Szilágyi Zsolt
Külpolitika, határon
túli magyarok
és jószomszédság
A magyar-magyar csúcs
A rendszerváltás óta hatalomra került mindhárom
magyar kormánynak kihívást jelentett a Magyarország
határain túl elô magyar közösségek
és az anyaországi intézmények közötti
állandó kapcsolattartás megoldása, valamint
ennek a viszonynak a külpolitikai megjelenítése. Magyarország
helyzete annál inkább különlegesnek tekinthetô,
mivel az egyetlen olyan NATO-tagország lesz, amelynek a szomszédos
országok területén, azok állampolgáraiként
jelentôs számú, tehát milliós nagyságrendû
magyar közösségek élnek. A térségben
az etnikai kötôdéshez kapcsolódó feszültségek,
ha nem találnak megoldásra a kormányok részérôl,
az instabilitás okozói lehetnek, éppen ezért
egyáltalán nem mindegy, milyen az a viszony, amely a magyar-magyar
kapcsolatokat jellemzi, milyen környezetben zajlik ez a kapcsolat,
és milyen ennek a kapcsolatnak a megítélése
azon országok kormányai részérôl, ahol
az illetô magyar közösség él.
Már 1990-ben világossá vált az, hogy a kárpát-medencei
magyarságnak igénye van arra, hogy egy állandó
intézményes egyeztetô fórum létezzen,
ahol a legitim politikai szervezetek vezetôi találkozhatnak,
kapcsolatot tarthatnak és nemzetpolitikai szempontból egyeztethetik
fontosabb stratégiai döntéseiket.
Így jött létre végül az úgynevezett
magyar-magyar csúcs intézménye, amely – kezdetben
úgy tûnt – mind az anyaországi politikai elit, mind
pedig a Magyarország határain kívül, a Kárpát-medencében
mûködô magyar politikai pártok és érdekképviseleti
szervezetek közös elhatározásából
és konszenzusa nyomán jött létre.
A csúcs mûködésének legfontosabb dokumentuma
a magyar kisebbségi közösségek, illetve Magyarország
közötti kapcsolattartásra vonatkozóan az 1996.
július 5-i találkozó záróhatározata,
amely a következô alapelveket rögzíti(
1. az autonómiatörekvések támogatása
a magyar kormány részérôl(
2. a magyar kisebbségi közösségek részvétele
az ôket érintô jogi, törvényhozásra
vonatkozó és külpolitikai döntések meghozatalában(
3. a magyar kisebbségi közösségek nemzetközi
jogalanyiságának elfogadása Magyarország részérôl.
A magyar külpolitika sokáig nem tudta feloldani azt a látszólagos
konfliktust, amely az integráció és a határon
túli magyarok érdekeinek az egyidejû megjelenítésében
áll. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy az egykori
kisantant országainak nacionálkommunista kormányai,
kihasználva a magyar diplomácia bizonytalanságait,
azt a tételt próbálták bizonyítani –
különben nem kevés sikerrel – a Nyugat elôtt, hogy
a térségben a magyar politika okoz instabilitást,
a kisebbségi szervezetek pedig kompromisszumképtelen, túlzó
követeléseket hangoztató kurzusa nem lehet partnere
sem azon országok kormányainak, amelyekben élnek,
sem pedig a Nyugat számára. A nyugati országok kormányainak
szemében tehát az a vélemény alakult ki, hogy
a csúcs olyan politikai hullámokat kavar a térségben,
amelyek közvetve bár, de az egész térség
stabilitását negatív irányban befolyásolhatják.
Így történt ez a fennebb említett dokumentum
megszületése után is. Az amerikai reakciótól
és a szlovák és román kormány revízióval
riogató harsány tiltakozásától megijedve,
az akkori magyar kormány a csúcs további megrendezésétôl
gyakorlatilag elzárkózott.1
Két évvel a történtek után talán
elmondható az, hogy tulajdonképpen nem a dokumentum tartalmával
volt baj, hanem azzal a patologikus bénultsággal, amellyel
a magyar kormány tehetetlenül szemlélte a szomszédok
diplomáciai offenzíváját, majd a dokumentumban
megfogalmazott szándékok euroatlanti konformitásának
bizonyítása helyett a visszakozás – lehetô legszerencsétlenebb
– taktikáját választotta.
Az a kép kezdett tehát kialakulni, hogy a határon
túli magyarok érdekeinek képviselete és Magyarország
integrációja két, egymást kizáró
érvrendszert igényel a magyar diplomácia részérôl,
éppen ezért a kisebbségben élô magyar
közösségeknek megértôeknek kell lenniük,
amiért a magyar kormány nem tudja nyíltan felvállalni
az ügy képviseletét. E logika szerint a határon
túli magyar problematika csak kolonc, amelyet legszívesebben
lerázna magáról a magyar kormány, mert csak
gátolja a haladásban. Egy kicsit leegyszerûsítve,
ezt úgy lehetne megfogalmazni, mintha egy magyar politikus azt mondaná
egy nyugati diplomatának: "Uraim, elnézést kérünk,
hogy létezünk, ez a történelmünk, de legyenek
nyugodtak, szégyelljük magunkat érte."
Az, hogy a mindenkori magyar kormány megtalálja-e azt
a módot és politikai diskurzust, amellyel az integrációs
érdeket és a nemzetpolitikai érdeket egy idôben
képviselni tudja, nem egyszerûen "magyar ügy",
hanem a régió stabilitását befolyásoló
kérdés. Ha ugyanis a két érdek képviseletére
nem sikerül konvergens politikai megoldást találni,
akkor elôbb-utóbb a szomszédos államokkal fenntartott
kétoldalú kapcsolatok, a magyar-magyar kapcsolattartás
vagy az integrációs intézményekhez fûzôdô
viszony szintjén jelenik meg egy válsággóc,
amely vagy közvetlenül, vagy áttételek által,
de megtalálja a megjelenési formáját. Így
például, ha Magyarország és a Kárpát-medencében
mûködô magyar érdekképviseleti szervezetek
között a kommunikáció nem hatékony, az feszültséggel
terheli mind Magyarország kétoldalú viszonyait, mind
pedig az illetô magyar közösségek és országuk
kormánya közötti viszonyt, ami nyilván az instabilitás
irányában hat.
A Kárpát-medencében kisebbségi sorban élô
magyarság problémája tulajdonképpen egy háromdimenziós
integrációs kérdés2:
– az Európába való integráció;
– a többségi közösségbe való integráció;
– az anyaországba, a magyar nemzetbe történô
integráció.
1. Az elsô pont esetében elmondható, hogy sokkal
bonyolultabb valamilyen kisebbségi közösségnek
a külön bekapcsolódása az európai integrációs
intézmények életébe, ha az ország, amelyben
él, nem aktív részese az integrációs
folyamatnak. Az utódállamok – sikeres vagy sikertelen – integrációs
politikája tehát döntôen befolyásolja
az adott országban élô magyar nemzeti közösség
és az anyaország integrációs stratégiáját
is.
2. A többségi társadalomba – közösségként
és nem egyéni szinten – történô integráció
sikere attól függ, létezik-e az illetô utódállam
politikai elitjén belül politikai akarat az országa
területén élô kisebbségi közösség
helyzetének mindkét fél számára megnyugtató
rendezésére. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy hajlandó-e
valamilyen formában a közösség által kért
autonómiáról tárgyalni.3 Ez persze
annak a függvénye, hogy a többségi nemzeti paradigma
értékként vagy potenciális veszélyként
határozza-e meg az ország területén lévô
másságot.4 Mindeddig egyetlen utódállam
kormánya sem volt hajlandó érdemben tárgyalni
a határain belül élô magyar közösségekkel
a különbözô autonómiaformák megvalósításáról.
