Benyhe István

Kisebbségi regionalizmus, magyar nemzeti
érdekek, kelet-európai esélyek

Trianon óta fájdalmas kérdés a határainkon túli magyarság sorsa, amely minden magyart érint. Azokat is, akiknek számára csak keveset vagy éppen semmit sem jelent a magyarság. Mert a nemzetiségi kérdés határozza meg alapvetôen Magyarország külpolitikai és gazdaságpolitikai lehetôségeit, mozgásterét, de szûkebb és tágabb környezetünk hozzánk való viszonyát is. A második évezred végén Magyarország új lehetôségek küszöbére érkezett. Ezek a lehetôségek eddig teljesen új nézôpontból vetik fel az immár nyolcvan éve folyamatosan velünk élô kérdést: mi lesz azokkal a honfitársainkkal, akik el se hagyták szülôföldjüket, de külföldre szorultak századunk nagy átrendezôdései következtében? Valójában nem kérdés a kérdés, hanem feladvány. A XIX. századi nacionalizmusokat megerôsítô trianoni békekötés idején csak a feladvány születhetett meg, most nekünk kell gondoskodnunk a helyes megoldó képletrôl.

Évszázadokon keresztül a háború volt a hatalmi és nemzeti kérdések egyik lehetséges megoldása. A háborúkkal kapcsolatos nemzeti-történelmi tapasztalataink megtanították rá a magyar politikai elitet, és furcsa módon a lakosság nagy részét is, hogy a háború rendkívül rossz konfliktusmegoldó eszköz. Talán nincs is a térségben rajtunk és a cseheken kívül még egy olyan nép, amely annyira tudatában lenne a modern korban viselhetô háború értelmetlenségének. Ennek biztos tudatában kell kialakítanunk a viszonyunkat azokhoz az országokhoz, amelyek területén nagy magyar népesség él. Egész Európát egységes rendszerben kell szemlélnünk, hogy az európai politikai rendszeren belül és annak megfelelôen tudjuk kezelni a kérdést; el kell távolodnunk attól a szemlélettôl, amely szerint mind magunk, mind mások számára a mi világunk a politikai középpont.

Mai helyzetünket nézve, szembetûnô Magyarország geostratégiai helyzetének megváltozása. A Monarchia részeként a Magyar Királyság, a medenceséget körülvevô hegykoszorúval, még fontos központi helyet foglalt el, a terület pedig önmagában is jelentôs volt stratégiai szempontból, jól védhetô volt a kor hadászati színvonalán. A trianoni tragédia után országunk medence jellegû országból medencefenék jellegû országgá vált. Minden jelentôs vízfolyás, amely érinti területünket, a szomszédainktól lép be hozzánk, ami egyfajta ökológiai kiszolgáltatottságot, de együttmûködési kényszert is idéz elô. Nagy tájaink természetes tájhatárok nélkül folytatódnak szomszédaink területén, a határok közelében, mindkét oldalon jobbára magyarok laknak. Ez a helyzet mondatta Printz Gyulával, a harmincas évek jelentôs geográfusával, hogy a Kárpát-medence egysége földrajzi szükségszerûség, amely kényszerítôen fog hatni a terület geopolitikai egységének helyreállítására. Printz után sem volt hiány ehhez hasonló véleménybôl. Tanulságos, hogy a térségben hogyan jelenik meg a nemzeti hovatartozás érzése, a gazdasági szükségszerûség és a politikai bölcsesség. Jó példa rá egy öreg szlovák véleménye, aki a bécsi döntés után tervezett új határon lakott és eldönthette, hogy melyik országhoz kíván tartozni. A határkiigazító bizottság magyar és szlovák tagjai elôtt kellett nyilatkoznia. Rónai András, a Térképezett történelem címû mû szerzôje szerint maga a bizottság is fogósnak tartotta a kérdést. Az öreg válasza határozta meg Rónai egész késôbbi geográfusi pályafutását: do Kosice. Azaz Kassához, ahhoz a városhoz, ahol eladta a termékeit, és ahol vásárolt. Egységes földrajzi rendszert alkot a térség, és ez ellen kellett hadakoznia annak, aki politikai szándékból új térgazdasági szerkezetet akart kiépíteni benne. Magyarország ma ennek az egykori egységes térgazdasági szerkezetnek a közepén helyezkedik el, és nemzetével kapcsolatos felelôsségének és új politikai elkötelezôdésének megfelelôen, az elôtte álló gazdasági paradigmaváltást is végig kell gondolnia, amikor az Európai Unió kínálta lehetôségeket mérlegeli.

