Kende Ferenc

Magyar szellem – kisebbségi szellem^*

Jugoszláviában élô magyarságunk szétszóródottságának, társadalmi, gazdasági és kulturális szervezetlenségének valóságos okait kimutatni legsürgôsebb és legfontosabb feladatunk. Amíg életmegnyilvánulásainknak minden gyökérszálát alaposan meg nem ismerjük, addig meddôségre van kárhoztatva minden olyan tevékenységünk, ami életerônket gyarapíthatná. Minden törekvésünk hiábavaló és sziszifuszi munka, ha a dolgok mélyére nem tekintve, a valósággal nyíltan szembe nem nézünk.

Életfolyamunknak ezernyi nagy és apró körülmény vájja a medrét. Kérdés kérdést keresztez, és problémáink kuszálják egymást. Mégis, nem kell ahhoz sok töprengés, hogy rendteremtési kísérletünknél az életünkre ható tényezôket két nagy csoportra osszuk.

Az egyik mindazon hatóerô, mely nem a mi elhatározásunkból születik, amelynek léte tôlünk akkor is független, ha életünket jobbra vagy balra irányítja. Ilyenek többek között: a gazdasági élet hullámcsapásai, a történelmi idôk ránk ható nagy eseményei, életünket szabályozó törvények stb.

A másik: az akaratunkból fakadó tevékenységek csoportja. Mindazon intézmény és minden más életmegnyilvánulás, amelyek a mi elhatározásunk szülöttei, melynek életét és mûködését a mi elgondolásunk adja. Ilyenek: a gazdasági és szövetkezeti szervezetek, önsegélyzô, népjóléti intézetek, politikai alakulatok, kulturális egyesületek, iskolák, sajtó stb.

Természetesen e nagyjában kettéosztott csoportok egymással mindenkor és mindenben kapcsolatban vannak, azonban e kapcsolatok e kettéosztás helyességét nem csökkentik.

Az elsô csoporthoz tartozó tényezôk és hatóerôk ehelyütt csak másodsorban érdekelnek bennünket, még akkor is, ha azok változatai mindenkor hatással vannak ránk, ha azok népünknek elônyöket biztosíthatnak vagy kárt okozhatnak. Most elsôsorban a mi alkotó szervezôképességünkrôl, a magunk teremtette életünkrôl van szó, és a rajtunk kívül álló tényezôket mint adottságokat vesszük szükség szerint figyelembe.

Kisebbségi életünk magunkban keresendô bajainak fô forrását két szellem összeütközésében látom. Fiatal kisebbségi nép vagyunk, de világszemléletünket és életfelfogásunkat a többségi gondolatkörnek néha igen terhes öröksége zavarja. A magyar többségi szellem ezernyi megnyilvánulása él bennünk, és tragikus összeütközésbe kerül azzal a gondolatkörrel, ami egy kisebbségi nép szellemét kell hogy alkossa.

Nincsen ma nehezebb és kényesebb feladat, mint errôl a kérdésrôl beszélni, de a szükség rákényszerít. Egy néprôl, egy fajról, amely millió egyedekre bomlik és tudományos megvilágításban – mint minden faj – különbözô (heterogén) elemekbôl áll, egységes tulajdonságokat megállapítani úgyszólván lehetetlen. Ha mégis némi jellegzetességet akarunk kimutatni, csak nagy felületen szabad mozognunk. Elégtelennek tartom ugyan az olyan megállapításokat, amelyek a franciát kistôkésnek, a németet részletezô, szervezô szellemû nemzetnek minôsíti.

Amikor tehát futólagosan és általánosságban a magyar szellemrôl beszélünk, három nagy alkotó tényezôrôl kell sûrítetten említést tenni. A magyarság történelmi múltjáról, a világháború kitörése elôtti világszemléleti^* állapotáról és végül ugyancsak ebbôl az idôbôl a mi vidékünk különleges életérôl.

