Krammer Jenô
A kisebbségi ember
lelkivilága*
Úgy érzem, mindenekelôtt fejtegetéseim "mûfaját" kell igazolnom. Mert a
kérdés, amelyrôl szólani óhajtok, nem kizárólag lélektani természetû. Ha
közelebbrôl meghatározzuk, a társadalmi lélektan körébe kell utalnunk,
mert a kisebbségi ember kétségtelenül valamilyen többséghez, tehát nagyobb
közösséghez való viszonyában vált azzá, ami. Mivel azonban egyszersmind
történelmi fejlôdés alakította ki lelkivilágát ebben a viszonylatban, a
társadalomlélektani kutatásnak történelmi távlatot is kell adnunk, ha azt
akarjuk, hogy az igazságnak megfelelô eredményhez jussunk.
De fejtegetéseink mûfaji kérdését még szövevényesebbé teszi, hogy a
társadalom-lélektan e fejezetérôl olyan ember készül szólani, aki maga is
két évtizeden át kisebbségi sors részese volt. Így akármennyire is
igyekszik kilépni önmagából és tárgyilagosan szemlélni az ilyenfajta
életút alakító hatását, ítéleteit döntôen meghatározzák saját élményei.
A kisebbségi ember lelkivilágának kutatásánál elsô feladatunk a
kisebbségi embernek fogalmi meghatározása. Mert kétségtelenül a kisebbségi
szó változáson ment át: a gyászos emlékû Párizs környéki békék jelentését
szûkebb körre szorították. Mert eredetileg kisebbségi emberen olyasvalakit
kellett értenünk, aki eszmei, társadalmi vagy vallási körével egyetemben
egy nagyobb, többségi közösséggel szemben háttérbe szorult, esetleg
elszigetelôdött, magára maradt. Ha egyszerûen feltennôk a kérdést, vajon
mit értett volna jelen fejtegetéseink címén a világháború elôtti olvasó,
egyszeriben megvilágosodnék elôttünk, mennyire a trianoni sors szótárán át
érezzük mi ma a kisebbségi szónak ízét. Közvetlenül a háború elôtt kissé
parlamenti jellege van a szónak: a kormányok maradtak kisebbségben, az
ellenzék volt kisebbségi párt. Ehhez hasonlóan a társadalmi élet terén
alakulhattak ki kisebbségi csoportok vagy pedig a nagy történelmi
egyházakkal szemben ilyeneknek érezhették magukat kisebb felekezetek. De a
közösségi életen túl kisebbségi sorsot kellett vállalnia gyakran a szellem
emberének is, aki a maga éleslátásával szembekerült a nagy többség
közvéleményével és így a próféták közmondásos végzete teljesedett be
rajta. Ezért a szellemi élet nagyjai, a mi magyar lángelméink meg talán
különösképpen, nagyobbára kisebbségi embernek tekinthetôk, mert az
igazságot tisztán látva és szomjúhozva, nem tudtak megalkudni, nem tudtak
a többség felfogásához alkalmazkodni. Ilyen értelmezésben mondhatta
Goethe, hogy ô mindig a kisebbséggel tart, mert annak oldalán van az
igazság.
Kimeríthetetlenül sok változatban szemlélhetjük a kisebbségi ember
magatartását az emberiség történetében. Minket azonban elsôsorban a
nemzeti kisebbségek lelkülete érdekel. Nyilvánvalóan itt is tarka
sokféleséggel találkozunk. Hiszen ha csak a XX. század kisebbségeinek
életét figyeljük, az elmúlt három évtized is már számtalan változatban
tárta elénk a nemzeti kisebbségek életét. Ha a Kárpátok medencéjében
maradunk, mennyire más a világháború elôtti nemzetiségeink lelki sorsa,
mint például az elszakított magyarságé, milyen új helyzetet teremtett a
pozsonyi magyarok életében az ún. második kisebbségi sors a belvederei
döntés után, vagy például a közeli Arad magyarjainak lelki vívódása Erdély
részleges felszabadulása után. Külön tanulmányt szentelhetnénk annak a
fejlôdési folyamatnak, amely a nemzeti kisebbségek életében itt a
Duna-medencében a nemzetiségektôl a kisebbségeken át a mai népcsoportokhoz
vezetett el. Ez a háromféle elnevezés háromféle sorsot és annak nyomása
alatt háromféle lelkületet takar. Egy közös mozzanat azonban megvan mind a
három kisebbségi életformában, az ti., hogy közös államkeretben él a
többségi nemzettel egy vagy több kisebbségi nép.
