, hanem olyan politikailag iskolázott
csoport, amelynek minden egyes tagja tudatában van rendeltetésének és
érdekeinek, és jól működô fogaskerékként illeszkedik a társadalom
bonyolult gépezetébe.
3. De látjuk, hogy a demokrácia csak akkor érték és nem veszély, ha
magas erkölcsi színvonalú emberek alkotják anyagát, akik között
kifejlôdött a becsületes szolidarizmus, s a demokrácia szabadságjogait nem
egymás ellen használják fel, hanem egymásért, mint az angolok és az északi
népek. A kisebbségnél a külsô nyomás hatása alatt megvan a remény, hogy ez
a szolidarizmus jóformán kényszerűségbôl hamar kifejlôdik, s mi minden
erônkkel törekszünk feléje, mint a tisztult s nyugat-európai (nem
közép-európai vagy moszkvai) értelemben vett demokrácia nélkülözhetetlen
elôfeltételéhez.
4. Látjuk, hogy a szociális berendezkedés és a társadalmi együttlét
tökéletesítése nemcsak az emberi igazságosságnak felel meg (mi mint
igazságra szoruló kisebbség örökké küzdeni fogunk az igazságért, s helyünk
feltétlenül ott van, ahol a szociális igazságosságért küzdenek), hanem
életképesebbé is teszi a népet, mert a belsô ellentéteket letöri,
meggátolja a széthúzást, többfelé irányulást, öntudatot, kitartást ad,
megerôsíti a szegénység következtében legyengült rétegeket, kik, ha
kiegyensúlyozottabb helyzetbe kerülnek, harcolni tudnak sorsukért és
ragaszkodnak nemzeti formájukhoz.
5. Látjuk, hogy az álom és illúzió, amely gyors megoldásokat remélt,
tarthatatlan, nem azért, mert az európai helyzet esetleg lehetetlenné
teszi, hanem azért, mert csodavárásra akkor sem rendezkedhetünk be, ha a
csoda tényleg megjön. Gyors megoldás helyett a lassú megoldás
útját választjuk, az adottságokkal való leszámolást, a
szervezkedést, a védelmi helyek megfontolt és ŕ la longue kiépítését. A
kisebbséget hosszú lejáratúan kell biztosítani, hogy ne morzsolódjék fel,
erejét évtizedekre megszervezni. Így nem érheti baj, bármi történik, s ha
gyors megoldás jön – tant mieux –, semmit sem vesztettünk.
6. Látjuk, hogy politikailag a kisebbség kollektív egységének
elismeréséért kell küzdenünk, azért, hogy a szlovenszkói magyar népet
az államhatalom ne egyedeknek, hanem közösségnek tekintse, amely önmaga
szabályozza életét és önmaga zárt egységként foglalkozik ügyeivel,
legalább oly mértékben, mint ahogy a régi Csehország élvezett
önkormányzatot az osztrák elnyomás alatt. A politikai cél s a mai európai
adottságok közötti legnagyobb lehetôség: a kisebbségi önkormányzat egy
bizonyos irányú s ma még nehezen meghatározható formájának
kiharcolása. Akik nem ezért a célért harcolnak, s megelégszenek azzal,
hogy az államban a magyarokat csak mint több-kevesebb joggal rendelkezô
egyedeket kezeljék, nincsenek tisztában a helyzettel – vagy nagyon is
tisztában vannak vele, s nem akarják, hogy a magyarság tényleg reális
életkörülmények közé kerüljön. Mert a "kollektív test", az "autonómia"
kívánása nem nemzeti vagy – mit tudom én – "imperialista" kívánság, hanem
reális életszükséglet: ha nem harcoljuk ki, a magyarság lemorzsolódása
feltartóztathatatlan, a kisebbség összetartó ereje széttörik, a nép
eltűnik. Ebben az esetben minden küzdelem felesleges, sôt nevetséges (s
ezt tudat alatt a magyar egyének is megérezték), mert miért erôltetni egy
néphez való tartozást, ha e népnek nincsen itt nemzeti egysége, összetartó
kapcsa, és a hozzátartozás csak nyelvi külsôség és így nyűg és ballaszt a
megélhetésnél. A zsidók fokozatosan elvesztették nyelvüket, amint megszűnt
nemzeti (s náluk vallási) kohéziójuk, s elveszett a kristályosodási
tengely. Minek a mindenütt csak nehézséget jelentô nyelv, ha
nincs hozzá nemzet? Valahány kisebbség volt, amelynek tagjai csak mint
egyének illeszkedtek az idegen államok testébe s nem mint kollektív
testületek, mind megszűntek létezni. De az együttesen gondolkozó
nemzetrészek megmaradtak. Magyarországon mind a két példát láthattuk: az
önálló törvényszerűség szerint élô szászok megmaradtak, a pesti és a Pest
vidéki németek, a nemzeti összetartozandóságért ma harcoló egyedek
egyszerűen eltűntek, pedig háromszor annyian voltak.
