Borsody István
Magyarország és a csehszlovákiai
magyarság*
Az etnikai magyar nemzet és a politikai Magyarország 1918-ig kétfélét
jelentett, és kétfélét jelent azóta is. De míg 1918-ig ország és nemzet
közt az volt a különbség, hogy kisebb volt a nemzet, mint az
ország, addig 1918 után az ország lett kisebb, mint a nemzet. E
változás után a magyar nemzet negyedrésze – több mint hárommillió ember –
Magyarországon kívül nyert honosságot. A hárommillió magyar továbbra is a
nemzet tagja maradt, csakhogy nemzeti létét a történelem nagy
erôfeszítésektôl tette függôvé. Mert semmi sem vált olyan bonyolulttá a
háború utáni Közép-Európában, mint a négy részre szakadt magyar nemzet
közt megtalálni és megteremteni az érintkezés szabad útjait. Ennek folytán
az utódállamok magyarsága egészen más értelmet volt kénytelen adni
magyarságának is, mert mások lettek szabadságai, jogai, lehetôségei,
minden más lett, mint Magyarországon, de mégis mindennek egyforma célja
maradt: mert a nemzet közös küldetése, ha nem is egyforma, de közös
szerepet oszt ki minden magyar számára. Igaz, a kisebbségi magyarságnak
gyakran mégis olyan lett a helyzete, mintha két szék közt a földre esett
volna: a többségi nemzet, amellyel egy országba került, inkább ferde
szemmel nézte nemzeti törekvéseit, az anyaországbeliek pedig sokszor
éreztették, hogy nem tartják magukkal nemzetileg egyenrangúnak. A nemzeti
kisebbség sorsa így átmeneti és felemás, élete kusza, szerteágazó, ereje
szertefecsérelt, dolga nehezebb, elismerésben szegényebb és léte minden
mozzanatát nemzeti mivolta szabja meg, sokkal inkább, mint a vele egy
országban élô többségieknél vagy a szomszéd országban lakó testvéreinél,
Magyarországon. A kisebbségi ember többet gondol a nemzetre, mert a teljes
nemzeti lét hiányait kénytelen érezni lépten-nyomon, ezért ha magyarságát
óvni tudja, magyarabb, öntudatosabb magyarrá válik, mint akár a
magyarországi, csak sajnos a magyar öntudatig általában is kevesen jutnak
el, s ha a kisebbségi sorban ezt valaki el nem éri, nem úszhat a magyar
árral, mint a magyarországi, s könnyen veszhet el az idegen eszmék
áradatában. Az igazi nemzetmegtartó erôt pedig a kisebbségi magyarság
számára csak az integer magyarságú Magyarországgal való kapcsolatok
jelentik
A kisantant államok, miután szövetséget kötöttek Magyarország revíziós
törekvései ellen, igen kevés jóindulatot tanúsítottak aziránt, hogy magyar
nemzetiségû állampolgáraik Magyarországgal érintkezhessenek. Az
érintkezési szabadság hiányát sínyli a csehszlovákiai magyarság is: erre a
szabadságra lenne szüksége, hogy élvezhessen valamit a nemzet központi
értékeibôl és az általános emberi igazság nevében legalább egy kis
hányadát kaphassa meg mindama nemzeti jónak, ami minden többségi ember
számára fölösen terem. Így természetesnek látszana, hogy Magyarország
elômozdíthassa a csehszlovákiai magyar mûvelôdést, hasonlóképpen, hogy a
csehek ápolják külföldi iskoláikat és egyesületeiket; miért ne adhatna elô
magyarországi tudós a csehszlovákiai magyar diákoknak, ahogy a prágai
német egyetemeken is külföldi származású németeket neveznek ki – egyelôre
ugyan magyar egyeteme sincs a magyarságnak, ezért tehát szinte kategorikus
imperatívusznak látszik, hogy elismerjék a csehszlovákiai magyar diákok
magyarországi tanulmányait. Mert ott, ahol Csehszlovákia az állam magyar
kisebbségének nem nyújthatja azt, amit nyújtani tud a cseheknek,
szlovákoknak vagy németeknek, ott automatikusan meg kellene engedni a
magyarországi segítô források közbejöttét. Ilyenek fôleg: az egyetemek és
tudományos intézetek hatáskörén kívül a tudományos és irodalmi
sajtótermékek szabad forgalma, az ösztöndíjak, csereakciók és hasonlók.
