Takács Ferenc
Románia Erdély-politikája
1989 után
Vitatható, hogy jogosult-e Románia Erdély-politikájáról
beszélni, hiszen az ilyenfajta fogalmi kapcsolás bizonyos
értelemben leszûkíti Romániát az úgynevezett
Ókirályságra és a román államot
ezen Ókirályság államára, amely valamiféle
politikát folytatott/folytat azzal az Erdéllyel kapcsolatban
vagy szemben, amely – a magyar álláspont szerint a történelem
során elôször – az elveszített I. világháború
után, 1920-ban a trianoni békeszerzôdés következtében
került a román állam birtokába.
A jelenleg is elfogadott román álláspont szerint
Erdély hovatartozásáról az erdélyi románok
1918. december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyûlése
döntött.1 Ugyanakkor köztudott, hogy az ókirályságbeli
akkori (és mai) politikai és kulturális elit Erdély
megszerzését az Ókirályság fellépésének
tulajdonította/tulajdonítja, amely az ország "kiegészítéséért"
(întregire) vagy "újbóli kiegészítéséért"
(reîntregire) – ha a román államot a dák állam
jogutódjának tekintjük – hatalmas vér- és
anyagi áldozatokat hozott, s így teljesen jogosnak vélte/véli
azt, hogy a maga közigazgatását, mentalitását,
erkölcseit ráerôszakolja Erdély valamennyi román
és nem román lakosára anélkül, hogy a
legcsekélyebb mértékben is figyelembe vette volna/vagy
venné az újonnan csatolt terület sajátosságait,
tiszteletben tartotta volna/vagy tartaná az erdélyi nemzeti
közösségek évszázadok óta kialakult
mentalitását, egymás mellett élési hagyományait.
E bánásmód alól nem képezett kivételt
az erdélyi románság sem, annál is inkább,
mivel a román nép nemzetépítô mítoszai
között az eredet és a kontinuitás mítosza
után az elôkelô 3. helyet rögtön a román
nép egységének mítosza foglalja el. Ezt az
álláspontot, illetve szemléletet tükrözte
az új román állam elsô alkotmánya is,
amelyet 1923-ban fogadtak el, és amely nemcsak hogy nem ismerte
el még a nemzeti kisebbségek létezésének
tényét sem (minden román állampolgárt
románként határozott meg), de még a regionalizmus
érzületének gyakorlását is állam
elleni bûntettnek minôsítette.2 Az erdélyi
román politikai elit, amelynek nagy része a Nemzeti Pártba,
majd a Nemzeti Parasztpártba tömörült, kezdetben
tett ugyan néhány erôtlen kísérletet
annak érdekében, hogy az erdélyi román sajátosságok
egy részét elfogadtassa a román állammal, de
1932 után (mikor a politikai helyzet egyre instabilabbá vált)
fel sem vetôdött többé a "regionalizmus"
kérdése.3
Az ókirályságbeli politikusok az "elmagyarosítás"
következményeinek tekintették az erdélyi románok
megkülönböztetô sajátosságait, amelyek
ellen küzdeni kell, és az erdélyi származású
román értelmiségiek attól félve, hogy
asszimilánsoknak nézik ôket, még azt is letagadták,
hogy valaha is bármiféle kapcsolatuk lett volna a magyar
kultúrával. Így például Liviu Rebreanu,
a pályája kezdetén csupán magyar kultúrájú
nagy román író, egy interjúban azt állította
1938-ban, hogy Mikszáth Kálmánt német nyelven
olvasta, pedig jegyzetei tanúsítják, hogy még
Schillerrel és Heinével is magyar fordításokban
ismerkedett meg. Így alakították ki azt a Romániában
történész- és értelmiségi körökben
általánosan elfogadott véleményt, miszerint
minden olyan sajátosság, amely elônyére különbözteti
meg Erdélyt az Ókirályságtól, a Habsburg-monarchiának,
illetve a német hatásnak (nem az erdélyi szásznak,
hanem az osztráknak) köszönhetô.
Az erdélyi román politikai elit ellenállását
a központi államhatalomnak a magyar "veszéllyel"
való riogatással sikerült megtörnie, és
ez a módszer annál hatékonyabbá vált,
minél inkább erôsödött Magyarországon
a revizionista retorika.
1948 után már a magyar revizionizmussal való riogatásra
sem volt szükség. A totalitárius román állam
némi – fôleg külpolitikai okokkal magyarázható
– átmeneti engedmények után folytatta a két
világháború közötti Erdély-politikát,
csak jóval nagyobb hatékonysággal, mivel a magántulajdon
megszüntetése és a terror szinte korlátlan lehetôségeket
biztosított számára. Amire a két világháború
között csak hajlandóság volt, az 1960 után
be is következett: a nacionalizmust a vallás, a román
nép nemzetépítô mítoszait, így
a román nép egységének mítoszát
is, a vallási dogmák rangjára emelték.4
Ugyanakkor a román állam gazdaságpolitikája
segítségével nagymértékben támogatta
az ókirályságbeli románok Erdélybe való
áramlását. Ez a folyamat különösen
a Ceausescu-korszakban erôsödött fel. E "beköltöztetési"
politikával párhuzamosan mûködött a "kivándoroltatási"
politika is, ugyanis a román állam szabályosan "eladta"
német és zsidó eredetû "alattvalóit",
akik kivándorlásra kényszerültek, mivel nem akarták,
illetve nem tudták már elviselni a kialakult körülményeket.
A magyarok kivándorlásának mértékét
némiképpen csökkentette az a tény, hogy az anyaország
nem bátorította ezt a folyamatot.
Az erdélyi németek és zsidók kivándorlása,
valamint az ókirályságbeliek beáramlása
tragikus mértékben csökkentette Erdélyben a nyugat-európai
hagyományok hatóerejét, és csökkentette
a hajdani Ókirályság és Erdély lakosainak
a mentalitásukban megmutatkozó különbözôségét.
Bár tagadhatatlan, hogy egy idô után a bevándorló
ókirályságbeli románok mentalitására
is hatott az ôshonos erdélyiek mentalitása, ez a hatás
jóval gyengébbnek bizonyult, mint a fordítottja.5
Mind kevesebb esélye lett annak, hogy Erdély megôrizze
eredeti sajátosságait, hiszen a nyugati mentalitás
megôrzôi elsôsorban az erdélyi magyarok, a szászok,
a görög katolikus románok és a megsemmisített
erdélyi román polgárság, az erdélyi
román értelmiségiek voltak. És mégis:
az Erdély és Románia többi része közötti
különbség megmaradt, és ez a különbség
láthatóan az 1989 utáni választások
során nyilvánult meg.6
Mindezek ismeretében megállapíthatjuk: mivel a
román állam 1920 óta napjainkig az Erdélyben
élô nemzeti közösségek, közöttük
az erdélyi román közösség sajátos
mentalitásának felszámolására törekedett,
és ennek érdekében Erdélyben olyan politikát
folytatott, amely különbözött Románia Kárpátokon
túli tartományaiban folytatott politikájától,
teljes mértékben jogos Románia Erdély-politikájáról
beszélni. Ezt a politikát azonban nem lehet megérteni,
ha nem szólunk néhány szót Erdély, illetve
a Kárpátokon túli Románia sajátos jellegérôl.
Erdély7 – mióta annak hívják
– a történeti Magyarországon belül is mindig megôrizte
releváns sajátosságát. A három "nemzet",
majd késôbb a négy elismert felekezet Erdélye
bizonyos tekintetben inkább Svájccal volt rokonítható,
mint Magyarországgal. Hogy nem fejlôdött egyféle
keleti Svájccá, az minden bizonnyal az erdélyi románságon
múlott. Mivel az erdélyi románság a bizánci
kultúrkörhöz8 tartozott, a nyugati kultúrkörhöz
tartozó Erdélyben nem tudta kialakítani a maga rendi
társadalmát. Vezetô rétege részben beolvadt
a magyar nemességbe, részben jobbágyi sorba süllyedt.
Az "alkotmányon" kívül rekedt erdélyi
románságban nem fejlôdött, nem fejlôdhetett
ki az erdélyiségnek az a tudata, amely a XVII–XVIII. században
az erdélyi magyarok, székelyek és szászok nagy
részét jellemezte.