Sôt a magyar autonómiaigényeket mint a revíziós
törekvések egy burkolt formáját, jobb esetben
csak a valóságtól elrugaszkodott, a helyi realitásokkal
nem számoló kérést értékelik.
3. Az anyaországhoz való viszony és az összmagyar
politikai integráció Trianon óta megoldatlan kérdés.
A politikai, kulturális, szociális és más intézmények
közötti kapcsolattartáson és együttmûködésen
túl itt tulajdonképpen a Magyar Köztársaság
és a kisebbségi, más ország állampolgárságát
bíró, magukat magyarnak valló egyének viszonyáról
van szó.5 Ennek a kérdésnek nemcsak a jogi,
hanem az anyagi és az intézményi vetülete is
alapos vizsgálatot igényel, de a mielôbbi megoldás
vagy legalábbis a rendezést elôsegítô
lépések megtétele nem odázható el tovább,
mert ez befolyásolhatja nemcsak az esetleges jogalanyok (értsd
kisebbségi sorban élô magyarok), de az anyaország
Európához fûzôdô viszonyát is.6
Az integráció eme három dimenziója egymással
szétválaszthatatlanul összekapcsolódik, egyik
nem oldható meg a másik kettô nélkül.
A magyar kormány igen nagy kihívás elé néz,
erre válasz pedig nem adható csak a kisebbségi közösségek
állandó és intézményes konzultációja
nyomán. A kérdésre adott válasz halogatása
fokozni fogja a feszültséget mindhárom tényezô
között, míg a válaszadás lehetôségének
a megteremtése hozzájárulhat a legnagyobb haszonnal
és legkisebb konfliktusszinten megvalósuló rendezéshez.
Magyarországnak – biztonságpolitikai és nyilván
gazdasági7 megfontolásokból is – érdeke,
hogy a környezô országok euroatlanti integrációja
felgyorsuljon, de ez nem jelenti automatikusan a kisebbségi magyar
közösségek helyzetének rendezését.
Ennek a csomagnak a csatolása az integrációs tárgyalásokhoz
külön odafigyelést és ügyességet igényel
mind a magyar diplomácia, mind a határon túli magyar
politikai érdekképviseletek részérôl.
Ennek biztosítéka pedig a magyar-magyar csúcs újraindítása
és eredményes mûködtetése lehet. A csúcs
sikeres mûködése esetén a kisebbségi magyarok
nyugodtak lehetnek afelôl, hogy a magyar kormány az integrációs
tárgyalásokon igyekszik majd elkerülni a számukra
elônytelen megoldásokat, segítve ugyanakkor a mindenki
által elfogadható álláspontok kidolgozását.
A magyar kormány az állandó konzultáció
és egyeztetés következményeként biztosítékot
kap afelôl, hogy a határon túl élô magyarok
szervezetei a demokrácia szabályainak megfelelôen alakítják
politikájukat az eredményes együttmûködés
reményében. Ezáltal pedig nem terhelik fölöslegesen
a kétoldalú viszonyrendszert olyan kérdésekkel,
amelyek megoldása nem a magyar-magyar kapcsolatokon múlik.
Optimális esetben pedig az utódállamok kormányai,
amennyiben felismerik, hogy mind integrációs esélyeiket,
mind pedig kétoldalú viszonyaik megerôsítését
tekintve ebbôl csak nyerhetnek, szintén nem fognak tiltakozni.
Azt a felismerést értem ezen, amely Magyarország szomszédai
részérôl még várat magára, éspedig,
hogy a NATO felé komoly kapcsot képezhet egy, az ország
területén élô magyar közösség,
amely politikailag békés és kulturált módon
nyilvánul meg, valamint a szomszédsági viszony Magyarországgal.8
Az elkövetkezô idôszakban olyan kihívásokra,
kérdésekre kell választ adni, mint például
a kettôs állampolgárság vagy az esetleges vízum
bevezetése. Abban az esetben, ha az Európai Unió országai
azt fogják kérni a magyar kormánytól, hogy
Ausztria "szûrô ország" státusát
részben vegye át, függetlenül attól, hogy
milyen kormány van hatalmon, a kérésnek valamilyen
formában eleget kell tegyen. Ennek gyakorlati megvalósítása
persze a magyar kormány feladata. A konfliktust a közép-kelet-európai
és a nyugat-európai országok közötti jelentôs
életszínvonalbeli különbség generálja,
ugyanis a nyugati országok nem csak turisták, hanem –
a könnyebb megélhetés reményében – illegális
munkavállalók százezreit vonzanák. A visegrádi
hármak valamivel jobban állnak. Az Európai Unió
országai nyilván attól félnek, hogy – amennyiben
korlátozásoktól mentes mozgásszabadságot
biztosítanak az egyre inkább leszegényedô kelet-európai
társadalmak polgárai számára – országaikban
a munkaerôpiac ellenôrizhetetlenné válik a feketemunkát
vállalók miatt. Az EU-tagállamok, de legfôképpen
a Schengen-országok arra törekednek, hogy a két közösség
keleti határain fekvô aspiráns országok keleti
határain való átkelést jól ellenôrizhetôvé
tegyék. Ezt jól jellemzi az is, hogy a Schengen-közösség
soros elnöki funkcióját betöltô Németország
igen aktív a szomszédainak (és nem csak nekik) nyújtandó
logisztikai és anyagi segítség tekintetében,
ami a jobb határellenôrzést szolgálná.9
A vízumkérdés tehát nem sajátosan magyar
ügy, viszont a kárpát-medencei magyarságot sajátos
helyzetben találja.
A magyar kormány tehát néhány éven
belül (2002–2004) olyan helyzetben lehet, hogy csak a végrehajtás
módozatait és formáit tudja majd a nyugati országokkal
tárgyalás tárgyává tenni, a tartalmát
viszont nem. Elengedhetetlenül fontossá válik ebben
az esetben a határon túli magyarokkal való állandó
kapcsolat. A megoldási lehetôségek a következô
alternatívák vagy ezek kombinációjaként
kereshetôek:
1. A magyar kormány kettôs állampolgárságot
ad alanyi jogon minden olyan kérelmezônek, aki magyarnak vallja
magát.10 Ebben az esetben elképzelhetô a
Magyarországon gyakorolható állampolgári jogok
és jogosítványok valamilyen szûkítése
a magyarországi állandó lakhellyel rendelkezô
és adófizetô polgárok javára. A vízummentesség
és az utazási kérdések döntô részét
az állampolgársághoz kötnék, csakúgy,
mint a munkavállalási jogosítványokat. Az EU-
és Schengen-országokba való beutazás a kettôs
állampolgárságú, nem magyar rezidens polgárok
esetében nem lenne feltétlenül akadálymentes,
de lényegesen könnyebbé válhatna, mint a nem
magyar állampolgárok számára.
2. A határátlépés és az anyaországgal
való kapcsolattartás szempontjából megoldás
lehet egy hosszú távra (évekre) adott vízum.
Ugyanilyen vízumot kapnának azok is, akik a magyar és
az EU gazdasági érdek szempontjából hasznos
tevékenységet folytatnak, tehát akik vegyes vállalatokat
vagy kirendeltségeket mûködtetnek Magyarországon.
Ebben az esetben "kiderülhetne" az is, hogy Erdélyben
nem kétmillió magyar él, hanem százezrekkel
több (olyan magyar származású, már jelentôs
mértékben asszimilálódott egyénekrôl
van szó, akik az utazási és egyéb elônyökért
bizonyítani tudnák és ismét felvállalnák
magyarságukat). Ez gyakorlatilag a nyugat-európai országok
Schengen elôtti vízumpolitikájának egy fajta
kelet-európai adaptációja volna.