A magyar faj tulajdonságait legjobban ezeresztendôs államalkotó mivolta hirdeti. Egy kis nép érkezett Ázsiából a Duna és a Tisza között elterülô pusztaságra, és a századok folyamán rengeteg megpróbáltatás árán, hihetetlen szívóssággal, lángelmével és hôsies véráldozatokkal bevezeti hazáját a mûveltség világába. De a magyar lelket nem csak harcos mivolta jellemzi. A viszonyokhoz való kitûnô alkalmazkodási képessége volt az, ami a fejlôdés magasabb fokaira emelte, ami által betöltötte politikai és polgárosító hivatását, ami az európai nemzetek között fontos tényezôvé emelte. Ez a kis nép, amely szakadatlanul világrészek vérzivataros ütközôpontján állott, hogyan maradhatott fenn és fejlôdhetett volna, ha tulajdonságainak összességébôl adódó jellem: magában való rendíthetetlen hit, kimeríthetetlen erô, szívós kitartás hiányoznék.

Nem a magyarság szeretetébôl táplálkozó dicséretet akarok zengeni, pusztán rá kellett mutatnom erre a tényre, mert minden kor magyarja ezt érzi, tudja és vallja. Ennek elhallgatása csonkává teszi azt a képet, amit gondolkozásunk alapjairól szándékozom festeni. Nem lehet figyelmen kívül hagynunk azt, ami minden magyar szívet dobogtat, és amiben minden magyar lélek elmerül.

Ámde ezek az ezer esztendô sûrítette tulajdonságok gondolkozásunknak csak alaphangját adják. Nemzeti és faji érzéseinkhez sok minden más is járul, ha a mai magyar, de különösen a mi vidékünk magyarjának gondolkozását akarjuk megvizsgálni.

A magyarságnak ehhez az alapfelfogásához most hozzá kell adnunk azt az általános világszemléleti állapotot, amiben a háború elôtt éltünk.

Soha történelmi folyamatosság nem szenvedett annyi törést, mint az utolsó két évtizedben. Ha visszatekintünk a nagy háború elôtti idôre és azokra a viszonyokra, melyek létünket alkották és gondolkozásunkat alakították, szinte kételkedés fog el annak valóságában és gyors megváltozásában.

Az európai országok egyensúlyát a nagy felépítésû, mindenek felett lebegô titkos diplomáciai kar tartotta. Misztikus magaslatban állott, és a polgárságtól való távolsága nagy tekintélyt juttatott osztályrészéül. És valóban, a biztosság teljes érzetét keltette. A társadalmi rend megváltozhatatlan voltának, a polgári élet szilárdságának képzete mindent áthatott. Társadalmi berendezkedésünk pillérei – a javak teremtése és szétosztása, az erkölcsi felépítmény – megingathatatlannak látszott. Az élet minden akkori baját törvényszerûséggel, a "másként nem lehet"-tel magyarázták.

A föld alól felhallatszó szociális morajlás a legérzékenyebb lelkeket sem sértette, és egzotikumként hatott. A rendbôl való kisebb-nagyobb kilengések csak a rendôri ügyek színvonalát érték el. A technika fejlôdése sem dobta még szét a termelés kereteit. Növekedése a hasznot növelô korlátok között maradt. A többtermelés, a racionalizálás, a technokrácia stb. minden elôretörése kísérleti állapotát élte, és palántái semmi rosszat nem ígértek. A repülôtechnika bravúros-romantikus korában volt, és ma már alig merjük bevallani, hogy cirkuszi mutatványként hatott elsô fellépésével.

A mindenben kételkedôk, a kritikusok, az álmodozók és a fantaszták a törvényszerû fejlôdésrôl, lassú átmenetekrôl ábrándoztak.

Világszemléleti általánosságban Európa-szerte ez volt a helyzet. Országonként és tájakként természetesen változatok voltak, de ennek a mindent átható légkörnek a röpke érzékeltetése nem maradhat el, mert ezekbôl az állapotokból szüremlô szellem szivárgott belénk, és ez képezte életfelfogásunknak másik alapját.

Ezzel el is érkeztünk a gondolkozásunkat alakító harmadik tényezôhöz, a mi vidékünkhöz. A mostani Dunabánság északi részének népe a társadalmi mozgalmakkal, de a napi politikával szemben sem mutatott különös érzékenységet.

Élte dolgos életét. Szorgalmas földmûvelô nép létére megvolt a természetadta ôsi világa, és életének legfontosabb tényezôje az idôjárástól függô termése volt. Életében másik döntô szerepet a kötelezô terhek viselése, az adók képeztek. A társadalmi élet minden más megnyilvánulása távolabb állott tôle, kevésbé érdekelte. A politikában nem volt szerepe. Tömegeit követválasztáskor megmozgatták ugyan, de részben politikai érettségük híján, részben közömbösségük folytán csak szóvirágok és jelszavak összevisszaságának homályos képe maradt bennük. Elfogadták az örökölt rendet, elismerve a reájuk alapozott társadalmi építményt.

