Szatmári Tibor
Koszovó
"Tábornok úr, ezek szerint Ön fog minket bombázni"
– fogadta Slobodan Milosevics jugoszláv elnök a tárgyalásokra
érkezô Mike Shortot, a NATO dél-európai parancsnokát,
aki így válaszolt: "Elnök úr, csak az egyik
kezemben vannak B-52-es bombázók, a másikban U2-es
felderítôgépeket tartok. Önön múlik
melyikeket vetem be." A NATO fenyegetése sikeres volt. 9 napi
kemény tárgyalás után Richard Holbrooke újabb
békét harcolt ki a Balkánon.
De vajon bízhatunk-e Milosevics ígéreteiben, és
– ami ugyanolyan fontos – rá lehet majd bírni az albánokat,
hogy betartsanak egy olyan szerzôdést, amelyet nem írattak
alá velük, noha elsôsorban róluk szól?
Milyen kihatással lesz a koszovói helyzet megoldása
a jugoszláv belpolitikára, a környezô országokra
és az európai nemzeti kisebbségekre? És ami
a legfontosabb, milyen következtetéseket vonhatunk le mi, romániai
magyarok a nemzetközi közösségnek, az anyaországunknak
és Romániának a koszovói helyzettel kapcsolatos
magatartásából.
I. A megállapodás
Slobodan Milosevics jugoszláv elnök és Richard Holbrooke,
az Egyesült Államok elnökének különmegbízottja
a következô alapelvekben állapodtak meg 1998. október
13-án:
1. A politikai eszközökkel elért békés
megoldás az egyetlen elfogadható módja a vitás
kérdések igazságos, valós és humánus
megoldásának.
2. Az erôszak és a terrorizmus ellentmond minden nemzetközi
szabályozásnak, ezért elfogadhatatlanok és
rögtön be kell szüntetni ôket.
3. A koszovói helyzet megoldása során tiszteletben
kell tartani Jugoszlávia Szövetségi Köztársaság
szuverenitását, egységét és nemzetközileg
elfogadott határait, az ENSZ Alapokmányának, a Helsinki
Záróokmánynak és az EBESZ Párizsi Chartájának
megfelelôen.
4. A megoldás a koszovói polgárok és etnikai
közösségek teljes egyenlôségén kell
alapuljon. Garantálni kell a jogegyelôséget, a nemzeti,
vallási és kulturális értékek egyenlôségét,
illetve a történelmi örökség tiszteletét.
5. Koszovó jövôje békére, egyenlôségre,
integrációra, gazdasági jólétre, közös
és szabad életre kell hogy alapuljon, nem etnikai, vallási,
kulturális, vagy másfajta felosztásra és elszigetelôdésre.
6. Koszovó önkormányzatának jogi formáit
össze kell hangolni Szerbia és Jugoszlávia Szövetségi
Köztársaság jogrendjével, és meg kell
felelnie a nemzetközi normáknak és a Helsinki Záróokmánynak.
7. Koszovó polgárai a helyi parlament, kormány
és igazságszolgáltatás segítségével
fogják gyakorolni az önkormányzathoz való jogukat.
A tartomány és a helyi önkormányzatok megválasztása
érdekében kilenc hónapon belül szabad választásokat
kell tartani. Jugoszlávia felkéri az Európai Biztonsági
és Együttmûködési Szervezetet (EBESZ), hogy
felügyelje ezen választások tisztaságát.
8. Az etnikai közösségek tagjait olyan jogokkal kell
felruházni, melyek biztosítják etnikai, vallási
és kulturális identitásuk megôrzését
a nemzetközi normáknak és a Helsinki Záróokmánynak
megfelelôen. A nemzeti közösségek nem használhatják
fel ezeket a jogaikat más közösségi vagy állampolgári
jogok veszélyeztetésére.
9. A decentralizáció része lesz a rendôrség
helyi önkormányzatoknak való alárendelése
is. A helyi rendôrségek összetételük szempontjából
reprezentatívak kell hogy legyenek a helyi lakosságra nézve,
és tevékenységüket a koszovói adminisztráció
fogja összehangolni. A rendôrségnek minden polgár
és etnikai közösség biztonsága felett kell
ôrködnie.