Ezt az útkeresô végiggondolást és célkijelölést nevezhetjük nemzetstratégiának. A magyar politikának égetô szüksége van széles alapon nyugvó, általánosan elfogadott nemzetstratégiára. E nemzetstratégia politikai és külpolitikai leképezôdése teszi láthatóvá azokat célokat, amelyek felé törekszik a nemzet. Nem lehet sikeres a politikai vezetés jól megfogalmazott stratégiai célok nélkül. Fôszempont, hogy megóvjuk a nemzetalkotó egyének és csoportok életét megfelelô körülmények biztosításával. A népesség reprodukcióját is biztosítani kell, hogy el ne tûnjön a nemzet. Alkalmatlan az olyan stratégia, amely nem tud megfelelni e két alapkövetelménynek. Különösen az a stratégia káros, amely a túlélés hangsúlyozásával a reprodukció rovására kívánja túlbiztosítani a létfenntartást, hiszen ez éppen az egyik legfontosabb stratégiai célt, a jövôben nyíló tér kitöltését teszi lehetetlenné.

Tehát fennmaradást, gyarapodást és gazdasági, politikai, katonai kockázatenyhítést várunk a magyar nemzetstratégiától. A Varsói Szerzôdés és a KGST szorításában csak "gúzsba kötve táncolva" tudta elvégezni az ország ezt a feladatot, csakis a fennmaradásra és a gazdasági gyarapodásra helyezve a hangsúlyt. Olyan lehetôség nyílott a független Magyarország számára, amely nemcsak ezeréves nyugati integrációs törekvéseinek megvalósulását ígéri, hanem az ország identitását, törekvéseit és politikai lehetôségeit is összhangba hozhatja.

Végre elbúcsúzunk az "egyfelôl – másfelôl" világtól, egybeesnek a tetteink és a politikai szándékaink, eredményeink pedig saját céljaink megvalósításához kínálnak erôforrást. Ebben az új helyzetben nemcsak nehézséget és gondot, hanem a nemzet egésze számára kibontakozást és célfeladatot is jelent a határon túli magyarság.

E század kemény történelmi leckéi alaposan tudtunkra adták, hogy a magyar nemzet már a török háborúk óta identitászavarral küzd és folyamatos szereptévesztésekkel keresi történelmi feladatát. A második világháborút követôen mintha egyszerre ráeszmélt volna a nemzet arra a stratégiai közhelyre, hogy egy ország akkora nyomás alatt van katonai szempontból, amekkora a népessége és a szomszédai összeadott népessége közötti különbség.

Ez a különbség ma önmagában is komolytalanná tesz minden olyan érvet, amely szerint Magyarország fenyegetést jelenthet bármely szomszédjára, bár az egyes országokhoz viszonyított népességi arány az elmúlt tíz év során Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlásával a javunkra változott.¹

A szocialista világrendszer összeomlását követôen a gazdasági és politikai romok alól különbözô irányokban és sebességgel kecmeregtek ki a szabadjukra eresztett volt szocialista országok. Mai helyzetük nagyrészt a térség történelmileg kialakult szociokulturális törésvonalait tárja elénk, amelyek mintha újra elválasztanák egymástól a keleti és a nyugati kereszténység országait. Ma egységes államok területén keresztül húzódnak a határvonalak, ezzel is hangsúlyozva, hogy az állam nem homogén társadalmi egységeket fog össze. A kelet-nyugati kereszténység fôszerepe mellett jelentôs mellékszerepet játszik a hosszúra nyúlt török hódoltság által befolyásolt kultúrkör is. Lengyel László egyik írásában kifejti, hogy Európa valójában csak arra a területre terjed ki, amely a Római Birodalom része volt, a nyugati kereszténység befolyása alatt fejlôdött és latin betûkkel ír. A különbözô meghatározások szerint a Monarchia utódállamai nagyon különbözô mértékben felelnek meg az "európaiság" ismérveinek, de magyar szempontból megegyeznek a legfontosabb vonások. Részben vagy egészben valamennyien a Monarchia utódállamai a Kárpát-medence területén helyezkednek el, keresztény többnemzetiségû államok, és mindegyikük területén jelentôs magyar népesség is található. Növelheti ez a magyar népesség a szakadékot az utódállamok, Magyarország és Európa nyugati fele közt, ha a többségi nemzettel kialakított viszonya mind az aggódó anyaország, mind pedig az európai demokratikus normák szempontjából elfogadhatatlan. Abban az esetben azonban, ha mai hazájában biztosítva van léte és fejlôdése, kettôs kötôdésével javítja a kapcsolatokat és segít az Európai Unió által oly kívánatosnak tartott politikai és térgazdasági egység helyreállításában is a volt Monarchia országai közt.