Ennek az építménynek kulcsa és gerince a megyeháza volt. A mindenkori kormányok helytartói, a fôispánok körül alakult ki a középosztály vezetô társadalmának élete. Ez a vezetô réteg volt az, amibôl a mai kisebbségi vezetô osztályunk származik, és amelynek hivatása ma kisebbségi életünk kialakítása.

A megyeháza volt a szív, ami a mindent éltetô vért lövellte széjjel. A megyeháza volt az az átütô szellemiség, amely bûvkörébe vonta nemcsak a közvetlenül tôle függôket, hanem a társadalom minden érvényesülni akaró rétegét és egyénét.

A megye jelkép és fogalom volt. Könyvtárnyi a róla szóló írások tömege. Támadói és bírálói persze csak a feudális szellem politikai kinövéseit és a reakció mentsvárát látják benne, gondosan mellôzve az érem másik oldalán domborodó államalkotó, nemzetfenntartó és kulturális jelentôségét. De nem lehet a célom e nagy kérdést tárgyalni, csak érintenem kellett mint gondolkozásunk egyik kiformáló tényezôjét. Annál is inkább, mert kisebbségi életünk tapogatózó állapotát szemlélve, sok hiányosságunkat a bennünk kiirthatatlanul élô megyeházi levegôbôl öröklött szellemre kell visszavezetnem.

Mi is hát ez a megyeházi szellem?

Megtestesítôje fajtánk minden dicséretes és sokszor káros tulajdonságának. Benne összpontosult a vezetô társadalom minden erénye és gyöngéje.

A megyeháza nem csak az állami élet legfôbb tényezôje volt, hanem az uralkodó nemzet erkölcsi és szellemi felfogását tükrözte vissza. Ez a megyeházi szellem, amely a történelmi múltból, a magyar társadalmi és gazdasági élet összetételébôl szívta életerejét, államalkotó és kultúraterjesztô mivolta mellett olyan káros tulajdonságokkal bírt, amelyeknek hátrányát gondolkozásunkban még ma is érezzük. A múlt század megyeházi szellemének legjellegzetesebb alkotó tényezôje a feudális politikai gondolkozás és a bürokráciához való túlzott ragaszkodás volt. A feudális politikai gondolkozás a magyar társadalom összetételének a következménye. A bürokráciába vetett túlhajtott hitet az állami élet gépezete táplálta.

Feudalizmus és bürokrácia! Félve vettem fogalmaikat tollamra, mert azokat közhasználatban elsekélyesítették és ellenszenvessé tették. Holott a feudalizmust a maga idejében elkerülhetetlen gazdasági formának és a bürokráciát a társadalmi élet elengedhetetlen kellékének kell elismerni. Káros kihatásaikról mégis beszélnünk kell, mert kitenyésztôi voltak néhány olyan tulajdonságnak, amelyek a maguk helyén és idejében szépek és hasznosak lehettek, azonban a megváltozott viszonyok között terhes örökséget jelentenek. A feudális-bürokrata szellem a tizenkilencedik század feltörô eszméinek egyenlítô és enyhítô hatása folytán új, polgáriasult formát nyert, neve: az úriasság.

A megyeházából sugárzott az úriasság szelleme. Táplálta ezt a nemzeti büszkeség érzete, a sokszor túlhajtott magyar lovagiasság képzete. Kasztszellem fejlôdött ki, amit ha valóságos alapjaira akarunk visszavezetni, anyagi gyökereire kell egy szempillantást vetnünk.

A magyar középosztály gyermeke a háború elôtti idôkben pályáján kevés akadállyal találkozott. Az érvényesülésnél küzdelmei alig voltak. Erôs társadalmi kapcsolatok a vezetô réteggel és kiterjedt, állami hivatalokban ülô rokonság szinte önmûködôen gondoskodott ôt megilletô elhelyezkedésrôl. Sokszor még a képességek hiánya sem okozott akadályt, hogy a szülôk vagy nagybátyák által kijelölt pályát be ne fussa. És bizony szomorúság ülte meg az úri családokat, ha gyermekük szorgalom, tudás és akarat hiányában az úri ranglétra utolsó fokain, mondjuk patikában gyógyszerészsegédként vagy elemi iskolában tanítóként helyezkedett el. A rossz tanulókat katonai pályára adták, de a kereskedelemben vagy iparban való elhelyezkedés egyenlô volt a társadalomból való számkivetés vállalásával. Ezt az úri szellem nem tûrte!