Így tehát kellôképpen leszûkítettük már a kisebbségi ember fogalmi
körét, de hogy még mélyebben behatolhassunk sajátos lelkivilágába, további
fejtegetéseinkben kizárólag a Trianonnal elszakított magyarok kisebbségi
sorsáról fogunk szólani. A háború elôtti nemzetiségeink – az akkori
kisebbségek – az államkeretet történelmi fejlôdés fokának érezhették,
amelynek kialakulásához az ô évszázados népi életük is hozzájárult. Ha
tehát sorsukkal nem voltak is megelégedve, mégis mélységesen összeforrtak
a közös szenvedések és élmények kohójában a magyar lelkülettel, és így
életkeretüket nem érezhették sem mesterkéltnek, sem történelemellenesnek.
Ezzel szemben a trianoni kisebbségek egy zöld asztalnál kieszelt
államkeretbe kényszerültek, életükben megszakadt a történelmi
folytonosság: új uraik azt akarták, hogy 1918-tól számítódjék számukra a
világ és semmi kapcsolatban ne lehessenek saját nemzetükkel. Rendkívül
fontos körülmény ez az új színezetû kisebbségi sors megítélésénél. A
történelem különös játéka, hogy nálunk éppen az ilyen mesterkélt, minden
fejlôdésnélküli nemzetiségi életformát tette intézményesen kisebbségivé a
Párizs környéki békeparancs. Mert amíg a háború elôtt más ajkú
állampolgárokról beszéltek a többségi nemzetek és maguk közé számították
ôket – például német ajkú, tót ajkú stb. magyarokról tudunk –, addig a
háború utáni világban kifejezetten kisebbségekrôl szólnak a szerzôdések és
védelmükre írott kötelezettségeket rónak a többségi népre. Ezek
meggondolásával szinte szemlátomást válik el kutató tekintetünk elôtt a
csehszlovákiai magyar kisebbség életköre az erdélyi és talán még a
délszláv magyarokétól is. Mert lényeges különbségek is vannak sorsuk
alakulásában, ha annak döntô eleme közös marad is. A csehszlovákiai
magyarság vallhatja magáénak azt a szomorú dicsôséget, hogy húsz éven
szinte szemléltetô képét nyújthatta a Párizs környéki béketárgyalásokon
kiagyalt újfajta kisebbségi sorsnak. Jogait mind az új állam
alkotmánylevelében, mind a kisebbségi szerzôdés pontjaiban ékes
fogalmazásban olvashatta, de átélhette azt is, mit ér a papírra vetett
szó, ha nincsen foganatja. Az erdélyiek és a délvidékiek nyersebben
érezhették az elnyomó akaratot, a felvidékiek a hirdetett szó és a
gyakorlati megvalósítás között tátongó szakadékban láthatták meg a
fenyegetô sorsot. Az erdélyieknek azonban volt egy hatalmas segítôtársuk:
történelmi sorsuk nem elôször kívánta meg tôlük a saját lábukon való
helytállást s mind az országuk, mind pedig történelmi tudatuk egységben
látta a tájat és a rajta lakó népet, kivéve persze a velük együtt
elcsatolt nagyalföldi sávot. Az a fogalom, amelyet Erdély jelentett
mindannyiunk lelkében, kész életkeretet nyújtott nekik: úgyhogy azonnal
megvolt az életterv: meg kell ôrizniök hûen legszebb hagyományaihoz
Erdélyt, szûkebb körû hazájukat. Ezzel szemben a felvidéki és kárpátaljai
magyarság olyan területrésszel szakadt le az anyatestrôl, amelynek ebben
az összeállításban sem táji egysége, sem történelmi tudata nem volt. Így
az elszakítottság érzése újszerûbben és ezért veszélyesebben rázta meg a
felvidéki és a délvidéki magyarságot. Ezzel világért sem akarjuk azt
mondani, hogy az erdélyiek sorsa könnyebb volt – ez köztudomásúan hamis
beállítás lenne –, csak arra akarunk rámutatni, hogy az erdélyi lélek
vértezettebben sodródott bele a megpróbáltatásba.