Szilágyi Zsolt, az RMDSZ parlamenti képviselôje Külpolitika, határon túli magyarok és jószomszédság címû vitaindító cikkében a magyar-magyar csúcstalálkozók jelentôségét méltatja, és döntô jelentôséget tulajdonít neki mind a magyar nemzetiség, mind az anyaország szempontjából. Gondolatmenetével teljesen egyetértve, mintegy kiegészítésül, érdemes megjegyeznünk, hogy Magyarország kulcshelyzetben van a magyar-magyar párbeszéd szempontjából. Mint az önálló magyar államiság egyedüli letéteményese, viszonylag szabadon fogalmazhatja meg elvárásait és javaslatait. Helyes alapelv, hogy nem kíván beavatkozni az egyes kisebbségi szervezetek politikájába, és nem próbál meghatározó befolyáshoz jutni e szervezetekben. Ugyancsak helyes, hogy nem fogalmaz meg minden utódállam magyarságára érvényes aktuálpolitikai irányelveket, de vállalkozik a kisebbségi szervezetekben megszületô javaslatok és követelések képviseletére, ha összhangban vannak a demokratikus alapelvekkel és az európai normákkal. Így az 1996-os magyar-magyar csúcs záródokumentuma alapján támogatja Magyarország a magyar kisebbségek autonómiatörekvéseit, azt a jogukat is, hogy részt vehessenek az ôket érintô jogi, törvényi és külpolitikai döntésekben. Ezek érdekében Magyarország elfogadja a kisebbségi közösségek nemzetközi jogalanyiságát.

Érdemes hangsúlyoznunk: különleges felelôsség terheli Magyarország mindenkori kormányát, hogy megtalálja-e a nemzeti érdekek Európában elfogadható képviselete és a politikai nyugtalanság között azt a keskeny mezsgyét, amelyen nemzetiségi kérdésben is elôre lehet lépni, anélkül hogy veszélyeztetnénk euroatlanti nemzeti céljainkat. Az integrációt elôtérbe helyezô modern Európában stratégiai jelentôségûvé vált a környezô országokban élô magyar nemzetiség sorsa. Az utódállamokban, az integrálódás érdekében a modernizáció hívei hajlanak is az elmúlt ötven év rossz, nemzetiségellenes beidegzôdéseinek átértékelésére és az engedékenyebb nemzetiségi politikára; a status quo fenntartóinak érdeke meg éppen az ellentétek szítása és ezáltal pozícióik megôrzése. A posztkommunista vezetôség Szlovákiában, Romániában és Szerbiában is megmutatta, hogy gazdasági és politikai nehézségei enyhítésére szívesen játssza ki a nemzetiségi kártyát. Magyarország azonban még ennek ismeretében is csak egyféleképpen viszonyulhat a kisebbségi kérdéshez. Még akkor is, ha az egyes érintett országok esetében jelentôs eltérések mutatkoznak. Magyarországnak mindig az európai integrációra kell vetnie fél szemét, és csakis az adott ország magyar kisebbségi szervezeteihez szabad intéznie konkrét kérdéseket. Itt tehát követô stratégiát folytat Magyarország, vagyis a magyar kisebbségi véleményeket képviseli nemzetközi fórumokon. Az a kettôsség kell hogy jellemezze a magyar politikát, amelynek az európai fejlôdés során létrejött kisebbségi megoldások alkotják a magvát és hivatkozási alapját.

Magyarország fontos külpolitikai célja az Európai Unióba való belépés és a NATO szövetségi rendszerében való helytállás. Csakis akkor tudja elérni zökkenômentesen e kettôs célt, ha úgy viszonyul a nemzetiségi kérdéshez, hogy a magyar állampolgárok helyeslését váltsa ki, de az európai értékrendbe is belesimuljon. Ennek érdekében ragaszkodnia kell bizonyos alapelvekhez:

– Magyarország egyetemes felelôsséget érez a határain kívül élô magyarokért, és ez a felelôsség különös súllyal nehezedik a vállára azon honfitársaink esetében, akik nem saját akaratukból kerültek határainkon kívülre.

