Deák András
Többségben és
kisebbségben:
az észtországi oroszok jogi helyzete
a kilencvenes években*
Az észtországi kisebbségek 1991
elôtt
Az orosz ajkú kisebbség a II. világháború
elôtt az észt társadalom viszonylag kis részét
képezte. Az 1922-es népszámlálás során
a lakosságnak csak mintegy 8,2%-a vallotta magát orosz anyanyelvûnek.
Így is a két világháború közti
Észtország legnagyobb nemzeti kisebbsége volt a német
(1,7%), a svéd (0,7%), a zsidó (0,4%) és a lett mellett.1
Ezen minoritásoknak az 1924. decemberi sikertelen kommunista puccskísérletet
követôen biztosították a kulturális önigazgatás
lehetôségét. Az 1925 februárjában életbe
lépett törvény alapján a nemzetiségek
létrehozhatták önkormányzataikat, amelyeknek
lehetôségük nyílt saját oktatási
és mûvelôdési intézményeik kialakítására
és fenntartására. Az orosz lakosság nem igazán
élt ezzel a lehetôséggel, tekintettel arra, hogy a
keleti határ mentén egy tömbben élt, és
így a területi alapon szervezôdô hagyományos
önkormányzatok útján biztosíthatta ilyen
igényeit. Emellett a különbözô nemzetiségekhez
tartozó képviselôk saját kisebbségeik
érdekeit kiemelten figyelembe véve dolgoztak a parlamentben,
politikai szinten is biztosítva ezáltal jogaikat. Ez a rendszer
nem módosult jelentôsen a '30-as évek némileg
autoriterebb kormányzati idôszakában sem. A két
világháború közti észt kisebbségi
gyakorlatot és kiváltképp az 1925-ös autonómiatörvényt
a Népszövetség is példaértékûnek
tekintette.
A helyzet a világháború alatt és azt követôen
radikálisan megváltozott. Egyrészt az orosz anyanyelvû
minoritás maradt az egyetlen komoly nem észt etnikum az országban.
A német lakosság nagy részét a Molotov–Ribbentrop
paktum alapján kitelepítették, a svédek is
elhagyhatták szülôföldjüket, míg a pár
ezres zsidóság nem élte túl a náci megszállást.
Másrészt megindult a Szovjetunió többi területérôl
való nagyarányú betelepülés. Ennek egyik
oka a háborús cselekmények, az emigráció
és a szovjetek által történt kitelepítések
miatt jelentkezô2 – a becslések szerint az összlakosság
mintegy 20%-át kitevô – emberveszteség pótlása
volt.3 Ugyanakkor a jó infrastruktúrával
rendelkezô térség iparosítása, az országba
történô kényszeráttelepítések,
a jobb életkörülmények, az itt elhelyezett és
késôbb letelepedett katonaság és az ország
irányításához szükséges, de idegen
származású káderállomány jelenléte
alaposan felborította az etnikai arányokat. Bár az
ide érkezettek nagyobbik része pár éven belül
el is hagyta a köztársaságot, de így is 1959-re
az állandó lakosságnak már 22,3%-a az oroszt
vallotta anyanyelvének, és ez az arány 1989-re 35,2%-ra
nôtt. Ennek a bô harmadnak túlnyomó többségét
a legkülönbözôbb vidékekrôl származó
oroszok képezték, kisebb hányadát ukránok,
beloruszok, míg a hozzávetôleg egymilliós észt
többség csak a lakosság 64,7%-át tette ki. A
frissen bevándoroltak a szovjet idôszakban iparosított
északnyugati vidéken (Narva, Kohlta-Jarve, Sillamae) és
a városokban koncentrálódnak. Tallinn észt
lakossága 1989-ben már csak a relatív többséget
jelentô 47,4%-ot érte el, de az ország negyedik legnagyobb
városában, Narvában ugyanez az érték
1991-ben mindössze 4% volt. Az oroszok és az észtek
ilyetén, nem egy esetben mindkét fél részérôl
kényszerû együttélését a helyzetbe
való belenyugvással vegyes hideg tartózkodás
jellemezte. Ez érthetô, ha figyelembe vesszük azt a tényt,
hogy a mintegy 600 ezres orosz nyelvû kisebbségnek csak jóval
kevesebb mint a fele született az országban, az elkülönült
letelepedést, a jó nyelvtudás kölcsönös
hiányát, a különbözô kulturális
örökséget és mentalitást.
Az orosz kisebbség mai helyzete
Kisebbség vagy idegenek?
Ez a hideg, tartózkodó viszony a függetlenedési
idôszak során új elemmel, a kölcsönös
gyanakvás motívumával bôvült. A peresztrojka
kezdetén a gazdasági önirányításra,
majd 1989–90-tôl már a Szovjetunióból való
teljes kiválásra törekvô balti nemzetekhez nem
csatlakozott egyöntetûen saját orosz ajkú lakosságuk.
Ez részben világnézeti okokból történt,
de az oroszok többsége számára a függetlenség
bizonytalanságot, egzisztenciális fenyegetést, az
anyaországtól való elválást jelentett.
Így ebben az idôszakban nagyrészt ôk adták
a Moszkvához viszonylag közelebb álló mozgalmak,
sztrájkok és a teljes kiválást ellenzôk
bázisát.4 Ez a viselkedés azonban az észtek
számára az "ötödik hadoszlop" rémképét
idézte fel, és az idegen lakosságot mint a függetlenségére,
területi integritására, nemzeti érdekeire és
létére veszélyes elemet ítélte meg.
Az észtországi oroszok és az akkor még konszolidálatlan
oroszországi helyzet miatt érzett aggodalom elválaszthatatlanul
összemosódott.
Ez a félelem és a valós helyzet el nem fogadása
is szerepet játszott abban, hogy az újonnan függetlenné
vált Észtország az elsô szovjet megszállás
elôtti, 1940-es állam jogfolytonos képviselôjeként
definiálta önmagát. Ez egyben a két világháború
közti kisebbségi jogrendszer átvételét
is jelentette. Ennek megfelelôen az 1992. június 28-án
elfogadott alkotmány biztosítja a fôbb emberi és
kisebbségi jogokat, többek közt a diszkriminációmentességet
(12. cikk), a kisebbségi nyelvhasználatot (37.), a kulturális
önkormányzatokhoz és a hivatalokban való nyelvhasználathoz
való jogot (50–52.). Az 1993 októberében elfogadott
"A kisebbségek kulturális autonómiájáról"
szóló törvény az 1925-ös rendelkezésekhez
hasonlóan tág teret nyit az ország minoritásainak
saját kulturális szervezeteik létrehozására,
több szinten biztosítja nyelvhasználatukat. Észtország
az Európa Tanácsba való 1993. májusi felvételekor
ígéretet tett arra, hogy kisebbségi politikáját
összhangba hozza a Tanács 1201-es ajánlásának
elveivel. Ezek a jogszabályok és végrehajtásuk
kielégítôen rendezik a kisebbségek helyzetét,
amit a nemzetközi szervezetek is elismernek.
Mindazonáltal az észt államiság jogfolytonosságából
következôen Tallinn nem adta meg az 1940. június 16.
után bevándoroltaknak és utódaiknak az állampolgárságot.
Tekintettel az etnikai arányokra, az 590 000 fônyi nem észt
lakosság többsége így önhibáján
kívül, egyik napról a másikra hontalanná
vált. A lakosság ezen része, mint a szovjet megszállás
alatt lévô, független Észtországba bevándoroltak
– arányaiból kifolyólag a késôbbiekben
némileg következetlenül kezelt – kategóriájába
került. Számukra a fent felsorolt, kisebbségeket megilletô
jogok többsége nem elérhetô vagy eltörpül
a többi, az állampolgárság hiánya miatti
sérelem mellett. Így a határvonal nem a kisebbségi
és észt, hanem az állampolgár és idegen
jogi fogalmai között húzódik. A két státus
közötti különbség szembeötlô a jogi
dokumentumokban. Például a kulturális autonómiáról
szóló törvény a következôképpen
definiálja a kisebbséghez tartozást: olyan észt
állampolgár,5 aki Észtország
területén él, az országgal tartós kapcsolatban
áll, etnikumában, kultúrájában, vallásában
vagy nyelvében különbözik és érdekelt
ezen különállásának megôrzésében
(1. cikk). Az Alkotmányban bizonyos bekezdések után
rendszeresen visszatérô kitétel: "Amíg
a törvény másképp nem rendelkezik, ezen jog ugyanúgy
vonatkozik mind az Észtországban tartózkodó
észt, mind más államok állampolgáraira,
akárcsak a hontalan személyekre."