A középkori erdélyi magyar, székely és
szász társadalom szervesen beilleszkedett a nyugati világba,
mivel a társadalom nem egy központi elképzelés
szerint felülrôl lefelé, hanem a saját szokásjoga
alapján alulról felfelé építkezett.
Nem központilag elfogadott intézményrendszert igyekeztek
ráerôltetni a társadalomra, hanem a társadalom
különbözô összetevôi a saját hagyományaikat,
szokásaikat intézményesítették.9
Ebbe a nyugati szokások szerint építkezô társadalomba
nem illeszkedtek (nem illeszkedhettek) bele a bizánci kultúrkörhöz
tartozó erdélyi románok, mivel mentalitásuk,
szokásrendszerük, vallásuk az Erdélytôl
délre, illetve keletre esô régiókhoz kötötte
ôket. Azon felülrôl kiinduló kísérletek
(a román ortodox egyházban használt középkori
bolgár nyelvnek az anyanyelvvel való helyettesítése,
a görög katolikus egyház létrehozása) eredményei,
amelyek az erdélyi románok "nyugatosítását"
célozták meg,10 kevésnek vagy nem elégségesnek
bizonyultak. Mindazonáltal nem lehet azt mondani, hogy az erdélyi
románságra egyáltalán nem gyakorolt hatást
a nyugati kultúrkör. A tulajdonhoz való viszonyulás,11
a munkastílus, az 1919 elôtti közigazgatás emléke,12
a görög katolikus vallás újjáéledése13
ma is megkülönbözteti az erdélyi románságot
a románság többi részétôl.
A mentalitása, szokásrendszere, vallása révén
déli és keleti szomszédaihoz kötôdô
és a török birodalomhoz tartozó románság
körében 1830 körül merült fel a nyugati kultúrkörhöz
való csatlakozás, az "Európába való
belépés" gondolata, mikor gyengült az ottomán
befolyás és a megszálló oroszok bevezették
mind Havasalföldön, mind Moldvában az alkotmány
szerepét betöltô úgynevezett Szervezeti Szabályzatot.
A fiatal bojárok egy része utazni indult. Elôször
a Habsburg Birodalomba, késôbb Németországba,
majd Franciaországba is. Hazatérve igyekeztek meghonosítani
azokat a szokásokat, gondolatokat, majd intézményeket
is, amelyekkel nyugati utazásaik során ismerkedtek meg. A
modernizálódás tehát nem alulról felfelé,
hanem felülrôl lefelé történt – de nagyon
gyorsan. Az ókirályságbeli románok egyféle
kevert írásmód után 1860-ban a cirill írásról
hivatalosan is áttértek a latin betûs írásra,
1860-1870 között pedig a fiatal román állam szinte
mindent átvett, amit a nyugat-európai intézmény-
és törvényhozói rendszerbôl át lehetett
venni: alkotmányt, parlamentet, felelôs kormányt, törvénykódexeket,
egyetemet, akadémiát stb.14
Az eredmények azonban sokszor rendkívülien torzra
sikerültek. A társadalmat alkotó emberek mentalitása
alig változott. Új struktúrákat csak a meglévô
struktúrákból lehet kialakítani. Ez nem jelenti
azt, hogy a modellnek nem lenne jelentôs alakító szerepe
a változásokban, csupán arról van szó,
hogy az átalakulás nem történik meg egyik napról
a másikra, és az alakító politikai akaratnak
társadalmi szándékkal kell társulnia. Az ókirályságbeli
román társadalom pedig tulajdonképpen mindmáig
csak felemás módon igényli az átalakulást.15
Történelme során a Kárpátokon túli
Románia kétszer kapott hatalmas esélyt arra, hogy
a délkelet-európai kultúrkörbôl kiszabadulni
igyekezô társadalom átalakulása – a "formák
egyeztetése a tartalommal" – meggyorsuljon: 1920-ban és
1989-ben.
Amennyiben 1920 után a román állam – az ókirályságbeliek
állama – nem arra törekedett volna, hogy mindent megsemmisítsen,
ami számára "idegen" (mentalitások, szokások,
civil intézmények, helyileg használatos nyelvek hivatalos
elismerése stb.), hanem a gyulafehérvári határozat
III. pontjának szellemében valódi önkormányzatot,
kulturális autonómiát biztosított volna az
erdélyi nem román közösségek, sôt
az erdélyi román közösség számára
is, Erdély olyan húzóerôvé válhatott
volna, amely az egész román társadalmat közelebb
vitte volna Nyugathoz. Akkor.
Nem így történt. Ennek valószínûleg
az volt az oka, hogy Románia akkor "lépett be Európába",
mikor a nacionalizmus, majd a nemzetállamiság eszméi
egész Európában gyôzedelmeskedtek. Ezeket a
nyugati eszméket vette át, a korábban kialakult nyugat-európai
hagyományok nélkül. Kétségtelen, hogy
a nacionalizmus és a nemzetállam a történelemnek
egy adott szakaszában konstruktív szerepet is játszott,
de ugyanakkor rendkívüli mértékben kiélezte
a nemzetállamok, illetve a nemzetállamokon belül a többségi
nemzet és a különbözô nemzeti kisebbségek
közötti ellentéteket. A többségi nemzet és
a nemzeti kisebbségek közötti ellentétekkel kapcsolatban
meg kell jegyezni, hogy ezek annál hevesebben jelentkeztek, minél
kevesebb nyugat-európai hagyománnyal rendelkezett az illetô
ország, illetve nemzeti közösség. Nyugat-Európában
a nacionalizmus káros hatásait nagymértékben
csökkentették a középkorban kialakult autonómiák,
amelyek kialakították az emberek szokásait, mentalitását.
Ezeket még a legközpontosítottabb nemzetállam
sem tudta gyökeresen megváltoztatni.
A Kárpátokon túli Romániában, amely
nem rendelkezett ezekkel a hagyományokkal, a nacionalizmusnak egy
etnikai, nyelvi, vallási kizárólagosságra alapozott
formája alakult ki, amely "idegennek" nyilvánított
valamennyi nem román közösséget. Sôt még
a nem ortodox románokkal szemben is fenntartásokkal élt.
Mivel célja a "Nagy Egyesülés", vagyis minden
románok nemzetállama volt, szükségképpen
irredentává vált, és ez azzal járt együtt,
hogy ellenségképet, ellenségképeket kellett
teremtenie. Az "Egyesülés" legfôbb akadálya
a magyar nemzetállam volt, ezért az elsô számú
ellenség a "magyar" lett. A második az "orosz",
mivel Besszarábiát, illetve a Moldovai Köztársaságot
a románok mindmáig román területnek tekintik.
A megnövekedett Romániában a bekebelezett népcsoportok
is "ellenségekké" váltak. A különbözô
román politikai körök csak azt nem tudták eldönteni,
hogy a "belsô ellenségek" közül melyik
a legveszélyesebb. A politikai pártok általában
a magyar közösséget, a vasgárdisták és
a többi szélsô jobboldali pártok a zsidókat
tekintették annak. 1920 után ez a koncepció határozta
meg Románia egész kül- és belpolitikáját,
így Erdély-politikáját is.
1989. június 16-án Budapesten néhány magyar
értelmiségi találkozott néhány román
értelmiségivel. A magyar értelmiségiek a Magyar
Demokrata Fórumból,16 a román értelmiségiek17
a Nyugaton élô "demokratikus meggyôzôdésû
román emigráció" soraiból kerültek
ki. Ekkor már egész Magyarország lázasan készült
a nagy Váltásra, a mind fizikai, mind szellemi értelemben
sötétségbe taszított Romániában
azonban még kevesen látták elôre a december
végén bekövetkezô eseményeket. A Magyarország
és Románia közötti viszony mélypontra zuhant,
a két ország közötti kapcsolatok fagyosak, szinte
ellenségesek voltak, egészükben véve szinte háborús
viszonyokra emlékeztettek. A találkozó résztvevôi
nyilatkozatot18 ("Magyar–Román nyilatkozat")
adtak ki, amelyben hitet tettek az alapvetô emberi szabadságjogok
és a politikai pluralizmus mellett, valamint hangot adtak annak
a meggyôzôdésnek, hogy mind a magyar, mind a román
nép érdeke a "normális kapcsolatok" kialakulását
gátló akadályok leküzdése, aminek legfontosabb
eszköze az állandó jellegû "párbeszéd".
