Venczel József
Metamorphosis
Transilvaniae*
1. Történelmi példa a változásról
Bíró Vencel dr. nemrég megjelent történeti monográfiája1 a
leopoldi diplomát követô korszak feltárásában Erdély
elnyugatiasodásának jegyeit elemzi s rámutat a XVIII. századforduló
lényegére, mely nemcsak hatalomváltozás, hanem közszellembeli váltás
is. A fejedelem a guberniumnak adja át helyét, s egyidejűleg Bécs és a
nyugati szellem hatására új intézmények, új szokások, új kultúrfölfogás,
valamint új életmód alakul ki. Metamorphosis Transilvaniae – Apor
Péter szavaival.
A történetíró szemléletében azonban a Metamorphosis Transilvaniae
jelentésében és jelentôségében is lényegesen kiszélesül. Apor Péter, a
kortárs író elôtt jobbára csak az titulusok, a vendégségek, a régi
Erdélynek köntösi, az erdélyiek régi nyájassága és utazása a fontos, meg
az, hogy micsoda szekereken jártak magok régen az erdélyiek, azután az
régi erdélyiek lakodalmiról és házasságiról, az régi erdélyiek temetésirôl
s más effélékrôl emlékezik meg,2 mert a változásnak csak külsô
jegyei izgatják, a lényeget: a "náj módi"-ban mutatkozó elnyugatiasodást
felfogni s jelentôségét megérteni nem képes. Ô – mint írja – "Erdélynek
régi alázatos együgyűségében holtig megmaradott", a merev konzervatív
elôtt érthetetlen, hogy "az átalakulások jellegmódosulással járnak". Pedig
Apor Péter művelt és cselekvô ember volt. Szemlélete azonban szűk és
felületes. Különösképpen a történetíró új adatainak világában, amelynek
nyomán nyilvánvaló, hogy az 1690. évihez hasonló helyzetalakulás
feladatkérdés, tehát közszellem-alakító.
Ebbôl a szempontból az altorjai gróf életműködése, korának
közszellemváltozása s egyáltalán az új életforma, amelyet a történetíró
Erdély e korszakából bemutat, nagy tanítás mindannyiunknak, akik "csak
most kezdünk teljes tudatára ébredni az 1918. évi uralomváltozás
jelentôségének és következményeinek"3.
2. Magunk revíziója
Az új "Metamorphosis Transilvaniae" tehát a történelmi példa alapján –
kétszáz esztendôvel azután, hogy Apor Metamorphosisát befejezte – nem
fakadhat amahhoz hasonlóan konzervatív elhárításból. Mert az, ami Erdély
földjén az utóbbi évtizedekben végbement, most sem egyszerű, külsôséges
formai átalakulás, hanem a szellemet is alakító és megérlelô. Tehát
idôszerű látást és megfontolást kíván. Az új "Metamorphosis Transilvaniae"
nem apori sirám, hanem feladatkönyv, mert "azok az alapvetô fogalmak és
meggyôzôdések, amelyeket (az erdélyi magyarság) régi életébôl hozott
magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát", mert "az az
önvédelem, amelynek lényege az, hogy »nem felejt és nem tanul«, az elme és
a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság parancsai
elôl", és mert "elôítéletei vannak, melyek meddôk és pusztítók, melyek
miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és
szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete és jövendôje
van".4
Ennek megfelelôen az új "Metamorphosis Transilvaniae" lényegét
Makkai Sándor immár öt esztendeje, hogy a Magunk
revíziójában megfogalmazta, azonban közkinccsé és a megfontolás
anyagává mégsem lett. Részben, mert sokan nem éppen így látták és látják a
tényeket, s ezért önmaguk szempontjából legalábbis joggal maradnak meg –
mint Apor Péter – "régi alázatos együgyűségük"-ben, de azután nagy a száma
azoknak is, akik – mit tagadjuk – még a külsô változásokra sem nagyon
ijednek fel.