– Magyarország elveti a nemzetállam kizárólagosságát és annak minden olyan következményét, amely a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak korlátozását jelenti.

– Magyarország tiszteletben tartja a fennálló határokat és a térség országai közötti természetes kapcsolatot erôsítô tényezônek is tekinti a magyar nemzetiséget (hídszerep).

– Magyarország a nemzeti és a kisebbségi önrendelkezés híve, ezért politikája nem irányulhat a kisebbségi magyar politika irányítására, hanem csakis a kisebbségek jogos és általuk megfogalmazott kívánságainak képviseletére.

– Magyarország mindent megtesz érte, hogy szomszédai – melyek területén jelentôs számú magyar él – az európai integrációs folyamatba kapcsolódva, annak keretein belül alakíthassák nemzeti politikájukat.

A Magyar Köztársaságnak a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politikai alapelvei általánosan érvényesek valamennyi szomszédos országra. Ez alapelvek alapján a különbözô szomszédos államok eltérô viszonyainak megfelelô, összehangolt politika megvalósításához rendszeres párbeszéd és élô kapcsolatok szükségesek. Ennek egyik lehetséges eszköze a magyar–magyar csúcs.

A Kárpát-medence kevert etnikai és kulturális képe elképzelhetetlenné tesz minden nemzetállam-építô kísérletet. A balkáni helyzet nemcsak anakronisztikus, hanem egyben intô példa is, hogy semmiféle megoldással nem kecsegtet a térségünkben rejlô káoszpotenciál felszabadítása. A Balkán egyenként legfeljebb hatmilliós etnikai csoportjainak kaotikus és minden civilizációs értéket lezüllesztô fegyveres szembenállása elhúzódó parázsló nyugtalanságot és gyûlöletet terített az egész térségre, bár a nemzetközi fellépés meg tudta akadályozni a konfliktus teljes elfajulását. A Kárpát-medence nagyobb biztonsági kockázatot jelent mind lélekszáma, mind pedig történeti sajátosságai miatt. A magyar NATO-tagság jelentôsen csökkentette ezt a kockázatot, egyben az egész térség számára új integrációs lehetôséget kínált, amelyet – attól függ, hogy fogjuk fel – szelíd kényszernek is lehet tekinteni.

A nemzetközi integrációs törekvés és a világban tapasztalható globalizálódás nem jár mindig együtt a nemzetállam koncepciójának gyengülésével, de a nyugat-európai fejlôdés tüzetes vizsgálata arról gyôz meg bennünket, hogy a különbözô kulturális és gazdasági fejlettségû térségek csakis a regionális integrációban nyerhetnek új integrációs tartalmat. Ha megtartják is a nemzeti kultúra és önazonosság tudatát, különféle régiók és szubkultúrák ezer szállal kötôdnek egymáshoz, és ezek közt egyre kevésbé lesznek jelentôs választóvonalak a határok. Inkább a gazdaság, a táj, a térszerkezet, a homogén kulturális területek képviselik majd az elkülönülést a békés egybekapcsolódáson belül. A magyar-magyar párbeszéd ebbôl a szempontból is meg kell hogy vizsgálja a felvetett nemzetstratégiai kérdéseket, mert a mai történelmi korszak csak ezt a békés lehetôséget kínálja az alapvetô célok eléréséhez.