Ezzel talán rá is tapintottunk a kisebbségi ember elsô lelki
megrázkódtatására: váratlanul zúdult reá elszakítottságának érzése. Itt
még nincs meg az új többségi nemzettel szemben érzett kisebbségi tudat,
csak a saját hazától való nyers elzárás, elkülönítés mérhetetlen fájdalma.
Így nem is nagyon beszélhetünk még kisebbségi emberrôl, hanem inkább
elszakított magyarról, aki még talán fel sem tudja fogni, miképpen
eshetett ez meg vele, mit tehet ellene, csak egyet érez: ez így nem
maradhat, ennek meg kell változnia, s addig, amíg ez nem változik meg,
szomorú rabság az élete, számkivetés a sorsa. S a rabnak mi tölti be lelki
életét? A szabadulás reménye. Ennek jegyében telnek el a felvidéki
magyarság kisebbségi sorsának elsô esztendei. Az idôsebb nemzedékek meg is
maradnak ebben az állandó várakozás hangulatában, és végeredményben –
kevés kivétellel – a csonkaországi magyarok szemléletében is ilyen marad
az elszakított magyar képe a felszabadulásig. Ezzel magyarázható, hogy az
összeölelkezés mámora után kissé idegenül, értetlenül nézett magyar a
magyarra: az elszakított testvér közben kisebbségi emberré lett,
lelkületében mély barázdákat szántott az idô, életszemlélete megváltozott,
magyarságtudata új színt kapott, de még mindennapi magatartása is más
formákhoz igazodott. Kísérjük csak figyelemmel: miképpen lett az
elszakított magyarból kisebbségi ember?
Kisebbségi öntudat kialakulása, amint az lélektanilag várható is
volt, mindenekelôtt az ifjúságnál következett be. Mert az idôsebb
nemzedékek szívesen elidôznek a múlt emlékein és nagyobb megrázkódás
nélkül zárkóznak be a puszta tûnôdés világába. A férfikor elején lévôket
túlságosan felkavarta a váratlan sorscsapás: egyszerre változhatatlannak
hitt értékek omlottak össze körülöttük, és az így rájuk szakadt
katasztrófahangulat hosszú évekre megbénította acélos, kemény kezdeményezô
készségüket. De az ifjúság nem tud meglenni cselekvés, merész újat akarás,
teremtô küldetés nélkül, s így az elsô nemzedék, amely már kisebbségi
sorsban serdül gyermekbôl ifjúvá, nem is nyugszik addig, amíg az új,
nemzetére kedvezôtlen életkörülmények közt is kialakíthat magának
valamilyen méltó hivatástudatot. A középiskola padjaiban érzi, hogy a
nemzeti vonatkozású tárgyaknál valami lakatot forraszt tanárai ajkára,
vagy ha beszélnek, csak sejtetnek, mélységes tekintettel szeretnék
tanítványaik szívébe lopni, ami az ô legrejtettebb bensôjükben él, és
amirôl a szülôi ház nyíltan beszél. Az iskola tehát nem elégíti ki ezt az
elsô kisebbségi nemzedéket, az legfeljebb a bajtársiasság ápolására jó.
Igazi élet, cselekvô akarás a cserkészetben fejlôdhetik ki, ahol a
természetjárás és táborozás meghitt óráiban szabadon megnyilatkozhatik a
lélek. Ha majd valaki megírja a kisebbségi két évtized ôszinte történetét,
külön fejezetet kell szentelnie a cserkészetnek, mert amikor intézmények
bénultak meg a magyar gondolat számára, ennek az ifjúsági mozgalomnak
körében gyulladhatott ki újra a magyar lelkiség tüze. A cserkészeszményt,
az emberebb ember és magyarabb magyar követelményét éppen a háború utáni
ifjúság érezhette mintegy magára szabottnak. A világháború és az
összeomlás kísértô árnya az emberiség utáni vágyat ébresztették fel
fogékony szívében, a magyarban esett nagy baj, hogy Ady Endre szavával
éljünk, Vörösmarty gondolatvilágát tette idôszerûvé: megint olyan idôk
járnak, amikor az egyetlen segítség, ha megfogadjuk a Szózat költôjének
szavát: Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja
volt.1
Az ifjúság tulajdonképpeni kisebbségi zászlóbontása azonban akkor
következik be, amikor az elsô magyar évjáratok érkeznek meg a prágai
egyetemekre. 1924–25-ig a magyar fiatalság nagyobbára Pestre ment tanulni,
nem látta semmi értelmét az alkalmazkodásnak, mert hisz az elszakított
