Grúber Károly
Hozzászólás Szilágyi Zsolt Külpolitika, határon túli magyarok
és jószomszédság címû írásához
Elöljáróban annyit szeretnék kijelenteni, hogy mindig nagy megtiszteltetés a Magyar Kisebbség folyóirat vitáiban részt venni. A folyóirat bebizonyította, hogy igenis létre lehet hozni olyan európai szintû társadalomtudományos folyóiratot Erdélyben, Kolozsvárott, amely nemzeti elkötelezettsége mellett képes a magyarság kérdéseit, határokon innen és túl, magas szakmai színvonalon megvitatni és kitekinteni kontinensünk más tájaira, ahol a különbözô etnikai csoportok együttélése újra a tudományos érdeklôdés elôterébe került. Ebben az értelemben a Magyar Kisebbség méltó folytatása a méltán példának tekintett Jakabffy Elemér-féle kisebbségvédô folyóiratnak.
Szilágyi Zsolt Külpolitika, határon túli magyarok és jószomszédság címû írása tökéletesen megfelel a fennebb említett magas szakmai színvonalnak. Szilágyi mint gyakorlati külpolitikus igen pragmatikusan és élesen teszi fel azokat a kérdéseket, amelyeket Magyarország hamarosan bekövetkezô NATO-, illetve várt EU-s tagsága vethet fel a szomszédos országokban élô magyar nemzeti közösségek számára. Szilágyinak1 teljes mértékben igaza van abban, hogy Magyarország NATO-tagsága bizonyos szempontból az egész nemzetközi rendszerben újdonság lesz, hiszen: "egyetlen olyan NATO-tagország lesz, amelynek a szomszédos országok területén, azok állampolgáraiként jelentôs számú, tehát milliós nagyságrendû magyar közösségek élnek". Az ebben az új helyzetben adódó kihívásokra keres választ a Szilágyi-féle cikk.
Hozzászólásom alapjául használnám a Rogers Brubaker-féle2 történelmi szociológiai megközelítés jómagam által kissé átdolgozott változatát. Brubaker az európai nemzeti kisebbségek történelmi-szociológiai vizsgálatára egy hármas tipológiát javasol. Szerinte a nemzeti kisebbségek 19. és 20. századi történetét legjobban a nemzeti kisebbség, homogenizáló többségi állam és "határokon túli anyaállam" közti kapcsolatrendszer elemzése írja le. Nem kétséges, hogy alapjaiban napjainkban is használhatónak tûnik ez a tipológia. Máshol3 már részletesen kifejtettem véleményemet arról, hogy hogyan változik a nemzetállamok szerepe a globalizáció és regionalizmus korában és ezeknek a változásoknak milyen konzekvenciái vannak Európa nemzeti kisebbségeire és államnélküli nemzetei számára. Románia kontextusában Schöpflin György4 szavai igen egyértelmûen jelzik ezeket az új tendenciákat: "A román többségnek meg kell tanulnia: a francia jakobinus centralizációnak befellegzett. Egy centralizált államot egyre nehezebb fenntartani. Hiába hivatkozik a román állam arra, hogy európai normákat követ, ez nem igaz. Ma már az európai szabvány a sokféleség, minden kínjával-bajával együtt."
Ennek megfelelôen negyedik szereplôként a nemzetközi rendszerrel egészíthetjük ki a brubakeri tipológiát. A következôkben e négy aktort magában foglaló megközelítés alapján fejtem ki néhány észrevételemet a Szilágyi-féle vitaindítóról.