Mivel kimondva vagy nem kimondva a magyar–román ellentétek
nagy részének forrása a magyar, illetve a román
Erdély-kép közötti különbség,
a nyilatkozat szövegének nagyobbik része Erdélyre
vonatkozik:
"Erdély etnikai térképének sajátos
jellegébôl adódóan a konfliktusok feloldását
semmiképpen sem a határok revíziója, hanem
szerepük megváltozása hozhatja magával, amennyiben
azok Helsinki szellemében lehetôvé teszik a személyek,
az információk és az eszmék szabad áramlását.
Következésképpen a magyar–román kapcsolatok megjavulását
mi egy demokratikus irányú általános európai
rendezéstôl várjuk. Egyedül ez lesz képes
megoldani a kontinens népei között a történelem
során felhalmozódott problémákat – valamennyi
nép jogos érdekeinek szem elôtt tartásával.
Erdélynek, mely az egymást kölcsönösen
kiegészítô kultúrák földje volt
és maradt, a kulturális és vallási pluralizmus
modelljévé kell válnia. Népeink érdekeit
szolgálja, hogy a kultúrák, a vallások és
hagyományok sokfélesége, mely mindig is erdélyi
sajátosság volt, megmaradjon. Biztosítani kell mindegyik
nemzet jogát az autonóm politikai képviselethez és
a kulturális autonómiához. Ezek megvalósítása
megköveteli – többek között – a magyar nyelvû
oktatás megszervezését minden fokon, beleértve
a kolozsvári magyar egyetem visszaállítását
is."
A Nyilatkozathoz késôbb sok magyar, illetve román
személyiség és szervezet csatlakozott. A román
csatlakozók között számos neves személyiség
is akadt.19 Külön megjegyzésre érdemes
az a tény, hogy a román emigráns személyiségek
és szervezetek egy része elhatárolta magát
a Nyilatkozattól,20 elôrevetítve ezzel a
késôbbi fejleményeket. A kulturális autonómia
és a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása
ugyanis elfogadhatatlan Románia hagyományos Erdély-politikája
szempontjából. A román politikai és kulturális
elit döntô többsége mindenféle "autonómiát"
ma is szeparatizmusként értékel. Így érthetô
tehát, hogy a román sajtó 1990 után jobbik
esetben hallgat errôl az eseményrôl, rosszabbik esetben
a budapesti nyilatkozat magyar aláíróit irredentáknak,
román aláíróit pedig hazaárulókként
bélyegzi meg.21
Mindebbôl egyértelmûen következik, hogy Románia
Erdély-politikájában 1989 után sem történt
jelentôs fordulat. A stratégia megmaradt, de a taktikán
változtatni kellett, mert megváltozott a világ, és
Romániának – ha nem akar teljesen elszigetelôdni, vagy
ami rosszabb, az euroatlanti tömbön kívül esô
régiók valamelyikéhez csatlakozni – legalábbis
formálisan alkalmazkodnia kellett a mai Nyugathoz. Vagyis le kellett
mondania a durva és nyílt erôszak alkalmazásáról.
Ehelyett a "finomabb" módszerek alkalmazására
került sor. 1989 óta Románia Erdély-politikájának
leginkább alkalmazott módszere a különbözô
nemzeti és vallási közösségek egymásra
való uszítása volt. E módszer sikerét
a román nemzetépítô mitológiák
(a román nép egysége, az "idegenek" szerepe
a román történelemben, a magyarokról, zsidókról
kialakított sablonképek, a Románia elleni nemzetközi
összeesküvés mítosza stb.) elterjedése biztosította.
A szászok óriási mértékû kivándorlása
után az erdélyi hagyományokat jelenleg leginkább
a magyarok és a görög katolikus románok képviselik.
Elsôsorban e két közösség ellen kellett tehát
hadjáratot indítani. És ez a hadjárat már
1990 januárjának elsô napjaiban megkezdôdött.
Az erdélyi magyarokkal szemben a régóta bevált
taktikát alkalmazták. A román sajtó és
a politikai elit (szinte kivétel nélkül) a románságot
ismét a magyar revizionizmussal riogatta, és az erdélyi
magyarok bárminemû jogos követelését szeparatizmusnak
minôsítette. E propaganda szerint egy magyar nyelvû
gimnázium létrehozása is fontos lépést
jelentett Erdély Magyarországhoz való csatolása
felé. 1990 elsô napjaitól kezdve naponta jelentek meg
az újságokban a Romániától nyugatabbra
elfogadhatatlan stílusú gyûlöletet szító,
uszító cikkek. A formailag megszüntetett Securitate
tisztjei is mûködésbe léptek, és minden
valószínûség szerint ôk szervezték
meg Marosvásárhely "fekete márciusát".
Néhány nappal a marosvásárhelyi események
után hivatalosan is megalakult a Román Hírszerzô
Szolgálat (SRI), amely mesteri módon ûzi ma is a nagy
román hagyományokkal rendelkezô információs
diverziót, a félretájékoztatást, a dezinformálást.
A SRI évrôl évre kiadott valamennyi jelentése
a Romániát fenyegetô legfôbb veszélyek
között sorolja fel a "szeparatizmust", a "magyar
revizionizmust".
Az 1996. novemberi romániai választások idején
a vesztésre álló Iliescu elnök, aki mindaddig
óvakodott az "erôteljesebb" fogalmazásoktól,
november 9-én Gyulafehérváron beszédet tartott,
amelyben kifejtette, hogy legfôbb érdemének azt tekinti,
hogy megvédelmezte az ország területi integritását,
miközben országok hullottak szét. Azzal vádolta
Constantinescut, hogy a magyarok szavazatainak megnyerése érdekében
olyan kompromisszumot kötött az RMDSZ-szel, amely a román
állam egységét és területi integritását
fenyegeti, hiszen köztudott, hogy az RMDSZ egyes vezetôi etnikai
elvû területi autonómiáról, tehát
Románia föderalizálásáról beszélnek.22
A választások második fordulója elôtt
engedélyezte, hogy választási stábja az utolsó
aduhoz, a "magyar veszélyhez" folyamodjék. Több
központi lapban két térképet tettek közzé
egy választási felhívás kíséretében.
Az egyik térképet Samuel Huntington Romániában
nagy port felkavaró A civilizációk konfliktusa
c. mûvébôl emelték ki, amely térkép
a nyugati kultúrkör Erdélyt Románia többi
részétôl elválasztó keleti határait
jelöli ki, a másik térkép az elsô forduló
választási eredményeit ábrázolta. A
két térkép kísértetiesen fedi egymást.
A választási felhívás a következôképpen
hangzott: "Nézzetek az elsô térképre! A
Samuel Huntington által a Foreign Affairs c. lapban publikált,
immár híres, A civilizációk konfliktusa
c. tanulmány melléklete. Mint ahogyan könnyen észrevehetô,
országunk határvonalát a hegyekre viszik át,
Erdélyt elválasztják Románia testétôl.
Nézzetek most a második térképre, amelyet a
Libertatea c. újság készített a választások
után. Észreveszitek az azonosságot? A november 3-i
választások kirajzolják azt, amit már régóta
elôkészítenek bizonyos körök: az ország
föderalizálását, Erdély autonóm
területként való kiragadását. Amikor november
17-én szavazni fogtok, gondoljatok erre a térképre.
És igazítsátok ki, amit még ki lehet igazítani.
Most!"23
Iliescu elveszítette a második fordulót, ami azt
jelentette, hogy az erdélyi románok vagy nem hittek már
eléggé a föderalizáció veszélyében,
vagy nem féltek már a föderalizációtól
sem.