10. Senkit sem lehet felelôsségre vonni a koszovói
konfliktus során elkövetett bûnökért, kivételt
csak az emberiség ellen, valamint a nemzetközi jog ellen elkövetett
cselekmények képeznek, amint a Szövetségi Büntetô
törvénykönyv 16. fejezete elôírja. Az áttekinthetôség
biztosítása érdekében a hatóságoknak
garantálniuk kell a kivizsgálást folytató állami
szervekkel együttmûködô nemzetközi szakértôk
szabad mozgását.
11. Az illetékes szervek meg fogják vizsgálni a
koszovói etnikai közösségekhez tartozó személyekre
politikai okokból elkövetett bûncselekmények miatt
kiszabott büntetések enyhítését.
A NATO ráijesztett ugyan Milosevics kormányára,
de igyekezett elkerülni a fegyveres beavatkozást, mert az hosszú
távon nem békét, hanem a krízis elmélyítését
eredményezte volna. Ez az oka annak, hogy a NATO meghosszabbította
a szerb csapatkivonásokra kiszabott határidôt, és
továbbra is elég engedékenyen szemléli a Holbrooke–Milosevics
egyezmény feltételeinek betartását.
Egy Szerbia elleni támadás hosszú idôre megszilárdította
volna a belgrádi kormányt, hiszen Milosevics már eddig
is a különbözô konfliktusok kirobbantása és
fenntartása segítségével tetszelgett nemzetmentô
szerepében, most pedig pont a nagy ellenség, azaz a NATO
ellen védhette volna a hazát. A támadás tulajdonképpen
csak bombázást jelentett volna, mert a NATO-tagok többsége
ódzkodik attól, hogy szárazföldi csapatainak
életét veszélyeztesse, s emiatt nehezen lehetett volna
megvédeni az albán kisebbséget a felbôszült
szerbek büntetôakcióitól, és a helyzet
még jobban elmérgesedett volna. A szerb demokraták
meg is fogalmazták, hogy Milosevics rendszerének megdöntéséhez
elsôsorban békére van szükségük, hogy
a lakosság észre tudja venni a gazdasági és
szociális politika hiányosságait, a demokrácia
hiányát és az emberi jogok megsértését.
Boszniával ellentétben most a nemzetközi jogot sem
lehetett segítségül hívni, mert akkor az ENSZ
egyik szuverén tagállamában a Szerbia által
támogatott alakulatok ellen avatkozott be a NATO, most egy szuverén
ENSZ-tagállamon belüli konfliktusba kellene beavatkoznia a
legitim kormányzat ellen. De az ENSZ nem is hatalmazta volna fel
a beavatkozásra a NATO-t, hiszen az orosz és kínai
politikusok nyilatkozatai arra engedtek következtetni, hogy e két
állam a belügyekbe való beavatkozásnak minôsítené
a katonai akciót. Ezért a NATO image-e szempontjából
is jobb volt, hogy nem került sor az orosz vagy kínai vétóra.
Az ENSZ felhatalmazása nélküli beavatkozás pedig
nemcsak a nemzetközi joggal, hanem a NATO alapszabályzatával
is ellenkezett volna, hiszen az északatlanti szövetséget
kizárólag védelmi céllal hozták létre,
és csapatait eredetileg csak a tagországok határain
belül szándékoztak bevetni. Több nyugati elemzô
úgy véli, Oroszországot csak az bírta enyhébb
álláspontra az ENSZ-ben, hogy a NATO oldalán lehetôsége
nyílt a koszovói helyzet felügyeletére.
A határozott fenyegetést követôen elsô
látásra furcsának tûnt, hogy milyen engedékenyen
viszonyul az északatlanti szövetség az ultimátum
és azután a Holbrooke–Milosevics egyezmény szerbek
általi betartásához. Ez azonban csak azokat lepte
meg, akik nem tudták, hogy a kemény fellépést
követô bármilyen béke jobban megfelel a NATO érdekeinek,
mint a szerbek elleni harc. Egyrészt jó alkalom volt megmutatni
a világ közvéleményének, hogy a NATO a
legalkalmasabb és legilletékesebb a nemzetközi közösséggel
szembeálló kormányok megfenyítésére,
másrészt elérte, hogy a helyzet stabilizálása
ürügyén állandósította jelenlétét
az egész Balkánon. Ez utóbbi cél érdekében
pedig nagyon fontos volt, hogy kerülje az összecsapást
a konfliktusban lévô felekkel. A katonai beavatkozásnak
most már technikai akadályai is vannak, mert az EBESZ 2000
megfigyelôje élô pajzsként védi Szerbiát,
ráadásul kivonásukról – ami nem menne egykönnyen
– már nem a NATO illetékes dönteni. Az északatlanti
szövetségnek tehát nem marad más hátra,
mint hinni az október 13-i egyezmény betartásában,
még annak ellenére is, hogy Clinton elnök figyelmeztetett
arra, hogy "a balkáni temetôk tele vannak Milosevics
be nem tartott ígéreteivel".