A romániai magyarság helyzete a nemzetközi rendszer nézôpontjából
Szilágyi dolgozatának bevezetô részében említi az 1996. július 5-ikei "magyar-magyar" csúcs alapelveit. Egyértelmûnek tûnik az írás alapján, hogy ezeket az alapelveket és magának a "magyar-magyar" csúcsnak intézményesítését stratégiai célnak tekinti a szerzô. Hely hiányában csak röviden reagálnék ezekre a gondolatokra. A "magyar-magyar" csúcs 3. alapelve Szilágyi megfogalmazásában a következô: "a magyar kisebbségi közösségek nemzetközi jogalanyiságának elfogadása Magyarország részérôl".5
Közismert tény az, hogy minden globalizációs és regionalizációs hatás ellenére a nemzetközi jog alapegysége továbbra is a szuverén nemzetállam.6 Annak ellenére, hogy a nemzeti kisebbségek védelmének szabályozása egyre jobban beleépül a nemzetközi jogba, a nemzeti kisebbségek nemzetközi jogalanyiságának elfogadása még várat magára. Ennek megfelelôen Magyarország, még ha speciális nemzeti érdeke ezt megkívánná is, nem fogadhatja el a szomszédos országokban élô magyar kisebbségeket mint teljes jogú nemzetközi jogalanyokat. Szilágyi is tisztában van azzal, hogy a "magyar-magyar" csúcs és az ott hozott határozatok igen negatív visszhangra leltek a nyugati fôvárosokban: "A nyugati országok kormányainak szemében tehát az a vélemény alakult ki, hogy a csúcs olyan politikai hullámokat kavar a térségben, amelyek közvetve bár, de az egész térség stabilitását negatív irányban befolyásolhatja."
Az 1989 utáni periódus egyik nagy tanulsága talán az lehet régiónk szempontjából, hogy a várva várt gyors "visszatérés Európába" elmaradt vagy legalábbis lelassult. A berlini fal leomlása Európa mindkét részét felkészületlenül érte.7 A boszniai és ruandai példák alapján úgy tûnik, hogy az USA által dominált nyugati világ biztonsága érdekében fôleg a regionális válsággócok lokalizálásában érdekelt. Ez a megközelítés igen világosan kirajzolódott Magyarország NATO-felvételi tárgyalásaikor, amikor is Magyarország tagságának alapfeltétele volt a magyar–szlovák és magyar–román alapszerzôdés aláírása. Még mértékadó amerikai szakértôk is Fukuyama-szerû naivsággal ünnepelték az alapszerzôdéseket mint a "magyarkérdés" végleges megoldását.8
Az Európai Unió Magyarországról 1998 végén publikált ún. országjelentése is jól illusztrálja a nyugati megközelítéseket a "magyar-magyar" kérdésben. A jelentés alapvetôen pozitív hangvételû, és gyakorlatilag Magyarországot az elsô helyen említi az EU-tagságra aspiráló kelet-közép-európai országok közül. A jelentés 32. oldalán9 a magyar külpolitika tárgyalásakor a dokumentum megemlíti a magyar külpolitika hármas doktrínáját – euroatlanti integráció, jó kapcsolat a szomszédos országokkal és a határokon túli magyar nemzeti kisebbségek támogatása –, azonban a nemzetpolitika szó idézôjelbe került. Az én olvasatomban ez az idézôjel nem jelent egyértelmû elutasítást, inkább értetlenségre utal. Az üzenet az, hogy Brüsszel nem érti a "nemzetpolitika" szót. A már folyó bilaterális Magyarország–EU csatlakozási tárgyalásokon, különösen a Schengen határvédelmi doktrína tárgyalásakor bizonyosan újra elôkerülnek ezek az értelmezési különbségek.
Románia euroatlanti csatlakozásának esélyei jelentôsen csökkentek a madridi csúcs óta. Molnár Gusztáv10 szavaival élve: "Románia eltévedt... Nem állítom, hogy átlendült egy Nyugat-ellenes táborba, hiszen ez irreális volna, viszont geopolitikai értelemben egy sehova sem tartozó állam lesz."