Hogy a vezetô magyar társadalmi rétegnek és a középosztálynak gondolkozása így alakult, csak azzal magyarázható, hogy teljes szupremáciája volt. A békés évtizedek egyenletes fejlôdése lehetôvé is tette az életkörülmények nagymértékû szabályozását és az elôrelátó gondolkozást. És annak ellenére, hogy a polgáriasult társadalom valóságban már nem ismert rendi kereteket és törvényei a jogegyenlôség elvén épültek, mégis az eszménykép, a minden cselekedetét szülô és mozgató erô a feudális-bürokrata gyökerû úriasság szellemébôl táplálkozott. Az erkölcsi kiskáté a párbajkódex volt. A legnagyobb társadalmi esemény a megyeházi bál. A divat, a modor, a hang, az ütem polgárjogot csak úgy nyert, ha bölcsôjét a megyeházán ringatták. A polgárság minden igyekezete a megyeházi urakhoz való hasonulás volt. És ha egész rétegnek vagy egyéneknek nem sikerült a magasban tündöklô urakhoz férkôzniök, azzal vigasztalódtak, hogy mulatságaik és gavallériájuk vetekszenek a megyeházi urak dáridójával és elôkelôségével.

Ezt az úriasság szellemével átitatott egyenletes, polgári életet törte meg a világháború, majd a határok megváltozása.

A többségi magyar népbôl egy csapásra kisebbségi nemzet lett. A változás legérzékenyebben a vezetô osztályt, a kiterjedt hivatalnoki kart érintette. Az állami gépezet szervei úgyszólván maradéktalanul elmenekültek. Földünk magyar urainak tetemes része birtokait eladva ugyancsak elköltözött. Az ôsi foglalkozást ûzô földmûvelô magyarság zselléreivel együtt új hazájában maradt. A nép mindenekfelett álló földjéhez ragaszkodását az új államalakulattal járó változás nem rendítette meg. A falu arculata a régi maradt. A szabad pályán lévôk nagyobbik része új orientációt keresve nem hagyta el helyét. Valami kíváncsi feszültség ülte meg a lelkeket. A háború kihatásával járó gazdasági fellendülés éltetô hullámai még új lehetôségeket ígérve utolsókat csapkodtak. De a konjunktúra kápráztató ígérete, amely a tisztánlátást elhomályosította, lassanként szertefoszlott. Közben a jugoszláv állam öntudatos energiával rendezkedett be. A meggyérült magyar középosztály ittmaradt tagjai ráébredtek a valóságra, kisebbségi mivoltukra.

A volt magyar városok képe teljesen megváltozott. Megszûnt a megyeháza, elnéptelenedtek az úri kaszinók. Az itthonmaradt hangadó tekintélyek csendesen járó, halk szavú emberekké változtak. Természetes és törvényszerû, hogy középosztályunk, melynek gondolatkörét a magyar történelmi múlt erényei, a háború elôtti társadalom szemlélete és az úriasság szelleme táplálta, a kisebbségi állapot egészen más légkörében tapogatózó tanácstalanságba esik és csak lelki válságokkal, fokozatosan és zökkenôkkel találhatja meg a helyét. A múlt – minden jóval és rosszal – kiirthatatlanul él benne, kíséri útjain, irányítja gondolkozásában és gátolja cselekedeteiben.

De nem csak a határok változtak meg. E két évtized alatt társadalmi téren is olyan mélyreható eltolódások állottak be, melyek örökölt felfogásunknak teljes átformálását követelik meg. A technikai haladás felforgatta a termelés rendjét. A gyáripar és a mezôgazdaság racionalizálása folytán elôállott zûrzavar a javak elosztásának feszítôen nagy kérdését dobta felszínre. Megszülte a bolsevizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus néven ismert rendszereket.