Ahogy Bethlen István gróf az anyaország és a magyar kisebbségek
viszonyáról szólva 1934-ben debreceni beszédében kifejezte: "Tegyék
lehetôvé, hogy eljuthasson az elszakított magyarsághoz az az
áldozatkészség, amelyet a magyar társadalom mindenesetre tanúsítani
fog."
Mindenekelôtt azonban ott szeretnénk javítani a csehszlovákiai
magyarság és Magyarország viszonyán, ahol nem az "ellenfélen kifacsarható"
engedményekre lehet számítani. Hanem ahol önnön erônkbôl tehetünk sokat
saját nemzeti érdekünkben határon innen és határon túl.
*
A trianoni határok folytán az anyaországi és a csehszlovákiai magyarság
fejlôdése más-más irányba terelôdött. Húsz év alatt bizony oly
eltávolodások jöttek létre, hogy nem tudjuk, vajon a politikai vagy a
szellemi határok vonnak-e erôsebb osztóvonalat kettônk közé.
A csehszlovákiai magyarság széltében-hosszában használt megállapítás
szerint húsz év alatt demokratizálódott. Megváltoztak társadalmi ideáljai,
az új ideál: a dolgos, társadalmilag szervezett ember, aki egymást
megbecsüli, születés, származás, foglalkozás miatt emberi megaláztatást el
nem visel, a címet, rangot, méltóságot csak megfelelô tartalom fejében
hajlandó elismerni, megveti a szolgalelkûséget, az úr és szolga megalázó
viszonyát, szociális felelôsségérzete és öntudata a magyar társadalmi
reformok egész sorát látja szükségesnek. Emberi tekintetben tehát – ezt
gyakran megállapították – tisztább és emelkedettebb a kisebbségi sors
tisztítótüzén keresztülment csehszlovákiai magyar, mint az átlag
magyarországi. Igaz, a kedvezô véleményre gyakran a kisebbségi sors
heroikus újdonsága adott alkalmat, mert hiba, társadalmi kinövése bôven
akad e demokratizált magyarok körében is. Móricz Zsigmond a csehszlovákiai
magyar fiatalság körében járva szintén a kisebbségiek emberibb
tulajdonságainak ítélte oda a pálmát. Kiknek akkor sem tetszett Móricz
Zsigmond ítélete, azoknak sohasem fog tetszeni a kisebbségi magyar
szerénytelen öndicsérete, pedig erre mindig sor fog kerülni, ahányszor
kisebbségi magyar találkozni fog a többségi magyar túlságosan elterjedt
típusával, akiben a rosszul értelmezett úriság oly gyakran csak a lenézés
és megaláztatás öröméig tud eljutni. És sajnos még az újabb külföldi
társadalmi példaképek közül is – a baráti Itália vagy Németország
tiszteletébôl vagy csodálatából – nem e rendszerek szociális tartalma vagy
társadalmi fegyelme ejtette meg a magyarországi hívek nagy részét, hanem
inkább az uralkodás imponáló példája. Sôt a fajteória legújabb szívélyes
fogadtatása is Magyarországon – úgy látszik – csak arra volt jó, hogy az
értök rajongót a faji nemesség tudatával oltsa be, ami újabb emelkedést és
másoknál különb érzést nyújthat.
A csehszlovákiai magyar, akiben formát öltött az új magyar
úriember-ideál, bizony gyakran elégedetlenül és nyugtalanul fordul meg a
magyarországi társadalom egyes köreiben. A távolodásnak és hasadásnak
legkomolyabb elemeit pedig éppen abban érezzük, hogy az általános emberi
ideál nem egyforma a magyarországi és a csehszlovákiai magyar elôtt.