7. Látjuk, hogy a többség és a magyar kisebbség között igazi összhang
csak úgy keletkezhet, ha Csehszlovákia kibékül Magyarországgal és a
határok – mint Titulescu mondotta – "ellégiesednek". Minden erônkkel erre
a kibékülésre törekszünk, a két állam szellemi és gazdasági szimbiózisára,
de tudjuk, hogy annak elôfeltétele: a két állam végérvényes megegyezése a
kisebbségi kérdésben, s az, hogy a kisebbségi magyarság olyan
messzemenô életjogokat kapjon, hogy tényleg a híd szerepét tölthesse be a
két állam között, az önálló pilléreken nyugvó hídét, amelyet egyik
oldalról sem ásnak alá és nem bomlasztanak.
IV. Önmagunkat nézzük, Európát és európai helyzetünket nézzük, de
Magyarországot is nézzük, mert végeredményben az európai kultúrát is
csak a magyar műveltségen át kaphatjuk meg, ugyanolyan módon és
ugyanolyan eszközökkel, mint az anyaországban. Mit látunk, ha a mai
Magyarországra esik tekintetünk?
1. Látjuk, hogy a magyar kultúra egyike a legnagyobb
vonzóerôknek, amely a kisebbséget a magyarsághoz fűzi. Fölényes forma,
amely még a kétnyelvűeket és a közömböseket is magas rangjának bűvkörébe
tereli. Ápolnunk kell teljes erôvel, mert a magyar kultúra a kisebbség
nyelvi és nemzeti megmaradásának legerôsebb támasza, nagyobb biztatás a
magyarság számára, mint a politika.
2. Látjuk, hogy a XX. század negyedik évtizedében mozgásba jött a
magyar élet, a szellem pionírjai egy új magyar világ kiépítésén
fáradoznak, a nép felemelésén, az állapotok megjavításán, és a diagnózis
kegyetlen felállítása után a terápia is megkezdôdött. Teljes erôvel
osztozunk az új magyar népi, társadalmi, tudományos, realisztikus
elindulásokban, amelyek Szekfű Gyula kezdeményezéseitôl Illyés Gyulán, az
új katolikus demokrácián, a határozott népi szociális irányon át a városi,
Európához hasonult polgári demokráciáig terjednek. Az új lendületet az
egyik – népi – oldalon a szociális átrendezés vágya, a másik – városi –
oldalon a józanodás és az ôszinte realizmus vágya, mindkét oldalon
pedig a demokrácia vágya jellemzi. Nekünk erônk és támaszunk ez a
megújhodás; tudjuk, hogy szociális és demokratikus nevelésű fiatalságunk
hihetetlen feszültséggel érdeklôdik iránta, neki talán fontosabb az ügy,
mint a magyarországiaknak, felpezsdíti érdeklôdését a magyarság iránt, és
nemzeti apátiája az új mozgalom következtében eltűnik. Így lesz a magyar
társadalmi újjáéledés hatása kisebbségi megtartó erô.
3. Ebbôl következik, hogy látjuk: a kisebbség úgy marad meg
legbiztosabban magyarnak, s akkor szűnik meg a letöredezése, ha a mai
Magyarország megújhodása sikerül, s – tegyük fel – boldog,
kiegyensúlyozott, társadalmilag, politikailag, művelôdésben is,
gazdaságban tökéletes kis Magyarország virágzik fel a Duna völgyében.