A különbözô változatok közötti
választás optimális esetben a határon túli
magyarok érdekeinek a maximális figyelembevételével
történne. Erre a feladatra a csúcs állandó
szakbizottságai lennének alkalmasak.
A magyar-magyar csúcs sikeres mûködése tehát
egyértelmûen a térség stabilitásának
lenne a garanciája, ennek elmaradása pedig feszültséget,
instabilitást okozna régiónkban. A csúcs sikere
a Magyarországgal szomszédos – az integrációs
intézményeknél "elôszobázó"
– államok integrációját gyorsítaná
fel, a kisebbségi kérdés megoldása ugyanis
egyértelmûen az integrációs értékek
meghonosodásának, domesztizálásának
a fokmérôje. A magyar-magyar csúcs folytatásának
elmaradása pedig a feszültséggeneráló
hatásán keresztül a régióban halmozódó
feszültségeket gyarapítaná.
Több európai ország esetében különben
bevett gyakorlatnak számít, hogy regionális problémák
megoldására idôszakos vagy állandó konferenciát
hoznak létre, nemcsak etnikai, hanem gazdasági, szociális,
környezetvédelmi és egyéb kérdéskörök
esetében is.
A magyar-magyar csúcs tehát egyike azon intézményeknek,
amelyek létezése és hatékony mûködése
nélkül a térséget emésztô problémahalmaz
egyik legfontosabb területe intézményes egyeztetô
fórum nélkül maradna.
A magyar-magyar kapcsolatokat összességében
elemezve tehát megállapítható, hogy mind a
mindenkori magyar kormány, mind pedig a határon túl
élô magyar képviseletek javaslataikkal és politikájukkal
a stabilitás megszilárdítására törekedtek.
A kapcsolat intenzitása és eredményessége pedig
egyenesen arányos a régió stabilitásfaktoraival.
A magyar–román kapcsolat
Az 1990 óta eltelt viszonylag rövid idôszakban a magyar(román
viszony két – egymás ellen ható – közkedvelt
népi mondással jellemezhetô( "A türelem rózsát
terem" és "Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra".
Az 1989 óta eltelt idôszak egyik legnagyobb tanulsága,
hogy az elvárásokkal és a reményekkel ellentétben
a térség gondjai nem oldódnak meg egyik napról
a másikra. A változások után létezett
egy jogos elvárás a térség országainak
állampolgárai részérôl, hogy az, ami
rosszul ment, amit senki sem szeretett, szûnjön meg és
a vezetôk tereljék végre normális mederbe a
dolgokat. Így volt ez a magyar–román viszonnyal is. Talán
ezzel is magyarázható a magyar közvélemény
lelkes felbuzdulása az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban.
Akkor a magyarok nemcsak Magyarországon, de Romániában
is úgy érezték: most végre megszûnik
a diszkrimináció és az etnokrácia, helyére
kerülnek majd a dolgok, a magyarok számára is jobb sors
adódik Erdélyben. Annál nagyobb volt a kiábrándulás
az elsô két hónap után, amikor világossá
vált az, hogy Romániában az új hatalmi elitben
– az ország békéjét és a demokratikus
kibontakozást segítendô – nincs meg a szándék
a kisebbségi politika gyökeres megváltoztatására,
hanem épp ellenkezôleg, az etnikai konfliktusok ellenôrzött
eszkalációja a cél.11 Ez csak akkor kezdett
megváltozni, amikor mindkét ország felismerte, hogy
az integrációs bizonyításkényszer erôsebb
és legalább Nyugat felé illik a jobbik énjüket
mutatni.
Az 1990(1996 között eltelt idôszakban a kétoldalú
viszony több ízben a mélyponton volt. A román
belpolitikai helyzet miatt a valódi közeledés szinte
lehetetlenné vált, ami a legjobban rányomta bélyegét
a kapcsolatokra, az a bizalmatlanság volt (rágógumi,
és rosszízû is ráadásul).
1995-ben, amikor a régió országainak esélyük
nyílt arra, hogy a NATO-tagságra komolyan pályázhassanak,
hirtelen és gyorsan azt kellett bizonyítani, hogy a két
állam közötti együttmûködés példás.
Az integrációs bizonyításkényszer felismerése
tehát azzal az eredménnyel járt, hogy legalább
formálisan, papíron a két ország "megegyezett".
Távolról sem hasonlított azonban ez a megegyezés
még az Iliescu elnök és az akkori román diplomácia
által hirdetett német–francia történelmi kiegyezéshez
sem. Túl azon, hogy az annyit emlegetett német–francia kiegyezés
a jelentôs lélekszámú kisebbségi közösségei
miatt a magyarság számára sohasem lehet követendô
modell, bármilyen – a kisebbségi magyarság szempontjait
is figyelembe vevô – kiegyezéshez hiányzott a hatalmi
elit határozott szándéka a kétoldali viszony
gyakorlatban is megnyilvánuló, a mindennapi valóságot
is megváltoztató kurzusának bevezetésére.
A folyamat viszont azzal az eredménnyel járt, hogy létrejött
egy alapszerzôdés, amely fôleg a Nyugat irányába
azt az üzenetet volt hivatott hordozni, hogy a kétoldalú
kapcsolatok jó mederben haladnak és a problémák,
a vitás kérdések meg vannak oldva, egy-két
apró részlettôl eltekintve. Eltekintve tehát
a mosolypolitika felszínes látszateredményeitôl,
a két ország viszonya még korántsem tekinthetô
stabilnak, sôt megállapítható, hogy a lényeges
kérdésekre a kétoldalú együttmûködés
nem tudott mind ez idáig életképes választ
találni. Nincs ugyanakkor egyik országban sem konszenzus
a politikai eliten belül arról, hogy milyen módon kellene
a másik országgal hatékonyan tárgyalni. A kétoldalú
viszony tehát korántsem tekinthetô valóban stabilnak
és kiegyensúlyozottnak, annak ellenére, hogy a látszat
ezt mutatja.
Az alapszerzôdés tárgyalási menetének
utolsó fázisában a vita tárgyát azon
nemzetközi szerzôdések, kötelezettségvállalások,
ajánlások szövegbe foglalása és életbeléptetése
képezte, amelyek mindkét ország számára
amúgy is kötelezôek voltak, illetve lettek volna. Két
teljes jogú Európa Tanács-tagállam tehát
a kétoldalú viszony tárgyalásakor arról
vitatkozott, hogy milyen feltételekkel és milyen módosításokkal
fogadható el az ET – egyébként mindkét országra
kötelezô erejû – dokumentumainak a szerzôdésbe
való beépítése és újbóli
megerôsítése. A kétoldalú viszony alakulásának
tehát alapvetôen integrációs vetülete is
van, nemcsak azért, mert a két ország nyugati megítélését
befolyásolja, hanem azért is, mert az integrációs
intézmények dokumentumaiban megtalálható értékek
gyakorlati alkalmazása kulcskérdés.
Egyes elemzôk szerint a magyar–román viszony a két
ország – de elsôsorban Románia – integrációjának
a fokmérôje, egyfajta integrációs lakmuszpapírként
fogható fel.
Gyakorlat és nyilatkozat, avagy konvergens bel-
és külpolitika
A nyilatkozat és a gyakorlat, az aláírt, ratifikált
szöveg és annak alkalmazása között sajnos
nagyon sok esetben különbség mutatkozik. Kelet-Európa
egyik átkos öröksége, hogy a jogbiztonság
igen alacsony, az írott jogszabály és annak gyakorlati
alkalmazása között esetenként óriási
eltérés van.
Úgy gondolom, fontos itt kitérni arra, hogy milyen mértékben
kell követnie egy ország belpolitikájának a külpolitika
által szabott feladatokat, és fordítva, milyen kényszerpályákat
állíthat fel a belpolitika a diplomácia számára.