A magunk revíziója azonban a nagy szélcsend ellenére is a változás
tanúságtétele. Kívánalmait elsô megjelenése óta egyazon hangsúlyozással
hirdetik a tények: a változás kényszerű parancsai. Közelebbrôl: 1.
"Nemzeti öntudatunknak mindenképpen, bármi sorsban is meg kell változnia,
újulnia, tisztulnia." 2. "Az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi
megszervezkedésen fordul életre vagy halálra." 3. "Az intellektuális
pályán maradtak vagy leendôk kis serege nemzeti jelentôséget csak mint a
népéért élô, a nép közt élô, a népet szolgáló vezetô réteg nyerhet." 4.
"Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a
néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ
elôtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élni a magyarnak." És végül
5. "A nemzeti öntudat revíziójának és a társadalmi megszervezkedésnek
gyümölcsei a fiatal nemzedék számára érnek."5
A változás hirdetôin, úgy látszik, betelik a törvény. Az új magatartás
követelését bár a régi elégtelenségének érzete váltja ki, kezdetben mégsem
tud közösségi jelenséggé általánosulni, hanem csak a gondolkodó és
értéktudattal megáldott személyiség kizárólagos, szubjektív,
"norma-élménye" marad.6 A közösség lassabban mozdul az új felé,
a változás konzekvenciáit csak idôk múltán teszi központi életparanccsá.
Ezért a Magunk revízióját ma is forradalmi iratként kell
emlegetnünk. Így "Az élet kérdezett" tanulmánykötetben7 új
kiadását nem a múlt emlékeként, hanem a jövô iránymutatójaként olvassuk. A
fél évtized újszerűségébôl mit sem faragott le. Más szavakkal: az erdélyi
magyarság élete ma alig több lényegében, mint öt évvel ezelôtt.
3. Erdélyi életváltásunk lényege
A fejlôdés e lassú üteme meggondolkoztató. Hiszen az erdélyi magyarság
új fordulatú életének számtalan olyan külsô jelensége van, amelyek
kényszerítô erônek látszanak. Így
Erdély az impériumváltozás folytán kiszakadt abból a politikai
egységbôl, amelyet számára megelôzôleg a közép-európai hatalom: az
Osztrák–Magyar Monarchia jelentett, s új közjogi helyzetében a
Balkán és Kelet-Európa határállamának: Romániának tartománya
lett:
az erdélyi magyarság kiszakadt a közép-európai magyar nemzettesbôl, s
mint kisebbségi népcsoport új életkeretbe állíttatott;
a kisebbségi életkeret szükségszerűen építi át az erdélyi magyar
társadalom belsô struktúráját: az arisztokrácia elveszíti feudális
jelentôségét, a kapitalista réteg idegen érdekek szolgálatába húzódik, a
hivatalnok-középosztály meggyérül és a maradék megnémul; életerôs
társadalmi rétegként csak a papi, nevelô és a szabadpályák
"értelmisége", valamint a földművesek, iparosok, kereskedôk és
munkások "népi" kategóriája vehetô számba;
a tulajdonképpen kétrétegűvé egyszerűsödô erdélyi magyar társadalom az
egyének és társadalmi funkciók viszonyát is válság elé állítja: az
értelmiségnek kénytelen-kelletlen a vezetés kínálkozik feladatul a
lassacskán, de épülô népközösségi szervezetekben;
végül a népközösségi szervezetek világában elkülönül a
közművelôdési, gazdasági és társadalmi munka a maga külön
központjaival és szerveivel.
Ezek a változás külsô jegyei, amelyeknek tényszerűsége
felett ma már nemigen lehet vitatkozni.
4. Közszellemünk vitatása
Vita tárgya azonban ma is a változásoknak megfelelô közszellem
problémája, amely legutóbb is éles megkülönbözésre vezetett, amikor egy
magyarországi fiatal író, Boldizsár Iván, a Napkelet lapjain s a Tanú
szerkesztôje, Németh László, terjedelmes romániai útirajzban az erdélyi
magyarság életébôl a külsô változások és a közszellem közötti mérhetetlen
űr megfigyelését viszik nyilvánosságra.