Ezzel szorosan összefügg a magyarországi társadalmi és szociális viszonyok
kedvezôtlen kritikája, mert – csak példának felhozva – a földbirtokreform
és szociális reformok, az általános titkos választójog késlekedése vagy a
normálisnál nagyobb cím- és rangkórság csupa olyan intézményes
szépséghiba, amit a kisebbségi magyar még anyaországának sem tud
megbocsátani. Igaz ugyan, hogy a kisebbségi magyarság szabad lehetôséget
kapott arra, hogy kénye-kedve szerint kritizálja Magyarországot – és
kétségtelen, hogy kedvét akkor is a magyar társadalom bírálatára
fordította, amikor – a cenzúra miatt – más irányban nem gyakorolhatott
kritikát… De az anyaország sem ad olyan emberi eszményeket, amelyek
abszolút vonzóerôt gyakorolhatnának a határon túli magyarokra. Pedig a
központi magyar emberi ideál tarthatná össze legelsôsorban a négy ország
magyarságát és a minden magyarnak szóló magyar ideál hiúsíthatná meg a
legkönnyebben az utódállamokban leselkedô elnemzetleniedés veszélyeit. A
központi magyar ideál pedig csak olyan magyar szociális rendszerben
jöhetne létre, amely minden magyarral éreztetné, hogy nemzete megbecsült
és méltó tagja lehetne.
A kisebbségi magyarság nagyon jól érzi, hogy az anyaország társadalma
többnyire hanyagul és érthetetlen közönnyel kezeli a magyar kisebbségi
kérdést. Idézhetnénk Szekfû Gyula intô szavait, amelyek már oly
hajszálpontosan kifejezték ezeket a gondolatokat. "Nemzeti társadalmunk –
írja Szekfû Gyula a magyarországi társadalomról – alig ismeri a szomszéd
államokban élô magyarság kisebbségi sorsát, alig érdeklôdik valóságos
bajai iránt, kulturális fejlôdése iránt is közömbösséget tanúsít, és immár
másfél évtizede tûri, hogy a trianoni politikai határok mindinkább
kulturális határokká alakuljanak" – "…a szeretet találékony és több módját
és eszközét próbálhatná társadalmunk az elszakadt nemzettestek állandó és
komoly támogatásának." – "…elszakadt testvéreinket megfosztja még attól a
szellemi támogatástól is, melyet a trianoni magyarság a határain túli
nehéz életet valóban ismerve, a mai állami elzárkózások mellett is
adhatna."1 De hát a magyar társadalmi hibák "eltakarítása"
legföljebb egy Szekfû-idézetig ildomos… Így aztán mi sem természetesebb,
mint hogy a magyarországi közvélemény hajlandó a legképtelenebb rémhíreket
elhinni a kisebbségi magyarságról, érdeklôdése azonban odáig már nem
terjed, hogy komoly tárgyi ismeretekre tegyen szert, sôt arra sem gondol
senki sem, hogy általányban elôlegezett szánakozásában szemrebbenés nélkül
olyan szenvedéseket és áldozatokat is kész elfogadni a kisebbségi
magyarságtól, amelyek a valóságban – ha tényleg fennforognának – igazán
hihetetlen megpróbáltatásoknak tennék ki az utódállamokban élô magyarság
kétségtelenül nagyon küzdelmes és nehéz életét. De ilyen túlbuzgó
szánakozásra csak a nemtörôdöm ember lehet képes, aki kényelmesen lerázza
magáról az utánjárás gondját és könnyítve lelkiismeretén, készségesen
elfogadja azt a hírt, hogy a csehszlovákiai magyaroknak egyetlen magyar
iskolájuk sincsen, már csak törve beszélnek magyarul – és nehezen
leplezhetô unalommal csodálkozik, ha mégis azt hallja, hogy vannak iskolák
– ha nem is elégségesek – s még magyarul is tudnak a magyarok
Csehszlovákiában… Persze a pontos ismeretek helyett sokkal kényelmesebb
fel-fellelkesedni egy-egy vezércikkíró frázisain, amelyekkel üzeneteket
küldözget a határontúli testvéreknek, bár a vezércikkíró-testvérnek,
akárcsak az olvasótestvéreknek fogalmuk sincs arról, hogy általában mi a
valóság, és arról sem, hogy a csehszlovákiai magyar testvéreknek sokkal
jobban esne – arról nem is beszélve, hogy a magyarországiaknak mennyivel
jobbat tenne –, ha ehelyett az újságok egy-egy statisztikát közölnének a
csehszlovákiai magyarság lélekszámáról, foglalkozási elosztódásáról,
iskoláinak és magyar tanulóinak számáról, egyesületeik mibenlétérôl és
mûködésérôl és hasonlókról.