Megkerülhetetlen kérdés itt a két ország
viszonyának elemzésekor az átmenet jellegének
rövid összehasonlítása. Magyarország 1989-re
eljutott a szocialista rendszer megreformálásának
a határához. Minden további reform, amelyet bevezettek,
csak felgyorsította a rendszer teljes összeomlása felé
mutató folyamatokat. Szerencsés eset, hogy az állampárton
belül a reformerek kerültek irányító helyzetbe,
ez meghatározta az átmenet békés, sikeres kimenetelét
is. Románia ezzel szemben a kommunista rendszer szinte elviselhetetlenségig
fokozott keményítéséig ment el, ennek megfelelôen
az átmenet sem történhetett erôszakmentesen. Míg
Magyarországon az elsô szabad választások után
a keményvonalas kommunisták még csak be sem jutottak
a parlamentbe és az antikommunista jobboldal alakíthatott
kormányt, addig Romániában az 1990. májusi
választások alkalmával a nacionálkommunista
elit második-harmadik vonala jutott kétharmados döntô
többséggel a törvényhozásba. A kezdeti idôszakban
tehát ez is nagyban gátolta a hatékony kommunikációt,
hogy a hatalmi elit a két országban egymástól
teljesen különbözô rekrutációs bázissal
rendelkezett. Kezdetben – aszimmetrikusan ugyan, de – mindkét
kormány számára az erdélyi kérdés
a belpolitika szempontjából egyfajta hatalmi legitimációs
tényezôként jelent meg. A magyar kormány
számára a kisebbségi magyarokkal való törôdés
kérdésköreként, a román kormány
számára pedig mint az ún. országféltés,
a feltételezett magyar veszély elhárítása
elemeként érhetô tetten. A két kormány
tehát pontosan ellentétes érdekekkel rendelkezett:
egyik a társadalmi békét biztosító normalitás
megteremtésében, míg a másik az állandóan
fenntartott és ellenôrzött konfliktushelyzet létrehozásában
volt érdekelt. A Romániában kialakult magyarellenes
hangulat és intoleráns közgondolkodás kialakítása-kialakulása
tehát minimumra csökkentette a kétoldalú viszony
sikerének esélyét. Ez akkor vált igazán
érzékelhetôvé, amikor a fennebb említett
integrációs bizonyításkényszer eredményeként
létrejött alapszerzôdés-szöveg hazai csomagolásán
és eladásán kezdtek dolgozni a román kormány
szakemberei. Bukarestben a kormánykoalíció legszélsôségesebb
pártjai azzal vádolták Iliescu reformkommunista politikusait,
hogy elárulják a nemzet érdekeit és túlzottan
sok jogot adnak a magyaroknak.
Jelenleg abban a helyzetben vagyunk, hogy a román politika egyik
domináns törésvonala az etnikai (a választók
25–30 százaléka mobilizálható az etnikai törésvonal
mentén), míg Magyarországon az 1998-as választások
alkalmával készített közvéleménykutatások
szerint kevesebb, mint 5 százaléka a választópolgároknak
mutatott érdeklôdést a határon túli magyarok
ügye mint választási kampányüzenet iránt.
Ebbôl tehát az következik, hogy a kétoldalú
viszony belpolitikai megítélését figyelembe
véve, a román elit inkább "meg van fogva",
mint a magyar, az utóbbi "szabadabban" tárgyal.
Ebbôl a csapdából az alapszerzôdés
aláírásakor a Vãcãroiu-kormány
belpolitikája úgy talált kiutat, hogy 1996-ban az
akkori koalíción belül szélsôjobb és
szélsôbal partnereit azzal nyugtatta, hogy "mindegy,
mit írunk alá, úgysem fogjuk betartani". Ehhez
az ígérethez messzemenôen hûek maradtak. Nem
is volt nehéz, ugyanis az alapszerzôdés szövege
nem tartalmaz túl sok intézményes garanciát
a betartásra és alkalmazásra vonatkozóan.
A kétoldalú viszony alakulását tehát
nagyban segítené az, ha a két kormány nem csak
a nyilatkozatok és az aláírás, ratifikáció
szintjén mutatna jó példát, hanem a dokumentumokban
megfogalmazott szándék alkalmazása terén is.
Nagyon sok esetben ugyanis a feszültségek, viták abból
adódnak, hogy az aláíró felek nem ugyanazt
értik a gyakorlati alkalmazást illetôen. A jövôben
tehát, úgy gondolom, azon ország kormánya jár
el eurokonform, integrációt segítô módon,
amely véget vet az export nyilatkozat versus import gyakorlat
között fennálló dichotómiának.
Kétoldalú-e a kétoldalú viszony?
Míg a két ország kormánya szakmai, technikai
kérdések tárgyalásakor képes bizonyos
eredmények elérésére, addig a romániai
magyar közösség státusának a megítélésekor
még a fogalmak azonos használatában sem tud megegyezni.
Az 1990-es esztendôt követôen hosszú hónapoknak-éveknek
kellett eltelniük addig, míg sikerült mindkét fél
számára elfogadottá tenni azt az egyébként
tipikusan kommunista izolacionizmus által megkérdôjelezett
tényt, hogy az emberi és kisebbségi jogok kérdésköre
a XX. század Európájában már nem tekinthetô
kizárólag belügyi problémának. A Ceausescu
ideokratikus etnokráciáját egy autokratikus etnokráciára
cserélni akaró új hatalmi elit nyilván lelkesen
vette át és képviselte azt a kommunista dogmát,
miszerint az emberi és kisebbségi jogok betartása
kizárólag belügy. Paradox és ugyanakkor érthetô
módon ez az érv rendszeres periodikussággal vissza-visszatér
a román politikában, függetlenül attól,
hogy ki van hatalmon.12
Ezen a területen, ha valóban a kérdés érdemi,
tartalmi részének a megoldása a cél és
valóban tartósan stabil kapcsolatokat kívánunk
építeni, akkor olyan megoldást kívánatos
találni, amely mindkét ország számára
elfogadható és a szóban forgó nemzeti közösség
is elégedett a megoldással. Kevéssé valószínû,
hogy a két ország kormánya megnyugtató és
elfogadható megoldást talál egy olyan kérdésben,
amelynek legjobb ismerôje és egyben szenvedôje a romániai
magyarság. Pozitív, kielégítô megoldást
eredményezô példák Európában bôven
akadnak, gondoljunk csak a németországi dánok, a finnországi
svédek vagy a dél-tiroli németek esetére.
A kétoldalú viszony legforróbb kérdésköre
tehát három fél megegyezése esetén lehet
biztosítéka a tartós stabilitásnak, ellenkezô
esetben a probléma felszínes kezelése a megnyugtató
megoldás látszatát keltve pusztán halogatja
az érdemi megoldást, fokozván ezáltal az instabilitás
veszélyét.13 A nagy horderejû döntések
a három fél megegyezésén alapulva válhatnak
garanciává. Ehhez viszont mindenképpen szükséges,
hogy beinduljon egy román–magyar érdemi párbeszéd.
Mind ez idáig ez nem történt meg, sem az 1996-ig kormányzó
neokommunisták, sem a jelenlegi koalíció nem folytat
eredményorientált, hatékony problémamegoldó
párbeszédet a magyar közképviselettel. Amennyiben
az okokat keressük, azok, azt hiszem, a következôképpen
fogalmazhatók meg:
1. A román politikai elit nem képes megoldani a kisebbségi
kérdéskörhöz kapcsolódó problémahalmazt,
ezért érdemi vitába sem mer bocsátkozni ebben
a témában, mert az gyengeségét bizonyítaná.