Németh László várakozását nagyszerű hasonlattal beszéli el: "Magas
nyomás alatt nem válhat-e gyémánt a szénbôl?"8 Boldizsár Iván
hasonlata azonban már ítélet: Olyan az erdélyi magyarság tespedô állapota,
mint a vízbe dobott emberé: "Hiába tökéli el, hogy minden körülmények
között szárazföldi lény marad és a vízben élôk egyetlen mozdulatát sem
utánozza, ha nem úszik, menthetetlenül elmerül. Az ember szárazföldi lény
marad, ha úszik is; csak alá ne nyomják a fejét végleg, csak el ne engedje
magát önként; majd biztosan akad idô meg alkalom, hogy szárazföldre jusson
megint!" Elismeri azonban, hogy "ebben a magatartásban sok van a
hôsiességbôl", de mégsem tud a politikai konokság számára mentséget
találni. Mert látnia kell a ténybeli változásokat, s ugyanakkor hiába
keresi a magyarság magarevízióját: a kétrétűség konzekvenciája a
népvezetés és a népközösségi szervezetek jobbára csak formai
jelentôségűek.9
A közszellembeli tespedés eredménye ez: az erdélyi magyarság életében
még mindig nélkülözött az új történeti élethelyzet által kiváltott
teljes és eredeti emberi magatartás. Ezzel szemben a régi
tisztelete konzervativizmusként ma sem kis mértékben meghatározó
tényezô. Sôt vannak szép számmal, akik a szabadelvűségnek
meghaladott társadalmi és gazdasági tételeit igyekszenek normaként
prédikálni s nemzeti gyengeségünket szólamos hídveréssel látják
megerôsíthetônek. A történelmi materialisták viszont
egyoldalúságukban az elnyomatás tényét egyszerű anyagi problémaként
kezelik s hirdetik – minden különösebb meghallgatás és eredmény nélkül – a
"dolgozók" nemzeti határokon felüli szolidaritását. És végül meg kell
vallanunk, hogy az egyetemes kereszténység leginkább kínálkozó parancsai:
az isteni törvényekbôl folyó emelkedettebb kötelességérzet, a felebaráti
szeretet, a közjó, a tulajdon ésszerű felhasználása, a társadalmi
organizmus erkölcsi tartalma sem több a mi életünkben, mint puszta
figyelmeztetô kôtáblák – Mózes villámló haragja nélkül. Pedig a
változáshoz alkalmazkodó teljes és eredeti új magatartás az új helyzetben
ésszerű alkalmazkodást kíván, az építô munkában fegyelmet követel, s
határozottan tiltakozik az egyoldalúság és a közömbösség ellen.
5. Új közszellemünk pillérei
A vitatott közszellem kérdésében azonban nem hagyhatjuk figyelmen
kívül, hogy a magunk revíziója csak megértésbôl s az egyéni hivatásból,
valamint a "mi társadalmunk" lényegérôl alkotott nézetek átváltásával
jöhet létre. Egymástól nehezen elválasztható hármas feltétel
(kultúrszellem és kultúrfok, hivatástudat és társadalmi önismeret), s
rendszerint máris magukban hordozzák az önrevízió tartalmát.
a) Az erdélyi magyar kultúra kérdésében azonban élénk
különbséget teszünk a szerzett műveltség és a művelôdésbeli
hagyományok, elsôsorban a népi jellegű műveltség között.