A Magyarország kapcsán már említett EU-s országjelentések alapján,11 Románia a tagságra aspiráló országok között szinte az utolsó helyre került. A jelentés alapján azonban úgy tûnik, hogy a Románia EU-s tagságát akadályozó jelenségek fôleg gazdasági jellegûek. A politikai demokrácia kérdései, köztük a magyar kisebbség jogainak szabályozása, általában véve kielégíti a koppenhágai bôvítési kritériumokat. A jelentés megelôlegezi a Petôfi–Schiller német–magyar egyetem létrehozását mint pozitív fejleményt, és felhívja a figyelmet arra, hogy a romakérdés megoldásában és a kisebbségi minisztérium szervezetének megerôsítésében Romániának erôfeszítéseket kell tennie. Összességében elmondhatjuk, hogy Brüsszelbôl nézve, és még általánosabban a nemzetközi rendszer nézôpontjából, többé-kevésbé rendezett a romániai magyar közösség helyzete. Ez még akkor is igaz, ha míg az EU-s jelentés pozitív fejleményként üdvözli a multikulturális Petôfi–Schiller Egyetem létrehozását, addig a valóságban igen halvány jelei vannak annak, hogy van Romániában politikai akarat a fentnevezett egyetem létrehozására.
Összegezve elmondhatjuk: annak ellenére, hogy az 1998. decemberi bécsi EU-csúcstalálkozó után úgy tûnik, hogy a bôvítés folyamata lelassult,12 az a tény, hogy Magyarország valószínûleg az euroatlanti integráció elsô körében van, míg Románia lemaradni látszik, nagyban befolyásolja a romániai magyar nemzeti közösség helyzetét. Egy bizonyos értelemben – tetszik, nem tetszik – a román–magyar határnál lezárulnak a Nyugat határai. Ebben az értelemben a Huntington-féle civilizációs határok érvényüket vesztik. A mindenkori budapesti kormányzat igen nehéz helyzetben találja magát, amikor szembesülni kényszerül az 1990 óta konszenzussal elfogadott "külpolitikai szentháromság" végrehajtásának nehézségeivel. Itt teljességgel egyetérthetünk Szilágyi Zsolt13 megállapításával, miszerint: "Az, hogy a mindenkori magyar kormány megtalálja-e azt a módot és politikai diskurzust, amellyel az integrációs érdeket és a nemzetpolitikai érdeket egy idôben képviselni tudja, nem egyszerûen »magyar ügy«, hanem a régió stabilitását befolyásoló kérdés."
Román–magyar államközi kapcsolatok
Az eddigiekben a brukakeri tipológia kibôvítését tárgyaltam, mely szerint is a nemzetközi rendszer és a nemzetközi szervezetek nagyban befolyásolják az eredeti hármas tipológiát. A következôkben röviden elemezném a román–magyar államközi kapcsolatokat.
Máshol14 már részletesen elemeztem a román–magyar együttélést az 1867 és 1996 közötti idôszakban. Itt röviden azt lehet kijelenteni, hogy még ha a határok változtak is és így az eredeti szereposztás megváltozott, az eredeti hármas tipológia többé-kevésbé alkalmazható volt. Így például az 1867 és 1918 közötti magyar állam a brubakeri tipológia alapján ugyanúgy "homogenizáló államnak" tekinthetô, mint a Ceausescu-féle Románia. Természetesen e tipológia magában hordozza az elnagyolás lehetôségét, hiszen nyilvánvaló, hogy Horthy Magyarországa másképpen volt "határokon túli anyaország" a két háború között, mint a kádári Magyar Népköztársaság 1956 után.
Hely hiányában csak röviden szólnék a román–magyar államközi kapcsolatok 1989 utáni alakulásáról. Közhelyszerû, de mégis igaz az az állítás, miszerint az 1989 decembere és 1996 szeptembere közötti román kormányok igazából nem is tettek kísérletet a kisebbségi kérdés rendezésére, sôt nyílt vagy burkolt magyarellenes politikát folytattak. E korszak részletes elemzését Takács Ferenc15 végezte el. Takács szerint e fennebb említett idôszak az erdélyi magyarság szempontjából "iszapbirkózás" volt igazi eredmények nélkül.