magyarság rendületlenül hitt abban, hogy új helyzete nem lehet hosszan
tartó. Azok a nehézségek azonban, amelyeket a csehszlovák kormányzat a
Pestre utazás, a családi pótlékok kiutalása és a magyarországi diplomák
elismerése körül támasztott, minden érzelmi húzódozás ellenére elôbb-utóbb
a prágai megoldást tették ésszerûvé. Igen ám, de képzeljük csak el, mit
jelent ez egy nemzedék életében! Megérkeznek a Masaryk- vagy a szomszédos
Wilson-pályaudvaron, egy idegen világ fogadja ôket, nem értik az emberek
nyelvét, semmi kapcsolatuk nincsen azzal a mûvelôdéssel, amelynek
fôiskoláin ezentúl tanulniok kell. Fel tudjuk-e valaha is mérni ezeknek a
fiatal magyaroknak, akik elôször jelentek meg a prágai egyetemeken,
döbbenetes magárahagyottságát, sivár egyedüllétét, azt a nagy riadalmat,
amely e merôben idegen, sôt ellenséges embervadonban reájuk szakadt? Azt
hiszem, nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy ezekben a pillanatokban a
Moldva partján búsan bandukoló fiatal magyarok lelkében született meg a
kisebbségi ember.
Mondottuk, hogy a kisebbségi érzés nagy ijedelemmel kezdôdik,
amikor az ember ráeszmél magárahagyottságára a többségi tömegben. Ilyen
ijedelem szállta meg az elsô napokban a mi fiataljainkat is. De csakhamar
hôsies életforma alakul ki ebbôl a megrettenésbôl, amely áldozatra kész és
magasztos hivatásra vágyik. A Prágába felkerült magyar fiatalok
összeszorították fogukat, kezükbe vették a cseh nyelvtant, és kora
hajnalban magolták a gyönyörû parkokban a hét esettel és számos kivétellel
teletûzdelt tízféle deklinációt. Ismertem olyan ifjút, aki februárban egy
szót sem tudott csehül és májusban kémiából kollokvált. Pedig még az
oxigénnek, hidrogénnek is sajátos cseh neve van. Lényeges vonás lesz tehát
a kisebbségi ember életében, hogy nem riad vissza rendkívüli
erôfeszítéstôl, mert úgyszólván mindennap rászorítja az élet. Azonban
egyebet is megélnek fiaink Prágában. A menzákon, diákotthonokban egyszerre
csak a Dunavölgy és Balkán tarka népi sokaságának ifjú képviselôi közé
elegyednek, s amint így együtt látják a közép-kelet-európai nemzetek
fiait, ellenállhatatlan vágyat éreznek, hogy megtalálják és világosan
megfogalmazzák maguknak a magyarság hivatását. Valahogy úgy érzik,
túlságosan Nyugat felé tekintettünk eddig, állandóan csak a Nyugat
ôrtállójának szerepében éreztük magunkat s így talán nem is fordítottunk
elég figyelmet sajátosan dunavölgyi helyzetünkre. S amint ezt így
elgondolták, szinte magától felmerült az a lehetôség, hogy a kisebbségi
sorsba jutott magyarságnak talán éppen a hídszerep jut: ezt várja tôle a
történelem. Az ifjúságot jellemzô lázas odaadással festik meg az új
küldetés körvonalait. Nem tévesztik szem elôl, hogy ezek a kelet-európai
népek nagyobbára paraszti gyökerûek, sôt összetételûek. És mivel a
kisebbségi társadalomban a városok magyarsága erôsen megcsappant – igen
sokan hagyták el soraikat –, a népi erôk jelentôsége nagyon kidomborodott.
Ez az eltolódás azonban egyszersmind a társadalmi különbségek
elhalványodását jelentette. Hozzávehetjük még azt is, hogy az egyéni
érvényesülés lehetôségei megszûkültek s így a közösségi tudat, az összébb
húzódás vágya elmélyült. Ha mindezt figyelembe vesszük, nagyjából meg is
kapjuk az új arcú magyarokat. Költôjük, Gyôry Dezsô egyszersmind a
Kisebbségi Géniusz megteremtôje és hirdetôje. Prágában egyszer a
Moldva-szigeten szemében szokatlan tûzzel fejtegette nekem, hogy a
kisebbség befelé fordul, mert az anyagi gyarapodás, a gazdasági siker, az
egyéni magasabbra törés lehetôségeit lezárták elôle, erôi a szellemben
sûrûsödnek össze: így lesz látóvá a többségi nemzetek között, melyeket
megvakít saját határtalan becsvágyuk. Emlékezzünk Goethe szavára: Én
mindig a kisebbségekkel tartok, mert oldalukon az igazság. És ez
természetes is. Tudniillik egyebük sincsen.