De a gyakorlati élet üteme is megváltozott. A háború szükségletei megtanították Európát és Amerikát többet dolgozni: ésszerûen dolgozni. Megtanították a munka tökéletesebb szervezésére. A taylorizmus, fordizmus csak elôfutárai voltak a tömegmunkák rendszerének, a többtermelésnek, a minden mozdulat legtökéletesebb kihasználásának. Ma az emberek tulajdonságait a termelés szempontjából már a pszichotechnikusok vizsgálják és döntik el a dolgozók sorsát. Tudnunk kell, hogy itt nem valami amerikai hóborttal, hanem már közvetlenül életünkre ható, versenyt kihívó tényezôkkel állunk szemben.

A többségi nemzet egyenletes életébôl két évtized leforgása alatt a modern áramlatok hullámaitól csapdosott kisebbségi életbe való cseppenésünk természetesen világszemléleti összeütközést idéz elô. De ez az összeütközés nem csak elméleti területen mozog. Minden gyakorlati tevékenységünknek ez képezi az alapját. Ezért lett gondolkozásunk kérdése kisebbségi életünk legnagyobb problémája és minden akarásunkat eldöntô tényezôje.

A jugoszláv állam törvényeit a jogegyenlôség alapjára építették és nem ismer a többségi és a kisebbségi nemzetek között semmiféle különbséget. A törvény azonban az életet csak nagy vonalaiban szabályozza, minden megnyilvánulását nem töltheti ki. A gyakorlati élet és a fejlôdés beláthatatlan fordulataival utat törve jár elöl, míg a törvény csak utána, nyomában haladhat. Az élet ezerszínû változatával a törvény sohasem veheti fel a versenyt. (Különösen a háborút követô, még le nem higgadt idôkben nem érthetetlen a jugoszláv állam megszervezôi részérôl, ha például a területi megnagyobbodással járó gondok tömegében az állásokat megbízhatónak tartott fiaival töltötték be és hivatalaikban az államnyelv hivatalos használatát követelték meg.)

Amikor a középosztály kicserélôdésével együtt a gazdasági fellendülésnek tartott konjunktúra lassanként megtorpant, erôs visszahatása mindegyre érezhetôbb lett. Ez legelsôsorban a mi elárvult magyar középosztályunkat sújtotta. Megérkezett az elszegényedés réme. A magánpályákon mûködô magyarok többsége: ügyvédek, orvosok, banktisztviselôk jutnak elképzelhetetlenül rossz anyagi viszonyok közé. Ennek folyamatát éljük napjainkban (1935), ami a kisebbségi sors természetes, hátrányos állapotát nagymértékben súlyosbítja. De igazságtalanság volna a tényeket úgy csoportosítani, mintha a gazdasági válságokkal vert idônkben a többségi nemzet fiai tejben-vajban fürödnének, amíg a kisebbségek feneketlen gondokban merülnek el. A többségi nemzet fiai is érzik korunk csapását, és a gazdasági bajok viselésében különbségek közöttünk az arányokban vannak.

Kétségtelen, hogy a kisebbségi helyzet és a gazdasági válság együttese az örökölt és belénk idegzôdött úrias szellemet, ha ebben a nehéz idôben élni és érvényesülni akarunk, nem tûri meg. Szellemvilágunkhoz való ragaszkodásunk csak tragikus helyzeteket szülhet. Gondolkozásunk alapos megváltoztatására, felfogásunk revíziójára, fogalmaink átértékelésére van szükségünk. Új módszerekre, új eszközökre, más tulajdonságok kifejlesztésére és azok elôtérbe való helyezésére kell törekednünk. Szakítanunk kell azzal a belénk rögzített felfogással, ami minden jót felülrôl vár. Nincs támaszunk, nincs segítségünk, és tudnunk kell, hogy a kenyérért való harcban csak a magunk erejére és szervezettségére számíthatunk. Fel kell a kisebbségi helyzetet a maga meztelen valóságában ismerni és a múltból maradt illúzióktól megfosztani, megtisztítani. Tudnunk kell, hogy a szabad gazdasági versenyben a törvények szabályozó elôírásain kívül ezer más olyan mozzanat van, ami nem kedvez a kisebbségi helyzetnek. Az életért való versenyben – találjuk ezt végre természetesnek – a többségi nemzet is összetart. Érzi ezt a munkástól kezdve minden értelmiségi pályán mûködô egyénig minden kisebbségi polgár.