Ebben az esetben a kisebbségi ember büszke lesz, hogy a magyarsághoz
tartozik, és kitart. A magyar példaadásra s a határontúli
kiegyensúlyozottság szuggesztiójára nagy szükségünk van, ha meg akarjuk
szüntetni a letörtséget, a savanyú hangulatot, amely ma a magyarságnak
bizonyos alacsonyabbrendűségi érzést kölcsönöz, de gyakran ferde
irányulásra noszogat. Minden erônkkel tehát – saját érdekünkben –
Magyarország társadalmi újjászületésére fogunk törekedni és támogatni,
ismertetni azt, ami ebben az irányban történik.
4. Látjuk ezzel kapcsolatban azt is, hogy a magyar kultúra és
szellemiség egy és oszthatatlan, s bűnt követ el, aki önálló
"kisebbségi irodalmat és kultúrát", tehát szellemi elszakadást hirdet
talán olyan értelemben, mint ahogy Stúr elválasztotta a szlovákságot az
északnyugati szlávság egységétôl, vagy ahogy Mistral regionalizmusa
délfrancia kultúrát akart teremteni. Természetesen ez nem jelenti, hogy
tagadjuk a kisebbségi szellem külön színeit, külön mondanivalóját és
önálló szellemi magatartását. De tagadjuk, hogy Szlovenszkón önálló
szellemi vezetés kristályosodhat ki, önálló mérték, a fejlôdés önálló
törvényei, amelyek függetlenek a budapesti színvonaltól, és semmi
közük az ottani irodalmi és művészeti problémákhoz. Elképzelhetetlen, hogy
a szlovenszkói magyar irodalomban, tegyük fel, romanticizmus uralkodjék,
Budapesten pedig realizmus, itt nagy író legyen, aki ott semmi, a
fejlôdési fok itt más legyen, mint odaát. Tökéletes kölcsönhatásnak kell
uralkodnia: a magyar szellemi mozgalmaknak ide is át kell hatniok, s
viszont, ha Szlovenszkón támad új magyar tehetség, akinek új s akár a
helyzettôl meghatározott mondanivalója van, akkor annak meg kell
termékenyítenie az egész magyar irodalmat, hatnia kell Budapesten is.
Önálló irodalmi mondanivaló lehet Szlovenszkón, de nem önálló irodalmi
élet. Úgyis lehetetlen, hogy itt magyar irodalom keletkezzék, amely
önálló törvényszerűségre mozog, mert erre gyengék vagyunk, s a kezdemény
elôre halálra van ítélve, vagy ami még rosszabb: dilettantizmusba,
nevetségességbe és hatástalanságba fullad.
V. Önmagunk, Európa és Magyarország nézése után Prágára és a
csehszlovákokra esik tekintetünk, figyeljük életüket, eredményeiket, a
jót, amit tudnak, hibáikat és elônyeiket, s igyekezünk tanulni
tôlük vagy okulni rajtuk, ami az együttélésben természetes.
1. Látjuk, hogy a szlovákok sok magyar hibát tükröznek, de
frissebbek, mint mi vagyunk, s látjuk, hogy a csehek a kollektív
élet sokkal több titkát ismerik, mint mi. Igénytelenebbek,
primitív patriarkalizmus uralkodik közöttük, szolidarizmusuk az elmúlt
nehéz évtizedekben tökéletesen kifejlôdött, tudnak szervezni, lentrôl
felemelkedni, ismerik az aprómunkát, politikailag összetartoznak,
demokraták, de demokráciájukat a saját megerôsítésükre használják ki, s
nem válik gyengeséggé. Sok mindent el szeretnénk lesni tôlük: az
összetartást, a demokráciát, a szövetkezeti tudást, az alapos munkát, a
szorgalmat, az igénytelenséget, a realizmust, a gazdasági erôt, egyszóval
a közösségi életükben föllelhetô és a kis népek megerôsödéséhez nagyon
alkalmas erényeket.