De ha fiataljainknál maradunk, néhány év leforgása alatt egészen új
magyar szellemiség bontakozik ki elôttünk. Ismertetôjegye: bizonyos
szembefordulás a hagyományos történetszemlélettel: a Nyugat bástyájának
szerepe helyett a dunai és kelet-európai népek összefogásában látják
nemzeti küldetésüket. Szinte azt mondhatnók: közép-kelet-európai
Monroe-elvet vallanak. A felvidéki magyarság nagyváros-nélkülisége a
társadalmi élet alaprétegévé a dolgozó népet teszi: így szociális
beállítottságban is elmélyülnek kisebbségi magyarjaink. A Gondviselés
különös irányítása ilyen erkölcsi elvekre ébresztette Prágában a mi
fiainkat. Ezekbôl támadt hivatástudatuk, hitvallásuk, amelyet röviden
talán sajátos magyar szocializmusnak nevezhetnénk a Dunavölgy népeinek
összefogására, amelyet az ifjú katolikus Prohászka-körök cselekvô
vallásossággal is egyesítettek.
Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. A húszéves kisebbségi
élettörténet azt a társadalom-lélektani tapasztalatot nyújtotta, hogy
amikor valamilyen közösség, jelen esetben nemzetrész addigi életkeretébôl
kiszakítva merôben új helyzetbe kerül, ahol semmiféle hagyomány nem segíti
a tájékozódásban, akkor hasonló lelki jelenségek mennek végbe benne, mint
az ifjú fejlôdésénél az életbenövés legválságosabb idôszakában: a
serdülôkorban. Úgyhogy szinte az ilyen új helyzetbe került közösség
serdülô idôszakáról beszélhetnénk. Ez tulajdonképpen természetes is. Az
addigi életkeretébôl erôszakosan kiszakított és tôle mesterségesen elzárt
nemzetrész idôsebb évjáratai e katasztrofális élmény hatása alatt
cselekvôképességükben megbénulnak, s ezt csak az a nemzedék nyeri vissza,
amely már az új körülmények között nô bele az életbe. Az ilyen új,
mondhatnók összetételében még fiatal nemzeti közösségekben persze mélyebb
lesz a szakadék az idôsebb és a felserdülô nemzedék között, mert nagyobb,
sôt szinte átfoghatatlan a különbség ifjúkori élményeik között is. Az
elôbb említett missziós tudat csak a fiatal kisebbségi értelmiségben
alakult ki, az idôsebbek éles ellentétben állottak vele, mert
veszedelmesnek és álomkergetô ábrándnak érezték.
És valóban a kisebbségi ifjúság is megfutja Eduard Spranger
ifjúsági lélektanának klasszikus állomásait: az ifjú elôször felfedezi
saját énjét, azután ezzel az egyéniséggel életteret alakít ki magának,
amely természetszerûen eszményi és túlméretezett, végül pedig belekerül az
élet sodrába és életterét a meglevô világ síkjain kell valóra váltania. Ez
történt a kisebbségi ifjúsággal is: Prágában felfedezte népi közösségének
új, sajátos lelki képét, azután merész szép életteret rajzolt maga elé,
közép-kelet-európai küldetését, sôt világmegváltó eszméket és végül,
amikor találkozott a valósággal, meg kellett indulnia az adott pályán.