Európában a vesztfáliai béke ugyan látszólag véget vetett a vallási türelmetlenségnek, de az európai történelem során önálló arculatot nyerô tartományok egyénisége és nyelvi különállása csak jóval késôbb párosult bölcs, szelíd beletörôdéssel a térség országaiban. Az autonómiatörekvések, a nyelvhasználatért indított mozgalmak diadalt arattak a nyugat-európai kontinentális és az angolszász civilizációs területen. Mára elmondható, hogy a fôleg az Elbától keletre folytatott nemzetállam-építô gyakorlat olyan állameszme alapján szervezi a térség sok országát, amely lényegileg ellentétes a fejlett demokráciák államfelfogásával, ezért ezek az országok, minden ellenkezô igyekezetük ellenére, nem közelednek, hanem éppen távolodnak az európai integrációban való részvételtôl. A biztonságról alkotott felfogás terén is szakadék tátong a két európai térség között. A biztonságpolitikában egyre inkább elôtérbe kerül a preventív diplomácia igénye, vagyis az, hogy még a konfliktusok kirobbanása elôtt csillapítani kell a lehetséges kiváltó okokat. A kommunizmus után elszabadult és hatalmi ambícióktól is fûtött etnikai szembenállás a közép-európai térség biztonságát veszélyeztetô legfontosabb konfliktusforrás. Ez a balkáni és FÁK-beli tapasztalatok után olyan kockázati tényezônek minôsül, hogy a hagyományos demokráciák a NATO biztonsági ernyôjének kiterjesztésével és az Európai Unió lehetséges bôvítésének megcsillantásával is a demokratikus államfejlôdés irányába próbálják terelni a közvetlen érdekszférájukba tartozó közép-európai országokat. Ennek a törekvésnek ismeretében lehet és kell összevetni a magyar nemzeti érdekeket a lehetôségekkel. A magyar NATO-csatlakozás máris erôs szívóhatást gyakorolt a román és szlovák politikára, segítve a nemzetiségi kérdésrôl eurokonform módon gondolkodó politikai reformerôk gyôzelmét ezekben az országokban. A politikai hatalom átrendezôdése, a "magyar pártok" kormányzati szerepvállalása azonban még nem változtatja meg a többségi nemzet évtizedek alatt kialakult gondolkodásmódját, és nem tünteti el a szociokulturális törésvonalakat a kisebbség és a többség közt. Ezek csak akkor halványulhatnak el, ha a többségi hatalom olyan új feltételrendszert alakít ki a kisebbségek számára, amely figyelembe veszi azok jogos és a demokratikus államokban természetes kívánalmait, vagyis a kulturális, a személyi elvû és a területi autonómiához való jogot. Ez a jog nem fenyegeti az államok egységét. Ha szétnézünk a világban és elgondolkodunk, rájövünk, hogy inkább az a sok konfliktus lehet fenyegetô, amely abból születik, hogy megtagadták ezeket a jogokat a kisebbségektôl. Semmi olyat nem kérünk a magyar kisebbségek számára, amire ne lenne példa az Európai Unión vagy Nyugat-Európán belül. (Ezeket a jogokat nagyrészt még a trianoni békeszerzôdés is garantálta, az utódállamok ígéretet is tettek betartásukra, sôt a második világháború után szüntettek csak meg több, ma visszakért intézményt, mint a kolozsvári magyar egyetemet, a Maros Autonóm Területet vagy a közelmúltban a Vajdaság autonómiáját.)

Az Európai Unió a regionális elkülönülésnek és a föderalizmusnak valóságos történelmi tárháza. A svájci államszövetség volt a regionális alapon szervezôdött elsô modern államalakulat. A mély nyelvi és vallási megosztottság ellenére is életképesnek és igen sikeresnek bizonyult. Nagy-Britannia a föderalizmus egyik ôshazája. Súlyos harcok és vallási megosztottság után, ma három parlamentet mûködtet az ország,² Skóciának külön pénze van, bizonyos szigetecskék félig-meddig területenkívüliséget élveznek. Belsô hatalmi huzakodások ellenére, egy percig sem kérdéses Belgium kétnyelvûsége és föderalizmusa A svédek finnországi jogai és az Åland-szigetek autonómiája csöppet sem veszélyeztetik a finn nemzet önállóságát. Dél-Tirol, nemzetiségi nyugtalanságok után, három évtizede az autonómia békés révjébe érkezett, mégsem sínylette meg az olasz identitás. Spanyolországban Franco halála után autonóm régiók születtek. Katalónia szinte önálló állam Spanyolországon belül. Galicia, Andalúzia autonómiája jelzi azt az utat, amelyet a spanyol államszervezés választott a francói nemzetállam ellehetetlenülése után. A karlista háborúk óta parázsló baszk szeparatizmus is kifulladóban, tulajdonképpen megvalósultak önállósági törekvései, ma már csak a gazdasági autonómia értelmezésén folyik a vita. Andorrában teljes egyetértésben élnek spanyolok, katalánok, franciák, ismeretlenek a nyelvi vagy kulturális konfliktusok. Mi sem bizonyítja jobban az önrendelkezés, az autonómia általános elismertségét, mint a lappok nyelvének, kultúrájának védelmében tett svéd és finn intézkedések vagy a Dániához tartozó Grönland teljes autonómiája és biztosított képviselete a dán parlamentben. Vagy egy kissé keletebbre esô példát említve, ki gondolná Csehországot szétfeszítô erônek a morva politikai törekvéseket és Brno öntudatos világvárosiasodását?