Magatartásunk szempontjából ugyanis ez utóbbi sajátos magyar
kultúrszellemével a legellenállhatatlanabb alakító erô. Mert ha a külsô
hatalomtól elvonatkoztatott lelki magyarságot kell
öntudatosítanunk,10 akkor e lelki magyarságot mi sem
biztosíthatja jobban, mint épp az erdélyi magyarság kultúrájának szellemi
tartalma. Közszellemünk építésében azonban nem kis jelentôsége van a
szerzett műveltségnek sem. Csak a műveltség alatt a legtágabb értelemben
mindazt értsük, ami valamely szerepvállalásnál (legyen az értelmiségi
munka vagy pedig földmívelés), mint a legszükségesebb alap,
nélkülözhetetlen s a közösség értékmérôje. A kiművelt emberfôk és a
színvonalas tömegkulturáltságban belátásra bírható köznép a maga helyén és
szerepkörében külön fajsúlyú műveltségét egyazon eredményességgel
gyümölcsöztetheti. Csak gondoljuk el, hogy számunkra a magyarságot a
körülmények kényszere valóban megfosztotta a külsô hatalom támaszától,
minek folytán szükségszerűen útban van a lelki magyarság öntudatosulása –
s ha most a magyarság minden egyese, értelmisége és köznépe, a maga
szerepkörében és szerzett műveltségébôl folyó tudásával, valamint
alkotásokra kész emelkedettebb szellemével hozzálát a nemzetrész építô
munkájához – úgy az önállóságnak a magabízásnak és a céltudatosságnak
szelleme általánosulhat. S az új erdélyi magyar közszellem máris
megszületett.
b) Az erdélyi magyar hivatástudat kérdése a megalapozó
műveltséget követôen a belsô szerepvállalás problémája. Nemzeti öntudatunk
revíziójából ugyanis önként folyik, hogy az önfenntartásnak és a saját
erôk felfokozásának új lehetôségei felé törekszik. Az értelmiséget
vezetôréteggé avatja, a népet pedig dolgozó közösségekben fogja össze.
Ebbôl kifolyólag a szervezés fejezete ez, mely a szükségletekhez és
lehetôségekhez alkalmazkodóan társadalmi, gazdasági és közművelôdési
szerepkört tár elénk. És részletezhetnénk – beszélve a politikai
szervezkedés, a jogvédelem és a népegészségügy, a szövetkezetek és a
gazdasági szakszervezés, az iskola és a közművelôdés szerepérôl, ugyancsak
a propaganda és felvilágosítás, valamint a vezetônevelés hivatásáról.
Helyzetváltozásunk külsô jegyeinek megfelelô és nemzeti öntudatunk
szükséges revíziójából folyó társadalmi berendezkedésre gondolunk,
amelynek mozgató ereje: hivatástudat, megmagyarázója pedig:
helyzetismeret: az erdélyi magyar társadalomszemlélet.
c) Az erdélyi magyar társadalomszemlélet alatt azonban ne
értsünk nagyképű elméletet. Egyszerű önismereti forma ez. Egyrészt
amolyan statisztikai kimutatás népünk számarányáról,
elszórtságáról, foglalkozásbeli megoszlásáról, gazdasági erôink
mennyiségérôl és lehetôségeirôl, közművelôdésünk helyzetérôl, egészségügyi
viszonyainkról, egyházi és társadalmi szervezeteink szerepérôl, a román
államban megszerzett közművelôdési, gazdasági és társadalmi-politikai
súlyunkról, másrészt ôszinte bírálat önmagunkról: kihasználatlan
gazdasági erôk és leheôségek, hiányzó és nélkülözött közművelôdési,
jogvédelmi vagy egészségügyi intézmények és szervek, belsô társadalmi
ellentétek számbavétele és megfontolása. Természetesen bennfoglalóan az
impériumváltozás kiépítette új erdélyi magyar életkeret
fejlôdésrajzát is: lássuk, mi maradt meg, mi veszett el, mi
hiányzott és mit alkottunk?11
Természetesen mindezt lehet a hiányoldalról is szemlélni. Mi hiányzik
ahhoz, hogy Erdélyben a magyarság új közszellemérôl beszélhessünk? A
magyarországi utazók legutóbb ezt cselekedték. Megállapításaik fölött
azóta is dúl a vita,12 de alig termelt többet, mint egyoldalú
tiltakozást. Pedig ha igaz az, hogy "önmagunk örökös emésztése,
öntudatosítása mindinkább háttérbe szorul és az új alkotások kora köszönt
be", akkor elvétve bár, de találkozhattunk volna érdemleges és
helyzetismertetô felvilágosításokkal is. Így pl. nagyon nélkülöztük
társadalom-, művelôdés- és gazdaságpolitikánk ôszinte beszámolóját ez
alkalomból és azok részérôl, akiket az elmarasztalás illetett. Mert a
Magyar Párt értéke fölötti vitánál kétségtelenül maradandóbb értékű lett
volna az új Metamorphosis Transilvaniae komoly megfontolása. Hiszen
nehezen tagadhatjuk le, hogy valami történik körülöttünk és bennünk. Soha
ennyire nem jutottunk közel önmagunk tétlenségének, tespedésének,
széthullottságának és gyengeségének tudatához, mint épp a közelmúltban.