A felületesen ítélôk, a mindig minden áron
simulni akarók az új kormány megalakulásakor,
amelyben az RMDSZ is szerepet vállalt (hogy a kisebbik rosszat vállalja),
úgy vélték, akárcsak az 1989. decemberi események
után, hogy fordulat következik be a román állam
Erdély-politikájában, esetleg magyarságpolitikájában
is. Az események azonban bebizonyították, hogy a jelenlegi
román koalíciós pártokban sincs semmiféle
hajlandóság arra, hogy tiszteletben tartsák azokat
a megállapodásokat, amelyeket alkalmi szövetségesükkel,
az RMDSZ-szel kötöttek. A Ciorbea-kormány által
kibocsátott két, a helyi közigazgatásra és
az oktatásra vonatkozó sürgôsségi kormányrendeletet
a román parlament mindeddig nem fogadta el, és minden valószínûség
szerint nem is fogja elfogadni. Ezt a sürgôsségi kormányrendeleteket
kibocsátó Ciorbea-kormány is elôre láthatta.
A látszatintézkedések azt a célt szolgálták,
hogy az 1997. júliusi NATO-csúcs elôtt a csatlakozásban
reménykedô román kormány kedvezô színekben
szerepeljen az euroatlanti államok színe elôtt. Még
Victor Ciorbea volt miniszterelnök jóhiszemûsége
is kétségbe vonható. Ugyanis 1997. április
28-án Brüsszelben a következôket mondta:
"Olyan ország vagyunk, amely gyakorlatilag megoldotta a
határok kérdését. A mi országunk pozitív
módon oldotta meg a kisebbségek kérdését
egy példaszerû etnikumközi és felekezeti együttélést
szentesítve. Az a tény, hogy a magyar kisebbség –
a legjelentôsebb romániai kisebbség – pártja
részt vesz mellettünk a kormányzásban, miniszteri,
államtitkári, prefektusi és alprefektusi tisztségekkel
rendelkezve, bizonyítja ezt a dolgot. Egyébként most
két napja az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlése
döntést hozott Strasbourgban Románia monitorizálásának
megszüntetésérôl. Ilyen értelemben meg
kell jegyeznem, hogy folyamatban van az oktatási törvény
módosítása az anyanyelven való oktatás
megvalósítása céljából; megtörtént
a magyar, német, zsidó közösségi javak visszaadása"
(kiemelés a szerzôtôl).24 Mint
közismert, a magyar közösségi és egyházi
javak visszaadására mindmáig nem került sor.
Ugyanilyen taktikai okokkal magyarázhatók azok a román
kormányzati, Budapesten és Bukarestben hangoztatott ígéretek
is, amelyek egy önálló magyar nyelvû egyetem felállítására
vonatkoztak. 1996 novembere után úgy tûnt, hogy némi
elôrelépés fog történni ezen a téren
is. A december 10-én ismertetett 2000-ig terjedô kormányzati
idôszak hosszú távú programjában a következô
szöveg található: "El lesznek távolítva
az anyanyelvû technikai és szakoktatásra – az egyetemi
oktatással bezárólag – vonatkozó korlátozások,
kijelölve a szükséges pénzügyi forrásokat.
Ismét biztosítani fogják azt a jogot, hogy a felsôoktatásban
a felvételi vizsga az iskolázás során használt
nyelven történjék." Ez az ígéret
– elméletileg – meg is valósult az oktatási törvényt
módosító 1997/36. sz. sürgôsségi
kormányrendelet hatályba lépésével.
Gyakorlatilag azonban ez a kormányrendelet nem lépett hatályba,
és jelenleg szinte semmiféle esély sincs arra, hogy
a parlament elfogadja. Tehát mindazon ígéretek, amelyek
az önálló romániai magyar egyetem létrehozásával
kapcsolatban a román kormány részérôl
mindeddig elhangzottak, minden fedezetet nélkülöztek.
Hogy egy önálló erdélyi magyar egyetem létjogosultságának
kérdése nem lehet vita tárgya a romániai magyar
közösségen belül, azzal tulajdonképpen szinte
valamennyi romániai magyar értelmiségi egyetért.
Az RMDSZ már megalakulásakor alapvetô célként
hirdette meg az anyanyelvi oktatáshoz való jog érvényesítését
– az óvodától az egyetemig. Az RMDSZ vezetôi
számtalan alkalommal kijelentették, hogy az RMDSZ semmiképpen
sem mond le egy önálló romániai magyar egyetem
lérehozásáról. A romániai magyarság
döntô többségének véleménye
szerint azonban az önálló magyar egyetem központi
székhelyének otthont nyújtó város kijelölése
sem lehet vita tárgya: a romániai magyarság érzelmi,
de nemcsak érzelmi, hanem történelmi, földrajzi,
közlekedési, informacionális, infrastrukturális
stb. okok miatt is ragaszkodik Kolozsvárhoz. Egy kolozsvári
magyar egyetem a romániai magyarság tudatában nem
az akármilyen romániai magyar egyetemet, hanem az erdélyi
magyarság egyenjogúságának, tekintélyének,
méltóságának, fejlôdési esélyeinek
biztosítékát, szimbólumát jelenti. Ennek
ellenére egyes politikai erôk megkísérelték,
hogy a magyarságon belül is vitákat kezdeményezzenek
a magyar nyelvû egyetem kérdésérôl. Ezek
a viták tulajdonképpen csak arra szolgáltak, hogy
a felelôsséget a román kormányzatról
áthárítsák a magyar közösségre.
A román politikusok és egyes magyar közéleti
személyiségek által javasolt "multikulturális
egyetem" vagy a "tagozatosítás mint elsô
lépés" csak a kérdés megkerülése,
a magyar nyelvû egyetem divatos formába öltöztetett
elutasítása volt. Dáné Tibor fogalmazása
szerint: "A multikulturalitás és a tagozatosítás
pedig nem más, mint nemzetiségi mûveltségünkhöz
és anyanyelvünkhöz való vitathatatlan emberi jogunk
elleni agresszió, a román nemzetiségi szupremáció
nyílt jelenléte és a bármikor megindítható
rejtett vagy kevésbé rejtett felszámolás pilléreinek
fenntartása."25
A román görög katolikusokkal szemben sem változott
meg a román állam politikája, ugyanis – képmutató
módon – az ortodox és a görög katolikus egyházra
bízta, hogy rendezzék a vitás kérdéseket.
1948-ban a román állam az ortodoxoknak adományozta
a görög katolikus templomokat, most ugyanaz az állam az
ortodox egyházra bízta, hogy visszaadja a görög
katolikus egyháznak ezeket a templomokat – ha akarja. Az ortodox
egyház pedig nem akarja. Az ortodox álláspont – röviden
– a következô:
1700-ban a katolikus egyház, élve a történelmi
körülményekkel, 38 ortodox esperes és pap közremûködésével
létrehozta a Rómával egyesült bizánci
szertartású egyházat. Az ortodox hívôk
ellenállását a világi hatalom leverte. Utána
üldözni kezdték az ortodoxokat, az üldözés
hosszú és fájdalmas volt.
1948-ban az ortodox egyház, élve a történelmi
körülményekkel, 37 görög katolikus esperes és
pap közremûködésével a tôle elszakított
híveket visszaterelte az ortodox egyház kebelébe.
A görög katolikusok ellenállását a világi
hatalom elnyomta. Üldözni kezdték a görög katolikusokat,
az üldözés hosszú és fájdalmas volt,
de nemcsak a görög katolikusokat üldözték, hanem
az ortodoxokat is. Több mint 21 200 ortodox papot ítéltek
el politikailag.
Az 1948. december 2-i 358. sz. dekrétum világosan kimondja,
hogy a templomok és parókiák nem mennek át
az állam tulajdonába. Tehát az állam, amely
sohasem volt tulajdonos, nem adhatja azokat vissza. A tulajdonos nem az
ortodox egyház, tehát az sem adhatja vissza. A templomok
és parókiák a hívek tulajdonát képezik,
azok a templomokkal együtt tértek vissza az ortodox egyház
kebelébe, és többségükben jelenleg is ott
akarnak maradni a templomaikkal együtt.26
A görög katolikus egyházjog szerint azonban a templomok
nem a hívek, hanem az egyház tulajdonát képezik.