Az így hontalanná vált állampolgárok
számára a következô lehetôségek kínálkoztak.6
Az 590 000 nem észt közül mintegy 80 000 fô a függetlenséget
követô pár évben elhagyta az országot.
Mintegy 60 000 fô eleve megkapta az észt állampolgárságot,
mert bizonyítani tudta, hogy ôsei már a háború
elôtt is rendelkeztek vele. További 25 000 fôt honosítottak
1992 és 1995 között, mert támogatták a kritikus
idôszakban, a '80-as évek végén, a '90-ek elején
az észt függetlenségi mozgalmat.7 Ez a fajta
"politikai hûségen alapuló" megkülönböztetés
lényeges eltérés az eredeti elvhez képest,
kimondatlanul is az "illojális" kategóriáját
aggatva a többi idegenre. Több mint 120 000 fô a könnyen
elérhetô orosz állampolgárságot választotta.
Mintegy 40 000 ember szerzett észt állampolgárságot
honosítás útján, a vele járó
vizsgák letételét és az ellenôrzéseket
követôen. Az orosz és észt állampolgárok
között elvileg nem lehet átfedés, mivel a vonatkozó
1995. januári tallinni törvény nem ismeri el a kettôs
állampolgárságot.8 Egy jelentôs csoport,
észt hivatalos adatok alapján mintegy 166 000 fô, beadta
kérelmét és megkapta a számukra kibocsátott
"hontalan-kártyát", amelynek beszerzése
az országban maradás legfôbb feltétele.9
A maradék, mintegy 95 000 fô jelenleg illegálisan,
papírok nélkül tartózkodik az országban.
Egy részük valószínûleg sorban áll
ezekért, de többségük nem igényelt ilyeneket.
Külön vita tárgya volt a katonai nyugdíjasok ügye,
akiktôl az észt állam minden támogatást
megtagadott, az 1993. júliusi idegenrendészeti törvény
pedig kifejezetten kitoloncolással fenyegette ôket. Ezen bô
10 000 fôs csoport és a hozzájuk tartozó majdnem
30 000 családtag ügyét 1994. június 26-án
külön szerzôdésben rendezte Oroszország és
az Észt Köztársaság. A megállapodás
értelmében Tallinn köteles az állam biztonságára
nem veszélyes személyek számára tartózkodási
engedélyeket kiadni, míg Moszkva az észt minimális
nyugdíjnak megfelelô ellátást folyósít
számukra.
A "nem-történelmi" minoritás10
helyzetének ilyetén rendezése miatt az idegenrendészet
jelentôs kisebbségi aspektussal bôvült, szétválaszthatatlanul
összekeverve azt annak teljes problematikájával. Ez
a megoldás egyrészt átláthatatlanná,
bürokratikusan nehezen kezelhetôvé tette a helyzetet,
amire jó bizonyíték az eljárásjogi és
törvényi módosítások tömege és
a végrehajtásukhoz kapcsolódó bizonytalanság.
Az észt jog tulajdonképpen három, létszámában
jelentôs csoportot tart számon: állampolgárt,
hontalant (aki hontalanigazolvánnyal rendelkezik) és idegen
állampolgárt, kiegészítve rengeteg apró,
nem is annyira jogilag, mint a velük szemben alkalmazott tényleges
bánásmód tekintetében elkülönült
csoporttal (katonai nyugdíjas, illegális és legális,
új, tehát 1990. július 1-je után, és
régi, tehát korábban bevándorolt, "illegálisan
ittmaradt személy" stb.11). A jogi kategóriák
és azoknak állandó változtatása miatt
kialakult káoszt tovább növelte az elôbbieknek
a rendszerváltás idején kibocsátott törvényekben
való használata. A gazdasági, a munkajogi, szociális
és egészségügyi rendszer mûködése,
azoknak jogi háttere így állandóan változik,
a mindennapi életben valószínûleg sok az alkalmi
megoldás, gyakoriak a "hétköznapi kompromisszumok".
A törvénykezési gyakorlat és a végrehajtás
közti inkoherenciát és a belôle fakadó
zûrzavart, bizonytalankodást az orosz kisebbségek egységesen
ellenük irányuló észt megfélemlítési
politikaként értelmezik. Ugyanakkor nem tagadható,
hogy a helyi politikai elit sem egységes a nem állampolgárokhoz
való viszony kérdésében, amelynek nyoma szintén
kitapintható az egymásnak ellentmondó rendelkezések
tömegében.
Másrészt a kisebbségek idegenként való
kezelésének gyakorlata kirekesztette a politikai, bizonyos
fokig a gazdasági nemzet fogalmából is az orosz nyelvû
minoritásokat. Így az észt belpolitika és az
érdekelt államok egyik fô külpolitikai prioritásává
a nem észt etnikum társadalomba való integrációját
tette. A beilleszkedés egyrészt kényszerûség,
mivel az oroszok nagy része még ilyen helyzetben sem hajlandó
elhagyni Észtországot, míg Tallinn nem kívánja
és nem is képes kitoloncolni ezt a tömeget. Másrészt
politikai célkitûzés, amely a tartós együttélés
feltételeinek megteremtését csak az oroszság
emancipációján keresztül tartja megvalósíthatónak.
A kérdés jelenleg az, hogy milyen gyorsan, milyen körülmények
között történik ez meg.
Polgári és politikai jogok
Az idegen állampolgárok és a hontalanok helyzetét
az 1993. július 8-án elfogadott Idegenrendészeti Törvény
szabályozza.12 Ez a törvény lényegi
elemeiben nem különbözik bármely más ország
hasonló dokumentumától. Bárki, aki rendelkezik
megfelelô hontalanigazolvánnyal vagy más állam
megfelelô okmányaival és olyan, a törvény
által tételesen felsorolt jövedelmek valamelyikével,
amelybôl fenn tudja tartani magát, kaphat ideiglenes, illetve
állandó tartózkodási engedélyt. Ez megvonható,
illetve nem adható ki olyan személyeknek, akik bármilyen
módon megsértették Észtország törvényes
rendjét vagy idegen állam katonai szolgálatában
álltak vagy állnak jelenleg is. Feltûnô, hogy
a hontalan és a külföldi kategóriáit mennyire
nem választja szét a jogszabály, mennyire hasonlóan
kezeli azokat. Tekintettel az észt állampolgárság
megszerzésének nehézségeire, ez egyértelmû
buzdítás az orosz felvételére.
Minden hibája ellenére ez a jogszabály megszüntette
a kérdésben addig meglévô káoszt. Korábban
bizonytalan volt, hogy a tartózkodási engedélyek birtoklásához
mely feltételeket szükséges kielégíteni.
Így a szovjet idôkben hozott rendelkezések, az 1990-es
"A bevándorlásról" szóló törvény
egyes elemei voltak a meghatározók, amelyek mellett a munkanélküliség
vagy a bejelentett lakhely hiánya kitoloncoláshoz vezethetett.
Noha ezen újabb jogszabály is az orosz nyelvû népesség
többsége számára amolyan "rendtörvényként"
mûködik, súlyos szankciókkal, végeredményben
kitelepítéssel sújtva minden törvénysértést,
feltétlenül kiszámíthatóbb helyzetet teremtett,
mint elôdje.
Az orosz lakosság nem észt állampolgárságának
egyik leglátványosabb következménye a politikai
döntéshozatalból való kiszorulása. Eltekintve
az állandó tartózkodási engedéllyel
rendelkezôk önkormányzati választásokon
meglévô aktív választójogától,
semmilyen más, lényeges, aktív vagy passzív
szavazati joggal nem bírnak. Ugyanígy nem léphetnek
be egyetlen pártba sem és nem lehetnek tagjai a szakszervezetek
vezetésének. Ez a rendelkezés a függetlenség
elnyerésekor a lakosság mintegy negyedét lényegében
megfosztotta politikai jogaitól.
Kérdéses, hogy meddig marad fenn ez az állapot.
Az észt pártrendszer erôviszonyai rendkívül
labilisak, 1997 októberéig hat kormánya volt az országnak,
nemegyszer kisebbségi.13 Ez a patthelyzet a politikai
erôk számára akár kívánatossá
is teheti, hogy táborukat az egyre fogyó, de még mindig
jelentôs és eddig nem mozgósított hontalan tartalékkal
bôvítsék. Megkönnyítheti ezt az is, hogy
ellentmondásosak az eddigi tapasztalatok az oroszok szavazati preferenciáiról.
