Mirnics Károly

Magyarország külpolitikája
Jugoszlávia (Szerbia) felé és a vajdasági magyarság

A vajdasági magyar politikai pártelitek és Magyarország
külpolitikája

Magyarország és Jugoszlávia közt egészen 1989–1990-ig csupán megkötött, államközi szerzôdésekben rögzített kapcsolatokról lehetséges beszélni. Ezekben a vajdasági magyarság nem képezett semmilyen politikai szubjektumot, de mint politikai objektum is egészen kivételes esetben és jelentéktelen részlegességgel szerepelt. Az 1990/1991-ben végrehajtott jugoszláviai és szerbiai alkotmánymódosítások engedélyezték a többpártrendszert és a nemzetiségi alapon történô politikai önszervezôdést. Ezek jelentôs változást hoztak a vajdasági magyarság és Magyarország kapcsolataiban. Mint ismeretes, 1990-tôl egészen 1996-ig a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK), 1996-tól egészen 1999-ig pedig a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) képviselte a vajdasági magyarok politikai érdekeit a jugoszláv és szerb parlamentben. Az említett két párt azonban a vajdasági magyarságnak nem egyetlen legitim pártja (más pártok is létrejöttek, van tagságuk és támogatójuk, bejegyezték ôket). Az említett két párt azonban különös jelentôséggel bír, mert ezek ahhoz is kaptak plusz legitimitást, hogy képviseljék ne csak a saját szûk pártérdekeiket, hanem az összmagyarság politikai érdekeit is a jugoszláv és szerb parlamentben. Ezzel közvetve kihathatnak Magyarország és Jugoszlávia államközi kapcsolataira is.

Az említett idôszakokban a vajdasági magyar politikai pártok elitje és a magyarországi külpolitikai testületek és szervezetek kapcsolata kimondottan rossz volt. A rossz kapcsolatokért a felelôsség nem Magyarország külpolitikai testületeit és szerveit terheli, hanem elsôsorban az említett két párt politikai vezetését. A két vajdasági magyar politikai párt elitje ugyanis a vajdasági magyarság súlyos helyzetéért csaknem mindig és minden esetben az adott pillanatokban aktuális magyarországi kormányt tette felelôssé. Az antant nagyhatalmak 1918-ban elkövetett igazságtalanságát, nemzetcsonkítását, a történelmi Magyarország valamennyi melléfogását, a hungárus fôúri arisztokrácia valamennyi felelôtlenségét az említett két párt elitje az aktuális magyar állam irányítói számlájára írta. Ez a történelmietlen meglátás olyan politikai nonszensz, és olyan éretlenségrôl tanúskodik, amelyen nem tehetné túl magát sehol a világon egyetlen arcul ütött politikai partner sem. Nem nehéz rámutatni arra, hogy a száz évvel ezelôtt lejátszódott eseményekért a mostani magyar állam és képviselôi nem vállalhatnak felelôsséget csupán azért, mert akkor is és most is "magyarok vagyunk". A tragikus magyar kisebbségi sorsért nem lehet felelôsségre vonni, ledorongolni, sértegetni az aktuális magyar állam képviselôit az ellenzékkel együtt. Akik ezt tették és teszik még most is, belsô énjüket nem becsületes cél szolgálatába állították. Nem a közérdekû cél vezérli ôket, hanem a hatalomvágy és a zabolátlan karrierizmus. Az említett pártelitek a vajdasági magyarság közösségéhez kötôdést nem mint célt, hanem mint eszközt kezelik, amely személyes, önzô érdekeket szolgál. Sajnos a volt kommunista vezetôkbôl lett mostani pártvezérek legszembetûnôbb jellemvonása lett a kifejezett privát önzés, mintha polgárinak lenni ugyanazt jelentené, mint Dickens idejében, s nem a közvagyon és közérdek védelmét is a nemzet nevében.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a magyar állam mostani képviselôi éppenséggel semmit sem mulasztottak és semmilyen felelôsség nem terheli ôket. Ez a megállapítás annál inkább érvényes, mivel a magyar állami bürokrácia elképesztôen fontoskodó, túlméretezett, elégtelen hatékonyságú, a mai igényeknek nem felel meg maradéktalanul. Magyarázatul csak az szolgálhatna, hogy van még néhány nagyobb és fejlettebb ország is, amelynek az állami bürokráciája hasonló.