Az állam vette el, az államnak kell visszaszolgáltatnia
ezeket: "restitutio in integrum". Megoldás mindeddig nem
született. A görög katolikus egyház visszakapta ugyan
hajdani javainak egy részét és néhány
templomot (többek között a balázsfalvi érsekség
épületét is), de ez sem ment simán. Sok esetben
véres összecsapásokra került sor, mikor a görög
katolikus hívôk megkísérelték visszafoglalni
hajdani templomaikat. Ilyen botrányos összecsapás történt
legutóbb 1998 júniusában is, mikor a görög
katolikusok visszafoglalták a bíróság által
nekik ítélt hajdani kolozsvári minorita templomot.
Minden olyan kísérletre, amely a kérdés parlament
általi rendezésére irányult, a sajtó
és a parlamenti képviselôk egy részének
dühödt kirohanása volt a válasz.
Számos kísérlet történt a magyarok
és a román görög katolikus egyház egymás
elleni uszítására is. Ezek a kísérletek
többnyire sikertelenek maradtak,27 de a legutóbbi
székelyudvarhelyi csereháti események arra utalnak,
hogy ez a diverzió sikerrel járhat a jövôben.
Az eset dióhéjban: A székelyudvarhelyi önkormányzat
egy svájci alapítvány rendelkezésére
bocsátotta a város tulajdonát képezô
"Cserehátot" arra a célra, hogy az alapítvány
ott egy otthont építsen fogyatékos gyermekek részére.
Az alapítvány azután az épületet a Szeplôtelen
Szív görög katolikus kongregációnak adományozta,
amely – állítólag – árvaházat akar ott
mûködtetni. A város nem nyugodott bele ebbe a döntésbe,
amelynek eredménye a város etnikai összetételének
megváltoztatása lehet, és különbözô
megmozdulásokat kezdeményezett. A Vãcãroiu-kormány
egy kormányrendelettel elvette a várostól a kérdéses
területet, a Ciorbea-kormány egy másik rendelettel hatálytalanította
az elôzô rendeletet. A görög katolikus apácák
beköltöztek az épületbe, a helybeliek eltávolították
ôket onnan. A kormány közbelépett és az
apácákat csendôri karhatalommal visszaköltöztették
az épületbe. Jelenleg peres eljárások folynak
pro és kontra, megoldás nincs.
Az események háttere rendkívülien zavaros.
Úgy tûnik, hogy a történéseket ugyanaz
a sötét hatalom irányítja, mint annak idején
a marosvásárhelyi eseményeket. Nem érdektelen
talán idézni néhány részletet Dan Oprescu,
a Kisebbségvédelmi Minisztérium fôosztályvezetôjének
egyik jelentésébôl:
"Egy lényegében helyi, sôt papi, kezdetben
jelentéktelen kérdést – feltehetôen szakemberek
– olyan diverzióvá változtattak, amely elôidézheti
azt a veszélyt, hogy a székelység, a romániai
magyarság, sôt Románia is kompromittálódik.
Úgy tûnik, hogy a cél a jelenlegi euroatlanti integrációs
kísérletek megszakítása, valamint a közeledés
a hajdani Szovjetunió által dominált érdek-
és befolyási övezethez. A dráma (néha
komédia), amely jelenleg Székelyudvarhelyen játszódik
le, az, hogy egy olyan közösség megnyilvánulását,
amely szélsôségesen a helyi problémákra
összpontosítja a figyelmét, egyes érdekcsoportok
a romániai magyarság jellemzésére használják
fel.
Az én benyomásom az, hogy a Kongregáció
apácáit kirakatként, de rendkívülien megfelelô
kirakatként használják fel. Az errôl az esetrôl
rajzolt kép a következô: a székely vadállatok
nem hagyják a szegény nôvérkéket, hogy
gondoskodjanak az árvákról és a fogyatékos
gyermekekrôl, mert a székelyek magyarok, a magyarok pedig
sovének és románellenesek és általában
szívtelenek (miután el akarják ûzni a Szeplôtelen
Szív Kongregáció szeráfi apácáit).
A jelenlegi feszültségek megoldása nem jogi vagy
erkölcsi ügy, hanem kiemelkedôen politikai probléma,
amely nem csak az RMDSZ-re tartozik, hanem valamennyi romániai demokratikus
erôre. Véleményem szerint a székelyudvarhelyi
eset nagyon súlyos ügy, és a megoldását
nem lehet halogatni."
"Elképzelhetô, hogy a hajdani Securitate pénzérôl
van szó, vagy egészen egyszerûen piszkos pénzrôl
stb. Mondjuk, hogy a pénz Svájcból jön, és
az írások szerint az épületre 7 millió
dollárt költöttek. Tételezzük azt is fel,
hogy az építkezés a valóságban csak
5 millió dollárba került. Rögtöni nyereség:
2 millió dollár. Tételezzük még azt is
fel, hogy azt az épületet nem a fogyatékos gyermekek
számára építették, hanem a valóságban
egy görög katolikus papnevelô intézetrôl van
szó. Továbbá tételezzük azt is fel, hogy
a Vatikán hajlandó még vagy 5 millió dollárt
fizetni az épületért, ha a görög katolikusok
lesznek jog szerinti tulajdonosai. Elônyök: pénzmosás
és még néhány millió dolláros
nyereség is."28
Az erdélyi német közösség ma már
nem játszik jelentôs szerepet Erdélyben. A kivándorlás
következtében kb. 90 000 fôre csökkent közösség
már csak fennmaradásáért küzd. A szászok
által üresen hagyott településeket a románok
és a magyarok nem tudták benépesíteni, ma már
sok olyan hajdani szász település van, amelynek egész
vagy többségi lakosságát a cigányság
képezi. A hajdan virágzó falvak elromosodtak, a földeket
alig mûvelik. Az állapotokat talán Adolf Armbruster
szász szerzô érzékelteti a legjobban, aki szerint
egy mai dél-erdélyi utazás "a horror- vagy tudományos-fantasztikus
filmek idôgépe rémálmának képzetét
idézi fel". Ijesztô különbség van a
középkort idézô szász épületek
és a jelenlegi valóság között. Mielôtt
"szelíden és bársonykesztyûvel" elûzték
volna a szászokat Erdélybôl, már elûzték
ôket "a nemzeti történelemkönyvekbôl
és a Kárpátokon túli románság
kollektív tudatából". Mindeddig egyetlen román
monográfiát sem írtak az erdélyi szászokról.
A szászok nélkül Erdély sohasem lesz többé
az az Erdély, amely a románok számára is annyira
drága volt.29
Kísérletek történtek az erdélyi magyarok
és erdélyi németek egymásra uszítására
is, egyelôre "eredmények" nélkül.
A romakérdést – akárcsak a térség
többi állama – a román állam nem tudja megfelelô
módon kezelni. A különbözô romániai
településeken 1989 óta számos véres konfliktus
robbant ki. A romákkal kapcsolatban mindenesetre megállapítható,
hogy az erdélyi romák igen nagy mértékben különböznek
a Kárpátokon túli romáktól. Az erdélyi
romák öntudatosabbak, anyagi helyzetük is jobb, tekintélyes
részük magyar anyanyelvû. A magyar anyanyelvû romák
a magyarokhoz érzik magukat közelebb, a marosvásárhelyi
romák például 1990 márciusában a magyarok
mellé álltak.
A romákat szintén megpróbálják a
magyarok ellen uszítani. E szándék eszköze elsôsorban
Mãdãlin Voicu (a nagy hegedûmûvész Ion
Voicu fia), a roma közösség parlamenti képviselôje.
Egyetlen alkalmat sem szalaszt el, hogy a parlamentben vagy sajtónyilatkozataiban
ne foglaljon állást a magyarok "túlzott"
követelései ellen.30 Ugyanakkor úgy tûnik,
hogy ez az uszítás is sikertelen.
Az utóbbi években megszaporodott azon tanulmányok
száma, amelyek az úgynevezett "erdélyi kérdéssel"
foglalkoznak. Valamennyi tanulmány elsôsorban a csakis Erdélyre
jellemzô sajátosságok meghatározásával
foglalkozik, és arra a kérdésre próbál
választ találni, hogy miképpen alakul Erdély
sorsa a jelenlegi körülmények között az elôre
látható jövô perspektívájában.