Az elsô lépésnek, ha magunkon segíteni akarunk, kisebbségi gondolkozásunk kialakításának kell lenni. Minden gyöngeségünk, tapogatózó szervezetlenségünk a kisebbségi gondolkozás hiányának tudható be. A kisebbségi gondolatkör különálló, pontosan meghatározható, szigorú szabályokkal körülírható szellemiség, aminek fel kell szívódni vérünkbe, agysejtjeinkbe és idegrendszerünkbe. Ennek akadálya a régi többségi szellem olyan káros hajtása, amit a megyeházi úriassággal jelöltem, és ami bennünk még túltengésben van.

A többségi nemzethez való tartozás a biztonsági érzetet növeli. A többségi nemzet fiairól való gondoskodást sok lehetôség segíti elô, és életkörülményeik kialakításában az egyéni erônek és képességnek kevesebb szerepe jut, mint a kisebbségi nemzethez tartozónak. A kisebbségi népnél a felülrôl jövô gyámkodás, az elhelyezkedés önmûködô biztosítása megszûnik. A többségi nemzetek fiainak olyan támaszai vannak, amelyek a kisebbségieknek nem lehetnek. Ebbôl következik, hogy történelmileg a többségi nemzethez tartozók az életküzdelmekkel szemben elpuhultabbakká válnak. Nincsenek az esélyekkel szemben úgy felfegyverkezve, mint azok, akik életüket mint kisebbségiek töltötték el.

A kisebbségi gondolatkör, erkölcsi felfogás és életberendezkedés a többségi nemzetétôl lényegesen elütô. Ezért a többségi nemzetek fiai, ha kisebbségi állampolgárokká válnak és régi gondolatkörüket nem cserélik fel, nem módosítják, úgy pusztulásra vannak ítélve.

A kisebbségi szellem nem megölôje jóérzéseinknek, erényeinknek és tulajdonságainknak, de megköveteli, hogy olyan tulajdonságainkat helyezzük elôtérbe, melyeknek azelôtti életünkben nem volt elsôrendû fontosságuk. Az elôtérbe helyezendô tényezôket, amelyek a kisebbségi szellem jellegzetességét alkotják, három pontban foglalom össze:

1. A modern szervezés megtanulása és alkalmazása.

2. Az egyéni képességek és teljesítmények legmagasabb szintre való fejlesztése.

3. Társadalmilag: gazdasági, önsegélyzési, népjóléti, kulturális és politikai területeken szigorúan egységes szervezetekbe való tömörülés, illetve érdekképviseletek alkotása.

E három pont mindegyike külön nagyszabású tanulmány keretében volna csak némileg ismertethetô. Mégis érintenünk kell, amikor a kisebbségi szellem legjellegzetesebb tényezôirôl beszélünk.

Az elsô. A modern szervezés megtanulása és alkalmazása.

Korunk egyik legsûrûbben használt szava a szervezés. De amennyire nem jogosulatlan fogalmának térhódítása, használói elôtt az annyira homályos és tisztázatlan. A szervezés tudománya ma már tanszékkel és könyvtárnyi irodalommal rendelkezô önálló tudomány és kereseti ág. Vannak tudósai és képzett gyakorlati szakemberei, specialistái. Olyan kiterjedt tudomány, hogy határkérdései úgyszólván minden más tudományos ágat érintenek. De hogy nekünk kisebbségieknek mennyire elsôrendû érdekünk e tudomány minél alaposabb ismerete, elég egyik alaptételét ideiktatnom.

A szervezés célja a széthulló szervtelent szervessé változtatni. A szervezés az a tudomány, ami az egyedülálló egyest ésszerûen bekapcsolja az egészbe, úgy, hogy közöttük kölcsönös összeköttetés létesüljön és az egyes szerv az egész szervezet részese legyen.

Ha szervezetlen tömegeinkre gondolunk, e két mondat elevenünkbe vág. És itt meg kell kérdeznünk, hogy ki az az öntudatos kisebbségi személy, aki a szervezés tudományát népének javára tanulmányozta és tudását értékesítette.

Bizonyára vannak szervezô tehetségeink, mint ahogyan zenére és irodalomra hajlamos tehetségeink is vannak. De amint a mûvészi pályákon kiképzés és gyakorlat nélkül semmit sem lehet alkotni, úgy a szervezô tehetség sem fejlôdhetik ki e tudomány pontos megismerése nélkül. Állítom és meggyôzôdésem, hogy a szervezés tudománya olyan új szempontokkal gazdagítja tanulóit, ami egész világszemléletükre és munkájuk ütemére erôs kihatással lesz.