2. Érezzük, hogy a csehekkel és a szlovákokkal nehéz harcot kell
vívnunk, ha el akarjuk érni a kisebbséget megilletô és életünket
egyedül biztosító autonóm életet. Tévednek, akik azt hiszik, hogy
szépszerével el lehet valamit érni s nagy dolgokat (nem apróságokat)
"kapni" lehet a csehektôl némi hízelgéssel vagy kiszolgálással. Akik így
gondolkoznak, összetévesztik a régi magyar élet szokásait az új
körülményekkel, s egyébként is: a német kisebbség példája vagy a magyar
aktivizmus tizenöt éves csôdje igazolja, hogy elképzelésük – nem bűnös,
ezt nem akarjuk mondani, de – téves! Amit Prágától "kapni" lehet a jó
viselkedésért, nem elég. Sôt veszélyes, mert azt a látszatot kelti, hogy
meg vagyunk elégedve a csekélységekkel, s nem látjuk, hogy a kisebbségen
csak az önkormányzat segíthet. Életlehetôségeinkért (nem csak
többé-kevésbé megadott jogainkért) harcolni fogunk. Benes mondotta a nála
járó magyar aktivista íróknak: "A kisebbségi jogokat ki kell harcolni,
ezek nem hullnak a jó viselkedésért az ember ölébe." Ha Benes elnök
tudatában van ennek, s éppen az aktivistákat figyelmezteti rá, nem
tehetjük, hogy másképp gondolkozzunk.
3. Viszont ha helyzetünkre nézünk, érezzük, hogy még csak igen kis
részét értük el annak, ami a nyugodt és biztos kisebbségi élethez
szükséges, de nem kívánunk a meddô problémával foglalkozni,
hogy ki volt ennek az oka, mint ahogy egyáltalán célunk nem a kifogásolás,
a kritika, a defetizmus, hanem a kibontakozás útjának keresése.
4. Látjuk, ha a csehekre nézünk, hogy az individuális magyar forma,
a magyar élet sokban mégis szebb és magasabb rangú, mint a cseh, ha
ugyan a kollektív élet elvei tökéletesebben is hatnak a cseheknél. Mi a
magyar szellemet színesebbnek és élénkebbnek látjuk, mint a prágait, amely
kezdetlegesnek és gyerekesnek hat. A szellem és az egyéni kultúra terén
elônyben vagyunk, tovább jutottunk. Mint elôrébb volt Róma, amikor a
frissebb, erôsebb és egészségesebb életű népek leverték. A latin forma
diadalmaskodott a gyôztes frankok, a gótok, a longobárdok, a britek, a
dákok fölött, s a római szellem fölénye átszívódott a gyôzedelmes új
szociális életformába, a kereszténységbe is. Kicsiben mi is érezzük a
magyar szellem és egyéni kultúra magasabbrendűségét, kitartunk
mellette, nem akarunk visszakanyarodni. Tudjuk, hogy elég erô van
benne, hogy hibáit levesse és átvegye a jót a másik oldalról, az újból – a
csehszlovákból –, s ha a magyar élet egyszer megreformálódik, érdemes
lesz benne élni Közép-Európában. Ami hiba van benne, erélyes akciókkal
egy évtized alatt eltüntethetô, ami erény van benne, csak évszázados
finomodás, tapasztalat után sajátítható el. Ezért tartjuk mi a magyar
formát (nem is szólva a magyar szellemrôl, irodalomról, művészetrôl)
magasabb rendűnek sok mással szemben. Meg vagyunk vele elégedve, és
kitartunk mellette.
VI. Így alakul a világképünk, ha körülnézünk tájainkon. Ezt látjuk,
ezt tapasztaljuk, ezek az indító okok. Levonjuk a következtetéseket e
diagnózisból? Belátásaink megnyilvánulhatnak már a gyakorlatban?
Tétován és óvatosan talán már jelentkeznek, de gyakorlati
következtetések is inkább csak az elméletek közt mozognak, mint a
valóságban, mégis olyan magatartást kölcsönöznek nekünk, amelyek
már súrolják az aktív életet.