A tanulmányok szerzôi túlnyomó részben
magyarok, de – fôleg az 1996-i választások után
– román szerzôk is határozott érdeklôdést
tanúsítanak e kérdés iránt. 1997 végén
az Erdélyben megjelenô Magyar Kisebbség c. nemzetpolitikai
szemle Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés
c. tanulmányának31 közzétételével
széles körû vitát kezdeményezett.32
A tanulmányt a marosvásárhelyi székhelyû
Pro Europa Liga román nyelven is közzétette ALTERA c.
folyóiratának idei 8. számában. Június
4-én a Liga kerekasztal-beszélgetést is szervezett
e kérdéssel kapcsolatban, amelynek moderátora a Pro
Europa Liga társelnöke, Smaranda Enache volt.33
Hogy a román állam Erdély-politikájában
a jövôben jelentôs fordulat következzék be,
arra csekély az esély. Ez csak abban az esetben következhetne
be, ha az egész román társadalom megváltozna,
vagy legalábbis az erdélyi románság erôteljesen
igényelné azt. Erre azonban csekély remény
van. Ugyanis a román társadalom, amelyben továbbra
is a hajdani Ókirályság elitje játszik vezetô
szerepet, 1989, sôt 1996 után sem változott meg érzékelhetôen.
Stelian Tãnase író, a Sfera politicii c. akadémikus
jellegû lap fôszerkesztôje szerint a jelenlegi román
társadalmat a következô fôbûnök jellemzik:
"1. A társadalom összetételét a falu
uralja: innen következik a paternalizmus, a rokoni kapcsolatokra épülô
társadalom, a szomszédság, az ugyanabból a
faluból való származás elônyben részesítése,
a klán, gazda-kliens viszony stb.
2. Az ilyen szerkezetû társadalom az »identitás«
és »sajátosság« mítoszára
épül, nyelvezete etnikai jellegû, izolacionista, nacionalista,
xenofób. Még mindig uralkodik az a szemlélet, amely
a »nemzetközi összeesküvés«, »nem
áruljuk ki az országot«; a Nyugat dekadens, Amerika
korrumpál stb. állításokban, jelszavakban nyilvánul
meg.
3. Még mindig uralkodik a kommunista szemlélet is: az
alkotmány nem garantálja a tulajdont, a tulajdon visszaadása
késlekedik, a reformokat fékezik stb.
4. A középosztály hiánya.
5. A régi apparátus fennmaradása. Tíz év
alatt sem lehetett helyettesíteni."34
"A román közélet nem intézményekre,
tehát jogszabályokra is, hanem személyekre épül.
A törvénynek, a szabályozásnak, a szabálynak
nincs nagy szerepe a román társadalomban. Fontosabb az, hogy
ismerj valakit valamelyik minisztériumban, mint a jó törvény,
mert azzal nem lehet mit kezdeni, még a bíróságokon
sem. És így jobb, ha van egy miniszter, aki barátod,
aki aláír egy szerzôdést, engedélyt,
vagy megold számodra egy problémát. Ezeket a személyes
kapcsolatokat sokkal többre értékelik, mint az intézményeket,
ami azt mutatja, hogy még csak a reform kezdeti szakaszánál
tartunk."35
Románia jövôjérôl pedig Tãnase
a következôképpen vélekedik:
"Kérdés: A folyamat visszafordíthatatlan?
Válasz: Egyes országokban igen, de Romániában
nem visszafordíthatatlan. Románia még nem jutott fel
a hegy csúcsára, hogy áttérjen a másik
oldalra. Egy 8000 méter magas hegyen Románia még csak
az 1000 méteres magasságban van. Románia még
nincs a demokratikus folyamatok visszafordíthatatlanságának
fázisában. Ezen a lejtôn – és ez a leghihetôbb
– Romániában egy autoritárius politikai rendszer fog
kormányozni, így történik ez '90 óta,
ami általában a társadalmi struktúra és
a mentalitás következménye, de az általuk létrehozott
törvényhozási kereté is. Románia egyre
inkább oligarchikus jellegûvé válik abban az
értelemben, hogy az elitek magukba zárkóznak – a gazdasági
elitek és a közigazgatási elitek közötti kommunikáció
elég jó, de eltávolodtak a társadalomtól.
A politikai rendszer eléggé zárt Romániában,
és ezért mondtam azt, miszerint a leghihetôbb az, hogy
nem válunk egy olyan polgári típusú köztársasággá,
mint amilyen, hogy úgy mondjam, a spanyol. Inkább egy dél-amerikai
típusú tekintélyelvû rendszer felé haladunk,
és ez valószínûleg eltart vagy egy fél
évszázadig. Kedvezô helyzetben egy fél évszázad
múlva, a társadalom átrétegzôdése
után, lehetséges, hogy egy demokratikusabb úton indulunk
meg. Nem hiszem, hogy átugorhatjuk az átmenetet. A román
kormány, úgy lehetne mondani, hogy paradoxális módon,
nem arra bátorítja a társadalmat, hogy függetlenítse
magát az államtól. Ellenkezôleg: az 1997-es
év a centralizálás, a közigazgatás centralizálása,
a költségvetés és a költségvetés
forrásainak szélsôséges centralizálása
évének bizonyult. Ez figyelhetô meg a pártokban
is, ahol a vezetô csoport dinamikus, operatív, határozatokat
hoz, miközben a párt többi része passzív
tömeg marad, amelynek senki sem kéri ki a véleményét."36
A román társadalomnak, ha valóban át kívánna
alakulni, szakítania kellene jelenlegi történelemszemléletével,
nem történelmi tényekként, hanem történelmi
mítoszokként kellene kezelnie történelmi mítoszait.
Ugyanis ezek a mítoszok, amelyek rendkívülien hasznosak
voltak 1920-ig, Nagy-Románia létrehozásáig,
ma már rendkívülien káros hatásúak
és hátráltatják Románia nyugat-európai
integrációját. Nyilvánvaló, hogy az
ifjúság nevelésénél kellene kezdeni,
de a romániai történelemtankönyvekben 1998-ban
sem volt megfigyelhetô változás. Ugyanazon izolacionista,
"protokron" szemlélet uralkodik bennük, mint 1989
elôtt. Egy szó sem szerepel bennük a nyugati hatásokról,
a Nyugatra utazó fiatal bojárok szerepérôl,
a nyugat-európai "formák" átvételérôl,
a "tartalom nélküli formákról". A történelmi
sikertelenségek miatt a történelemtankönyvek ma
is csupán a nagyhatalmakra hárítják a felelôsséget.37
Arról nem is beszélve, hogy Erdéllyel kapcsolatosan
szinte teljes mértékben hallgatnak a magyarok és szászok
szerepérôl.
Ami pedig az erdélyi románságot illeti, az utóbbi
idôben több olyan írás jelent meg, amelyek jelzik,
hogy az erdélyi románok is elégedetlenek.38
Úgy vélem, hogy minden elfogultság nélkül
megállapítható: a Kárpátokon túli
Románia – akárcsak a többi bizánci kultúrájú
ország – rosszul sáfárkodott az 1920-ban rábízott
területekkel. Ezt már nemcsak mi magyarok hangoztatjuk, hanem
egyes román értelmiségiek is ráébredtek
erre: "Ritkán esik meg a történelem folyamán,
hogy kulturális mutációk geopolitikai mutációkhoz
vezessenek. Közép-Európa nagyrészt orosz zsarnokság
alá került, mégsem vesztette el identitását.
Csakhogy Közép-Európa peremzónái, Erdély,
Horvátország, Szlovénia, Galícia függô
helyzetben voltak az ôket bekebelezô államok általános
fejlôdési irányától. És ez Erdély
tragédiája."39
Ez a hangulatváltozás azonban erôtlen, egyelôre
nem kap még hangot a politikai életben. Nem érdektelen
talán, ha befejezésként egy másik erdélyi
román szerzô véleményét is idézzük
a mai erdélyi állapotokról, Románia mai Erdély-politikájáról:
"A posztkommunizmus utóbbi éveiben makacsul felvetôdik
Romániában egy kérdés: létezik-e ma
a román mentalitásnak egy erdélyi modellje? És:
lehet-e rálicitálni erre a modellre mint megoldásra,
szemben azzal a majdnem általános zûrzavarral, fellazulással,
amely még az átmenet és a »piacdemokrácia«
lábadozásában leledzô társadalmunkat
jellemzi?" – indítja eszmefuttatását a szerzô.