2. Az elit nem is akarja megoldani a problémacsomagot. Úgy
értékeli, hogy bármilyen engedmény, a magyarok
és más kisebbségek helyzetének bármiféle
jobbítása ellentétes az általuk tételezett
politikai célokkal.
Ilyen megvilágításban a magyarkérdés
egyértelmûen az ország modernizációjának
a problémája, a megoldás halogatása is azt
bizonyítja, hogy nincs kidolgozott koherens elképzelés
a Románia elôtt álló modernizációs
alternatívákról, a nagyon lassan professzionalizálódó
elit nagy többsége által mûködtetett politikai
rendszer problémamegoldó képessége pedig hihetetlenül
alacsony. A kisebbség ilyen helyzetben katalizátora lehet
a változásoknak, de haszonélvezôje, úgy
tûnik, kevésbé...14
Itt nyilván az erdélyi és általában
a romániai magyarság lehetséges pozitív szerepérôl
beszélek. Arról az esélyrôl van itt szó,
amely a híd szerep felismerésével kezdôdik
és ennek tudatos vállalásával teljesedik ki.
Mind kulturális, mind pedig gazdasági szempontból
a romániai magyar nemzeti közösség katalizátor
szerepet tölthet be a két ország kapcsolataiban. Ehhez
persze az szükséges, hogy a közösség léte
értékként, nem pedig lehetséges veszélyforrásként
legyen elismerve abban az országban, ahol él. Ahhoz, hogy
ez megvalósuljon, a román hatalmi elit paradigmaváltásra
kell hogy vállalkozzon. Egy konkrét példával
szeretném érzékeltetni a kérdés lényegét.
A tavalyi év augusztusában a madridi csúcsértekezlet
után egyik országos napilapban olyan titkosszolgálati
jelentést közöltek, amely azt volt hivatott bebizonyítani,
hogy Erdélyben a magyar nemzetiségû román állampolgárok
és a magyarországi befektetôk romániai jelenléte
milyen nagy veszélyt hordoz a román nemzetbiztonság
számára. Az írás rendkívül jól
dokumentált, konkrét tényekkel alátámasztott
argumentumokkal kívánta felhívni a figyelmet a magyar
veszélyre, azt sugallván, hogy a magyarok gazdasági
pozíciói azonnali veszélyt hordoznak magukban. Az
esetben nem az a figyelemreméltó, hogy még mindig
a magyar veszéllyel riogatják a közvéleményt,
hanem az, hogy erre semmilyen hivatalos válasz, cáfolat,
reagálás nem érkezett. Egyetlen állami vezetô
sem vállalta azt, hogy a közvélemény elôtt
a cikk által sugallt bizalmatlanságot, veszélyérzetet
eloszlassa.
A román nemzeti paradigma azon tétele, miszerint minden
olyan elem, amely nem román és nem ortodox vallású,
lehetséges veszélyforrás az ország számára,
ezen alkalommal is cáfolatlanul maradt. A román többség
tehát továbbra is potenciális veszélyforrásként,
fenyegetésként éli meg a magyarok létét
az országon belül. Ezt jól érzékelteti
az a közvélemény-kutatás is, amelyet a CURS intézet
készített a Soros-alapítvány megbízásából,
amelynek eredményét 1998 júniusában közölték
a lapok.15 Arra a kérdésre, hogy melyik pártban
van a legtöbb szélsôséges politikus, a megkérdezettek
legnagyobb százalékban (21%) az RMDSZ-t jelölték
meg, és csak ezután jön a titkosszolgálatok és
a fegyveres testületek keményvonalasaiból szervezôdött
Nagy-Románia Párt (17%). A magyarok érdekképviselete
ugyanakkor a legkevesebb hazafival (1%) rendelkezô politikai szereplôként
van elkönyvelve. Az egyetlen pozitív megítélést
az RMDSZ a pártok korrupciós viszonyait vizsgáló
kérdéskörben kapta, a megkérdezettek 0 (nulla)
százaléka tartja a szövetséget korrupt politikusokkal
rendelkezô formációnak. A közvélemény-kutatás
összességében tehát azt mutatja, hogy noha az
RMDSZ vezetôi azt remélték, hogy a Frunda György
államelnöki kampánya és a szövetség
másfél éves kormányzati szereplése bizonyos
mértékben eloszlatta a magyarokról kialakult rossz
képet a többségi lakosság körében,
ez mind ez idáig sajnos nem így van, a bizalmatlanság
és a gyanakvás továbbra is meghatározó
a közgondolkodásban a magyarokat illetôen. Persze ehhez
hozzá kell még tenni azt, hogy a politikai kultúra
fejlôdése Romániában tipikusan a patologikus
szocializáció esete. Nem csak a kisebbségekrôl,
de a demokrácia általános mûködésérôl,
intézményeirôl is nagyon sok a negatív minta,
a helytelen beidegzôdés a társadalomban.
A háromoldalúan kétoldalú viszony kulcsa
normális körülmények között a bizalom
lehetne, de ettôl még igen távol állunk. Francis
Fukuyama szerint azon társadalmak, amelyek sikeresen integrálják
a bizalom által keltett pozitív hatásokat, számíthatnak
arra, hogy társadalmuk a bizalom által keltett szinergetikus,
öngerjesztô hatás következtében fejlôdésnek
fog indulni, míg azon társadalmakban, melyekben a bizalmatlanság
légköre uralkodik el, biztos sikertelenségre számíthatnak.
A modern nyugati társadalom egyik alappillére szintén
az elôlegezett bizalom, ez különösen a gazdaság
fejlôdésében igen nagy jelentôséggel bír.
Következésképpen nem képzelhetô el
tartós, jó kapcsolat anélkül, hogy a kétoldalú
tárgyalások során valóban ne a lényegi
problémákról essen szó, azokról
a kérdésekrôl, amelyek ez idáig szinte tabuként
szerepeltek és mindkét ország képviselôi
óvatosan kikerülték a téma érdemi megbeszélését
vagy megoldását. Konkrétabban( ha a manapság
legérzékenyebb téma, az állami magyar nyelvû
egyetem ügye a kétoldalú tárgyalások során
nem talál kielégítô megoldásra, az annyit
jelent, hogy ezen kétoldalú kapcsolat valószínûleg
felszínes, ugyanis a valódi kihívásokra nem
tud életképes válaszokat adni, a problémamegoldó
képessége alacsony. De így van ez nemcsak az egyetem
ügyével, hanem minden olyan más kérdéssel
is, amely évek óta megoldatlan kérdés a bilaterális
viszonyokban, például az autonómia kérdéskörével.
A stratégiai partnerség
Az 1996-os romániai választásokat követôen
a román kormány új dinamikát kívánt
adni az elôbb már említett háromoldalúan
kétoldalú kapcsolatoknak. A stratégiai partnerség
tehát, annak ellenére, hogy a volt román ellenzéki
pártok kormányra kerülésükkor egy-két
részletkérdést leszámítva nem rendelkeztek
merôben új külpolitikai koncepcióval, az addigi
viszonyok olyan típusú felpörgetését célozta,
amely a madridi csúcsértekezlet elôtt mindkét
ország számára az esélyek növekedését
és a nyugati félelmek eloszlatását célozta.