Érezzük és tudjuk, hogy erôfeszítéseket kell tennünk, hogy magára utalt
nemzettársadalmunkat lezárt, fegyelmezett és a közjó érdekeit szolgáló
népközösséggé avassuk, s hogy közösségünk minden egyes tagja, értelmisége
és köznépe egyaránt, a maga szerepkörét a kellô tudással és megértéssel
tölthesse be.
6. Élet és írás
A változás kívánalmai mindenesetre a közeljövôben mind kevésbé
rejthetôk véka alá. Mindenki érzi, tudja. Így az az érdekes szópárbaj is,
mely politikánk és irodalmunk kérdésében lezajlott, a legközelebbrôl
érintette sok életkérdésünket.
Gyárfás Elemér indította és tartotta felszínen az "élet és írás"
vitáját. Lényege: "lehetnek-e más céljai egy létéért küzdô nemzettöredék
irodalmának, mint közéletének"? Nem életérdeke-e az irodalomnak is e
nemzettöredék életcéljainak intuitív meglátása, közfelfogássá tétele s e
célkitűzéseknek tetszetôs és kívánatos formában a közvélemény elé
állítása?13 Vajon képes-e irodalmunk – annak értelmében, hogy
"az irodalom mindig a melegágya, az útépítôje a nagy feladatoknak, a döntô
átalakulásoknak" – "nagy vezetô gondolatok kitermelésére és
hirdetésére"?14 És vajon megáll-e az az állítás, hogy a
problémafelvetô "összetéveszti a szépirodalom hivatását a
publicisztikáéval, mindkettôt pedig a társadalmat szervezô egészen más
természetű munkával"?15
Az "élet és írás" vitája életkérdéseink egész sorát állítja elénk.
Szemléltetôen:
erdélyi magyar hivatástudat |
erdélyi magyar társadalomszemlélet
|
erdélyi magyar kultúrszellem |
politika politikus |
nagy vezetô gondolatok új közszellem
magunk teljes revíziója |
irodalom író és
tudós |
E fejlôdési útnak szakaszai külön figyelmet érdemelnek. A politikának
mindenekelôtt szélesülnie kell az erdélyi magyar hivatástudat
szolgálatában, mely tiltakozik az egyoldalúság ellen s széles körű népi
politikát követel sajátos társadalomszervezési, védelmi, önfenntartási,
közművelôdési és nevelési programmal. De a szépirodalomnak is ki kell
lépnie az önmagáért létezés elefántcsonttornyából, s hirdetnie az erdélyi
magyar kultúrszellem öntudat-alakító lényegét. És figyelmen kívül nem
hagyhatók a közvetítôk sem: egyrészt a politikai irodalom és közírás
kérdése, másrészt a tudomány problémája. A politikai irodalom és közírás
hivatása ugyanis az, ami a politikum "jéghegyét" felolvasztja s a
politikai közvélemény-alakításon keresztül alkalmassá teszi arra, hogy
"megihlesse az erdélyi tollakat". Eddig sajnos politikai irodalmunk és
közírásunk mereven zárkózott el vagy a szolgálattételben, vagy a meddô
bírálatban. Pedig napilapjaink közül egy legalább vállalhatná a gátlás
nélküli ügyszolgálatot, nem egy politikai gondolatnak, hanem a
magyarság ügyének szolgálatát. Az erdélyi tudomány szerepénél pedig
gondolunk az erdélyi magyar történetírásra, irodalom- és nyelvtudományi
munkára, a társadalomkutatásra és ennek keretében: a szülôföldismeretre, a
néprajzra és mindenekelôtt a statisztikára. Különös igénytelenség ugyanis,
hogy az új tanulónemzedék elôtt messze, távoli szükségletté egyszerűsödött
a tudománykedvelés. Pedig új közszellemünk pillérei között nyilvánvaló,
hogy az erdélyi magyar társadalomszemlélet nem lényegtelen, sôt vannak,
akik tudományos és gyakorlati eredményekre támaszkodva azt bizonygatják,
hogy a társadalom teljes ismerete és helyes szemlélete nélkül
társadalomépítésrôl nem is beszélhetünk (pl. Gusti professzor).