A szerzô szerint a román világ e modelljérôl
valóban lehet beszélni, de csak múlt idôben,
bizonyos nosztalgiával, esetleg beletörôdéssel.
Mert: "Van egy 1918 elôtti és van egy 1918 utáni
Erdély. Az elôbbire a közép-európai Habsburg-féle
modell volt jellemzô, az utóbbira e modell egyféle
átalakulása, hibridizálódása egyéb
»ókirályságbeli« (ahogyan ezt még
ma is nevezik) színezetû politikai, gazdasági, kereskedelmi,
kulturális és fôleg közigazgatási elemekkel
való keveredés révén. Ezek az elemek egy másik
típusú civilizációhoz tartoztak, amely kevésbé
igényes, kevésbé szigorú erkölcsû
volt és mindenképpen jobban hajlott az értékek
megegyezéses alapon való kezelése és relativizálása
felé.
A különbségek nem csak ennyire korlátozódnak.
mert továbbá létezik egy két világháború
közötti Erdély, amelyre a falusi és városi
magasabb életszínvonal, az etnikai sokszínûség,
valamint a társadalmi magatartás és a mindennapi mentalitás
homogenitása volt jellemzô, és egy háború
utáni Erdély, amelyet elszegényítettek és
marginalizáltak, és amelyet alávetettek – mint Románia
többi tartományát is – ugyanannak a tömegesítési
folyamatnak, amely együtt járt nemcsak a gazdasági és
építészeti sajátosságok megsemmisítésével,
hanem egy agresszív demográfiai keveréssel is a Dej-
és Ceausescu-féle kommunizmus nagy ipari központjaiba
(Brassó, Szeben, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy stb.) irányuló
olténiai és moldvai lakosok masszív »importja«
révén. Ennek eredménye a különbözô
román lakosok és mentalitások, szokások és
együttélési készségek összekeveredése,
amelyet a szászok '70–'80-as évekbeli masszív kivándorlása
a kétességig egyszerûsít.
Ez a »kétes« Erdély létezik ma is,
a dolgok nem változhatnak meg egy éjszaka alatt, és
a modell, amelyet képvisel – ha még képvisel –, mindenképpen
egy rejtett, eltorzított, majdnem porrá zúzott modell.
Ezt a modellt, amennyiben még létezik, és amely a
bánságival egészül ki (amely egész sor
sajátosságban különbözik az erdélyitôl),
eltakarta azon »gyôzelmek« salakja, amely gyôzelmeket
a szovjet bolsevizmus és a román nemzetikommunizmus aratott
a civil társadalom, a tulajdonérzék és az egyéni
szabadság fölött. Ezért, mindenek elôtt,
jelenleg ki kellene kotorni és történelmileg, társadalmilag
és politikailag restaurálni kellene. Szerkezeti, vallási,
kulturális, intézményi és civil síkon
szintén.
Van egy olyan temperamentum, karakter, nevelôdési és
reagálási típus, a hagyományoknak egy olyan
tudata, egy olyan ambíció és munkamorál, amely
jellemzô az erdélyi lakosra, és amelyet a jelenlegi
román társadalomnak – amelyre sajnos egy gyors balkanizálódási
folyamat és a giccs »posztmodern« formáira való
hajlandóság jellemez – nem volna szabad figyelmen kívül
hagynia annyi felelôtlen könnyedséggel, hanem vissza
kellene szereznie, legalább elméletileg. Azt hiszem, megengedhetetlenül
szkeptikusoknak bizonyulnánk, ha azt mondanók, hogy ezen
a téren már semmit sem lehet tenni és az erdélyi
civilizáció régi modelljét nem lehet visszaállítani.
Túlságosan kényelmes megoldás lenne ez. De
nem mentség.
A valóságban a mai Románia Erdélyért
szinte semmit sem tesz, sem központi, sem helyi szinten. Erdély
– ez a nagy román tartomány, amely még ôrzi
emlékezetében a nyugati civilizáció eszményeit
– továbbra is egy bódult, toldozó-foltozó,
ingadozó politika áldozata, olyan politikáé,
amely, mivel nincsenek hosszú távú regionális
projektjei, a tisztánlátást is nélkülözi.
Erdély továbbra is egy nagy, stratégiai jelentôségû
román tartomány, amelynek europolitikai jelentôségét
nem fogják fel és nem veszik komolyan, zavaros és
dadogó történelemkönyvekkel, csodálatos,
romosodó építészeti mûemlékekkel,
elhagyott és cigányok által tönkretett falvakkal,
mesterségesen szított vallási konfliktusokkal, harácsoló,
középszerû, mûveletlen politikusokkal, akikbôl
hiányzik az ahhoz a román közösséghez való
tartozás tudata, amelyre tartósan rányomta bélyegét
a nyugati világ modellje.
Mindennek a teteje, hogy ma nagyképû politikai és
kulturális világunk felsôbbrendûséggel
és furfangosan arról beszél és hangoskodik,
hogy mit kellene tennünk, miközben úgy tûnik, hogy
éppen az erdélyi modellt hagyja ki a jövô európai
román világából. Mennyi politikai ügyetlenség,
kulturális vakság és mennyire aljas politikai számítások
rejtôznek e mögött? Nem kellene-e vajon, hogy a barátom,
Adrian Hamzea ismét eszünkbe juttassa egyik mondását,
amely viharos diákifjúsága idején az Andrei
Saguna Gimnáziumban – a két világháború
közötti Románia egyik legjobb gimnáziumában
– hangzott el, miszerint: vajon Európa nem olyan valami, ami a brassói
Fekete Templom mögött ér véget?"40
Jegyzetek
1 Az 1923-as alkotmány a Gyulafehérvári
Nemzetgyûlés Határozatának csak az I. pontját
– az "egyesülést" – fogadta el. A III. pontot, amely
"az új román állam felépítésének
alapvetô elveként" többek között meghirdette,
hogy "Teljes nemzeti szabadság valamennyi együttélô
nép számára. Mindegyik nép saját nyelvén
fogja képezni és igazgatni önmagát, saját
anyanyelvén bíráskodik a kebelébe választott
egyének által" stb. – figyelembe sem vette.
2 "A regionalizmus érzülete elítéltetik,
mint ami az új alkotmány betûjének ellentmond.
Gyakorlása állam elleni bûntettnek számít."
(Raportul la antreproiectul de Constitutie. Bukarest 1922. 7.).
Idézi Balázs Sándor: Az 1923-as alkotmány
– kisebbségi szemmel. Kelet–Nyugat (Nagyvárad) I. évf.
25. sz., 1990. július 27.
3 Vö. Bárdi Nándor: Az erdélyi
kérdés mint közigazgatási probléma.
Magyar Kisebbség, Új sorozat, IV. évfolyam – 1998.
1. (11.) sz.
4 Így történhet meg, hogy ma egy átlag
románt éppen annyira sért pl. az, ha a román
nép kontinuitásában kételkedünk, mint
egy vallásos embert sértene, ha vallásának
egyik dogmáját kétségbe vonnánk. Ez
a szemlélet ma is uralkodik, ezt tükrözi a jelenlegi román
alkotmány is.
5 Vö. Tóth Sándor: Néhány
román paradoxonról. Magyar Kisebbség 1998. 1.
(11.) sz.
6 Vö. Molnár Gusztáv: Az erdélyi
kérdés. Magyar Kisebbség 1997/3–4; Lucian Boia:
Istorie si mit în constiinta româneascã. 164.
7 Erdély mindkét román elnevezése
"Ardeal" és "Transilvania" magyar eredetû.
A "Transilvania" latin elnevezés is magyarcentrista kifejezés,
mivel ez a terület Magyarország felôl nézve "erdôn
túli tartomány", Havasalföld és Moldova
felôl nézve "hegyen túli tartomány"
lenne.