Mind az akkori román külügyminiszter elsô budapesti
útja, mind pedig a miniszterelnök 1997. februári látogatása
igen merész üzenettel érkezett, úgy tûnt,
a választások után hatalomra került új
elit szakítani kíván a "langyos vízben
való mosolygó pancsolással" és a dolgok
érdemi részét kívánja megoldani. Az
esetleges változást úgy tûnt, segíti
az is, hogy az akkori román kormány két meghatározó
tagja, a miniszterelnök Victor Ciorbea és a külügyminiszter
Adrian Severin addigi politikai megnyilvánulásai a magyar–román
viszony pozitív átértékelését
jósolta. A javaslat hitelességét alátámasztotta
az is, hogy Severin volt az a román politikus, aki Romániának
az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésébe
küldött tagjaként alternatív véleményt
fogalmazott meg és védelmébe vette az 1201-es ET-ajánlást,
ezt a véleményét pedig nemcsak Strasbourgban, de Bukarestben
is vállalta. Nem csak ez, de általában Severinnek
a magyar kérdéssel kapcsolatban megfogalmazott állásfoglalásai
igen nagy hitelességet adtak a javaslatnak.16
Ciorbea miniszterelnök elsô budapesti útja ebbôl
a szempontból erôsen hasonlított Orbán Viktor
magyar miniszterelnök 1998. július végi látogatására.
Az üzenet ugyanis mindkét esetben az volt, hogy arról
kell beszélni, ami valóban feszítô kérdés,
azt kell megnézni, hogyan lehet megoldani a kérdéseket,
és nem azt megindokolni, hogy miért nem lehet tenni semmit.
A pontosság kedvéért viszont el kell mondani, hogy
Romániába való visszatérése után
a román miniszterelnök – a hazai román sajtó
igen heves kampányának nyomására17
– államelnöki segédlettel helyesbítette és
"pontosította" a magyar félnek tett ígéreteit.
Jellemzô példája volt ez annak, hogy mi történik
azzal az erdélyi román politikussal, aki komolyan veszi a
választási ígéreteket és a koalíciós
tárgyalásokat egy olyan politikai környezetben, amely
nem a nyugat-európai kultúrkör által megteremtett
értékek szerint mûködik.
Az új román külpolitikai offenzíva nem hozott
valódi áttörést a gyakorlatban. Amint azt fennebb
már kifejtettem, a magyar–román viszony megkerülhetetlen
alapkérdése a kisebbségi kérdés. A kétoldalú
viszony harmadik oldalának problematikája, a romániai
magyarság jogi és társadalmi helyzete annak ellenére,
hogy az RMDSZ immár kormányon belül, de még nem
hatalmon belül van, meg nem oldottnak tekinthetô mind a mai
napig.
A stratégiai partnerség meghirdetésének
pillanatában formailag minden esély megvolt arra, hogy a
két ország közötti kapcsolat és gyakorlat
teljesen új dinamikát kapjon. A legkeményebb érve
az új kapcsolat kezdetét hirdetô Severin külügyminiszternek
az volt, hogy az RMDSZ immáron kormányon van, a demokratikus
értékrendszert valló pártokkal együtt,
tehát jó úton vagyunk a legforróbb kérdés,
a romániai magyarok helyzetének megoldásában.
Ez 1997 elején igaz is volt, sajnos, hogy a kínálkozó
esélyeket Bukarest az RMDSZ kormánykoalíción
belüli politikája által is segítve mind ez idáig
elpuskázta.
Úgy érzem, a stratégiai partnerség elemzésekor
fontos megvizsgálni nemcsak az idôzítés kérdését,
de a politikai környezetet is, amelyben ez megszületett, és
az eddigi fejlôdését a külpolitikában.
Mint már fennebb említettem, az RMDSZ kormányra kerülése
és a madridi NATO-csúcs elôtti idôszak biztosította
a pozitív löketet a partnerség meghirdetésére.
A csúcstalálkozóig a román diplomácia
ügyes taktikai érzékkel azt az egyébként
hangzatos szlogent dolgozta ki és képviselte, hogy Románia
megoldotta a kisebbségi kérdést, mivel az RMDSZ benn
van a kormányban. Ennek az "eredménynek" a hangzatos
képviselete azóta is tart. Tegyük hozzá ôszintén,
szövetségünk eleinte bénultan figyelte, hogy megkérdezése
nélkül a kormány külpolitikája milyen álláspontot
képvisel a kisebbségi kérdésrôl, késôbb
pedig tunya, rosszul értelmezett konfliktuskerülô megfontolásokból
mind ez idáig elmulasztotta ennek a külpolitikai üzenetnek
a koalíción belüli megtárgyalását.
A román külpolitikának különben továbbra
is ez a legerôsebb érve. Andrei Plesu neves román értelmiségi,
aki a Demokrata Párt támogatásával 1998 elején
vette át a külpolitika irányítását
Adrian Severintôl,18 ugyanezt a vonalat követi.19
Be kell ismerni, ennek a véleménynek a kialakítása
igen nagy "bátorságról" tanúskodik
a bukaresti külügyi stratégák részérôl,
ugyanis a régióban csak Jugoszlávia és Szlovákia
hivatalos véleménye az, hogy országukban a kisebbségi
kérdés teljességgel meg van oldva, sôt az európai
gyakorlat és standard fölött teljesítenek.20
Ez az álláspont nyilván abból a felismerésbôl
ered, hogy a NATO és az Európai Unió a belsô
stabilitást meghatározó szelekciós kritériumnak
tartja a csatlakozni kívánó országok megítélésében.21
El kell ugyanakkor mondani, hogy vannak a két ország közötti
együttmûködésnek olyan területei, amelyek esetében
az együttmûködés elfogadható, mondhatni normális.
Ilyen például a katonai kooperáció. Érdekes
módon ez már 1991-tôl, a "Nyitott Égbolt"
egyezmény aláírása óta látszólag
a bizalom alapján mûködött. Mindenképpen
nagyobb az együttmûködési szándék
a két ország hadseregének vezetôi között,
mint a politikusok között. Ez a kapcsolat érthetô
módon felértékelôdött a román fél
számára, miután megkezdôdtek a NATO-csatlakozásról
szóló konkrét tárgyalások is Budapest
és Brüsszel között.
Bármely kétoldalú kapcsolat legprecízebb
fokmérôje azonban a gyakorlat és a mindennapi élet
kihívásaira adott konkrét gyakorlati válasz.
Ezen a téren pedig inkább nyilatkozatokat találunk,
mintsem gyakorlati megoldások megvalósítását.
A stratégiai partnerség tehát mind ez idáig
egy szép, egyelôre gyakorlati tartalom nélküli,
de jobb sorsra érdemes gondolat maradt.
Következtetések
1. A Magyarország és szomszédai között
létezô kapcsolatnak egyelôre nem sikerült arra
a szintre emelkednie, hogy hatékony és gyors válaszokat
tudjon adni a két ország között felmerülô
minden kérdésre. Ennek az a legfôbb oka, hogy az utódállamok
kormányai nem hajlandók semmilyen érdemi engedményre
az országukban élô magyar közösségek
státusával kapcsolatban.
2. A magyar-magyar csúcs újraindítása és
sikeres mûködése megerôsítheti a térség
stabilitását, és feszültségcsökkentô
szerepe lehet. Ennek elmaradása, bármilyen kommunikációzavar
a magyar nemzetrészek és az anyaország között
instabilitást elôsegítô tényezônek
számít. A csúcs ugyanakkor bizonyítéka
volna annak, hogy Magyarország mint olyan sajátos helyzetben
lévô NATO-tagállam, amelyet a történelem
abba a helyzetbe hozott, hogy határai mentén jelentôs
magyar közösségek élnek, felelôsnek érzi
magát a térség stabilitásáért.
Éppen ezért egy olyan transzparens és demokratikus
fórum keretében, mint a magyar-magyar csúcs, próbálja
intézményesen megoldani az ebbôl a sajátos helyzetbôl
fakadó problémákat, a térség integrációját
is elôsegítve ezáltal. A fórum ugyanakkor megoldásokat
kell hogy keressen azokra a kérdésekre, amelyek a vízum
és a kettôs állampolgárság kérdésköre
köré csoportosíthatóak.