Azonnal észrevette, hogy a nagy világnézeti áramlatok eszmekörében,
amelyeket felfedezett, ha megindulhat is különbözô utakon, feladata azonos
lesz: kisebbségi munka, kisebbségi küldetés. Sajátos jelenség, hogy amikor
kisebbségi életünkben a nagy és lelkes ifjúsági lendület világnézeti
csoportokra ágazott szét, akkor tudatosodott mindjobban mindannyiunkban az
az egység, amelybe sorsunk forrasztott. És idetorkollott lassanként az
idôsebb korosztályok lelki alakulása is, mert ôk is látták, hogy itt az
ifjúság a valóság talajára lépett és tiszteletreméltó felelôsségérzettel
vállalja az adott helyzetben egyetlen magyar feladatot, amelyet cselekvô
nemzetvédelemnek nevezhetnénk. Az történt ugyanis, hogy egyszerre mindenki
észrevette: kisebbség vagyunk és így ez valójában annyit jelent, hogy
állandó készenlétben kell lennünk, életünk ôrtállás, lelki éberség. De nem
elég figyelnünk a veszélyt, közben állandóan építenünk is kell a
kereteket, hogy fejlôdhessünk, értékeinket gyarapíthassuk, teremtô életet
folytathassunk. Az elszakítottság fájdalma és a nagy küldetés ábrándja
egyaránt elôkészítôi voltak a kisebbségi ember kialakulásának. Ez tudja,
hogy csak magára számíthat, nincs más támasza, mint saját
kötelességteljesítése. Egyéni érdek és közösségi cél azonosok lettek, mert
az ilyen kis közösségben, amelyet létében állandóan veszélyeztet az
ellenséges indulatú többség, minden egyén egészséges fejlôdése,
gyarapodása és helytállása egyformán szükséges. Olyan kevesen vannak a
mérhetetlen nagy feladatok megoldására, hogy mindenki nélkülözhetetlen és
ez a tudat határtalan felelôsséget ró reája. Egyéni fölfelé törés
kísértése nem nagyon tántoríthatott el senkit, mert ilyenre szinte csak
nemzetárulás árán kerülhetett volna sor. Ezért a nemzethez tartozás és
fôleg a nemzetért való munka egyszerûen a legelemibb becsület kérdése
lett, amelyet nem lehetett szavakkal megváltani: tettekkel kellett érte
helytállni. A kisebbségi ember megtanulta az anyanyelv, a magyar
mûvelôdés, a magyar légkör életadó erejét. Amit a többségi magyar
mindennapi természetes dolognak tart, abban találta meg a kisebbségi
magyar nemzeti mivoltának féltett kincseit. Mert átélte, hogy ezek is
meginoghatnak, ezeket is fel lehet könnyelmûen adni. Amiképpen el lehet
embereket tiltani, el lehet zárni saját hazájuktól is. A kisebbségi
embernek csak gondolnia szabad a hazára, és mivel a cselekvô
nemzetvédelemre a gondolat mégsem elég nevelô erô a következô nemzedékek
részére, a kisebb egységhez, a szûkebb értelemben vett honi tájhoz, a
szülôföldhöz kellett megtérni. És figyeljük csak, a kisebbségi magyarok
irodalmában milyen fontos szerepet kap a szülôföld. Tamási Áron könyve
szinte kristályszerûen tömöríti ezt az érzést. A kisebbségi ember
mindennapi érintkezésben van életkeretének többi népével, így a többségi
nemzettel is. De a szenvedô fél, az elnyomott tisztultabb emberré lesz,
saját sorsa igazolja elôtte a legmélyebb keresztényi erkölcsiséget: amit
nem akarsz, hogy veled cselekedjenek az emberek, te se cselekedd mással. A
kisebbségi embert már nem lehet gyûlöletre tanítani, mert egyformán
belelát mindkét oldalon az emberi lét mélységeibe és "de profundis"
tekinti az élet nagy színjátékát.
Ez az éremnek a fényes oldala, van azonban sötétebb is. Emlékezzünk
Makkai Sándorra, az erdélyi református püspökre, aki a kisebbségi magyar
küldetésnek egyik elsô hirdetôje s azután mégis kimondta a végzetes szót:
Nem lehet! Hányszor gondoltunk erre mindannyian! Mi itt állunk és szinte
irigylésre méltó családi egységben éljük népi életünket, de közben
fogyunk, szürkülünk, kicsiségünknek nemcsak mélyítô erejét, hanem
korlátait is érezzük. Kicsi népdarab vagyunk, vidéki keret az, amit
nyíltan, hatékonyan hazánknak nevezhetünk, intézményeink fogyatékosak,
múltunk: alma materünk elsüllyedt az idôk forgatagában. Gondoljunk csak
ilyen viszonylatban is a kisebbségi emberre, aki elvesztette azokat a
kereteket, azokat a melegágyakat, amelyekben szellemi mûvelôdése
gyökerezik, vagy pedig nem is adott neki ilyeneket a sors: iskolája idegen
állam intézménye, amelybe csak néhány lelkes tanár lop be titokban egy kis
magyar szellemet. Szóval szinte fedezetlenül kell állania a kisebbségi
embernek ôrhelyén, és csendes óráiban eltûnôdik rajta, van-e ilyen
veszélyeztetett ponton, fenn a gáton jövôje gyermekeinek, utódoknak. Innen
a kisebbségi ember gyakori pesszimizmusa.