II. Koszovó jövôje
Az október 13-i egyezmény nem oldotta meg a koszovói
kérdést, csak elhalasztotta az összeférhetetlennek
tûnô alapvetô érdekek konfrontációját.
A szerbek egy olyan tartomány feletti ellenôrzésrôl
kell lemondjanak, legalábbis részben, amihez szentimentálisan
nagyon kötôdnek, ugyanakkor nincs olyan reprezentatív
albán vezetô, aki lemondott volna a teljes függetlenség
kivívásáról.
A szerb kultúra bölcsôjének tartott Koszovó
kérdését még a szélsôségesen
opportunistának tartott Milosevics elnök is érzelmi
alapon közelíti meg, így nem lehet ugyanolyan pragmatizmust
elvárni tôle, mint Bosznia esetében. Ráadásul
Koszovó esetében maga mögött tudhatja nemcsak a
politikai elit, hanem a lakosság jelentôs többségének
a támogatását is.1
A "történelmi joggal" szemben az albánok
sokkal modernebb érveket használnak. Szerintük a közel
90%-os többségük alapján joguk van az önrendelkezésre,
és a szerb kormány jogsértései arra is feljogosítják
a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (UCK), hogy fegyverrel
harcolja ki a függetlenséget. Az UCK radikálisaival
ellentétben Ibrahim Rugova hisz a békés megoldásban,
de ô is nagyon határozott a végsô cél
elérése tekintetében. Nyugodtan mond le a fegyveres
útról, mert tudja, hogy a tartomány lakossága
egy referendum segítségével is el tudná dönteni
a kérdést, így ô csak azon jogi keret kialakításáért
küzd, amely lehetôvé tenné a népszavazást.
Nagy-Albánia gondolatával játszadozik az anyaországi
politikai elit is. A szocialisták a kormányzás felelôsségének
terhe alatt kerülik a nyilvános állásfoglalást,
de elnézik a nacionalista megnyilvánulásokat, és
nem vesznek tudomást arról, hogy az UCK albán területrôl
indítja fegyveres akciói többségét. Sokkal
könnyebb helyzetben van az ellenzéki Demokrata Pártot
vezetô Sali Berisha volt elnök, akit ráadásul
rokoni szálak fûznek az északi törzsekhez, így
ô nyilvánosan is támogatja Koszovó függetlenségét.
A harmadik oldalon állnak a nagyhatalmak, melyek lázasan
igyekeznek elkerülni a Helsinkiben rögzített status quót
veszélyeztetô precedens létrejöttét. De
akármilyen kis haladást is érnének el az albánok,
meg fog erôsödni a szerbiai muzulmánok, a szandzsákok2
hangja is, akik ugyanolyan elégedetlenek a belgrádi kormánnyal,
mint az albánok. Ha Koszovó visszanyeri autonómiáját,
felvetôdik az a kérdés is, hogy mi történjen
a valamikor azonos státusban lévô Vajdasággal.3
Ha az albánok elérik, hogy szövetségi államot
hozzanak létre, akkor számolni kell azzal, hogy Montenegró
megpróbál ellenállni a fontosságát csökkentô
megoldásnak. Ha mégis létrejön az új szövetségi
állam, és a jugoszláv alkotmány alapján
eldönti függetlenné válását, akkor
precedenst teremt a belgrádi centralizmussal mindinkább elégedetlen
Montenegró4 számára is. Ha az ily módon
létrejövô új állam az Albániával
való egyesülés mellett dönt, akkor nehezen lehet
meggyôzni a boszniai szerbeket és horvátokat, hogy
ne egyesüljenek az anyaországgal, ami egyrészt a boszniai
konfliktus újraéledését, másrészt
a bosnyák iszlám állam létrejöttét
eredményezné. Ez a következmény, amelyet Daytonban
sikerült kivédeni, egyaránt veszélyeztetné
az Európai Unió, Oroszország, valamint Törökország
érdekeit. Több nyugati elemzô ezért azt is elképzelhetônek
tartja, hogy az autonómia szélesítése és
az albánok következetessége eredményeképp
Koszovó Csecsenföldhöz hasonló státust kap,
vagyis függetlenné válik de facto a status quo megváltoztatása
nélkül.