Az önkormányzati választásokon, ahol a nem állampolgárok
nagyobb arányban vehetnek részt, az orosz többségû
körzetekben világnézeti alapon szavaztak a résztvevôk.
Parlamenti szinten pedig két orosz párt "Hazánk
Észtország" elnevezésû koalíciója
1995 márciusában 6 képviselôt juttatott be a
101 fôs Riigikoguba. Mindazonáltal ezek a politikai erôk
nem sokban különböznek észt társaiktól.
Az orosz pártok és mozgalmak egyáltalán nem
egységesek, világnézeti és egyéni ambíciók
által megosztottak, együttmûködésük
akadozik. Kisebbségi szavazóik érdekeit képviselik,
de elfogadják az országban kialakult viselkedési normákat
és frazeológiát. Ebbôl a szempontból
egyáltalán nem tûnnek elviselhetetlen és szalonképtelen
partnernek, ami megfelel a két világháború
közti hagyományoknak.14
Ugyanígy kérdéses az észt állampolgársággal
rendelkezô oroszok és a passzív választójoggal
nem bíró csoportok kapcsolata. Bár tapasztalható
a parlamentbe bejutott pártok és a kevésbé
képviselt, súlyosabb helyzetben lévô vidékek
(legfôképp Narva és környéke) radikálisabb
mozgalmai között némi súrlódás, ez
eddig nem vezetett nyílt szakításhoz. A választójogától
megfosztott lakosság – úgy tûnik – eddig elfogadta,
hogy politikai elitje jogilag is elkülönüljön tôle,
és ez a vezetô csoport sem élt vissza privilégiumaival.
Részben ez az együttmûködés, részben
az egész orosz–észt kapcsolatrendszer az oka, hogy a politikai
jogoknak ilyen mérvû csorbulása semmilyen jelentôsebb
tiltakozást nem váltott ki az érintettek körébôl.
A kisebbségek érdekeit egy újonnan létrejött
intézmény is képviseli: az elnöki kerekasztal.
Ezt a konzultatív fórumot a köztársasági
elnök, Lennart Meri kezdeményezésére hozták
létre 1993 júliusában. Ebben az idôszakban élezôdött
ki eddig leginkább az orosz–észt viszony. 1993. június
28-án tartották az oroszországi területekkel
korábban jó kapcsolatokat kialakított Narvában
a terület autonómiájáról döntô
népszavazást. A referendumon, amelynek eredményét
az Észt Legfelsôbb Bíróság elôzetesen
semmisnek nyilvánította, a lakosság 55%-os részvétel
mellett 97%-ban igennel felelt az "Akarja-e, hogy Narva az Észt
Köztársaság keretében nemzeti-területi autonómiát
nyerjen?" kérdésre. Úgy tûnt tehát,
hogy ha nem vonják be a jogfosztott orosz lakosságot valamilyen
módon a politikai döntéshozatalba, akkor az megteremti
magának saját fórumait.15 Ugyanekkor folyt
az idegenrendészeti törvény vitája, ami szintén
szükségessé tette a nem észt állampolgárokkal
való valamilyen szintû egyeztetést. Ez a kerekasztal,
amelyen a nagyobb minoritások és a hontalanok, a parlament
és az Észtországi Nemzeti Kisebbségek Egyesületének
képviselôi vehetnek részt, konszenzusos alapon mûködik.
Mindegyik csoport meghatározott számú jelöltet
állíthat, akik közül az elnök választja
ki az adott szervezettôl delegált képviselôt.
Ezen informatív fórum az elnök megbízottjának
vezetésével mûködik, célja minden, a kisebbségek
beilleszkedésével, identitásuk megôrzésével
kapcsolatos kérdés megtárgyalása. Az eredeti
elképzelés szerint törvényjavaslatokat és
jogi normatervezeteket készítettek volna elô minden,
a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésben. Ez az elképzelés
azonban hamar meghiúsult, az eddigiek folyamán a Kerekasztal
leginkább a törvényhozás által már
elfogadott rendelkezésekre reagált. Bár ez a hiányossága
a kisebbségek állandó kritikáját váltja
ki, mégis ez az egyetlen politikai intézmény, amely
az észt államiság fogalmába teljes értékûen
bevonja az orosz minoritásokat. Ebbôl a szempontból
– alacsony hatásfoka ellenére is – léte mindegyik
félnek érdeke.
Ugyancsak kényes kérdés a hontalanok külföldi
utazásra való jogosultsága. Mivel egyetlen személyi
okmányuk az észt állam által kibocsátott
hontalanigazolvány, sok ország nem engedi be a területére
ôket. Eddig húsz, többségében európai
állam jelezte, hogy elfogadja legális dokumentumként
a hontalanok papírjait. Ilyen például Finnország,
Németország, a balti államok, az USA és természetesen
Oroszország. De ha véletlenül valamelyik visegrádi
államot kell meglátogatnia az adott személynek, akkor
eseti ügyintézés mellett kell a szükséges
engedélyeket beszereznie.
Ha valaki orosz vagy hontalansági okmányait valódi
észt személyi igazolványra akarja cserélni,
akkor alá kell vetnie magát a honosítási eljárásnak.
Ezt az 1995. január 19-én elfogadott észt Állampolgársági
Törvény már részletesen szabályozza. Ennek
értelmében minden újszülött megkapja az
észt állampolgárságot, akinek legalább
egyik közvetlen felmenôje – apja vagy anyja – a szülés
idején annak számított. Tekintettel a vegyes házasságok
alacsony számára, ez a rendelkezés önmagában
nem növelné jelentôsen az orosz ajkú észt
polgárok számát.
Akik így nem nyertek észt állampolgárságot,
azokat valóban honosítani kell. Az eljárásnak
eddig körülbelül 100 000 fô vetette alá magát,
mintegy 30%-uk az észt etnikumhoz tartozik,16 70%-uk
oroszajkú.17 A mintegy 30 000 fônyi észt
mindennemû vizsga nélkül megkapta az állampolgárságot,
míg 70 000 fônyi orosz közül bô 25 000 a már
említett "zöldkártyások" közül
kerül ki. A maradék 45 000 fô viszont kénytelen
volt átesni a teljes honosítási folyamaton. Ennek
feltétele a 15. betöltött életév, legalább
öt év állandó tartózkodás a kérvény
benyújtása elôtt és az azt követô
egy év után a nyelvi és alkotmányjogi vizsga
sikeres letétele, megfelelô törvényes jövedelem.
Ez a szabályozás is csak a helyzet tükrében okoz
problémát. A régen betelepült oroszok számára
a két vizsga letétele jelenti a fô kihívást.
Egyrészt életkortól, társadalmi helyzettôl
független annak nehézsége. Ez az öregebb, szociálisan
rosszabb körülmények között élô
lakosság számára egyértelmûen hátrányos,
sôt fölösleges. Másrészt a nyelv ingyenes
vagy olcsó tanításának hiánya igen költségessé
teszi ezen vizsgák letételét. Jelenleg az észt
hatóságok is elismerik, hogy a legtöbb orosz anyanyelvû
iskolában sem képesek megfelelô szintre felkészíteni
a tanulókat, azonkívül pedig semmilyen ingyenes lehetôség
nincs a nyelv elsajátítására.18
Ennek ellenére a jelentkezôk 80–90%-a megfelel a követelményeknek,
megkapja az állampolgárságot. Fontos különbség
azonban, hogy az így szerzett állampolgárság
nem egyenértékû a születés jogán
elnyerttel. A naturalizált személyt megfoszthatják
észt állampolgárságától, míg
az eredetit nem, korlátozások vannak a gyermekek honosítását
és a státus automatikus öröklését
illetôen is.19
Nyelv, oktatás, kultúra
Az orosz nyelvû észt állampolgárok számára
az 1925. évi rendelkezéshez hasonló 1993. októberi
"A kisebbségek kulturális autonómiájáról"
szóló törvény megteremtette ezen önkormányzatok
létrehozásának és mûködtetésének
lehetôségét és feltételeit. A törvényben
felsorolt három másik, rendkívül kis létszámú
kisebbség számára, a német, a svéd és
a zsidó minoritásnak ez elegendô volt, gyorsan megteremtették
saját erôforrásaikra támaszkodva a szükséges
infrastruktúrát. Az orosz nyelvû lakosság sem
vesztette el kulturális, oktatási intézményeit,
azokat az észt állam továbbra is mûködteti.