Teljesen nyilvánvaló, hogy ma regionális szelek fújnak Európában, regionális gyakorlat érvényesül, regionális szemlélet alapján osztják szét a fejlesztésre szánt pénzeket. Még a hagyományos francia nemzetállam is egyre inkább megbarátkozik az autonómiák és régiók Európájának koncepciójával, hiszen a korzikai helyzet tarthatatlanságával még a francia közvélemény is szembeállítja a kanadai francia Québec szinte függetlenséggel felérô autonómiáját. (Annak idején De Gaulle elnök rendkívüli feltûnést keltett, amikor kanadai látogatása alkalmával a francia-kanadaiak nagyobb autonómiáját, kvázi függetlenségét sürgette. Ettôl kezdve a francia közgondolkodásban is helye van a nemzeti kisebbségek autonómiájának és a trianoni rendszer kisebbségi szempontú átértékelésének. A nyolcvanas évektôl a francia kormány jó néhány mértékadó nyilatkozatot tett, melyek szerint a nemzetiségi autonómia kérdésében már közelít a francia álláspont az Európában általánoshoz. A Balladur-terv már azt jelezte, hogy ez a gondolkodás olyan külpolitikai iránymódosulást mutat Párizs kisebbségpolitikájában, amellyel az EU-n belül Kelet-Európa irányában is magához ragadhatja a kezdeményezést.)

Az európai rendszer áttekintése arról gyôz meg bennünket, hogy az EU csakis olyan államok integrálására kész, amelyek a szervezet belsô viszonyaival rokon belsô struktúrával és feszültségoldó mechanizmusokkal rendelkeznek. Az ilyen országok joggal reménykedhetnek, hogy rövidesen az EU tagjai lehetnek, ám azok az államok, amelyek gazdasági, intézményi és strukturális lemaradásuk mellett nemzetiségi konfliktusokat is hordoznak, belátható idôn belül nem számíthatnak az EU-tagság elônyeire. A nemzetiségek szempontjából sorsdöntô lehet, hogy az érintett országokban milyen erôs az integrációs szándék, mennyire komoly az euroatlanti elkötelezôdés. Az a tény, hogy most ezek az országok alkotják az EU keleti ütközô zónáját, lehetôséget kínál számukra, hogy biztonságpolitikai puffer-szerepüket hangsúlyozva helyi kedvezményekre tegyenek szert. Az elmúlt ötven év hatalomgyakorlási és orientációs beidegzôdései pedig természetes és állandó keletre tekintgetést eredményeznek. Ebben a helyzetben szinte mindegy, hogy milyen nyilatkozatokat tesznek a kormányaik, hiszen az attitûdváltáshoz vagy hosszú évtizedek állhatatos munkájára, vagy nagy és erôszakos politikai nyomásra van szükség. Minthogy az utóbbira szerencsére nincsen sem szándék, sem kilátás, csakis a lassú szemléletváltásban reménykedhetünk. Minél csábítóbbak az euroatlanti kapcsolódástól várható elônyök, annál nagyobb az esélye, hogy csökken a belsô soviniszta húrokon játszó régi elit befolyása. Ebben a folyamatban fontos szerep jut Magyarországnak. Minthogy a Kárpát-medence többi országa csak rajta keresztül kapcsolódhat igazán az európai demokráciákhoz és a NATO-hoz, a magyar támogatás és gazdasági-politikai magatartás felértékelôdik ezekben az országokban. A schengeni Európa utazási politikája például olyan fenyegetô lehet a szomszédaink számára, hogy rászánják magukat a kérdés teljes mélységben való áttekintésére. A tárgyalások során Magyarországnak lehetôleg tartózkodnia kellene olyan utazáskönnyítô megoldásoktól, amelyek csak a magyar nemzetiségûeknek kedveznek, mert az adott kedvezmények ugyan sokak számára még papíron is vállalhatóvá teszik a magyarságot, de a többség növekvô indulattal fogja tudomásul venni ôket. Sôt egész politikai kurzust indíthat el az a többségi erô, amely majd olyan jelszavakkal akarja meglovagolni az elégedetlenséget, hogy "nem akarunk másodrendû polgárok lenni a saját hazánkban stb." Célszerû alaposan tanulmányozni ebben a kérdésben például a spanyol-amerikai országok polgárait érintô spanyol gyakorlatot. Az is lehet, hogy sokkal több magyar konzulátusra, tiszteletbeli konzulra lesz szükség a környezô országokban, és a vízumpolitika rugalmassága is szinte tetszés szerint fokozható. Ezek a jórészt technikai kérdések fogják meghatározni és minôsíteni Magyarország és szomszédai viszonyát a következô évezred elején.