A Magyar Kisebbség olvasói számára valószínûleg jól ismertek a fenti korszak eseményei, így inkább foglalkoznék az 1996 decembere óta eltelt idôszakkal. Szilágyi Zsolt írásában is központi szerepet kap az ún. stratégiai partnerség kérdése. Szilágyi16 szerint: "A stratégiai partnerség meghirdetésének pillanatában formailag minden esély megvolt arra, hogy a két ország közötti kapcsolat és gyakorlat teljesen új dinamikát kapjon. [...] A stratégiai partnerség tehát mind ez idáig egy szép, egyelôre gyakorlati tartalom nélküli, de jobb sorsra érdemes gondolat maradt."
Valóban, az 1996 végén hatalomra jutó, Ciorbea, Severin és Constantinescu nevével fémjelzett új román hatalom látványos gesztusokkal próbálta igazi tartalommal megtölteni a hangzatos "magyar–román stratégiai partnerség" intézményét. Bukarestben rájöttek, hogy bizonyos mértékben Bukarest Budapesten keresztül juthat el Brüsszelbe, tehát érdemes javítani a magyar–román államközi kapcsolatokat például a magyar kisebbségnek adott extra jogokkal. Erre utal az oktatási és helyi önkormányzati sürgôsségi kormányrendeletek meghozása is. Azonban ez a pozitív üzenet 1999 februárjában úgy tûnik, hogy nem volt több a már-már hagyományosnak tekinthetô román taktikánál, miszerint általában nagy külpolitikai döntések – békeszerzôdések vagy éppen NATO-bôvítés – elôtt a román elit jóval elnézôbben kezeli a magyar kisebbség kérdését. Az Adrian Severin nevével fémjelzett "stratégiai partnerség" koncepciójának kifáradását jelzi az a tény is, hogy a koncepció két fô támogatója, Victor Ciorbea és Adrian Severin igen messze került a politikai hatalom centrumától, sôt Severint még ki is zárták a Petre Roman-féle Demokrata Pártból. A szlogenek szintjén továbbra is jelen van a "stratégiai partnerség" intézménye, ezt jól mutatja Radu Vasile17 hivatalos magyarországi látogatása elôtt adott interjúja. Olyan fontos gyakorlati kérdésekben, mint a Bukarest–Budapest autópálya nyomvonala vagy a Petôfi–Schiller Egyetem létrehozása, úgy tûnik, nem mûködik a "stratégiai partnerség".18 Radu Vasile február 8-adikai hivatalos budapesti látogatásán már a Ferihegyi reptéren kijelentette, hogy nem kerül sor semmilyen kulcsfontosságú dokumentum aláírására. A dolgozat írásakor, 1999. február elején, az általános politikai helyzet Bukarestben és Budapesten is arra enged következtetni, hogy a román–magyar kapcsolatok 1996 decembere és 1997 májusa közötti konjunktúrája kifáradni látszik és az euroatlanti integrációban sikeres Magyarország és sikertelen Románia között a kapcsolatok ismét rosszabbodni látszanak.
Természetes az, hogy az 1998. májusi magyarországi választások is nagyban átalakították a román–magyar államközi viszonyrendszert. Az új Orbán-kabinet mint a "határokon túli anyaállam" kormánya jóval erôteljesebb politikát folytat a határokon túli magyar közösségek irányában. Teszi ezt a környezô országokban élô magyar közösségek támogatására szánt források emelésével (Illyés és Apáczai Csere János közalapítványok) és erôteljesebb lobbyzással a nemzetközi fórumokon (Európa Tanács és EU). Az Orbán-kormány nemzeti ideológiájában jóval közelebb áll az 1990 és 1994 közti Antall- és Boros-kormányokhoz, azonban nemzetpolitikai céljai elérésében jóval pragmatikusabb diplomáciai stílust követ.