Igaz, vannak tiszteletreméltó kivételek, s csak nagy örömmel
fogadhatjuk, hogy Magyarországon a reális kisebbségszemléletnek
egyre több úttörôje akad, de az a néhány folyóirat, élükön a Magyar
Szemlével, amely a magyar kisebbségek életének objektív figyelmét tûzte ki
célul, bizony csak elenyészôen kevés – igaz, annál értékesebb – hatást
gyakorol a túlnyomó tudatlansággal és indolenciával szemben. Vagy a
kisebbségi intézetek vajon elvégzik-e mindazt, amire hivatottak lennének?
Nem sikkad-e el a nemzet egynegyedének figyelésére felállított intézmények
egész sora, a meddô hivataloskodás száraz rendszerében?
*
Ilyen körülmények közt az anyaország és a csehszlovákiai magyarság közt
elsô helyen a láthatatlan és megfoghatatlan kapcsolatok állanak, amelyek a
nemzet tagjait a nemzeti közösség csodálatos szálain keresztül fûzik
egymáshoz. A nagy hiány azonban a látható és megfogható kapcsolatok terén
jelentkezik. A rádió például majdnem kizárólag zenei kapcsolatot teremt,
amellett csak hírszolgálata jöhet még komolyan számításba, s így ez a
modern vívmány, amely óriási szolgálatokat tehetne a magyar nemzet
szellemi összetartására, igen kis mértékben tölti be ily irányú hivatását.
Csak a budapesti nagyváros utáni vidéki vágyakat tudja ébren tartani –
lehet, hogy minden céltudat nélkül, mert a magyar hallgatóság többnyire
nem is hajlandó Budapestben mást látni, mint az operetteket, kiskocsmák,
Angol Park, a Duna-korzó, a cigányzene és a hamisítatlan, – állítólag –
gondtalan édes magyar élet városát. Sajnos ilyen és ehhez hasonló
szentimentális utakon és módokon bonyolódik le az érintkezés jó része. A
pesti viccek, slágerek, sanzonok, a jasszság jelenti az egyik legfontosabb
vezetéket, amely "szellemileg" összeköt, a másik fontos vezeték: a sport –
ez is "szellemi" kapcsolatnak számít, inkább lelkesítô, mint utánzó
hatással. Szó sincs róla, ez mind kitûnô eszköz arra, hogy széles
rétegekben népszerûsítse a magyar nemzeti összetartozást – csak éppen
kevés és ijeszôen egyoldalú.
De hát a budapesti összeköttetés magánügynek számít, s mindenki saját
ízlése szerint bonyolítja le; szomorú azonban, hogy mily kevesen kívánják
a nívós szellemi kapcsolatot. Viszont mindennél fontosabb a rangos pesti
rokonság, a társadalmi kapcsolatok homályos szövevényei, amelyekrôl sokat
lehet sejtetni, mesélni – az ilyen elbeszélôk szavain keresztül pedig úgy
bontakozik ki Magyarország, mint egy nagy protektor, akinek egyéb
létjogosultsága sincsen, csak hogy egyes kiváltságos egyének méltóságát és
fontosságát siessen elômozdítani. Ezeken a "budapesti
kapcsolatokon" keresztül ápolódnak azok az anakronisztikus magyar
életformák, amelyeknek Magyarországon sem, de még kevésbé a kisebbségi
sorsban lehet életjogosultságuk.
A "budapesti kapcsolatok" sokak számára igen hasznosak voltak.