Az 1995. március 10-én elfogadott nyelvtörvény
azonban az észtet teszi meg az egyetlen államnyelvvé.
Ez kell hogy legyen az államigazgatásban, a fegyveres erôknél
használt nyelv, mindenkinek jogában áll ezt hivatalos
szervekkel való kommunikációban használni.
A helynevek többségét, vállalatok és intézmények
nyilvános dokumentumait, beszámolóit, állampolgárok
hivatalos személyneveit, a postai forgalom dokumentációját
mind észtül és latin betûkkel – pár esetben
cirillre is átírva – kell lebonyolítani, illetve feltüntetni.
Bárkinek jogában áll vállalatoknál a
megfelelô felvilágosítást észt nyelven
megkapni. Mindezek a rendelkezések megkövetelik, hogy Tallinn
biztosítsa a nyelv megtanulásához szükséges
feltételeket állampolgári, sôt jelen esetben
az állandó tartózkodás jogán. Tulajdonképpen
ezt mondja ki a fent említett jogszabály is, miszerint biztosítani
kell minden állami oktatási intézményben az
észt elsajátításához szükséges
feltételeket. A parlament ezen túlmenôen 1993-ban a
2000. évet tûzte ki minden állami középiskolában
az észt oktatási nyelv megteremtésének határidejéül.
A tényleges helyzet azonban – úgy tûnik – akadályt
gördít ezen elképzelések megvalósítása
elé. Az északnyugati körzetekben, ahol a diákoknak
nincs lehetôségük a nyelv mindennapi használatára,
az észt még mindig idegen nyelv, amolyan "kötelezô
orosz". Ezeken a területeken képtelenek biztosítani
a rendszeres nyelvoktatást, nincs elég tanár. Ilyen
feltételek mellett az észt oktatási nyelvként
való bevezetése nemcsak diszkriminatív lépés
lenne, de kivitelezhetetlen is. Az oktatási miniszter már
négy-öt évvel ki is tolta a megvalósítás
valószínû dátumát.20
További problémát jelent, hogy az oktatási
rendszer teljes vertikumára kiterjedô észtesítés
elfogadhatatlan az orosz kisebbség számára. Ez azt
jelentené ugyanis, hogy orosz nyelven csak magánfinanszírozású
iskolákban tanulhatnának a diákok, amelyek megfelelô
szintû kiépítésére semmi esély.
Ebbôl a szempontból a kulturális autonómiáról
szóló törvény és az arra való rendszeres
hivatkozás ma már elégtelen, az 1925 óta bekövetkezett
változások megfosztják azt realitásától.
A ma létezô, egy jövendô kompromisszumhoz talán
leginkább közel esô elképzelés a vegyes
nyelvû oktatás megteremtése, amelyben a tananyag orosz
vonatkozású részeit anyanyelven, a többit észtül
tanítanák.
Ilyen feltételek mellett tévedés azt hinni, hogy
a két etnikum közti nyelvi szakadék egy generáció
alatt teljesen eltûnik. 1996. márciusi saját véleményen
alapuló közvélemény-kutatások nem mutattak
ki döntô különbséget a különbözô
korcsoportok nyelvtudása között. A 18–24 év közötti
orosz fiatalság 17%-a egyáltalán nem, 52%-a csak nagyon
alacsony szinten tud észtül, míg az 55 év felettieknél
ugyanezek az értékek 41% és 35%.21 Hasonló
eredményt kapunk a "Javult-e az észt nyelv tudása?"
kérdésre is. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a névadó
nemzet fiatalsága már egyáltalán nem tud oroszul,
akkor még a társadalmon belüli kommunikációs
zavarok átmeneti növekedésével is számolni
lehet.
A lakossági szándékok azonban épphogy a
nyelvi szakadék hosszabb távon való bezárulásának
irányába mutatnak. Hasonló közvélemény-kutatások
szerint az oroszok döntô többsége feltétlenül
szükségesnek és hasznosnak tartja az észt nyelv
ismeretét "ha nem is saját maga, de gyermeke számára".
A nyelvtudás az egzisztenciális biztonság, a potenciális
állampolgár egyik fokmérôjévé
és ismertetôjelévé, a karrier egyfajta szükséges
elemévé vált a kisebbség körében.
A kérdés súlyára utal, hogy a parlamentbe bejutott,
az oroszokat képviselô Egyesült Észt Néppárt
programjába követelésként is felvette az észt
nyelvnek a nem észt nyelvû oktatási intézményekben
való tanítása sürgôs és döntô
mérvû javítását. Ez ha talán nem
is példátlan, de valószínûleg igen ritka
a kelet-európai kisebbségi pártok történetében.22
További könnyítés az oroszok számára,
hogy viszonylag sok helyen használhatják anyanyelvüket.
Az alkotmány 51. pontja értelmében: mindenhol, ahol
az állandó lakosság legalább fele kisebbségi,
a területi államigazgatási szervek kötelesek a
minoritás nyelvén megfogalmazni a válaszaikat. Az
52. cikk pedig kimondja, hogy olyan helyi önkormányzatoknál,
ahol a lakosság több mint felének nyelve nem észt,
a belsô államigazgatási nyelv is a lokális többség
nyelve lehet. Újra szeretném felhívni a figyelmet
a kisebbség fogalmának nem következetes használatára.
Az 1995-ös nyelvtörvény, de bizonyos mértékig
az 1992-es alkotmány is az állandó lakosságra
vonatkoztatva használja azt, míg a korábban idézett
1993-as "Törvény a kisebbségi kulturális
autonómiáról" szerint egyértelmûen
csak az észt állampolgársággal rendelkezô
személy tartozhat valamely minoritáshoz. Így elôfordulhat
például az az abszurd eset, hogy egy észtországi
hontalan orosz kulturális szerv létrehozására
beadott igénylését orosz nyelvû hatósági
ügymenet mellett vagy fellebbezés esetén orosz nyelvû
helyi bíróság elôtt, oroszul utasítják
el.
Gazdaság, foglalkoztatás, privatizáció
Az észt privatizáció nem kevésbé
volt átláthatatlan és kapkodó, mint térségbeli
társai. A lakosságot két eleme érintette a
magánosításnak: a kárpótlás és
a majdhogynem személyi jogon járó nemzeti tôkejegyek
formájában.23 A kárpótlás
mintegy 29 milliárd észt korona értékû24
vagyont érintett, míg nemzeti tôkejegyeket 8,5 milliárd
EEK-értékben bocsátottak ki. Az elsôt a második
világháború elôtti tulajdonviszonyok alapján
osztották fel. Utóbbinak egy személyre esô hányadát
az Észtországban ledolgozott évek és az életkor
alapján számították ki. A kárpótlásból
az orosz ajkú lakosság mindössze 10%-ban, a nemzeti
vagyonjegyekbôl nagyjából számarányának
megfelelôen, 34%-ban részesült.25 A kettôt
összevetve mintegy 15,8%-os rész jutott oroszoknak.
Ez – az oroszokat némileg hátrányosan érintô
– eljárás nem váltott ki különösebb
ellenkezést. Egyrészt a kisebbség megfelelô
képviselet híján nem is szólhatott bele a privatizációs
törvénykezésbe. Másrészt 1992–93 folyamán
még rendkívül sok korlátozás volt ezen
vagyonjegyek felhasználását illetôen. Egészen
1993 végéig nem vehettek földet a nem észt állampolgárok,
miközben azt nagyrészt visszaadták korábbi tulajdonosaiknak.
Zavar és több egymásnak ellentmondó rendelkezés
jelentkezett más tulajdonformáknál is. A kisprivatizáció
során például a helyi dolgozóknak elôvásárlási
joguk volt, míg a tíz évnél rövidebb ideig
Észtországban tartózkodók nem vehettek semmit.
További privilégiumokat biztosított az 1993-as Privatizációs
Törvény az észt állampolgárok számára.26
Ezek után a magánosítás ezen része teljesen
eseti alapon folyt. Ilyen feltételek mellett az orosz lakosság
döntô többsége ingatlan vételére fordította
az ingyen kapott vagyonjegyeket, ami viszont akkoriban eggyel csökkentette
az ôket fenyegetô kiutasítási okok számát.
Nagyon nehéz eldönteni a privatizáció és
a jelen gazdasági jogszabályok diszkriminatív voltának
problémáját. Ami a magánosítást
illeti, az 1940-es alapokhoz való visszatérés már
általában sem mentes a politikai motívumoktól.