Az 1998 májusa óta bekövetkezett budapesti külpolitikai hangsúlyváltás a mégolyan mérsékelt és józan elemzôket, mint az USA-ban élô és oktató Michael Zafírt19 is aggodalommal tölti el: "Hozzá kell tennem azonban, mikor »politikai elitekrôl« van szó, hogy az Orbán-kormányzat által vezetett Magyarország fejlôdési tendenciái sem mutatnak túl sok diszponibilitást arra, hogy a múlt helyett a jövô felé tekintsenek. Budapest, úgy hiszem, hibázik, amikor úgy véli, ha ilyen pozícióval lépne be a NATO-ba, álláspontját érvényre juttathatja, pusztán amiatt, mert Bukarest a szervezeten kívül rekedt. Egy ilyen politika sem a NATO-val való partnerség, sem azoknak a román politikai irányzatoknak az elbátortalanítása szempontjából nem hatékony, melyekrôl az alábbiakban szólok."
Ezeknek a román véleményeknek ellentmondani látszik az EU országjelentése,20 amely szerint az 1998. májusi kormányváltás nem hozott igazi változást Magyarország külpolitikájában. Véleményem szerint a román–magyar államközi kapcsolatok tekintetében Szilágyi Zsoltnak21 teljes mértékben igaza van, amikor kijelenti: "Ilyen megvilágításban a magyarkérdés egyértelmûen az ország modernizációjának a problémája, a megoldás halogatása is azt bizonyítja, hogy nincs kidolgozott koherens elképzelés a Románia elôtt álló modernizációs alternatívákról. [...] Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a román elit paradigmaváltásra kell hogy vállalkozzon."
Magyarország sikeres euroatlanti integrációja és Románia lemaradása minôségileg valóban új helyzetet hozott létre a román–magyar államközi kapcsolatokban. Románia gazdasági problémái, a közelmúlt "bányászjárása" és általában a feszült interetnikai kapcsolatok mind kérdésessé teszik az ország integrációérettségét. Ebben a helyzetben az uralkodó román politikai elitnek kellene jelzéseket adni, hogy Románia igenis akarja a nyugati orientációt. Ebbe a paradigmaváltásba bele kellene tartoznia a magyar kisebbség helyzete tartós rendezésének is.
Romániai magyarok, erdélyi magyarok vagy magyarok
Romániában?
Az eddigiekben fôleg a kezdeti tipológia azon részeivel foglalkoztunk, amelyek a nemzetközi rendszert és a román és magyar államot érintették. Az alábbiakban próbáljuk vizsgálni azt, hogy hogyan is néz ki ez az egész problémakör a nemzeti kisebbség szempontjából. Szilágyi tanulmányának talán legnagyobb hiányossága az, hogy a román–magyar államközi viszonyok kitûnô elemzése mellett igen kevés szót ejt arról, hogy az erdélyi magyarság és legitim szervezete, az RMDSZ milyen stratégiát folytasson a felvázolt problémák kezelése terén. Szilágyi anyaállam-központúságának bizonyítéka a tanulmány címe is: Külpolitika, határon túli magyarok és jószomszédság. Szilágyi romániai magyarként "határokon túli magyarokról beszél", szigorú logikai megközelítésben itt a Magyarországon élô magyarokról lenne szó. Helyenként úgy tûnik, hogy Szilágyi túlzottan is a budapesti kormánytól várja a romániai magyarság helyzetének javulását. Tény, hogy az 1998. májusi kormányváltás óta Budapest jobban próbálja segíteni a kisebbségi sorsban élô magyar nemzeti közösségeket, de a szerzô ezen írásban már korábban kifejtett véleménye szerint a nemzetközi rendszer sokkal jobban leszûkíti Budapest külpoltikai mozgásterét, mintsem azt Szilágyi gondolja. Ebben a tekintetben rendkivûl érdekes a Budapesten 1998. február 20-án rendezett "Magyarország és a határon túli magyarság – 1999" konferencia nyilatkozata. A nyilatkozat általános hangvétele igen "eurokonform", azaz a határokon túl élô magyarok sorsának javítását szigorúan és tételszerûen a már létezô európai és nemzetközi jogi normákhoz köti. A szövegbôl és magából a konferencia idôzítésébôl is kitûnik, hogy a már NATO-tag Budapest nem szándékozik lemondani a magyar kisebbségek támogatásáról, sôt regionális jelentôségének növekedésével jóval erôteljesebb pozícióból léphet fel. Az Orbán-kabinet kül- és belpolitikai sikerének tekinthetô az a tény, hogy egyrészt a környezô országok fôvárosaiban nem lelt negatív visszhangra a február 20-iki esemény, és másrészt, hogy a konferencia zárónyilatkozatát minden magyar parlamenti párt, így az SZDSZ és az MSZP is aláírta. Figyelemre méltó a szövegben az is, hogy a területi autonómia szövegszerû említése elmarad, ehelyett a közösségi jogok gyakorlása és a szubszidiaritás elve jelenik meg.