Fiatalemberek, akik se a szlovák iskolát, se a cseh egyetemet nem tudták
elvégezni, illetve képességeiknél és adottságaiknál fogva nem tudtak
beilleszkedni a kisebbségi sorsba – szóval alkalmatlanoknak bizonyultak
arra, hogy magyar ôrök legyenek az idegen terjeszkedéssel szemben –, ezek
a budapesti kapcsolat, illetve protekció révén jutottak álláshoz a magyar
fôvárosban. Megértjük azokat, akik feltétlen muszájból távoztak
Magyarországra, de örök szemrehányást fogunk érezni azokkal szemben, akik
könnyelmûen, vagy gyöngeségbôl, kényelembôl, vagy puszta számításból
hagyták el földünket, hozzájárultak Magyarország túlzsúfoltságához és –
ami még rosszabb – a kisebbségi magyarság sorainak ritkításához. De
túl a puszta tényen, hogy elhagytak bennünket, legnagyobb vádunk ellenük,
hogy ôk, akik közülünk távoztak, nemhogy nem lettek kapocs köztünk és az
anyaország közt, hanem – tisztelet a kivételnek – éppen ellenkezôleg,
magukat játszották ki – talán önmaguk igazolására – az igazi kisebbségi
mártíroknak, ôk lettek a "jó" magyarok, a magyarság háború utáni
helyzetének megítélésében legelöl jártak az illúziók kergetésében, új
helyükön pedig inkább hasznot húzni igyekeztek abból, hogy a "Felvidékrôl"
származnak, ahelyett hogy szolgálatokat tettek volna a csehszlovákiai
magyarságnak. A magyar kisebbségek helyzetének ismeretlen volta az
anyaországiak elôtt nem kis mértékben e menekülteknek köszönhetô, akik
úgyszólván magukra vállalták a "kisebbségi" sors következményeit és éveken
keresztül szinte eltakarták a valódi kisebbségi sorban maradt nemzetet az
anyaország szeme elôl. E menekültek tudtak legkevesebbet a kisebbségi sors
alakulásáról, mégis ôk lettek a változott helyzet szakértôi – puszta
eredetüknél fogva –, sôt idôvel enyhe féltékenység lett úrrá a Budapesten
idôzô "felvidékiek" és a szlovákiai magyarok közt, s hogy néha már
lappangó "pozícióharc" dúl e kétfajta emberek között, ezt csak azok
tudják, akik belülrôl ismerik ezeket a családon és ismerôsökön keresztül
ide-oda ágazó szálakat.
A legsötétebb és legzavarosabb pontokhoz értünk: oda, ahol az egész
kisebbségi sorshelyzet testvérharcnak, gyûlölségnek ad tápot és üzletté
alacsonyítja a nemzet legszentebb ügyeit. Az intrikák és denunciálások
sûrû bozótjába kerültünk, ahol az opportunisták a mindenkori Budapest
szájíze szerint magukat jó magyarnak, másokat rossz magyarnak igyekeznek
feltüntetni, másokat megbízhatatlanoknak, magukat megbízhatóknak jelentik
ki, csaknem kizárólag rosszindulat és marakodás diktálja ezt a tempót:
háttérben pedig egy borzasztó magyar terhesség üti fel a fejét: a
"nemzetszûkítés" eredendô magyar bûne. (A "nemzetszûkítésnek" itt olyan
értelmet adunk, amilyen értelemben írta Széchenyi István ezeket a sorokat:
"Honunk minden lakosainak a nemzet sorába való iktatása bizonyos életet
terjesztend; 9 milliónak ezentúl is az abbúli kirekesztése ellenben
elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre.") Mert a kisebbségi sorsot
is arra tudta a magyar fölhasználni, hogy mindenféle ürügyek alatt
leszûkítse a magyar közösséget! – Akiknek voltak "budapesti
kapcsolataik", azok – tisztelet a kivételnek – monopóliumot ûztek, s
igyekeztek belôle minél több hasznot húzni; óvakodtak azonban attól, hogy
esetleg személyükön keresztül másokat is Budapest közelébe engedjenek.