3. Érdemi elôrelépés a magyar–román
kapcsolatokban, de a többi utódállam esetében
is csak akkor képzelhetô el, ha a központi kormányzat
vállalkozik arra, hogy komoly és eredményorientált
tárgyalásokba kezdjen a magyar nemzeti közösséggel
az autonómiaformákról. Ameddig ez a párbeszéd
nem indul be, függetlenül attól, hogy a magyar érdekképviselet
kormányon van vagy sem, a kapcsolat felszínes marad, problémamegoldó
képessége pedig alacsony.
4. A Magyarországgal szomszédos országok számára
néhány éven belül az integráció
szempontjából létkérdéssé válhat
a területükön élô kisebbségek jogainak
teljes körû biztosítása. Ha ugyanis a térségben
Magyarország konszolidálja az integrációs intézményekhez
fûzôdô viszonyát és az eddigi ütemben
halad az EU teljes jogú tagságának irányába
is, akkor a szomszédos államok számára a legközelebbi
és "legmegfoghatóbb" NATO- és EU-tagállam
néhány éven belül Magyarország lesz. A
hozzá fûzôdô kapcsolatot pedig nagymértékben
az fogja meghatározni, hogy milyen módon bánik és
milyen jogokat biztosít a területén élô
magyar nemzeti közösségnek.
5. A kétoldalú kapcsolatok minôségének
és fejlettségének a legjobb fokmérôje
a gyakorlat. Ez pedig azt mutatja, hogy a kisebbségi kérdéskörre
vonatkozó eddigi praxis miatt azt a szintet még nem érték
el, amelyen nyugodtan lehetne állítani, hogy a kapcsolatok
valóban tartalmasak, nem felszínesek és nem rekedtek
meg a mosolydiplomácia szintjén.
6. A nemzetközi egyezmények, vállalt kötelezettségek
életbe ültetése nemcsak a kétoldalú viszony
kérdése, hanem integrációs kérdés
is egyben. A kétoldalú viszony ilyenformán – egy kicsit
sarkítva – nem csak a két ország belügye, hanem
csakúgy, mint az emberi és kisebbségi jogok tiszteletben
tartása, a térség stabilitásának az
ügye. A két ország közötti kapcsolat pedig
az egyik legpontosabb fokmérôje az integráció
sikeres elôrehaladásának vagy stagnálásának.
—————————————
1 A csúcs fontosságát jelzi, hogy az
RMDSZ tiszteletbeli elnökének javaslatára 1997 végén
a Szövetségi Képviselôk Tanácsa határozatot
hozott és utasította a szövetség ügyvezetô
elnökét, hogy rendezze meg a magyar-magyar csúcs ülését
Erdélyben. A határozat végrehajtására
mindmáig nem került sor...
2 Lôrincz Csaba Határon túli magyar
kisebbségek és Magyarország euroatlanti integrációja
címû tanulmányában ezt egy kétdimenziós
problémaként tételezi. Úgy gondolom, az Európához,
illetve a világ más részeihez való viszony
ugyanolyan fontossággal bír a kisebbségi magyarok
számára, mint a Magyarországhoz és a saját
országukhoz fûzôdô viszony. Mind a NATO-tagság,
mind pedig az EU-integráció döntôen befolyásolja
sorsukat, ennek súlyát, azt hiszem, pontosan jelzik azok
a közéleti viták, amelyek a Magyarország határain
túl élô magyar közösségekben zajlanak
le.
3 1992 végéig gyakorlatilag a vajdasági,
a felvidéki, a kárpátaljai és az erdélyi
magyarság politikai képviselete is kidolgozott autonómiakoncepcióval
rendelkezett. A legôszintébb ajánlat a kisebbségi
magyar szervezetek részérôl tehát létezett.
Az autonómia az ország határain belül gondolkodik
és gyakorlati megoldást nyújt a többségi
nemzetnek egy megoldatlan kérdés békés rendezésére
az európai gyakorlatnak és normáknak megfelelôen,
hozzájárulva ezáltal az ország modernizálásához.
4 Ion Bogdan Lefter neves román értelmiségi
a másságtól való félelemben látja
az ország haladását gátoló politikusok
legfôbb negatív jellemzôjét. Gondolatmenetében
utal arra is, hogy Románia megkésett és egyre halódó
modernizációjának egyik jó mutatója
a másságról és a kisebbségekrôl
való korlátolt és homogenizációt támogató
gondolkodásmód, valamint az, hogy a román elit a posztmodernrôl
csak hallomásból vagy egyáltalán nem beszél.
Contextualizãri (Curentul 1998. augusztus 24.) címû
cikkében így ír: "És olyan témák,
mint a különbözô modellek vagy az oktatási
intézmények pluralizmusa, még nehezen érthetôk
sokaknak. Bénítja ôket az oktatási pályák
szabad megválasztási lehetôségének a
perspektívája. Az alternatív tankönyvek összezavarják
ôket. Versenyhelyzetre alapuló érettségi: egy
katasztrófa. Az iskolai egyenruhák jobbak voltak!!! Vagyis
az uniformizálás, a sztereotípiák, az aplatizálás.
Ezeknek még a kisebbségek nyelvén történô
oktatás puszta gondolata is veszélyes: egy, a többségtôl
való eltérést jelent, nem is beszélve arról,
hogy mögöttük ellenséges, »szeparatista«
összeesküvések bújhatnak meg. A »multikulturalizmusról«
pedig annyit, hogy egyenesen egzotikusan hangzik a világnak egy
olyan sarkában, ahol a posztmodernrôl a legtöbbször
hallomásból beszélnek. Vagy nincs szó róla
egyáltalán." Úgy érzem, pontos diagnózisa
ez a mai román társadalomnak.
5 Nem kívánok itt belebonyolódni a fôleg
Nyugaton élô emigráns magyarok helyzetének a
taglalásába, ôk ugyanis az ENSZ, EBESZ, Európa
Tanács stb. által használt definíciók
szerint nem tekinthetôk történelmi kisebbségnek.
6 Gondolok itt például a Budapest és
Brüsszel között folyó tárgyalásokra
a munkaerô-migrációról vagy például
a Schengen-problematikára.
7 Az 1998. augusztus 10-én Románia nyugati
határán mezôgazdasági dolgozók által
megrendezett gabonablokád is arra hívta fel a figyelmet,
hogy Magyarország nem tud hosszú távú és
sikeres üzletet kötni-fenntartani egy olyan országgal,
amelynek mezôgazdasága a CEFTA-csatlakozásra egyáltalán
nem volt felkészülve. A magyarországi gabonaimport ellen
tüntetôk nyomására a román kormány
a Magyarországról behozandó gabonára alkalmazott
vámot 15%-ról 25%-ra emelte, a liszt esetében pedig
15%-ról 45%-ra. A kormányhatározat 1998. december
31-ig van érvényben.
8 Lásd errôl még Németh Zsoltnak
A határon túli magyarság és a NATO c.
cikkét a Pro Minoritate 1997. évi 3–4. számában.
9 A német belügyminiszter, Manfred Kanther augusztus
végén tett lengyelországi látogatása
alkalmával kormánya segítségét ajánlotta
fel a lengyel–ukrán határ jobb ellenôrzése érdekében.
A német érdek ugyanakkor az, hogy a Lengyelországba
való utazáshoz Ukrajna állampolgárainak vízumra
legyen szükségük. A cseh–német viszonyt is olyan
esetek terhelik, mint például a nemrég leleplezett
cseh embercsempész-hálózat, amely Németországba
juttatott illegális módon bevándorlókat.
10 Az ET 1997. szeptember 6-i keltezésû "Európai
Egyezmény" az állampolgárságról
címû dokumentuma már sokkal engedékenyebb a
kettôs vagy többes állampolgárság tekintetében,
mint az 1963-as hasonló témájú egyezmény.