Mint Moszkvában sokszor Riga és Tallinn szemére vetik,
Vilnius képes volt minden nemzetiségi vagy állampolgári
diszkrimináció nélkül visszatérni korábbi
államiságához. Az a tény, hogy a privatizáció
során is errôl az alapról indultak ki, némileg
ront az amúgy sem súlyos észtországi orosz–észt
viszonyon. Tovább javítja a helyzetet, hogy a gazdasági
jogalkotás kifejezetten liberális, befektetôbarát.
Rengeteg olyan engedményt nyújt a külföldieknek,
amelyeknek feladata részben az idegen tôke becsalogatása,
részben pedig a "belsô idegenek" helyzetének
enyhítése. Az a néhány korlátozás
itt is azért okozhat problémákat, mert a nemzetbôl
– önhibáján kívül – kiszorult egy viszonylag
nagy része az ottlakóknak, akiket így egy egészséges
gazdasági törvénykezés is sújt.
Akárhogy ítéljük is meg, a privatizáció
különösebb konfliktus nélkül befejezôdött.
Arról, hogy okozott-e hosszú idôre érzékelhetô
vagyoni, szociális különbségeket a két népcsoport
között, eltérnek a vélemények. Hazai szerzôk
általában az észteknél szegényebbként
és szociálisan deprimáltabbként mutatják
be az oroszokat.27 Mindezt azonban fôleg regionális
és nem nemzetiségi, állampolgársági
okokra vezetik vissza, míg a belôle származó
diszkriminációérzetet a vagyoni különbségeknél
is kisebbre teszik. Így egy 1996. márciusi, 1300 fôs
minta alapján az oroszok 12%-a szociálisan szegénynek,
62%-a alsó, míg 25%-a felsô középosztálybelinek
számított. Ugyanezen értékek az észteknél
7%, 51% és 40%.28 Egyes orosz szerzôk azonban éppen
ellenkezôleg, az oroszok Baltikumban és általában
a közel-külföldön betöltött gazdasági
dominanciájáról adnak hírt.29 Akárhogy
legyen is, eddig nem merültek fel nyilvános kisebbségi
kifogások az észt nemzeti tôke ellen, míg lassan
ugyan, de csökken az orosz befektetésekkel szemben korábban
táplált észt gyanú is.30
Ami a foglalkoztatást illeti, két korlátozás
létezik: állampolgársági és nyelvi.
Elôbbi a jellemzôbb, minthogy egyértelmûbb. Így
csak állampolgárok lehetnek köztisztviselôk, rendôrök,
fegyveres testületek tagjai, bírók, ügyészek,
ügyvédek, csak ôk birtokolhatnak fegyvert és kaphatnak
tanulmányaik idejére kedvezményes kölcsönt.
Az, hogy az elbocsátások pár munkaerôpiaci szegmensre
korlátozódnak, súlyosbítja azok hatását.
A valósággal valószínûleg még
kevésbé hozhatók összhangba a nyelvi követelmények.
A közelmúltig érvényben levô szabályozás
öt nyelvi szintet különböztetett meg, elôírva,
hogy melyik foglalkozási ágban mennyire kellene tudni észtül.
Például az újságírók a legfelsô,
de a tanárok is viszonylag magas kategóriába soroltattak
be. További problémát okoz, hogy minden üzletben,
gazdasági egységnél törvényi követelmény,
hogy kívánságára észtül szóljanak
az ügyfélhez. Ez sok helyen hátrányosan érinti
a nyelvet gyakran nem beszélô orosz munkaerôt. Noha
ezen rendelkezések szigorú betartatása irrealitás,
de még így is az orosz lakosság körében
némileg magasabb, becslések szerint az észt szint
körülbelül másfélszeresére becsült
munkanélküliséghez vezet.
A politikai háttér
Az észt kisebbségi kérdésnek a szereplôkre
gyakorolt hatásánál meghatározó elem
– akárcsak a némileg feszültebb lett esetben – a konfliktus
hiánya. Kisebbség, diszkrimináció van, komoly
konfliktus, probléma nincs. Így a kül- és belpolitikai
szereplôknek sokkal nagyobb mozgásterük maradt véleményük,
pozíciójuk kialakítására, mint arra
feszült viszony mellett lehetôségük lenne. Mindegyik
fél mérsékelt álláspontot alakított
ki a kérdés kapcsán, ami nagymértékben
elôsegíti az állampolgársági problémakör
kisebbségivé válását. Ugyanígy
érdekeltek a szereplôk – leginkább azok, akik csak
külpolitikai mechanizmusokon keresztül képesek befolyásolni
az eseményeket – a konfliktus elkerülésében.
Ilyen háttér mellett az egész kérdés
a teljes kapcsolatrendszer egy szelete maradt csupán, és
nem dominálja, nem határozza meg azt.
Az észtországi orosz ajkú kisebbség
Az orosz minoritás viselkedésénél meghatározó
– függetlenül idegenrendészeti státusától
– az Észtországban maradáshoz való szinte már
görcsös ragaszkodása. Ennek nyilvánvalóan
legfontosabb oka a jobb gazdasági, szociális helyzet és
a hozzájuk fûzött remények.31 A valamivel
biztosabb jólétet választották a politikai
jogokkal szemben. Utóbbiak gyakorlására a korábbiakban
úgysem nyílt lehetôségük, így hiányuk
is csak relatív veszteség. Ezért ameddig az oroszok
a múlthoz és a lerongyolódott Oroszországhoz
viszonyítják helyzetüket és megôrizhetik
nyelvi és kulturális identitásukat, addig nem is várható
a helyzet kiélezôdése. Ebbôl a szempontból
az észtek által nyújtott kulturális lehetôségek,
a viszonylag szabad nyelvhasználat valószínûleg
egyelôre nagyobb jelentôséggel bír, mint az emberemlékezet
óta nem gyakorolt politikai jogok hiánya.
Ezzel magyarázható, hogy csak egy elhanyagolható
része az oroszoknak – mintegy 80 ezer ember – hagyta el az országot.
Mára azonban a kivándorlásnak vége. A csúcspont
1992 volt, amikor 24 440 fô lépte át végleg
az észt határt – valószínûleg beleértve
a kivonuló csapatok hozzátartozóit is.32
A többiek, különbözô stratégiákat
választva, de az országban maradtak. Elfogadták az
új játékszabályokat és körülményeket,
és alkalmazkodtak azokhoz. Ez a viselkedés mindegyik fél
számára mérvadóvá lett.
Az észtek
Az észtek viselkedését a zavartság és
az aggodalom jellemezte a kezdeti idôszakban. Az orosz kisebbség
mint a nemzeti függetlenség, az európai integráció
kérlelhetetlen akadálya és veszélyeztetôje
jelentkezett. Észtországi oroszok, Oroszország és
a Szovjetunió fogalma nem vált külön, összemosódott
egyetlen konszolidálatlan, kiszámíthatatlan, veszélyes
és kiismerhetetlen rémképpé. A szovjet idôkben
kialakult ellenzéki frazeológia most fokozottabban az ittmaradt
oroszok ellen fordult, és mint jólétre éhes
moszkvai ügynököket próbálta meg bemutatni
az orosz kisebbséget. Mindazonáltal meghatározóvá
vált, hogy az észtek sem Oroszországgal, sem saját
idegen ajkú lakosságukkal nem tudtak mit kezdeni. Nem volt
végleges megoldás, nem lehetett sem "lemenekülni
a térképrôl", sem kitoloncolni ezt a tömeget.
A kisebbségekhez való hivatalos viszony így nagyon
is szélsôséges álláspontok, a helyzetbe
való bele nem törôdés és a teljes befogadás
között ingadozik. Ekképp az észt kisebbségi
politika fokozottan felemás rögtönzésekbôl
áll, mindennemû cél és stabil állapot
elérésének igénye nélkül.
Az utóbbi idôben azonban Tallinn is az emancipáció
irányába mozdult el. Egyrészt az oroszok lakhelyükhöz
való ragaszkodása bebizonyította, hogy a kérdés
tartós, nem oldódik meg magától. Ez a felismerés,
kiegészülve a hontalanok és az idegen állampolgárok
integrálódásra való igényével,
a lojalitás egyfajta bizonyítéka, ha mégoly
kétértelmû is. Másrészt a mai szabályozásnak
ilyen körülmények közt több a hátránya,
mint az elônye. Ugyan fenntartja a megkülönböztetést
az oroszok többsége és az észtek között,
de ez senkit sem elégít ki. Az észt jobboldal ugyanúgy
kifogásolja az orosz térnyerést, mint ahogy a külföld
teszi az ellenkezôjét a hontalanok számára hátrányos
intézkedéseknél. A fennálló idegenrendészeti
kategóriák miatt a legtöbb gazdasági, szociális,
politikai jogszabály – legyenek azok bármennyire is összhangban
a nemzetközi gyakorlattal – teljesen más társadalmi
kontextusba ágyazódik be. Az ezáltal okozott jogalkotási
zûrzavart csak tetézi a végrehajtásnál
meglévô gyakorlat. Ez érezhetôen csökkenti
a nem állampolgárok körében a törvények
tiszteletét és betarthatóságát, ami
egyértelmûen a szürke és fekete gazdaság
térnyeréséhez vezethet, nem is szólva egyéb,
deviáns jelenségekrôl.