Hogy mit és hogyan fognak fel a szomszédaink abból a világból, amelyhez mi számítjuk magunkat, jórészt attól függ, hogyan tudunk szót érteni velük. A Kárpát-medence földrajzi egysége csak társadalmi dimenzióban válhat teljessé. Csak akkor lesz esély az együttmûködésre, ha szót értenek egymással az itt élô népek. Ebbôl a szempontból központi szerepet játszik a magyar nyelv és kultúra. A magyar már a török idôkben is regionális közvetítô nyelv, egyfajta lingua franca volt, és ma is az. A szomszédos országok magyar közösségein keresztül egyre növekszik a gazdasági szerepe. Ukrajnában a magyar iskolák elôtt ukrán ajkú gyerekek állnak sorba bebocsátásra várva, mert a magyar iskolázottság jól hasznosítható a határ mentén a boldoguláshoz. A regionális mûholdas magyar televíziózás Európa egész magyarlakta területére kiterjeszti a magyar kulturális és gazdasági érdekszférát. Talán nem véletlen, hogy a kontinens keleti fele számára az esetleges nemzetiségi problémák ellenére is Magyarország a legelfogadottabb lehetséges integrációs központ. Az ALFA TV projekt is ezt példázza, amely olyan soknyelvû, egymûsorú televízió lesz, amelyet a kelet-európai régió 25 állama valósít meg úgy, hogy Budapest a központja. Elmondható, hogy ma ez az egyetlen létezô teljes körû együttmûködés az érintett államok közt. Magyarország kommunikációs hídfôállássá válhat, és ez csak akkor kerül veszélybe, ha az érdekeit nem a természetesen kínálkozó úton kívánja érvényesíteni.

Az érdekérvényesítés eredményeinek idôszakos összegzése és a magyar elgondolások nyilvános vitája a magyar-magyar csúcstalálkozókon történik. Erre minden magyar kisebbséggel rendelkezô európai ország megkülönböztetett figyelmet fordít. Tehát kommunikációs lépéselôny, hogy mi határozhatjuk meg a témát és felvetését. A csúccsal kapcsolatos és az összmagyarságot érintô egyéb rendezvények is mind a nemzeti érzéshez kötôdô, azt elismertetni akaró békés integrációs szándékot kell hogy sugallják. A magyar politika akkor viszonyul helyesen a környezetéhez, ha nyugodt és magabiztos, ha az a meggyôzôdés sugárzik belôle, hogy a szomszéd államoknak is érdekében áll a magyar kisebbség helyzetének javítása. Nem árt azonban arra is gondolni, hogy az utódállamok még nem tudták megoldani a trianoni békével Magyarországtól elcsatolt területek szociális és történelmi "megemésztését". Kimondva vagy kimondatlanul ma is úgy érzik, hogy bármikor visszavehetô a nagyhatalmak által ölükbe hullajtott ajándék. Az elsô és második bécsi döntés csak megerôsítette ezt a meggyôzôdésüket. Zsigerileg félnek az elszigetelôdéstôl és attól, hogy az egykori ajándékozókkal ellentétes táborban találják magukat. Ez a szorongás reményt kínál rá, hogy tisztességes megoldás születhet nemzetiségi ügyben. Annál is inkább, mert a globalizálódó világban már egy másik pályán folyik a versenyfutás. S. Huntington szerint civilizációk összecsapása elé néz a világ a jövô évezredben. A Kárpát-medence tarka kulturális képe azonban nem osztható összecsapásra kész amorf civilizációkra. A régió mégiscsak békében él ötvennégy éve belsô konfliktusaival, súlyos történelmi örökségével, kis és nagy gyûlöleteivel együtt. Egyik etnikum sem tart nyilván frissen keletkezett véres adósságot, mint a Balkán kavargó forgataga. A térség népei a történelmi tapasztalatok és az atlanti katonai szövetség jóvoltából inkább békésen huzakodva keresik a megoldást évszázados közös bajaikra. Talán meglepô, de a legutóbbi idôk leghûvösebb kétoldali viszonya idején is mûködött a magyar–román katonai együttmûködés. Tehát a két ország döntéshozói nyilvánvaló szükségszerûségnek tartják stratégiai szinten az együttmûködést. A belpolitika azonban sok esetben nem ilyen logikus. A magyar–román viszonyban mérföldkô volt Orbán Viktor magyar miniszterelnök 1998 nyarán Tusnádfürdôn elmondott beszéde. Orbán valami olyat tett, amit még egyetlen elôdje sem mert megkockáztatni: tiszta, nyílt, ôszinte beszédet mondott. Ebben egy magára talált, erôsödô, de ezzel nem kérkedô szuverén ország hangját ütötte meg, és felszólította tárgyaló feleit, hogy nyíltan és a valóban lényegi kérdésekrôl beszéljenek. Lejárt a ködösítés és az udvariaskodás ideje, amelyben nem követték a tettek a szavakat és a leírt megállapodásokat. A magyar külpolitika által elért eredmények tények, szomszédainknak is figyelembe kell venniük ôket, ha nem akarnak, akaratunk ellenére, nehéz helyzetbe kerülni. Ez a magyar hozzáállás, a katonai együttmûködés elônyeivel, a kommunikációs kapcsolatokkal és a gazdasági összefonódással párosulva elég erôs lesz, hogy kikényszerítse a jórészt még posztkommunista elit által uralt utódállamok politikusaiból a paradigmaváltást, és hogy komoly tárgyalások kezdôdjenek a magyar kisebbségeknek adandó autonómiáról.