Így, míg az utóbbi a kettôs állampolgárságot
mint elkerülendô helyzetet tételezi, addig az elôbbi
az aláíró államok belsô jogrendjére
bízza a felmerülô sajátos helyzetek rendezését.
E területen csak néhány bizonyos helyzettel kapcsolatban
tartalmaz kötelezô megszorítást, így az
automatikus állampolgárság-szerzéssel (születés,
házasságkötés), valamint a hadkötelezettséggel
kapcsolatban. A tendencia az tehát, hogy az eddigi restriktív
szabályozás helyett a nemzetközi jog minden valószínûség
szerint egy permisszívebb vonalat fog követni.
11 Marosvásárhely 1990 fekete márciusa
után a két ország közötti kapcsolat gyakorlatilag
befagyott. A bizalmatlanság és a gyanakvás légköre
uralkodott el nemcsak a két ország között, de Erdélyben
és a térség más országaiban is a magyarokkal
szemben. A márciusi események kitervelôinek és
végrehajtóinak a felelôsségre vonása
mindmáig nem történt meg, és úgy tûnik,
nem is fog. Fontos és egyáltalán nem mellékes
részlet az, hogy az RMDSZ-szel koalícióban lévô
pártok egyike sem beszélt ez idáig programszerûen
arról, hogy a bûnösöket felelôsségre
kellene vonni és az ügy hátterét végre
napvilágra kellene hozni. Az 1996-os választási kampányban
csak az 1989. decemberi események és a bányászlátogatások
nem eddigi ködös, hanem valósághû "átvilágítása"
szerepelt. Bár néhány 1996 elôtt ellenzéki
helyzetben lévô politikus beszélt a volt titkosszolgálat
ügynökeinek és a kommunista utódpártoknak
a marosvásárhelyi események kirobbantásában
játszott szerepérôl, mégis a választási
gyôzelem után ez a téma gyakorlatilag nem létezô
a politikai retorika piacán. Ugyanez állapítható
meg az államelnök üzenetérôl is. Constantinescu
a kampány alatt azt ígérte meg, hogy nem fogja megengedni,
hogy a vásárhelyihez hasonló események az ô
mandátuma alatt megtörténjenek. A valódi bûnösök
felelôsségre vonásáról viszont senki
nem beszél. Ehhez a témához tulajdonképpen
félnek hozzányúlni a román politikusok. Ez
persze nem akadályozhatja meg, hogy az idô múlásával
lassanként felszínre kerüljenek kisebb részletek.
Az például már köztudott, hogy a konfliktus kezdetekor
a hadsereg és más rendfenntartó erôk kivezényelt
erôit politikai vezetôk utasítására vonták
vissza, szabad utat engedve ezáltal az utcán az erôszaknak...
12 Legutóbb például Constantinescu elnök
nyilatkozta 1998 augusztusában, kolozsvári látogatása
alkalmából, hogy az egyetem szétválasztásának
ügye belügy.
13 Jelzésértékû politikai nyilatkozatok
születtek az alapszerzôdés tárgyalási folyamatában.
Ilyen volt például Jeszenszky Géza 1993. január
elején tett nyilatkozata, amelyben azt mondja, hogy a romániai
magyar kisebbséget be akarják vonni az alapszerzôdés
elôkészítésébe, ahogy ez a német–román
alapszerzôdés esetében történt. Népszabadság
1993. jan. 5
14 "A kisülni készülô kenyérben
lehetünk a kovász, de nem leszünk azok, akik a kenyeret
fel fogják szelni." Kónya Sándor, RMDSZ képviselô.
15 Adevãrul 1998. június 26.; Cronica Românã
1998. június 28.
16 A román sajtó több ízben megvádolta
Adrian Severint azzal, hogy a Strasbourgban képviselt véleménye
nem szolgálja a valódi nemzeti érdeket, ô tehát
hazaáruló. A jelenség jelzi azt, hogy tulajdonképpen
közgondolkodássá vált az az álláspont,
hogy mindenki, aki nem képviseli a hivatalos álláspontot
és alternatív véleményt mer megfogalmazni
nemzeti kérdésben, az haza- és nemzetáruló.
Ez nem csak a politikusok megítélésében van
így, erre jó példa Smaranda Enache neves polgárjogi
aktivista esete is. Ô volt az, aki a marosvásárhelyi
eseményekkel kapcsolatban elôször foglalt állást
a román értelmiségiek közül a tragikus
utcai harcok kiváltásában bûnös kormányzat
által sulykolt véleménnyel ellentétesen. Az
eredmény az lett, hogy míg nyugati körök becsülték
és értékelték ôszinte és reális
elemzését és merészségét, addig
mindmáig a hazai közvélemény, de a politikai
elit nagy többsége sem bocsátotta ezt meg neki.
17 Az 1998-as, Tusnádon megrendezett Bálványosi
Nyári Szabadegyetemen tartott elôadásában Adrian
Severin erre külön kitért. A romániai sajtót
azzal vádolta, hogy a jó viszony kialakulását
elôsegítô írások helyett a magyar kérdésrôl
szóló cikkek nagy része feszültséggel
terheli a kétoldalú viszonyt és az interetnikai kapcsolatokat.
18 Adrian Severin 1997 decemberében kényszerült
lemondani a neves „kémnyilatkozata” miatt. Ô
ugyanis azt állította, hogy a román társadalomban
a közvélemény neves irányítói
között, nagy példányszámú napilapok
szerkesztôségeiben és egyes pártok vezetôségében
is akadnak külföldi kémszolgálatok által
fizetett ügynökök. Ez a kijelentése kisebb földrengést
váltott ki a közéletben, a felelôtlenséggel
és a bizonyítékok hiányával vádolt
külügyminiszternek a nemzetvédelmi tanács ez ügyet
kielemzô ülése után le kellett mondania.
19 Pleºu egy 1998. június 25-én a bukaresti
Jurnalul Naþional címû napilapban megjelent interjúban
a következôket mondja: „...az a mód, ahogyan mi
oldjuk meg a kisebbségek problémáit, legalábbis
mostanáig, a nemzetközi közvélemény által
is példaként volt elismerve.”
20 Itt jegyezném meg azt, hogy a fejlett nyugati demokráciákban,
ahol különbözô autonómiaformák biztosításával
oldották meg a többség–kisebbség viszonyt,
az autonómia szabályozását a hatékonyság
és a jó mûködés érdekében
a kisebbségek kérésére állandó
jelleggel módosítják, jobbítják. Erre
a legjobb példa az Åland szigetek státusa, ahol a
szigeten élô svédek kormánya és a finn
kormány között létezik egy paritásos vegyes
bizottság, amely minden évben módosításokat
elemez és eszközöl a szigetcsoport érdekeivel
és a finn alkotmánnyal összhangban az autonómia
mûködésének tökéletesítése
érdekében. A valóban példaértékû
megoldás ellenére azonban nem hallottam egyetlen finn diplomata
szájából sem azt, hogy Finnországban a kisebbségi
kérdést és az ebbôl adódó problémakört
teljességgel megoldották. A különbözô
autonómiaformák mûködése véleményem
szerint különben is dinamikus folyamat és nem statikus
társadalmi jelenség.
21 Ugyancsak a fennebb idézett interjúban mondja a román
külügyminiszter: „Nem volt soha olyan érzésem,
hogy létezik a NATO-hoz vagy az EU-hoz történô
csatlakozásunk esélyeinek valamilyen feltételhez
kötése, kivéve egyet: hogy ne közvetítsünk
instabilitásra vagy stagnálásra utaló jelzéseket
az országon belülrôl.
|