Kérdéses továbbá, hogy mennyire áll
érdekében Tallinn-nak az orosz lakosság elvándorlása.
Tekintettel arra, hogy ez egy szakképzett, városokban koncentrálódó
réteg, egyáltalán nem biztos, hogy pótolható.
Az 1990-es évek elejének észt jelszava, az "elszívták
szellemi erôforrásainkat" bizonyára igaz a szovjet
rendszerre, de nem biztos, hogy megállja a helyét a mai Észtországban.
Ugyanígy megkérdôjelezhetô a hontalan státus
további fenntartásának értelme. Ennek egyik
célja az volt, hogy kivándorlásra bírja a nem
észt lakosságot, de csak azt érték el vele,
hogy a népesség egyre nagyobb hányada vette fel az
orosz állampolgárságot. Az állandó tartózkodási
engedéllyel rendelkezôk jelentôs részét
ez a csoport adja, akiket még közvetlenebbül érintenek
az oroszországi események. Kérdéses, hogy megéri-e
a népesség egyre nagyobb hányadát rákényszeríteni
a kettôs kötôdésre, amikor helyzetüknek rosszabbodását
amúgy sem engedheti meg Tallinn.33 Ha valóban
függetlenedni akarnak Moszkvától, akkor feltétlenül
szerencsésebb ezeket az embereket is erôsebb szálakkal
saját államukhoz kötni, mintsem kitoloncolhatatlan és
elbizonytalanított 400 ezres tömeget képezni saját
határaikon belül.
Oroszország
Az orosz politikai elit egységesen elutasítja az észt
emberjogi gyakorlatot. Az 1992-es esztendô orosz liberálisainak
szemében a baltiak javíthatatlan nacionalistáknak
tûnnek, akik lábbal tapossák az európai és
demokratikus értékrendet. Ez teljes fordulat az egy évvel
korábbi helyzethez képest, amikor ugyanez a szárny
még a balti elit egyik legfôbb szövetségese volt
a Gorbacsov elleni küzdelemben. A gyerzsavnyikok számára
– akik gondolatmenetét amúgy is meghatározza a Szovjetunió
szétesése miatt érzett elkeseredés – szintén
elfogadhatatlannak tûnik a honfitársakkal szembeni eljárás,
látványosan igazolva a szovjet egységbe vetett hitet.
Még inkább a Baltikumra irányítja a moszkvai
diplomácia össztüzét az a tény, hogy itt
a leginkább diszkriminatív az orosz kisebbségekkel
szembeni szabályozás az egész posztszovjet térségben.
Az így létrejött konszenzuális alapú elutasítás
az orosz bel- és külpolitika napirendjére tûzte
ezen minoritások ügyét, amire a Kreml – a kérdés
Moszkva számára újdonságjellegének megfelelô
– zavartsággal, tehetetlenséggel és esetenként
durva válaszlépésekkel reagált. A hivatalos
követelés: "nulla-variáns", azaz minden, a
függetlenségig bevándorolt orosznak személyiségi
jogon járó állampolgárság. Az eszközök
és az ehhez részlegesen kapcsolódó külpolitikai
környezet – az orosz csapatok kivonulásának leállítása,
az észt–orosz határvita, az embargóval való
fenyegetés – összekapcsolódva más, a moszkvai
külpolitika fôáramába tartozó doktrínákkal
a kérdésnek súlyosabb jelleget kölcsönöztek,
mint amilyen az valójában.
Figyelembe kell venni az orosz hivatalos külpolitika magatartásának
elemzésekor, hogy ôk is tisztában vannak a ténnyel:
az észtországi kisebbség nem akarja elhagyni országát.
Ez legalább annyira jelzés Moszkva, mint Tallinn felé.
Ekképp Oroszország nem használhatja fel korlátlanul
ezeket a minoritásokat saját érdekében, azokra
gyakorolt hatása marginális, de legalábbis sokkal
kisebb, mint azt a balti fôvárosokban gondolják. Ez
bebizonyosodott az 1998. márciusi rigai események során
is, ahol az orosz nyugdíjasok tüntetésének erôszakos
szétkergetése igazából csak lett–orosz viszonylatban
és a nemzetközi tárgyalóasztaloknál keltett
visszhangot, míg az észtországi kisebbségek
vezetôi kifejezetten elutasították a moszkvai válaszlépéseket.
Így a Kremlnek vigyáznia kell, nehogy a belpolitikában
megjelenô elégedetlenség az 1992–93-ban elkövetett
hiteltelen külpolitikai akciók után kialakulthoz hasonló
helyzetbe sodorja. Másrészt épp ez a kisebbségi
viselkedés nyit tág játékteret, ad szabad kezet
a Kremlnek az Észtországhoz való viszony kialakításakor.
Márpedig – és ez ugyanúgy igaz Tallinnra is – Moszkvának
kifejezett érdeke, hogy sem gazdasági, sem biztonságpolitikai
tekintetben ne távolítsa el magától ezeket
az államokat. A Kreml számára továbbra is az
egyik legfontosabb tranzitövezet maradt a Pszkov–Karélia területek
közé esô régió, amelynek átmenô
forgalmát egyes elemzôk a teljes orosz külkereskedelem
kétharmadára teszik.34 1995-ben Lettország
kikötôi 38,4, az észtországiak 27, míg
a litvániaiak 12,7 millió tonnás áruforgalmat
bonyolítottak le, messze maguk mögött hagyva Kalinyingrádot
(4,3 millió tonna) és némileg Szentpétervárt
is (17,1 millió tonna), egy szintre jutva az egész Orosz
Távol-Kelet tengeri kereskedelmével (1994-ben 26 millió
tonna, ami a Bajkálon túli terület teljes forgalmának
85%-a). Csak a lettországi Ventspilsen keresztül az orosz olajexport
12%-a bonyolódik le évi 1,5 milliárd dollár
értékben. A fôleg Oroszországgal kapcsolatos
áruforgalomhoz kapcsolódik – keleti becslések szerint
– Észtország GDP-jének mintegy ötöde.35
Az orosz vállalatok kifejezetten érdeklôdnek a helyi
infrastruktúra iránt, amit jelez a moszkvai olajklánok
fokozott érdeklôdése a kikötôfejlesztések
iránt, akárcsak a Gazprom részesedése az észt
és a lett gázipari cégekben. A kisebbségi kérdésektôl
mentes Litvánián áthaladó forgalom megcsappanása
remekül jelzi, hogy ezeket a kapcsolatokat nem igazán befolyásolja
az állampolgársági helyzet, sokkal inkább a
tranzitdíjak szintje és a megtérülési
ráta.
Ugyanígy saját logikája alapján mûködik
a biztonságpolitika is. Az 1992-es orosz kísérlet
az észtországi kivonulás idôrendjének
az állampolgársági kérdéssel való
összekötésére heves amerikai és nyugati
reakciót váltott ki. Ez is jelezte, hogy ezekre az országokra
már nem lehet biztonsági, katonai nyomást gyakorolni,
azáltal csak a helyzet rosszabbodása érhetô
el. Az is nyilvánvaló, hogy Moszkva a mai feltételek
mellett sokkal jobban elviseli a kisebbségi oroszok diszkriminációját,
mint az esetleges – a nyugatiak által tudatosan lebegtetett – balti
csatlakozást a NATO-hoz, legyen az akármilyen részleges
és különutas is.
Ilyen körülmények között a baltikumi kisebbségi
vita még inkább az anyaországban jelentkezô
belpolitikai kérdés, mint közép-európai
társai. Moszkva nem támasztott igényt Észtország
orosztöbbségû határ menti területeire, nem
támogatta a legkisebb mértékben sem saját kisebbségeinek
autonómiakísérleteit, nem buzdítja a lakosság
hontalan és orosz állampolgárságú részét
semmilyen egységes viselkedésre, kerüli a komoly konfrontációt.