Ezért a kisebbségi gondolatkör egyik fontos tényezôje, elsôrendû alakító ereje a szervezés tudományának ismerete.

A második. Az egyéni képességek és teljesítmények legmagasabb szintre való fejlesztése.

Már említettem, hogy természetes állapotnak kell tudnunk, hogy az elhelyezkedésnél és érvényesülésnél a kisebbségi nemzet fiai hátrányban vannak. E hátrányt eltüntetni csak olyképpen lehet, ha a tulajdonságok olyan többletét szerezzük meg, amelyek segítségével létünket biztosítjuk. A felnôtt nemzedéknek képességeit és tudását rendkívüli módon kell továbbfejlesztenie, hiányosságait pótolnia. Egyben gondoskodnia kell arról, hogy a fiatal nemzedéket e téren irányítsa és támogassa. Nemzeti kisebbségi érdek, hogy fiaink a szabad pályákon helyezkedjenek el, mert az egyéni érvényesülésnek itt nagyobb területe és több lehetôsége van. Ki kell adni a jelszót: jobban tudni és többet dolgozni. De ki kell ugyanakkor azt a jelszót is adni, hogy nem szégyen iparosnak vagy kereskedônek lenni, mert ez az egyéni érdeken túl a nemzeti kisebbség érdeke is. Hogy az ipar és a kereskedelem minden ágában való elhelyezkedés milyen életérdeke a magyarságunknak, idézem egyik tekintélyes napilap cikkének kis részét. Címe: Csak az ifjúság mentheti meg a magyar középosztályt!

"Nem én mondom, hanem mindenki érzi, hogy a magyar intelligencia és a magyar ifjúság problémája csak az ipar és a kereskedelem keretében oldható meg. Becsapná magát és az egész világot, aki azt hinné vagy azt akarná elhitetni, hogy a munkanélküli ifjúság kérdése egy kényszerû rövidebb vagy hosszabb tengés után kormányhatalmi intézkedésekkel, tehát állami állásokkal lesz megoldható. Korántsem. Távolról sem mondhatjuk ugyan, hogy az állam mindent megtett volna a maga területén, s hogy az utolsó eszközöket is kimerítette, amikor még az álláshalmozás legkirívóbb jelenségeivel sem tudott végezni, de ölbe tett kezekkel mindent az államtól várni – végzetes és gyilkos vakság volna! A magyar ifjúságot legalább már az utolsó pillanatban rá kell terelni a kereskedelmi pályára, s korszellemet kell valósággal teremteni, mely a szülôi háztól az iskolákon át az egyetemig ezt szuggerálja, sôt kényszeríti bele a lelkünkbe. Ennek az új korszellemnek az elsô jelentkezése az volna, ha nem vetnék meg többet az ügynöki pályát és felhagynának a lealázó és megbecstelenítô vigéc-szidalmazásokkal. Ennek az új magyar ifjúságnak valahol csak el kell kezdenie a kereskedelmi pályát, s mert tôkét sem az apák, sem a gráci tántik már nem tudnak adni, kezdeni ott, ahová egy krajcárnyi tôke nem kell: az ügynökölésnél. Maga alatt vágja el a fát a keresztény magyar középosztály, ha ügynökellenes, ideges hangulatában tovább is kitart, mert sajnos lassanként ez lesz az egyedüli pálya, amelyen a diplomás magyar keresztény ifjú elindulhat, s amelyen talán elôbb-utóbb mégis megszerezheti azt a tôkét, mely egy kis üzlet nyitásához elegendô."

Ha a korszellem a többségi magyar társadalomban az itt idézett gondolatot robbantja ki, mennyivel inkább kell nekünk tudomásul venni, hogy nincs már lenézett pálya, és hogy a megvetett foglalkozások birtoklása életünk és fajtánk fennmaradását jelenti. De ki és mikor fogja ezt fiainkban tudatossá tenni? Ki fogja fiaink egyéni képességeit megvizsgálni, törekvéseit helyes irányba terelni és tanulmányaikban segíteni? Van-e szervünk vagy szervezetünk, amelyik errôl gondoskodik? Apáinkba, ha kisebbségi sorsukat jól látják is, ez az új felfogás még nem szívódott fel annyira, hogy ebben a szellemben tudjanak nevelni.

A kisebbségi gondolatkör másik fontos tényezôje tehát az egyéni képességek nagyméretû kifejlesztésének akarása és tudata.