A politikus, az író és a tudós tehát az a három személyiség, mely közös
összemunkálásban alkotni képes. Mégpedig a látható eredményeken túl –
"nagy vezetô gondolatokat": közszellemet is. Azonban ne felejtsük itt,
hogy az értelmiség tekintélyes része és a nép nem alkotóképes, de az
erdélyi építésben nekik is részt kell venniök. E ponton a kérdés
elsôsorban kultúrpolitikává szélesül: az értelmiségnevelés és a népnevelés
problémaköre ez.
Egy fiatal írónk nemrég "társadalomalakító irodalom"-nak,
"sorsirodalom"-nak nevezte a népnevelô iratokat, s ezzel a kérdés lényegét
ragadta meg.16 Valóban Erdélyben széles néprétegeink
öntudatosításában eléggé nem hangsúlyozható az a szerep, amit különösképp
a Magyar Nép, az Erdélyi Iskola és a kezdô Hasznos
Könyvtár jelentenek. A népnevelés végre helyet kapott terveink között.
Az eredmények természetesen még értékelésre várnak, mert az írás és az
élet kétféle: népkönyvtáraink helyzetérôl szomorú jelentést
írhatnánk,17 népnevelô szervezeteink pedig még mindig az ember
és részben az anyag híján csak formális alakulatok. Az ember híján –
mondjuk –, mert nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, amelyet a
Boldizsár-vitában sokan hangoztattak, hogy értelmiségünk megteszi,
éspedig: teljes mértékben, kötelességeit a nép között, s mert úgy látjuk:
fiatal értelmiségünk nevelése sem történik ebbe az irányba. Ez már azonban
egyrészt meddô bírálatra vezetne, másrészt nevelési probléma, amelyen
viszonylag nem nehéz segíteni.18
7. Ami ezután következik
Az új Metamorphosis Transilvaniae lényege az említett és nem említett,
de nyilvánvaló jelenségek alapján talán nem is vitatható. Az eddigi vita
és szóbeszéd, ami a kérdésrôl tudatosan vagy csak ösztönösen, mérsékletbôl
vagy indulatból elhangzott és elhangzik, mind azt bizonyítják, hogy valami
megismertté kezd lenni. De ugyanide mutatnak mindazok a kezdemények is,
amelyek jogvédô irodákban, népegészségügyi kísérletekben, új népnevelési
tervekben és munkában jelentkeznek. Sôt látunk máris szervezeti kereteket,
amelyek tizenhét év után jelentôséghez jutnak, és beszélünk vezetô
gondolatokról, amelyek mindinkább népszerűsödnek, bár évekkel elôbb
esetleg gúnyosan és vállveregetve beszéltünk róluk. Valami történik
körülöttünk és bennünk – ismételjük. S a szavakból, az indulatokból, az
érzékenységekbôl és nem utolsósorban: az elôrelátók akaratából talán
épülni kezd az erdélyi magyarság valódi, egységbe fogó, új közszelleme.
* Megjelent : Hitel 1936. 1. sz. 73–80.