A kisebbségi kérdést igyekszik ugyan a bilaterális
kapcsolatok szintjén tartani, kiegészítve azt a nemzetközi
szervezetek fórumain szerzett inkább erkölcsi, mint
valós támogatással. Így 1993-ban EBEÉ-missziót
nyitottak Rigában és Tallinnban, a szervezet kisebbségi
fôbiztosa már szinte rendszeres vendége ezen államoknak,
akárcsak az ET különbözô képviselôi.
Ezen szervezetek hatékonyságának orosz megítélése
ha nem is a legjobb, de ezek az akciók eddig elegendônek bizonyultak
mind az Állami Duma háborgó tagjainak lecsendesítésére,
mind az észt állampolgársági gyakorlat feltérképezésére
és mérsékeltebb mederbe terelésére.36
A moszkvai viselkedés tehát ugyanúgy konfliktuskerülô,
mint az észt és a nyugati. Igaza van az orosz Baltikum-szakértônek,
amikor a következôképp jellemzi az ezen országokkal
kialakított kapcsolatrendszert: "Nem lehet azt mondani, hogy
az ezzel [a potenciális veszélyekkel és konfliktusokkal]
kapcsolatos megfontolások indokolatlanok, vagy számításon
kívül lehetne hagyni azokat, de az együttmûködés
problémáira és azok eredetére helyezett felesleges
hangsúly akarva-akaratlanul is zsákutcába vezetheti
mind a politológiai párbeszédet, mind a napi politikát."37
A Nyugat
Az európai és az amerikai stratégia központi
motívumai a kivárás és a türelem. Ezt
a viselkedést lehetôvé teszi a konfliktusmentes helyzet,
a baltiak periferiális jelentôsége a közvélemény
körében és az Oroszországgal kapcsolatos hasonló,
inkább a tanácstalanságból fakadó, mintsem
régóta koncipiált viszony. Ez a fajta hozzáállás
némileg eltér az 1989–91 között folytatott politikai
kurzustól, fôleg a balti és az orosz gondolkodásmód
tükrében. Azonban ez a módosulás a Szovjetunió
széthullását és következményeinek
már-már apokaliptikus vizióit átélt
nyugati diplomácia szemszögébôl érthetô.
A nyugati külügyminisztériumokban a térség
nemzeti konfliktusainak csak mérsékelt kirobbanása
nagy megkönnyebbülést okozott. Tekintetbe véve
ezen országok példátlan gazdasági mélyrepülését,
az okozott szociális, pszichológiai sokkot, legfôbb
céljuk ezen kellemes meglepetés érzetének és
a viszonylagos nyugalomnak megôrzése.
Ilyen körülmények között a nyugati államok
arra szorítkoznak, hogy az észt állampolgársági
kérdés Tallinn viszonylagos belügye maradjon és
semmiképp se robbanjon ki körülötte bilaterális,
orosz–észt vita. Ekképp a kérdés az orosz fél
rendszeres kezdeményezéseire nemzetközi szervezetek
elé került, amelyeknek azonban az európaiak is szabad
teret engednek. Legutóbbi példa erre az 1998. júniusi
orosz–EU trojka külügyminiszteri szintû találkozó,
ahol közösen szólították fel Lettországot
az EBESZ kisebbségi fôbiztosa ajánlásainak végrehajtására.
A nyugatiak ilyen lagymatag balti politikája Moszkva szemében
az opportunista viselkedés újabb példája. Tallinn
és Riga azonban hiába érvelnek azzal, hogy idegenrendészeti
szabályozásuk sokkal liberálisabb, mint a német
vagy a brit. Ezek a tények nem számítanak akkor, amikor
egy arányaiban és politikai kontextusában sokkal jelentôsebb
kérdésrôl van szó, mint a berlini török
vendégmunkások vagy az évek óta Angliában
élô indiaiak helyzete. Sokkal fontosabb, hogy a lakosság
ötöde nem helyi állampolgár, és ez nem kívánatos
problémákat emelhet be az EU intézményi struktúráiba
mind észtországi, mind észt–orosz viszonylatban. Tallinn
sem integrációs törekvése, sem a nyugatiak és
Moszkva között kialakult hallgatólagos egyetértés
és partnerség miatt nem teheti meg azt, hogy nem veszi figyelembe
ezeket a jelzéseket. Mindazonáltal a külföldi hatalmak
ilyen pásztorkodó stratégiáját leginkább
az észtországi fejlemények belsô logikájából
következô, az állampolgársági kérdés
megoldódásának irányába mutató
politikai trend teszi sikeressé.
Következtetések
1. Az észtországi állampolgársági
problematika a kisebbségivé való átalakulás
folyamatában van. Ez nem jelenti azonban azt, hogy új formájában
megoldottként kezelhetô. Az utóbbi másfél
év folyamán jól kitapintható az állampolgársági
problematika fokozatos háttérbe szorulása és
a nyelvi, oktatási kérdések elôtérbe
kerülése. Nem lehet semmiféle következtetést
megfogalmazni arra vonatkozólag sem, hogy pár generáció
múltával hogyan alakul a két nép viszonya.
Ehhez túlságosan fiatalok a szereplôk, az észt
többség, az orosz kisebbségek, maga Oroszország
és az egész kérdés is. A felek viszonya tulajdonképp
ugyanolyan hideg és tartózkodó, mint volt a század
során korábban. A kapcsolatok langyosodására
azonban reményt adhatnak a két világháború
közti jó tapasztalatok, a skandinávhoz hasonló
kisebbségi gyakorlat és végeredményben a megváltozott
számarányok és történelmi háttér
mellett leélt ötven, de legalábbis hét viszonylag
nyugodt év.
2. Nincs komoly külpolitikai konfrontáció a kérdésben.
Az állampolgársági probléma csak egy – egyelôre
nem is meghatározó – eleme az észt–orosz vagy a nyugati
kormányokkal fenntartott kapcsolatoknak. Jelenleg senkinek sem áll
érdekében ezt az elemet az elôtérbe helyezni,
és így csak amolyan "fenyegetô aduként",
illetve a belpolitikai nyomás levezetésére használják.
3. Nem jelezhetô elôre az oroszok viselkedése az
EU-n belül. Az integráció által kiváltott
reakció még az észtekkel kapcsolatosan is bizonytalan,
nemhogy a kettôs kötôdésû minoritásoknál.
Elképzelhetô, hogy a Trenyin által remélt "eurooroszok"
válnak belôlük,38 akik Oroszország
modernizációjában komoly segítséget
nyújthatnak. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy elutasítják
és elfordulnak tôle, vagy nem érzékelik és
nem tartják majd fontosnak. Elôfordulhat, hogy önszervezôdésüket
a nyugati minták irányába viszi el, míg az
sem kizárt, hogy a mostani passzív viselkedésük
hosszabb távon megmarad.
Bibliográfia
Andersen, E.: The legal status of Russians in Estonian Privatisation
Legislation 1989–1995. Europe-Asia Studies 1997 March.
Geistlinger, M.: Die russischsprachige Minderheit in Estland, Lettland
und Litauen. Europa Ethnica 1997/1–2.
Kirch, A.: The Integration of Non-Estonians into Estonian society.
Tallinn 1997.
Kirch, A.–Kirch, M.: Search for Security in Estonia: New Identity
Architecture. Security Dialogue 1995/4.
Kirch, M.: Social Problems in Estonia. Kézirat, 1996.
Maeder-Metcalf, B.: Russische Minderheiten in den baltischen Staaten.
Internationale Politik 1997/10.
Maley, W.: Does Russia speak for Baltic Russians? The World Today
1995/1.
Rauch, G.–Misiunas, R.–Taagepera, R.: A balti államok története.
Budapest 1994.
Sz. Bíró Z.: Szomorú stabilitás: Oroszország
'96 elején. 2000, 1996/6.
Szovjet po vnyesnyej i obronnoj polityike (SZVOP): Rosszija
i Pribaltyika. Kézirat, 1997.
Trenyin, D.: Baltyijszkij sansz. Moszkva 1997.
A Centr Informacii po pravam cseloveka 1996–98 közti különbözô
jelentései.
Dokumentumok
Dogovor ob osznovah mezsgoszudarsztvennih otnosenyijah Rosszijszkoj
Szovjetszkoj Federatyivnoj Szocialisztyicseszkoj Reszpubliki i Esztonszkoj
Reszpubliki. 1991. január 12.
Constitution of the Republic of Estonia. 1992. június
28.