Megvan a kép: a kisebbségi ember számára nincsen szólam, üres frázis,
mert az élet megtanította, hogy csak az az igazi tulajdona, amiért helyt
is tud állani. Nem szereti a puszta formákat, a formát csak a lényeg
foglalataként értékeli. Idegenkedik az egyéni érvényesülés hajhászásától,
mert tudja, hogy csak az válik hasznára, ami a közösség ügyét elôbbre
viszi. Ragaszkodik szülôföldjéhez, mert azt érzi annak a talpalatnyi
földnek, amelyet nem húzhatnak ki alóla. Bizalmatlan a nagy tervekkel,
merész elgondolásokkal szemben, mert saját bôrén érezte, hogy az ô sorsa a
létért való mindennapos harc. Nem tud gyûlölködni más nemzetiségû
honfitársaira, mert átélte, mit jelent alul lenni. De nem is tud róluk
könnyen ítéletet mondani, mert semmitôl sem szenvedett jobban, mint attól,
hogy érdemlegesen nem is foglalkoztak vele. Tudja, mi az elhagyatottság,
és ezért, ha mást nem tehet, meleg, bensôséges érdeklôdéssel fordul a
Duna-medence minden lakójának lelkivilága és gondolatköre felé. Hiszen az
is meggyôzôdéssé lett benne, hogy ebben a Dunavölgyben nekünk
mindannyiunknak élnünk és alkotnunk kell. De azért nem ült el benne a
kezdeti riadalom sem, és nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy még
a visszatérés után is kisebbség vagyunk, kisebbség együtt, minden
magyarokkal, sajátos történelmünkkel, népi helyzetünkkel, európai
sorsunkkal. Mindig látja a nagy többséget: a minket övezô néptengereket,
amelyekkel szemben ezeréves kisebbség a magyarság.
Minden félreértés elkerülése végett: persze a kisebbségi embernek itt
vázolt képét nem találjuk meg a maga tökéletességében minden felszabadult
magyar lelki arculatán. A kisebbségi sors ennek a lelkületnek kialakulását
tette történelmi szükségszerûséggé, ezért tudatosan vagy öntudatlanul
mindannyian erre törekedtünk. Embere válogatja, kinek sikerült jobban
megközelítenie is. A felszabadulás elôtti években biztató jelként láttuk,
hogy mindig több magyarban alakul ki ez az embereszmény és ezáltal mind
egységesebbé válik a kisebbségi társadalom. A folyamat még korántsem
fejezôdött be, amikor a szerencsés fordulat a kisebbségi sorsból
egyszeriben kiemelte az elszakított magyarságot.
Ritka jelenség a nemzedékek életében, hogy két olyan mélyreható
változást érjenek meg, amilyen a szóban forgó magyarok számára az
elszakítás élménye volt. Az elmúlt húsz esztendôvel kapcsolatban sok szó
esett fájdalmas rabságról, hôsi kitartásról, hosszú szenvedésrôl, de már
kevesebbszer hatoltak le a szónokok azokba a lelki rétegekbe, ahol az
ilyen sorsfordulatok mély változásokat idéznek elô. A hazatérô magyarokat
nem valami különös csodatévô szellem jellemzi, hanem egy súlyos történelmi
tapasztalat. Mintha csak a Gondviselés az 1867-es kiegyezés óta kissé
elkényelmesedô, mert aránylag jobb sorsba került magyarságot ezeknek a
kisebbségi magyaroknak húszéves sorsán át akarta volna emlékeztetni nehéz
helyzetére, dunavölgyi ôrtálló szerepére: népek tengere között elválasztó
és mégis összekötô nemzet vagyunk, állandó lelki feszültségben,
lankadatlan éberségben zajlik le történelmi életünk. Ehhez pedig az a
lelki vértezet kell, amelyet kisebbségi sorsban vívtunk ki magunknak.