1 Dr. Bíró Vencel: Altorjai gróf Apor István és kora. Az
Erd. Kat. Akadémia kiadása, Cluj 1935.
2 Báró Apor Péter: Metamorphosis Transilvaniae. 1736.
3 Dr. Gyárfás Elemér: Elôszó Dr. Bíró Vencel munkájához. 4.
4 Makkai Sándor: Magunk revíziója. Cluj 1931. 18, 30, 51. és
65.
5 Uo.
6 Joó Tibor: A korszellem mint történetfilozófiai kérdés.
Athenaeum 1933, XIX. k. I-3. f.
7 Makkai Sándor: Az élet kérdezett. Tanulmányok. Budapest
1935. I–II. k.
8 Németh László: Magyarok Romániában. Tanú 1935. III–IV,
175.
9 Boldizsár Iván: Erdély második trianonja. Napkelet 1935.
novemberi szám.
10 Makkai Sándor: Magunk revíziója. 46–47.
11 Ebbôl a szempontból egészséges kezdemény volt az Erdélyi
Magyar Évkönyv, ma jelentôs munkát végez Fekete Nagy Mihály bucuresti-i
sajtóirodája: a Carpatpresse.
12 Az erdélyi vitacikkek száma ma már
meghaladja a huszonötöt. Testes bibliográfiát állíthatnánk össze. A kérdés
lényegében azonban ennek ellenére mind nehezebb eligazodni. A
véleménynyilvánítók ugyanis igen könnyen tévednek az egyoldalúságba. Így
jobbára csak önmagunk dicsérete jelentkezett – szemben az ócsárlásnak vélt
kritikával. De a tárgyilagosságra törekvôknél is nélkülözött az érdemek
(nagyobbrészt egyéni érdemek) határozott elismerése. Ebbôl a szempontból
saját magunkat is el kell marasztalnunk. (És mi következik ezután?
Széljegyzetek Boldizsár Iván cikkéhez és vitájához. Erdélyi Tudósító 1936,
XIX. évf. 1. sz.)
13 Gyárfás Elemér: Kultúrpolitikánk. Elôadás a Kemény
Zsigmond Irodalmi Társaságban 1935. december 8-án. Erdélyi Lapok 1935. IV.
évf. 263. sz.
14 Sulyok István dr.: Élet és írás. Erdélyi Lapok 1935. IV.
évf. 25. sz.
15 Reményik Sándor: Erdélyi politikánk és erdélyi
irodalmunk. Pásztortűz 1935. XXI. évf. 23–24. sz.
16 Szenczei László: Szövetkezeti mozgalom és
társadalom-alakító irodalom. Pásztortűz 1936. XXII. évf. 1. sz. – Érdekes
jelenség, hogy a nekilendülô népnevelés kérdése csak most jutott el
irodalmi lapjainkig. (L. még Imre Lajos: Hasznos Könyvtár. Erdélyi Helikon
1936. IX. évf. 1. sz.; Mártonfalvi Gábor: Hozzászólás a Hasznos könyvtár
kérdéséhez. Erdélyi Helikon 1936. IX. évf. 2. sz.) Érdekes jelenség, mert
a népnevelésnek immár három éve hivatott hirdetôje és művelôje a György
Lajos és Márton Áron szerkesztésében megjelenô Erdélyi Iskola nevelésügyi
és népnevelési folyóirat, s máris jelentôs pozitív eredményekre tekint
vissza.
17 Vö. Illyés Elemér: Mit olvas az erdélyi magyar falu?
Erdélyi Iskola 1935–36. III. 5–6. sz.
18 Az értelmiségnevelés néhány részletkérdésére rámutattam:
Értelmiségnevelés és a fôiskolás mozgalmak. Erdélyi Tudósító 1935. XVIII.
évf. 6. sz.; A magyar társadalomépítés alapja: az értelmiség nevelése. Új
Kor 1935. I. évf. 10. sz.; Collegium Transilvanicum: Az értelmiségnevelés
feladatai. Erdélyi Iskola 1935–36. III. évf. 5–6. sz.
|