Akárhogy is oldódna meg a koszovói albánok
sorsa, ha elindulnak az önrendelkezés felé vezetô
úton, akkor Macedónia stabilitása is veszélybe
kerül. Ebben a mintegy kétmillió lakosú új
államban jelentôs albán kisebbség él,
mely a november 1-i választásokon a mandátumok 20%-át
szerezte meg. De az albánok részarányát nagyobbra
(30%) becsülik, mert egy részük annyira nem tekinti hazájának
Macedóniát, hogy sem választáson, sem népszámláláson
nem vesz részt. Sajnos a többség sem viszonyul sokkal
barátságosabban ahhoz a kisebbséghez, amely a demográfiai
mutatók szerint 20 év múlva többséggé
válik. Például 1996-ban a hatóságok
nemcsak betiltották az albán magánegyetemet, hanem
lebontották az épületét is.
A Milosevics–Holbrooke egyezményt tehát csak nagyon kis,
de hasznos lépésnek lehet tartani a balkáni béke
felé vezetô úton. A koszovói válság
megoldása még messze van, de már eddigi fejleményei
is nagyon fontos tanulságokkal szolgálnak nekünk, romániai
magyaroknak.
III. Érzelmek és érdekek
A Koszovó körül kialakult vita kapcsán vált
egyértelmûvé, hogy Oroszország alapvetô
érdeke, hogy ne oldódjanak meg a romániai magyarság
gondjai. Az oroszok a magyar kisebbségekkel,5 a baszk
és északír terrorszervezetek tevékenységének
felerôsödésével ijesztegetik a nyugati államokat,
akikre az a kényes feladat hárul, hogy rábírják
az albánokat, maradjanak Jugoszlávia határain belül.
Oroszország és az érdekeit képviselô
román sajtótermékek szándékosan túlozzák
el a NATO-csatlakozásra negatívan ható román–magyar
feszültségeket, s arra buzdítják a románokat,
hogy integrációs esélyeik minimális volta miatt
inkább a szívükre és az ortodox egyházra6
hallgassanak, ne az ôket lenézô és mellôzô
Nyugatra.
Míg az orosz álláspont nagyon logikus és
érthetô, ugyanaz nem mondható el a románok hozzáállásáról.
Magyarországgal ellentétben, amely saját érdekeit
tartotta szem elôtt, még akkor is, ha ezek ellentétesek
egy magyar kisebbség rövid távú érdekeivel,7
Románia rendkívül szubjektíven állt hozzá
a koszovói helyzethez. A konfliktus fokozódása, valamint
a NATO-ultimátum kapcsán a román média és
politikai elit ékes bizonyítékát adta annak,
hogy nem csak a magyarkérdésben elfogult, hanem általában
képtelen hidegen és számítóan felmérni
az ország hosszú távú, valós érdekeit,
ehelyett érzelmek, kicsinyes pártpolitikai érdekek
és a nacionálkommunista rendszer által kialakított
elôítéletek alapján viszonyul a kritikus helyzetekhez.
A román közvélemény már az ultimátum
lejárta elôtt nagymértékben azonosult a NATO-val
szemben álló szerbekkel, annak ellenére, hogy a tavaly
még a lakosság 80%-a támogatta a NATO-csatlakozást.
Ez nem is meglepô, hiszen a történelmi mítoszoknak
hála, a románok is az ôket elnyomó birodalmak
és a nemzetközi összeesküvések ellen állandóan
küzdô kis, hôsies, balkáni ortodox népként
határozzák meg magukat. Így nemcsak az orosz érdekeket
közvetve vagy közvetlenül szolgáló, szándékosan
félrevezetô média (Cotidianul, Adevãrul, National,
Antena 1 és Tele7abc), hanem a tárgyilagosságra többet
adó sajtó is egyoldalúan ismertette a délszláv
eseményeket. Még a svájci tulajdonban levô független
Libertatea is csodálattal írt a háborúra készülô
szerbekrôl. Ugyanakkor nemigen esett szó arról, hogy
a nemzetközi közösség a háborút és
a humanitárius katasztrófát akarta megelôzni,
hogy a szerb kormánynak volt is esélye elhárítani
a beavatkozást, amelynek nem volt célja az albán erôk
támogatása, még kevésbé Milosevics rendszerének
a megdöntése, és egyáltalán nem a szerb
nép ellen irányult.