Law on Aliens. 1993. július 8.
Law on the Cultural Autonomy of National Minorities of the Republic
of Estonia. 1993. október 26.
Európa Tanács, Dok. 7080. – Jelentés a Politikai,
illetve az Emberi Jogi Bizottságoknak (Bratinka, J.; Bindig, R.).
1994. május 31.
Agreement Between the Republic of Estonia and the Russian Federation
On Matters Related to Social Guarantees for Military Pensioners of the
Russian Federation on the Territory of the Republic of Estonia. 1994.
június 26.
Law on Citizenship. 1995. január 31.
Law on Language. 1995. március 6.
Amendments to the Law on Aliens. 1995. július 7.
Európa Tanács, Dok. 7715. – Jelentés az Emberi
Jogi Bizottságnak (Bindig, R.). 1996. december 20.
Act on Amendments to the Law on Citzenship (orosz kisebbségi
pártok módosító javaslata). 1997. december
18.
—————————————————
* Készült a Teleki László Alapítvány
Közép-Európa kisebbségkutatási programja
keretében.
1 Geistlinger (1997) 1.
2 A statisztika által kimutatott csökkenésnél
figyelembe kell venni, hogy a háború elôtti észt
állam egy – fôként oroszok lakta – vidékét
az OSZSZK-hoz csatolták. Ez a mostani határkijelölési
probléma egyik közvetett és a korábbi területi
vita közvetlen oka.
3 Rauch, Misiunas, Taagepera (1994) 219.
4 Általánosítani persze ezen esetben
is túlzás, becslések szerint mintegy 100–120 ezer
fônyi orosz a lehetôségeihez mért aktivitással
támogatta a függetlenséget.
5 Kiemelés tôlem (D.A.).
6 A következôkben felsorolt adatok 1998. márciusi
észt hivatalos közleményekbôl, az Aksel Kirch
által 1997-ben kiadott tanulmánykötetbôl és
az orosz dominanciájú Emberi Jogi Központ anyagaiból
származnak. Tekintettel a statisztikák közti ellentmondásokra,
átfedésekre, inkább csak arányaikban vehetôk
figyelembe.
7 Ôk az ún. zöldkártyások.
Nevük onnan származik, hogy az "Észt Polgári
Bizottságok" – amelyek a függetlenségi mozgalom
egyfajta alapszervezetei voltak 1988 után – tagjaik számára
igazolványokat bocsátottak ki, állampolgároknak
kéket, állandó lakosoknak zöldet.
8 Valójában ez elképzelhetô, mert
az orosz fél az észt emberjogi gyakorlatra hivatkozva sokáig
nem volt hajlandó kiadni az orosz honosítást nyert
egyének listáját. A "kettôs állampolgárság"
leginkább az "orosz Oroszországban – hontalan Észtországban"
párosításban lehetett jellemzô. Az adatszolgáltatás
mai állapotáról nincs információm.
9 Ezeknek bevezetésére azért volt szükség,
mert 1996 nyarán lejárt az utolsó szovjet személyi
igazolvány érvényessége is, amelyeket addig
hatósági dokumentumokként elfogadtak.
10 A "nem történelmi kisebbség"
kifejezés észt jogi dokumentumokban nem fordul elô.
11 Érdekes, hogy a menekültek jogi státusának
rendezése viszont csak lassan halad, mivel az észt törvénykezés
nem igazán hajlandó elfogadni ezt a kategóriát.
Szerepet játszik ebben az orosz beözönléstôl
és az itt élô lakosság 1,2–1,5 millióra
becsült oroszországi rokonságának valamilyen
beszivárgásától való félelem
is. Ezek a rémképek eddig nem igazolódtak, az észt
gyakorlat eddigi kárvallottja csak pár, kevésbé
informált kurd menekült volt. A kérdéshez való
hozzáállás azonban – ismerve az ország történelmét
és az emigráció abban játszott szerepét
– igencsak ambivalens eljárás.
12 A törvény elfogadása körüli
vita 1993 nyarán amolyan mélypontja volt az észt kisebbségi
kérdésnek. A jogszabályt az észt elnök
felkérésére megvizsgáló ET-szakértôi
csoport is pontatlannak és többértelmûnek találta,
elfogadása így kisebb konfliktust okozott a köztársasági
elnök és a parlament között, illetve összekapcsolódott
az oroszok által lakott körzetek területi autonómiáról
tartott népszavazásával. Mindazonáltal a törvényt
kisebb változtatásokkal elfogadták, majd 1995 júliusában
újra módosították.
13 Izgalmas politológiai kérdés, hogy
a két balti államban mennyire suta lett a politikai skála.
Itt ugyanis a korábbi vezetô elitet mintegy megfosztották
a szereplés lehetôségétôl, így
nem volt alkalma különbözô szociáldemokrata
színekben visszatérni, mint az történt Litvániában
vagy más térségbeli országokban. Sokan ezzel
magyarázzák az észt bizonytalankodást és
a mai lett jobboldal szinte teljes primátusát.
14 A Viktor Andrejev vezette Néppárt programjában
az észt politikai közélettôl leginkább
elkülönülô elem az ország semlegességének
megteremtésére való törekvés. Ezt az észt
pártok – tekintettel a két világháború
közti hasonló magatartás csôdjére – elutasítják,
ragaszkodnak a NATO-felvételhez. Egyébként az orosz
pártok követelései sokkal inkább egybecsengenek
a nemzetközi szervezetek ajánlásaival, mintsem a moszkvai
hivatalos véleménnyel.
15 Ebben az idôszakban az oroszoknak semmilyen képviseletük
vagy politikai intézményrendszerük nem volt. A ma létezô
és a parlamentbe bejutott pártok kinyilvánítottan
is az észt kisebbségi gyakorlatra adott válaszul születtek
az 1995-ös választásokra való felkészülés
jegyében.
16 Talán azok, akik a két világháború
közt nem voltak észt állampolgárok, vagy olyanok,
akik emigrációban, esetleg a Szovjetunió más
részein éltek.
17 Még évente öt személy kiemelkedô
teljesítményéért a kormánytól
külön eljárás útján megkaphatja az
állampolgárságot. Az új bevándorlók
számára az évi immigrációs kvóta
az állandó lakosság 0,1%-a, amely az észt nemzetiségûekre
nem vonatkozik.
18 ET (1996).
19 Centr Informacii po pravam cseloveka (1996).
20 ET (1996).
21 Kirch (1997) 31.
22 Sôt a moszkvai hivatalos álláspont
is elmarasztalja Tallinnt az észt nyelv tanításának
elhanyagolása miatt.
23 Azért nem használom a "vócseres"
elnevezést, mert a kárpótlás keretében
is adtak ki ezzel a névvel ellátott vagyonjegyeket.
24 1993-as árakon. Andersen (1997).
25 Érdemes azért megjegyezni, hogy a nem állampolgárok
ez utóbbi esetben is hátrányt szenvedtek, gyermekeik
után nem kapták meg a számításnál
használt többletpontokat..
26 Pl. csak állampolgár vásárolhat
a privatizáció során részletre.
27 M. Kirch (1996), A. Kirch (1997).
28 M. Kirch (1996) 9.
29 Bíró (1996) 18.
30 Itt érdemes megjegyezni, hogy a szociális
devianciák terén sokkal jelentôsebbek az eltérések.
A nyilvántartott kábítószer-fogyasztók
90%-a, az öngyilkosok, válások, alkoholisták
többsége orosz.
31Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy az orosz kisebbségek
nem nagyon hagyták el eddig szülôföldjüket,
illetve lakóhelyüket. Kivételt képeznek természetesen
a polgárháborús területek és az azzal
fenyegetô vidékek: Észak-Kaukázus, a Kaukázuson
túli országok és a dél-közép-ázsiai
területek.
32 Geistlinger (1997).
33 Jó példa erre a katonai nyugdíjasok
ügye, akiknek az orosz gazdasági válság során
leállt a Moszkvából érkezô nyugdíjkifizetésük.
Az észt állam kénytelen volt megsegíteni ôket,
nem engedhette meg helyzetük további rosszabbodását.
34 Trenyin (1997) 26.
35 SZVOP (1997) 46.
36 Az orosz külpolitika mezsgyéjén mozgó
kutatók rendszeresen felvetik a baltikumi minoritások diaszpórává
történô átminôsítését,
amely szerintük új jogi környezetbe helyezné az
egész kérdést.
37 Trenyin (1997) 6.
38 Trenyin (1997) 40.
|