Az RMDSZ kormányzati részvételének eredményeirôl és kudarcairól már a Magyar Kisebbség folyóirat egy korábbi vitájában sok szó esett. Tényként kezelendô azonban az, hogy kormányzati szerepvállalása ellenére az RMDSZ nem tudott beleszólni érdemben Románia külpolitikájának irányításába. A mai napig nincs egyetlen magyar etnikumú nagykövete Romániának, és a külügyi és védelmi minisztériumban sincsenek államtitkári szinten képviselve a romániai magyarok. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalásával sokban visszalépett az 1990 és 1996 közötti idôszak sikeres külpolitikájától. Ebben az idôben a szövetség képes volt önállóan lobbyzni a különbözô nemzetközi fórumokon Genfben, Strasbourgban, Brüsszelben és New Yorkban. A mostani helyzetben az RMDSZ-nek talán újra kellene gondolnia külpolitikai eszközeit a román kormányban való részvétel mellett.
Szélesebb értelemben is már régóta folyik a terminológiai vita, hogyan nevezzék a Romániában élô magyar közösséget: Erdélyi magyarok? Romániai magyarok? Magyar kisebbség Romániában? Társnemzet? Határokon túli magyarok? A mai napig nem született kielégítô válasz erre az igen fontos terminológiai vitára. Az tény, hogy a magyarok Romániában jól definiálható másságot képviselnek, de jól érzékelhetô különbség van a magyarországi és erdélyi magyarok identitásában is. Néhány nemrégiben elkészült szociológiai elemzés kitûnôen illusztrálja az identitáskülönbségeket mindkét irányban. Az erdélyi románok 75%-a szerint a magyar kisebbség, míg 86%-uk szerint a magyarok érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ általában súlyosbítja a nemzeti konfliktust Romániában.22 Míg egy másik felmérés szerint23: "...megkérdezetteink –elismerve a magyarországiak magasabb életminôségét – csaknem olyan negatív képet festettek az anyaországiak jellemvonásairól, mint a többségi románságról. Az erdélyi magyaroknak a magyarországiakról kialakított negatív képében elsôsorban a nemzettudat hiánya és az emberi kapcsolatok elidegenedett volta kapnak hangsúlyt."
Ennek a terminológiai vitának azonban van egy igen fontos politikai aspektusa. E szerint a romániai magyar közösség és legitim politikai szervezete válaszút elôtt áll az új külpolitikai helyzetben. Ebben a helyzetben újra kell definiálnia helyzetét mind a román állammal, mind a magyar anyaállammal szemben. De amint már korábban is jeleztük, igen fontos új szereplô a nemzetközi rendszer a nemzeti kisebbségek helyzetének megítélésében. A kisebbségi kérdés mára már nem az adott állam belügye. Az RMDSZ nem engedheti meg magának, hogy feladja a nemzetközi fórumokon való lobbyzás lehetôségét.
Természetes, hogy az erdélyi magyarság nem képes csak önmagában rendezni saját helyzetét, de meg kell találnia azokat a lépéseket, amelyek segítségével elôre tud lépni kisebbségi jogainak érvényesítésében. Szilágyi Zsolt tanulmánya és általában a Magyar Kisebbség folyóirat magas szakmai színvonalú munkája kitûnô és elôremutató példája ennek az új magatartásformának.