Tény az, hogy a román–szerb szolidaritásnak mély
gyökerei vannak. Már a közös ellenségekkel
szembeni több évszázados harc, a közös vallás,
a közös balkáni tudat, illetve a területi követelések
és a kisebbségekkel kapcsolatos viták hiánya
is elég lett volna Iliescu államelnök azon kijelentéséhez,
hogy a Fekete-tengeren kívül Szerbia a legjobb szomszédunk.
De a román kollektív emlékezetben sokkal élénkebben
él a jugoszláv és a román dolgozó nép
közötti barátság, melyet a két függetlenkedô
kommunista vezetô, Tito és Ceausescu nagy barátsága
idején népszerûsített a két pártállam.
Mindezek az okok elegendônek bizonyultak ahhoz is, hogy a boszniai
válság alatt a román hatóságok elnézzék,
sôt bátorítsák a nemzetközi embargó
kijátszását és a Jugoszlávia hasznára
folytatott üzemanyagcsempészetet. De most többrôl
volt szó. A román közvélemény nemcsak
a szerbekkel azonosult, de állást foglalt a NATO és
különösképpen az albán kisebbség ellen.
A kommunizmus és az ortodox egyház által az évtizedek
során a kollektív tudatba sulykolt nyugatellenességre
rátevôdött a madridi csúcs által okozott
kiábrándultság is. Érdekes módon a román
nyilvánosság tabuként kezeli azt a tényt, hogy
Románia semmilyen szempontból nem volt eléggé
felkészülve a csatlakozásra, annál több
szó esik viszont arról, hogy a Nyugat ismét elutasította
Romániát. E hozzáállás természetes
következménye volt az, hogy a románok inkább
a NATO ellenfeleinek szurkoltak.
A koszovói helyzet szubjektív megítéléséhez
hozzájárult az albán kisebbség követeléseitôl
való félelem is. A román politikusoknak nem az UCK
gyilkos támadásaival vagy az iszlám balkáni
elterjedésével volt elsôsorban gondjuk, hanem azzal,
amit a békés megoldást szorgalmazó albánok
is követelnek, éspedig az emberi és kisebbségi
jogok betartását, az állami adminisztráció
decentralizálását, a tartomány autonómiájának
visszaállítását.
Ilyen körülmények között hozta azon döntését
a Legfelsôbb Honvédelmi Tanács (CSAT), hogy a Jugoszlávia
felôl jövô NATO-gépek kényszerleszállást
hajthatnak végre az ország repülôterein. A CSAT
nagyon elôvigyázatos döntése megfelelt az ország
szerzôdésekben foglalt kötelezettségeinek, és
parlamenti jóváhagyására már akkor került
sor, amikor a Milosevics–Holbrooke egyezmény elég hosszú
idôre elhárította a katonai összecsapás
veszélyét. Így hát senki sem feltételezte
volna, hogy heves vita alakul ki a két ház közös
ülésén. Sajnos az ellenzéki pártok vezérszónokai
nem tudták félretenni elôre megírt nyugatellenes
és szerbbarát beszédjeiket, és mint Andrei
Plesu külügyminiszter találóan megjegyezte, "jugoszlávabbnak
bizonyultak a szerbeknél".
Az ellentmondások nevetséges voltán túl
a következtetések nagyon szomorúak. A román politikai
elit és közvélemény újabb bizonyítékát
adta annak, hogy nem racionális alapon dönt, és jelezte,
hogy Románia nem áll olyan egyértelmûen a NATO
oldalán, mint a többi csatlakozni kívánó
állam, melyekben szinte konszenzus alakult ki a NATO feltétel
nélküli támogatása tekintetében. Rövid
és hosszú távú érdekeik ellenére
a románok bebizonyították, hogy nem hajlandók
lemondani a szerbek iránti barátságról, így
azt is nehezen várhatjuk el tôlük, hogy ugyanezen érdekek
miatt lemondjanak a magyarok elleni elôítéletekrôl.
A román közvélemény tulajdonképpen rosszul
értelmezte még a szerbek iránti barátságot
is, hiszen a majdani demokratikus szerb közvélemény
nem biztos, hogy elismeréssel és hálával fog
adózni azoknak az országoknak, melyek hozzájárultak
a Milosevics-rendszer hatalmon maradásához.