Ezért az anyaországiak részérôl azok a köszöntô szavak fogták meg a
visszatérô magyarokat leginkább, amelyek intést tartalmaztak, hogy a
megnagyobbodott hazában is ôrizzük meg lelkünk kisebbségi vértezetét, mert
erre van szüksége az egyetemes magyarságnak.
Így a hazatért kisebbségi embernek kettôs küldetése van: az
anyaországiak felé kell feltárnia húszéves tapasztalatának minden
részletét. Meg kell ismertetnie a kisebbségi ember lelkivilágát három
okból: mert az egyetemes magyarság is kisebbség Európában, mert ma is
vannak és mindig lesznek más nemzetiségû népcsoportok országunkban, és
végül mert a határon túl magyarok ezrei küszködnek tovább immár második
kisebbségi sorsukban.
Ezek felé a magyarok felé irányul a felszabadult ember második
küldetése: egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy kisebbségi
életünk legfájdalmasabb pontja a magunkrahagyatottság érzése volt, és
ezért nem szabad nyugodnunk addig, amíg minden magyar lelkiismeretét fel
nem ráztuk és kötelességévé nem tesszük, hogy állandóan figyelje a még
kisebbségi sorsban küszködôk minden dolgát, hogy minél többet tudjon
róluk, minél több kézzelfogható tanújelét adja komoly együttérzésének és
legalább gondolatban ossza meg velük cselekvô nemzetvédelmünk súlyos
gondját. A legkevesebb, amit tehetünk értük – sajnos néha az egyetlen is
–, hogy a magukrahagyatottság érzését enyhítjük bennük.
Nem fejezhetem be tehát ezt a szerény társadalom-lélektani kísérletet
anélkül, hogy mindannyiunk tekintetét azok felé ne fordítsam, akik errôl a
kisebbségi lelkületrôl ma nem beszélnek, hanem azt élik és gyakorolják.
Isten különös rendelése sokunk életét úgy alakította, hogy húsz évvel
ezelôtt elválasztottak hazánktól és ezért a szûkebb értelemben vett honi
tájhoz kapaszkodtunk. Két évvel ezelôtt visszatérhettünk hazánkba, de
határt vontak szûkebb értelemben vett otthonunk elé. Haza és szülôföld,
sokan vagyunk, akik e kettôt már harmadik évtizede nem élhetjük együtt.
Mi, akiknek most a könnyebbik rész jutott, nem fejezhetünk ki egyetlen
gondolatot se minderrôl anélkül, hogy egész lelkünkkel ne forduljunk azok
felé, akik – amint a pozsonyi magyarokról írja krónikásuk – hûen
szülôföldjükhöz és a megcsúfolt emberségükhöz, vállalták a második
kisebbségi sorsot és példaadó egységben teljesítik mindannyiunkért nehéz
küldetésüket.
* Megjelent: Magyar Szemle 1941. augusztus. 57–64.
1 Farkas Gyula, aki Berlinben mondhatnók
elsônek figyelt fel a felvidéki és erdélyi bontakozó kisebbségi öntudatra,
kitûnô érzékkel választotta meg a szellemi erôsítôt, amellyel segíteni
igyekezett felserdülô kisebbségi cserkészbarátait: apró kis füzetet adott
ki számukra a berlini Ludwig Voggenreiter cégére alatt, Vörösmarty
legmélyebb költeményeit gyûjtve össze ezen a címen: Vörösmarty az ember. –
Általában Farkas Gyuláról a kisebbségi ifjúság kialakulásával kapcsolatban
szólani kell, mert az ô kiadványai, megkerülve a szigorú szellemi
határzárt, számos ösztönzést hoztak Berlinbôl és egyszersmind bátorították
az elszakított magyar szellemiséget is, hogy megnyilatkozzék. A derék
potsdami ifjúsági könyvkiadó, Ludwig Voggenreiter – aki Farkas Gyulának
barátságból rendelkezésére bocsátotta cégjelzését – nem is sejtette, hogy
az ô nevéhez fûzôdik a felvidéki, de sok tekintetben még az erdélyi
kisebbségi szellemiség megszólaltatása is. Az ô kiadásában jelent meg az
elsô komolyabb kisebbségi költôi szó, Ölvedi László verskötete, de a
késôbb sok vihart kavaró Új arcú magyarok is, Gyôry Dezsô költeményei.
Szóval az ifjúság jelentkezett. |