Budapesten ugyanis a közvélemény igyekezett elveszett magyaroknak
elkönyvelni a kisebbségi magyarságot. Annál nagyobb értéke lehetett tehát
annak, aki mint "el nem veszett magyar" jelentkezett Budapest színe elôtt…
A magyar kisebbségi tömegek elveszettségérôl szóló híreket már a
"felvidéki" menekültek kezdték terjeszteni, ezekhez társultak most azok az
utódállambeliek is, akik "kapcsolatokra" tettek szert. Ôk is saját
fontosságuk emelését tartották szem elôtt, és különösen az új magyar
értelmiség "elveszettségérôl" szerettek regélni (míg a parasztot
nemzethûnek ecsetelték, mert – úgy látszik – a parasztban nem éreztek
"konkurenst"). A magyar nemzetszûkítô hajlam, amely sehogy sem akar
eltûnni, ezen a téren is szedte a maga áldozatait. – A legfurcsább pedig,
hogy a leszûkített nemzeti "közösség" legvédettebb tagjainak azok
számítottak, akik legkevésbé voltak hajlandók reagálni az új helyzetre: a
passzív rezisztencia végrehajtói, megbántottságból, tehetségtelenségbôl
vagy tehetetlenségbôl – míg a cselekvôk gyanússá váltak és különösen a
tétlenek állandó, rosszindulatú kritikája és áskálódása kísérte
lépéseiket. A magyar uralomvesztesség tragikus utójátéka volt ez, mert a
megszûkült uralom birtokosai nem tudták elviselni, hogy az ô
megkerülésükkel most már valaki is tehessen valamit.
Igaz, az újfajta cselekvéstôl való irtózásnak is komoly indokai voltak.
Az államfordulat után a csehszlovákiai magyarság sorai közé férkôztek a
magyarországi bolsevizmus emigránsai, akik magyar égisz alatt – bár a
kisebbségi magyarságtól távol, mégis a kisebbségi otthon fedezékébe
menekülve – Magyarország-ellenes akcióba kezdtek. Hatásuk el nem
kerülhette késôbb az elsô csehszlovákiai fiatal értelmiséget sem, amely
amúgy is árván, tájékozatlanul és magyarellenes hatásokkal szemben
védtelenül állt az új helyzetben. A fiatal értelmiség az egyenes utak
helyett az emigráción keresztül ismerte meg Magyarországot. Ez a
kapcsolat bélyegezte meg a nemzeti társadalom elôtt a sarlósok egy részét
is, annyira, hogy számos csehszlovákiai magyar fiatal nem is tehette be a
lábát Magyarországra, mert az anyaország elôtt éppoly átok alá került,
mint akárcsak maguk az emigránsok. Húsz év alatt, szerencsére, lezajlott
már ez a sok félreértéssel teli idôszak, csak a sajnálatos magatartás
maradt meg továbbra is, amely inkább elôlegezett bizalmatlansággal, mint
bizalommal tekint az új helyzet parancsa szerint cselekvôkre. Ez az
atmoszféra pedig csak kellemes lehetett azoknak, akik félreértett nemzeti
missziót véltek betölteni azzal, hogy ahol csak tehették, táplálták az
anyaországbéliek bizalmatlanságát a kisebbségi magyarokkal szemben. Ez a
lehetô legrosszabb módszer, mert eszerint már csak kivételnek számít a
"hû" és "jó" magyar, s láttuk, hogy ezt a nézetet mily bûnösen
támasztották alá a kisebbségi sorból Magyarországra hírvivôk is – a helyes
módszernek éppen fordított irányt kellene követnie. Mert igaz, hogy a
csehszlovákiai magyarság másképpen gondolkodik, mint a magyarországi, s ez
gátolja a kölcsönös megértést is, de Széchenyi Istvánnal mondjuk, "ha nem
vagyunk is egyvéleményûek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit
soha nem kellene felednünk!" Aki nem magyar, azt amúgy is meg lehet már
távolról ismerni – csak hát a magyarság ismertetôjelei is részben mások
lettek Csehszlovákiában, mint Magyarországon: ez okoz talán a legtöbb
félreértést Magyarország elôtt.