A koszovói konfliktus során kiderült, hogy a románok
körében nem a NATO által képviselt értékek
népszerûek, hanem csak a tagsággal esetleg járó
gazdasági fejlôdés, és nem utolsósorban
az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem a NATO-nak
vannak fenntartásai az ortodox államok ellen, hanem az ortodox
egyháznak a szövetség értékrendszere ellen.
A koszovói helyzettel kapcsolatos román hozzáállás
segített megérteni azt is, hogy miért változott
meg gyökeresen az RMDSZ és a romániai magyarság
megítélése a madridi csúcs után, és
hozzásegít ahhoz, hogy józan elvárásokat
fogalmazzunk meg a romániai politikai elit és közvélemény
felé, nehogy a majdani történészek nevetségesen
naivnak minôsítsenek minket és indokolatlan optimizmussal
vádoljanak.
—————————————
1 A szerbiai közvéleménykutatások sajnos túl
sok közvetítôn keresztül jutnak el hozzánk,
a számok nem egyeznek, de az utóbbi 10 év nacionalista
kampányának köszönhetôen azt mutatják,
hogy a lakosság csupán 5–10%-a fogadná el Koszovó
eredeti autonómiájának visszaállítását.
2 Szandzsák 1878-ig Bosznia autonóm tartománya,
független államként létezett 1912-ig, amikor
Szerbia és Montenegró elfoglalta. A Jugoszláv Királyságban
ismét Bosznia része, de már nem autonóm tartomány.
A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság
megalakulásakor felosztották Szerbia és Montenegró
között. A magukat a bosnyák nemzethez tartozónak
valló szandzsákok érdekvédelmi szervezetének
3–3 képviselôje van a szövetségi, a szerb, illetve
a montenegrói parlamentben. A délszláv válság
kirobbanása óta több ezer szandzsák hagyta el
szülôföldjét a szerb hatóságok zaklatása
miatt. (UNPO Yearbook, Hága 1997)
3 A vajdasági politikai életben kis súlyt képviselô,
szerbek alkotta Vajdasági Koalíció az elmúlt
hónapokban többször követelte, hogy e tartomány
is legalább olyan fokú önállóságot
kapjon, mint amilyennel Koszovót kívánják felruházni.
Kasza József, a VMSZ elnöke "valamennyire megalapozottnak
tartja azokat a véleményeket, melyek a vajdasági autonómia
kérdését összekapcsolják a koszovói
fejleményekkel", de figyelmeztetett arra, hogy Koszovóval
ellentétben "a Vajdaság kulturált módon
kívánja státusának és az itt élô
népek státusának rendezését" (MTI).
4 A Nyugat támogatását élvezô montenegrói
elnök választási programjában még az egész
Jugoszláviát átfogó demokratikus reformokról
beszélt, de a belgrádi vezetéshez fûzôdô
viszonyát nagymértékben befolyásolta, hogy
pont a szabad választásokon legyôzött elôdjét
nevezte ki Milosevics szövetségi miniszterelnöknek.
5 Az orosz közszolgálati rádió például
október 14-én azt állította, hogy albán
példára a hivatalos oktatási rendszeren kívüli
egyetemet szeretnénk létrehozni.
6 Míg a madridi csúcs elôtt az ortodox egyház
csak semlegesnek mutatkozott a NATO-csatlakozással szemben, az utóbbi
hónapokban több vezetôje fenntartásainak adott
hangot e csatlakozás idôszerûségével és
szükségszerûségével kapcsolatban. Koszovóval
kapcsolatban sem adott ki közleményt az egyház nevében
a pátriárka vagy a kollektív vezetôség,
de az egyház tisztségviselôi és az ortodox civil
szervezetek (Ortodox Diákok Egyesülete, Ortodox Ifjúsági
Liga, Anastasia Alapítvány) álláspontja egyezett
az orosz diplomáciáéval.
7 A magyar diplomácia nagy erôfeszítéseket
tett annak érdekében, hogy a szerb-horvát háborúk
után ne forduljon elô még egyszer az, hogy magyar kisebbséghez
tartozó katonák halnak meg olyan ügyekért, melyekhez
semmilyen közük sincsen, de a Vajdasági Magyar Szövetség
felkérése ellenére a magyar kormány a NATO
rendelkezésére bocsátotta légterét.
|