1. Tudjuk például az elôbbi fejtegetések és mérlegelések alapján, hogy
gyakorlati életmunkánk kívül-belül reformokra szorul. Mindazonáltal
érezzük, hogy bűn volna erôszakkal követelni az újítást és szétütni a
meglévôk között. A kisebbségi magyarság jó része a régi életben él,
gondolkozása ott szunnyad, s ha erôszakkal óhajtanók rákényszeríteni az új
formát, szokásaihoz, elôítéleteihez makacsul ragaszkodni kezdene és
tiltakozna ellenünk. Vad belsô harc keletkezne a kisebbségben,
félrész itt, félrész ott harcolna, s az önmarcangolás végleg legyengítené
az amúgy is fáradt és kimerült népet. A munka nincs elôkészítve: a
magyar kisebbség még nem elég felvilágosodott és fegyelmezett, hogy
hiba nélkül viselni tudja a változást, ne szédüljön meg s ne csapjon
át más végletekbe. A mi felfogásunk szerint a reformnak bévülrôl kell
jönnie. Hosszú, alapos nevelési munkával, felvilágosítással, erôsen és
határozottan kitartva a tiszta alapelvek mellett, mégsem mérgesen és úgy,
hogy minduntalan összeütközéseket okozzunk. Simán, szinte észrevétlenül,
senkit sem sértve. Ahogy a természet érlel, ahogy az érett gyümölcs
lepottyan a fáról. Ha a romfal mögött komoly átalakító munka is folyik,
úgy kell dolgozni, hogy a ház lakóit ne kelljen kilakoltatni, az utcára
küldeni, hanem az átépítés megtörténhessék anélkül, hogy bárki
hajléktalanná válna. Prága gyönyörű öreg negyedeiben gyakran látjuk e
házépítési módokat: bent folyik az építési munka, de az üzletek nyitva
vannak, a lakók szobáit jóformán beépítik az új, modern, erôs épületbe, s
a homlokzatot hatalmas rudakkal támasztják alá. Nem engedhetjük meg
magunknak a lerombolást, a csákánypolitikát, ami természetesen a
legegyszerűbb volna. Vadonatúj házat beteg körülményeink között nem
építhetünk, ehhez nincs erônk. A régi anyagot fel kell használni. Belsô
reformokat hirdetünk. A magyarság mai kádereinek megtartását, de teljes
felfrissítését a társadalmi és a demokratikus, az aktív és a gyakorlati
elvek alapján. Bűn támadni és rontani a meglevôket. Itt is a legbölcsebb
csehet kell idéznünk. Masarykot, aki a háború elôtti politikájáról –
ugyanazon meggondolások alapján, mint mi, ugyanolyan helyzetben – a
következôket mondotta: "Törekvésem mindenkor az, hogy a már meglévô
pártokat bévülrôl megreformáljam", s ezt is tette. Megállapításait
helyesnek és gyakorlatinak ismerjük el.
2. Célunk a lentrôl való megszervezés, s nem törôdünk a
külsôségekkel. A homlokzat mellékes, mi bévül kívánjuk lakályossá,
modernné tenni az épületet. Csekély erônkkel a szolidarizmust hirdetjük. A
nép színvonalát igyekezünk példákkal emelni, ízlését mintákkal
fejleszteni. Fejébe akarjuk verni a fiatalságnak a hasznos elveket, hogy
magától értetôdônek tartsa ôket és vágyódjék feléjük. Eddig nálunk mindig
csak a kriticizmus számított "haladásnak", a haladó szellem az volt,
aki jól megmondta a véleményét, gyalázta a régieket és szadista kéjjel
vagy mazochista síró-elragadtatással mutatott rá a hibákra. Ezt a módszert
mi feleslegesnek tartjuk. Nem fontos a kritika túlhajtása (csak ott
gyakorlandó, ahol okvetlenül szükséges), nem az a hôs, aki biztos
fedezékbôl nyelvet öltöget az ellenfél felé. Mi hallgatni akarunk. Nem
keresünk kákán csomót, nem ujjongunk fel, ha – "hál’istennek" – ismét
találtunk valami hibát a magyar testen. Ahelyett, hogy káromkodnánk,
bemutatjuk, dicsérjük, megmagyarázzuk az újat és a helyeset, s igyekszünk
szelíden, fegyelmezetten minél több hívôt szerezni nézeteinknek.