A harmadik. Társadalmilag: gazdasági, önsegélyzési, népjóléti, kulturális és politikai területeken szigorúan egységes szervezetekbe való tömörülés, illetve érdekképviseletek alkotása.

A felsorolt intézmények, szervezetek és alakulatok szükségessége és fájó hiánya annyira köztudatunkban van, hogy azok létesítésérôl külön beszélnünk úgyszólván felesleges. De amikor így magunkba szállunk és számvetést csinálunk, valljuk be férfias bátorsággal, hogy e területeken bennünket mulasztások terhelnek. A politikától mentes népjóléti intézmények és gazdasági szövetségek megszervezése elé nem gördítettek elháríthatatlan akadályokat. Ilyenek mûködését a törvény nem csak biztosítja, hanem elôsegíti. Gyakran halljuk azt az ellenvetést, hogy a magyar természet nem alkalmas az olyan fokú szervezettségre, mint a német. De ennek ellentmond a falvainkban tapasztalható valóság. A magyar nép összetartó szellemére és egyesülni vágyására mi sem jellemzôbb, mint hogy a legkisebb községben is olyan különféle egyesületek mûködnek, amelyeket a nép kulturális és gazdasági követelményei hívtak életre. Hogy ezek az egyesületek gyöngék és kisugárzásuk erôtlen, nem azok hibája, mert senki sem próbálta meg egy magasabb rendû központba a bennük szunnyadó és elaprózódó értékeket felhasználni. Ezért a központosítás híján, a lokalitás kis színvonalán csetlenek-botlanak.

Itt is felmerül az a nagy kérdés, ki kezdeményezi és propagálja a népjóléti intézetek és gazdasági szövetkezetek felállítását?

Kisebbségi élet nincsen szervezett alkotmány nélkül, legyen az alkotmányának bármilyen formája és kerete. De ezt csak öntudatosan gondolkozó kisebbségi nép építheti fel. Tehát a kisebbségi gondolkodásnak harmadik kiformálója, alkotórésze az említett intézmények életre hívásának akarása és tudata.

A kisebbségi szellem társadalmunk vezetô osztályában még nem érte el a tudatosságnak azt a fokát, amely a mai helyzetben való fokozottabb cselekvésre bírja. Erôsen él még a többségi korából örökölt szellem. Megváltozott helyzetében még tapogatózva járkál és azt elméletileg sem értékelte át. A kisebbségi öntudat a maga egészében érzésvilágába még nem szívódott fel. És ebben van középosztályunk tragédiája: kisebbségi életfeltételek mellett többségi korából örökölt szellemiségben él.

A magyar kisebbségi társadalomnak, ha nem akar elpusztulni, elsôsorban szellemiségében kell megújhodnia.

Át kell értékelnie a magyarság lényegérôl vallott gondolatot. Revízió alá kell vennie annak minden elemét, hogy a romantikus ideológiától megszabadítva a tisztán látás eszmekörét alakítsa ki.

Az új gondolat, a népek megszervezésének gondolata egyszerûen hangzik, és mégis ebben rejlik az a feneketlen erô, amely a jövô hatalmát, a népek boldogulását formálja. A szervezettség gondolatának életünk minden terén való keresztülvitele egyben a magyar tudatosság kialakítása. Ma népét csak az szolgálja, aki a múlt elavult felfogásának hadat üzen és megtanítja a gyakorlati szervezésre a politikában, a kulturális területen, a munkahelyen, a családban, a gyermeknevelésben stb.

Értsük végre meg, mint minden nép, úgy a magyar kisebbségi nép is céljait csak elôre világosan kijelölt utakon intenzív szervezettség által érheti el.

A magyarságban az egész történelem folyamán mindig megvolt az idôszerû eszmék megértése, átvételére és helyes alkalmazására a készség és a képesség. A most jelentkezô eszméket, ha köntöseitôl megfosztjuk, közös és jellegzetes nevezôben ismerhetjük fel: a magasabb rendû, az elmélyült, a kiterjedtebb társadalmi szervezettség.

Amíg nem késô, ezt kell felismernünk, alkalmaznunk és népünkben tudatosítanunk.

Hinnünk kell a magyar megújhodásban.

* Megjelent: Magyarokról – magyaroknak. (Kisebbségi tanulmányok) Noviszád 1940. 7–20.

* A világszemlélet fogalmát nem bölcselet értelmében használom.