A csehszlovákiai magyarság különösen a nemzeti mûveltség terén
messze elmaradt a magyarországi mögött – hiszen az önálló nemzeti
létnek még olyan tradícióit sem birtokolta, mint az Erdélybe szorult
magyarság –, így nemzeti erényeit inkább általános emberi
tulajdonságaiban lehetne fölfedezni. Ez a különbség azonban
magyarországi és csehszlovákiai magyar között ne adjon okot se az
aggodalomra, se a bizalmatlanságra, mert eddig jórészt csak a
körülményekhez való józan és egészséges alkalmazkodás jelentkezett, hiszen
a magyar típus, amely kedves lehet Budapesten, az bizony a kisebbségi
helyzetben meg sem állhatná helyét! Hova jutna a kisebbségi magyarság, ha
tagjai olyan merev negációval viseltetnének az új viszonyokkal szemben,
mint a budapesti magyar? A legnagyobb baj, hogy Magyarországon többnyire
idegen és veszedelmes hatásnak könyvelnek el már minden változást, amin a
csehszlovákiai magyarság keresztülesett. Attól tartanak, hogy a kisebbségi
sors jótét voltát kellene elismerniök, ha elfogadnák a kisebbségi magyar
ember új erényeit. Pedig a magyar történelem alakító hatását kellene e
szûk látókörû nézetek helyett fölfedezni. Mert a csehszlovákiai magyar
ember nemcsak a csehszlovák demokráciának, hanem e demokratikus rendszer
gyakorlati fogyatékosságai ellen, a demokrácia számonkérésével folytatott
húszéves harcnak is köszönheti új erényeit. E húszéves küzdelem
programjában szerepelt mindenkor a magyarországi kapcsolatok szabadabbá
tétele is.
*
E kapcsolatok rendezése és rendszeresítése jórészt Magyarország és
Csehszlovákia viszonyától függ. A duna-völgyi békéért oly könnyen
lelkesedô csehszlovák körök kedvenc vesszôparipája, hogy a kisebbségi
magyarok "híd"-szerepet töltsenek be a két nemzet közt. Eddig azonban a
csehszlovákiai magyarság számára csak a csehek felé vezetô utat nyitották
meg, míg Magyarország felé a szellemi határzár megmaradt: hogyan építsünk
hát "hidat", ha nem léphetünk át a tulsó partra is? Bizony
Csehszlovákiának kellene e téren józan engedékenységet tanúsítania,
mert amit Magyarország cserébe nyújthat: a területén élô kevés számú
kisebbségek nemzetiségi jogainak teljesebb biztosítása – ezt bizonyára
szíves-örömest megtenné. Bethlen István is ilyen erkölcsi alapra
helyezkedett, amidôn évekkel ezelôtt a Magyar Szemlében a szûkkeblû
magyarországi kisebbségi politika ellen nyilatkozott, mondván, hogy
"senki se vethesse szemünkre, hogy vizet prédikálunk, de bort
iszunk, és hogy a magyar kisebbségek jogait reklamáljuk, de magunk sem
adjuk meg a saját kisebbségeinknek, amit másoktól számukra
követelünk".2 Más lapra tartozik, hogy mit tehet a magyarság
önnön erejébôl annak érdekében, hogy a jelenlegi, kétségkívül elégtelen és
hiányos kapcsolatokat az anyaország és magyar kisebbség közt kimélyítse. E
téren – a fennálló politikai elzárkózás mellett is – rengeteget tehetnénk.
Mindenekelôtt a személyes kapcsolatokat kellene kibôvíteni a nyári
vándorlásokkal, a nyári táborok kölcsönös látogatásával. Mert ha a német
fiatalság nyaranta ellepheti a Duna-medencét, miért ne tehetnék ezt sokkal
inkább a magyar fiatalok, akik nem is idegenlakta földön, hanem mindenütt
a négy országban élô magyarok háza táján fordulhatnának meg. De különösen
a magyarországi közvéleményt kellene alaposan kimûvelni a magyar
kisebbségi kérdés megismertetésével, mert a jelenlegi iskolai oktatás is
elárulja, hogy csak a föld iránt van érdeklôdés és nem e földön élô magyar
vagy más nemzetiségû emberek iránt. Ma az összetartás amúgy is nehéz
magyar mûvelete még súlyosabb feladatok elé került, de a történelmi
hivatásunkat is csak úgy tölthetjük be, ha le tudjuk küzdeni az összes
lelki és térbeli távolságot, ami magyart magyartól elválaszt.
———————————————
* Megjelent: Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Szerk. Borsody
István. Ország Útja kiadása, Bp. 1938. 211–219.
1 Szekfû Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 388–389. és
464.
2 Bethlen István gróf: Magyarország kisebbségi politikája. Magyar
Szemle 1933, XVIII., 103. |