E kulcsfontosságú kihívások rendezésében igen fontosnak tekinthetô a Szövetség 1999 májusára tervezett tisztújító kongresszusa. Ezen alkalommal az RMDSZ-nek meg kell fogalmaznia stratégiáját mind a román és magyar állam, mind a nemzetközi rendszer viszonylatában, és meg kell találnia azon belsô szervezeti formákat és döntéshozatali mechanizmusokat, amelyek segítségével a szövetség új vezetése képes lesz a romániai magyar közösség sorsát javítani az új külpolitikai helyzetben.
—————————————
1 Szilágyi Zsolt: Külpolitika, határon túli magyarok és jószomszédság, Magyar Kisebbség 1998/3–4.
2 Rogers Brubaker: Nationalism Reframed, Nationhood and the National Question in the New Europe. University Press, Cambridge 1996. 4.
3 Grúber Károly: Regionalizmus, nacionalizmus, európai integráció, kelet-közép- és nyugat-európai megközelítések. Magyar Kisebbség 1998/1.
4 Gui Angéla még nem publikált interjúja Schöpflin Györggyel: A többség és kisebbség egymásrautaltsága Erdélyben.
5 Szilágyi: i.m. 185.
6 Navracsics Tibor: Háromszintû Európa? Comitatus 1998. július–augusztus. 34–46.
7 Hankiss Elemér: European Paradigms: East and West, 1945-1994. Daedalus, Summer, 1994.
8 Ronald H. Linden: Putting on their Sunday Best: Romania, Hungary And International Relations Theory, Paper Prepared for presentation at the XVII World Congress of the International Political Science Association. Seoul, Korea, 17-21 August 1997.
9 Regular Report-Hungary, From the European Commission on Hungary's Progress Towards Accession Brussels, November 1998. 32.
10 Molnár Gusztáv: Románia eltévedt. Korunk 1998. 81.
11 Regular Report From the European Commission on Romania's Progress Towards Accession. Brussels, November 1998.
12 The 12 December 1998 Vienna EU Summit, Presidential Conclusions.
13 Szilágyi: i.m. 186.
14 A szerzô doktori disszertációjában a brubakeri tipológiát alkalmazva részletesen elemzi az erdélyi interetnikus együttélést az 1867 és 1996 közötti idôszakban: Grúber Károly: From the Beginnings of Reason until the End of History, Politics of Postmodernity and Ethnonationalist Renaissances of Pre(Post)-Modern Natures? An unpublished PhD dissertation, Sussex European Institute, Brighton, September 1998.
15 Takács Ferenc: A román kormányzat magyarságpolitikája: 1989. dec. 22.–1996. szept. 17. Vitainditó a Teleki László Intézet 1998. decemberi "A román és szlovák kormányok magyarságpolitikája 1989 után" cimû konferenciáján.
16 Szilágyi: i.m. 197, 198–199.
17 Népszabadság február 4. Interjú Radu Vasilével, a Román Köztársaság miniszterelnökével.
18 Egyetemi ígéret, idôpont nélkül. Népszabadság 1998. február 10. – Függôben maradt az egyetem ügye. Magyar Nemzet február 10.
19 Korunk 1998/10. A harmadik évezred küszöbén: Románia alternatívái. 31.
20 The European Commission’s Report on Hungary’s Progress Towards Accession. Brussels, November 1998. 6. A szöveg eredetije így hangzik: "Follwing the May 1998 general elections the Socialist-Free Democrat coalition goverment was replaced by a coalition goverment led by the Federation of Young Democrats. The Coalition partners of FIDESZ are the Smallholders Party and the Democratic Forum. This change of goverment has not resulted in any major shift in goverment policy over the past years as regards the European Union."
21 Szilágyi: i.m. 195.
22 Székely Mária–Csepeli György–Örkény Antal–Csere Gábor: Dunának, Oltnak egy a hangja? Román és magyar nemzeti látószögek Erdélyben. Limes 1998/4, Magyarok és Románok különszám. 103.
23 Sorbán Angella–Dobos Ferenc: Nemzeti jellemvonások az erdélyi magyarság értékrendjében. Limes 1998/4, Magyarok és Románok különszám. 123.
|