3. Keressük a kisebbség új programját, amelyrôl ma csak azt
tudjuk, hogy demokratikus lesz, mert az igazi demokrácia az
egyetlen erô, amely egy kisebbséget bévül megerôsíthet és kívül tűrhetô
helyzetbe hozhat. Szociális lesz, mert nincstelenekké válnak, s
kívánságaink természetszerűen a lent levôk szociális kívánságai: az
egyforma elosztás, a javakban való igazságos részesedés vágya a szegények
egyetlen óhaja. Nemzeti lesz, mert a kisebbségi harc természeténél
fogva nemzeti, s abban a pillanatban, amint megszűnne az lenni, a
kisebbség különleges törekvésének: nemzeti és emberi formája elismerésének
feladását jelentené. Keresztény lesz, mert az igazi
keresztény erkölcsöt mi az európai kultúra remekművének és nagy
kiegyensúlyozó erejének tartjuk, amely nélkül összeomlik minden meglévô.
Ezek az alapfogalmak. A többi adódik, a többi: alkalmazkodás a
lehetôségekhez, a fürge és elôítéletek nélküli alkalmazkodás akár a
legradikálisabb gyakorlati programhoz is.
4. Látjuk, hogy módszereink nem maradhatnak vaskalaposak. Az
együttműködést elvben senkivel sem vetjük el, aki támogatni és elôsegíteni
tudja a kisebbség kollektív céljait. De nem erôltetünk bizonyos
együttműködést, aktivizmust. Éppúgy, ahogy nem vagyunk a "semmi áron való
együttműködés" hívei, nem lehetünk a "minden áron való együttműködés"
hívei sem, mert együttműködni nem egyéni eredményekért, a megvásároltság
alapján kívánunk, hanem akkor, ha komoly biztosítékokat kapunk
kívánságaink tiszteletben tartására.
5. De látjuk, hogy minden programnál fontosabb az elhanyagolt és a
közelmúlt fejlôdése következtében életképtelenné vált magyar nép
átnevelése, testi-lelki színvonalának emelése, elôítéleteinek
kiirtása, restségének letörése, egyénieskedô, primadonnáskodó, sértôdéses
jellemének megváltoztatása, a szervezkedéstôl és kollektív mozgalmaktól
való irtózás megszüntetése, önérzetének növelése, bizantinizmusának és
neobarokk természetének modernné idomítása, eltúlzott finnyás igényeinek,
egocentrizmusának, elkínaiasodott életnézetének lecsökkentése, megtanítása
arra, hogy az igazságot elviselje és szolidarizmusa kibontakozzék,
egyszerű és csendes legyen, pátosz helyett a munkát keresse, a vasárnap
helyett a hétköznapokat, kitartása és józansága, optimizmusa és
tettrekészsége megnövekedjék – egyszóval megoldja a reális élet titkait.
Programmal mindig el voltunk látva, állandóan a kivitel volt gyenge. Mi
a kivitel tökéletesítését szeretnôk elérni, azt, hogy a
magyar az épkézláb és a nagy lelkesedéssel kezdett eszmét meg is tudja
valósítani, és a lelkesedés a harmadik napon ne fusson homokba. Nem a
"mit", hanem a "hogyan" a fontos elôttünk, ezen a téren
óhajtunk nevelô munkát végezni.
6. Példákkal szolgálni, magyarázni, a magyar szellem fölényének
bemutatásával izgatni, adatokkal, gyakorlati mintákkal nevelni, az
intellektuális szervezkedés megkezdésével példát teremteni más
szervezkedésekre, olyan gyakorlati élcsapatot kialakítani, amely az
egészséges és vérré vált eszméket kitartóan tovább tudja
közvetíteni a nép felé, és begyakorlott értelmével védôje és segítôje
lehet a tömegnek, a munka helyes mederbe terelôje és a kollektív célok
elérésének elôkészítôje. Ez a célunk.
Sikerülni fog? Nem tudjuk. De a kísérletet meg kell tenni. Legalább
lépést teszünk a magyar megújhodáshoz vezetô végtelen hosszú úton.
——————————————
* Megjelent: Hitel 1937. 2. sz. 114–122. |