8 Glatz Ferenc: "A bizantinológia kifejlôdése
a század elsô évtizedeiben egy, a nyugati keresztény
társadalmaktól szerkezetében, politikai intézményeiben,
gondolatvilágában teljesen eltérô kultúrát
hoz a közösség elé. Ez esetben is szakaszos a fejlôdés:
elôször a könnyen érzékelhetô kulturális-politikai
különbségek tárulkoznak fel (bizánci kereszténység,
centralista-despotikus uralmi formák stb.), majd a gazdasági
eltérések (birtokszerkezet) s végül a társadalom
szervezôdése." Lásd Hajnal István: Technika,
mûvelôdés. Tanulmányok. Bp. 1993. Bevezetô,
245.
9 Hajnal István: "A szokásszerûségnek
társadalomstruktúrát képezô szerepe térítette
el a nyugati fejlôdést az érett antik kultúrszerkezet
végzetes következetességétôl. Ez a társadalomstruktúra
hiányzik Bizáncban; ezért dolgozik a kultúrmechanizmus
mind vékonyabb, elvontabb életanyaggal, mind nagyobb kihagyásokkal."
Lásd Hajnal István: Technika, mûvelôdés.
259.
10 Ezeket a kísérleteket a román történészek
nagy többsége "elnemzettelenítô" törekvéseknek
minôsíti, mivel szerintük arra irányultak, hogy
megbontsák a román nép, sôt "nemzet"
egységét.
11 Pl. a telekkönyvrendszer. A hajdani Ókirályságban
mindmáig nem létezik.
12 A korrupt ókirályságbeli közigazgatáshoz
nem tudott hozzászokni az erdélyi románság.
Ez magyarázza meg például azt, hogy a Moldvában
született Vasgárda nem Moldvában és Havasalföldön,
hanem Erdély románlakta megyéiben kapta a legtöbb
szavazatot az 1937-es választások alkalmával. A Vasgárda
ugyanis meghirdette a korrupció felszámolását.
Ugyanezekben a megyékben szerzett többséget 1996-ban
Constantinescu elnök és a Román Demokratikus Konvenció
is.
13 A román görög katolikus egyházat
1948-ban rendeletileg felszámolták, "egyesítették"
a román ortodox egyházzal. A felszámolást el
nem ismerô görög katolikus papokat bebörtönözték.
1990 után az állam ismét elismeri a görög
katolikus egyházat, amely egyre erôsebbé válik,
annak ellenére, hogy a jelenlegi román állam leplezetlenül
az ortodox egyház mellett áll.
14 Vö. Lucian Boia: Istorie si mit în constiinta
româneascã (Történelem és mítosz
a románok tudatában). Humanitas, Bukarest 1997. 11–22.
15 "Formák tartalom nélkül – mondotta
annak idején Titu Maiorescu, és igaza volt abban az értelemben,
hogy a román társadalom és a mentalitások mélyre
hatoló átalakulása sokkal nagyszabásúbb
vállalkozás volt, mint a nyugati intézményeknek
egy elit lelkesedése révén történô
meghonosítása. A román társadalom nagy problémája
közel száz évig, a kommunista sodródás
okozta utat tévesztésig, a tartalomnak a formával
való egyeztetése volt. Félig megnyert, félig
elveszített fogadás..." Lásd Lucian Boia: Istorie
si mit în constiinta româneascã. 16.
16 Antal G. László, Balogh Júlia, Bíró
Gáspár, Borsi-Kálmán Béla, Csoóri
Sándor, Für Lajos, Illyés Mária, Jeszenszky Géza,
Keszthelyi Gyula, Kodolányi Gyula, Molnár Gusztáv.
17 Stelian Bãlãnescu (NSZK-beli Román
Demokratikus Kör), Mihnea Berindei (Emberi Jogok Romániai Ligája),
Ariadna Combes (Emberi Jogok Romániai Ligája), Mihail Korné
(a Lupta c. emigráns román folyóirat igazgatója),
Ion Vianu (Emberi Jogok Romániai Ligája), Dan Zamfirescu
(Emberi Jogok Romániai Ligája, a Nemzeti Liberális
Párt tagja).
18 Magyar Hírlap 1989. június 20. (preambulum
nélkül) Teljes szöveg: Limes. Nemzetpolitikai szemle 1989.
1.
19 Pl. Paul Goma, Virgil Ierunca, Eugen Ionesco, Monica Lovinescu,
I. Mihály.
20 Pl. Ion Ratiu, a Szabad Románok Világszövetsége
(Uniunea Mondialã a Românilor Liberi) elnöke, aki késôbb
a jelenlegi legerôsebb kormánypárt, a Kereszténydemokrata
Nemzeti Parasztpárt alelnöke lett.
21 Pl. Nicolae Corbu: Az irredenták rögeszméje.
Vremea 1994. március 3.; Traian Rates: Hohenzollern Mihály
még nem határolta el magát a Budapesti Nyilatkozattól.
Dimineata 1994. június 10.; Erdély prédaként!
(összeállítás) Vocea României 1996. augusztus
13.
22 Vocea României 1996. november 11.
23 Adevãrul 1996. november 13.
24 Cronica românã 1997. május 1.
25 Dáné Tibor: Egyetemes esélytelenségünk
záloga: a multikulturalitás. Romániai Magyar Szó
1998. augusztus 11.
26 Împãcare de ochii Lumii? Propunere concretã
de reconciliere confesionalã (Látszatmegbékélés?
Konkrét javaslat a felekezeti megbékélésre).
Ziua 1997. május 3.
27 Az üldöztetés évei alatt a magyar
római katolikus egyház testvéri segítséget
nyújtott a román görög katolikus egyháznak.
Több nagyvárosban a román görög katolikus
hívek rendelkezésére bocsátotta egyes templomait.
1990 után ezekkel a templomokkal akarták kárpótolni
a görög katolikusokat. Ezt a "megoldást" azonban
Todea bíboros határozottan elutasította.
28 Közzétette az Interneten a székelyudvarhelyi
önkormányzat.
29 Adolf Armbruster: Ardealul e mai trist... (Erdély
szomorúbb...) Adevãrul 1996. október 19.
30 Pl. Mãdãlin Voicu képviselô:
Romii sunt revoltati de pretentiile UDMR (A romákat felháborítják
az RMDSZ igényei). Cronica românã 1997. július
26–27.
31 Molnár Gusztáv: Az erdélyi kérdés.
Magyar Kisebbség 1997/3–4.
32 A vitaanyag a Magyar Kisebbség 1998/1-es
számában jelent meg. Szerzôk: András Péter,
Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bíró Béla,
Borbély Imre, Fábián Ernô, Lengyel László,
Antonela Capelle-Pogãcean, Szilágyi Zsolt, Takács
Ferenc, Tóth Sándor, valamint Kötô József
és Schöpflin György.
33 Metz A. Márton: Tizenkét politológus
összetanakodék... Erdélyrôl. Szabadság
(Kolozsvár) 1998. június 24.
34 Adrian Marino: Esecul revolutiei? (A forradalom
kudarca?) Cotidianul 1998. január 8.
35 Rodica Palade: "Rãul, ca si binele, se
manifestã în conditii concrete" (Interjú Stelian
Tãnase íróval). 22 1998. január 20–26.
36 Uo.
37 Dan Hera: Manualele de istorie (A történelemtankönyvek).
22 1998. július 28.–augusztus 3.
38 Pl. a Transilvania Jurnal c. brassói lap 1998.
június 8-i költségvetési elemzése, amelybôl
kiderül, hogy Erdély kisebb összeget kap az 1998-as büdzsébôl,
mint Bukarest. Vagy Marius Oprea: Miért akarják az oltyánok
megmenteni Erdélyt? Transilvania Jurnal 1998. április
30. (Magyar fordítás: Erdélyi Napló 1998. május
12.)
39 Dan Pavel: Balcanizarea Transilvaniei I. 22
1998. augusztus 4–10.
40 Gheorghe Crãciun: Modelul transilvan (Az
erdélyi modell). Transilvania Jurnal 1998. április 25–26.
|