Az integrációs kényszer kikényszerítheti a nemzetiségi kérdés autonómián alapuló korrekt rendezését, de a bizánci világban az eddig elért eredményeket is visszájára fordíthatja egy kedvezôtlen diktatórikus fordulat. Oroszország gazdasági csôdje és rohamosan csökkenô befolyása a paradigmaváltás szükségességét tudatosítja a Varsói Szerzôdés magyarok által is lakott egykori tagállamaiban és persze a Balkán országaiban is. Ebben az utóbbi régióban gyanakodva méregetik az iszlám növekvô befolyását, Törökország megerôsödését és a néhány FÁK-államban megfigyelhetô török reneszánszt. Az albán kérdés, a macedónok széttagoltsága, a román–ukrán ellentétek, a dobrudzsai román–bolgár vita, a moldáviai helyzet mind megerôsíthetik az utódállamokban azt a meggyôzôdést, hogy a magyar kisebbség nem fokozza, hanem enyhíti a feszültséget eddigi türelmes magatartásával. Ha teret engednek a nemzetiségi viszályoknak, amelyekhez a magyar kisebbség megoldatlan helyzete is hozzájárul, akkor kaotikus viszonyok alakulhatnak ki a térségben, ezek teljesen átrajzolhatják az egész régió térképét, és centrifugális erejük újabb történelmi idôkre valamennyiünket messzire röpít a nyugati integrációtól.

—————————————

¹ Nagy-Britannia stratégáinak évszázadokig az volt az alapelve, hogy a brit hadiflottának akkorának kell lennie, mint az utána következô két hatalomé együttvéve. Látható tehát, hogy létszám és hadipotenciál között közvetlen kapcsolat van, amit csak kis mértékben befolyásolhat elszántság, igazság vagy vitézség. Carl von Clausewitz német stratéga szerint négy kivételével mindig a létszámfölényben lévô fél nyerte a világtörténelem ismert háborúit. Tehát teljesen alaptalan az utódállamok katonai természetû félelme, inkább csak belpolitikai kommunikációs eszköz a "magyar veszélyre" való hivatkozás.

² Anglia, Skócia és Wales külön parlamenttel rendelkezik. Az északi katolikusok és a déli anglikánok békésen megférnek egymással. Az északír kérdés pedig nem regionális vagy integrációs kérdés, hanem belsô hatalmi-kulturális probléma, ami a vallási törésvonal mentén nyilvánul meg. A brit kormányzat készséggel megadná a tartománynak az önállóságot, de mindmáig megakadályozzák a belsô erôviszonyok. (Tehát az ír kérdés brit kezelése nem tekinthetô nemzeti vagy központosító törekvésnek, inkább a mára meghaladott birodalmi politikából fakadó kellemetlen szerepvállalásnak, amelytôl Nagy-Britannia inkább szabadulni igyekszik.)