Abszurd helyzet állt elô 1989 után az elôzôkbôl kifolyólag. A magyar állam egyes képviselôi (oktatási minisztérium, oktatási és tudományos intézmények, médiaközpontok stb.) továbbra is a legjobb kapcsolatokat a szerb állami érdekeket vakbuzgón kiszolgáló vajdasági magyar intézmények vezetôivel (az Újvidéki Magyar Tanszék, a médiák) ápolták. Közismert, hogy ezeket a vezetôket még a titói rendszer emelte pozícióba. 1989 után kommunistákból máról holnapra kozmopolitává vagy nemzetiszínû vezetôkké vedlettek át. Ilyen értelemben állapítható meg, hogy a magyar állam képviselôi még sokáig azokkal tartották fenn a legjobb kapcsolatokat, akik nagy tapasztalatot szereztek a tömegmanipulációban, nagy befolyásuk volt a vajdasági magyarság közvéleménye alakítására – és az elnemzetietlenítésre. Ebbôl a monopolizált pozíciójából ez a kultúrbürokrácia, az észelit e selyemfiúi és széplelkei fikarcnyit sem engedtek, és a hatalmat, a közvélemény formálását továbbra is a kezükben tartották (ez még ma is nagymértékben érezhetô). Irodalmi, mûvészeti és tudományos "minôségükre" és mûveltségükre hivatkoztak ezek az önjelölt észkombájnok, akik most hol a szerb, hol a magyar állam pénzén tevékenykednek. Ellenszolgáltatásként azért, hogy teljesen elzárkóztak a vajdasági magyarság közérdeke és képviselete bármilyen formájától, továbbra is a szolgalelkûségüket kínálják "a tiszta értékek" leple alatt. Pozíciójukból szinte ki sem lehet ôket billenteni, egymást váltogatják továbbra is a vezetô helyeken. Mindez nem történhetett volna meg, ha a vajdasági magyar politikai elit nem lett volna olyan nagy mértékben széthúzó, és nem esett volna át a ló másik oldalára a magyar állam képviselôivel szembeni konfrontálódásában; ha a vádaskodás nem szívta volna el erejét. A vajdasági magyar politikai elit és a magyar állam új képviselôi együttesen és közösen minden bizonnyal sikeresebben hathattak volna a polgári értékek kialakulására.

Másrészt, mi volt az, ami a magyar állam képviselôit gyengítette a vajdasági magyar politikai pártelitek, az értelmiség, de a szélesebb néprétegek szemében is? Bár rámutatott a megmaradás szempontjából szükséges autonómiára, sohasem pontosította, hogy milyen autonómia követelését kész támogatni a nemzetközi színtéren és a jugoszláv (szerb) állammal szemben. Nagyon sok megoldás létezik az autonómiatörekvések jogi megformálásában. A jogi megoldások az autonómia politikai tervezeteit teljesen tartalmatlanná is tehetik olyan értelemben, hogy azok semmit sem jelentenének a vajdasági magyar kisebbség megmaradása szempontjából. Lehet azonban tartalmas kisebbségvédô megoldásokat is találni (autonómia nélkül is), ha az érintett állam jóakarata nyilvánul meg, és olyan intézkedéseket hoz, amelyek erôsítik a bizalmat, fejlesztik a kölcsönös jó kapcsolatot, a háttérben nem húzódik meg semmilyen terjeszkedô szándék stb. Máig sem világos, hogy a magyar állam képviselôi a magyar-magyar csúcstalálkozókon miért nem pontosították, hogy mit képes felvállalni a magyar állam a nemzetközi fórumokon. Végtére is mi az, amit a nemzetközi közösség is elfogad és viszont ajánl Magyarországnak. Enélkül nem lehet tudni, hogy ki mihez tartsa magát a kisebbségi politikai életben. Nem lehet azt sem tudni, hogy a magyar állam kit fog indokoltan magára hagyni a politizálásában a kisebbségi pártok közül.

Magyar–szerb kapcsolatok

Magyarország a volt jugoszláviai térségben dúló etnikai belháború és polgárháború kezdete óta következetesen távol tartja magát és elzárkózik a konfliktustól. Külpolitikájával nem avatkozik be a konfliktusba, és egyik felet sem hozza kedvezô vagy hátrányos helyzetbe (a kalasnyikov-affér ezerszeres felnagyításban jelent meg a jugoszláv médiákban, azonban annak nem volt semmilyen döntô jelentôsége a jugoszláv–horvát konfliktusban). Magyarország kezdettôl fogva kimutatta jószándékát Szerbiával szemben az etnikai belháború (a szerb–horvát háború) kezdete óta, és amikor szinte minden infrastrukturális létesítménye megszûnt mûködni, kapcsolatai megszûntek a világgal és a nemzetközi közösséggel, Magyarország átengedte Szerbia részére a posta-, távíró-, telefax- és telefonkapacitásának, valamint közlekedési infrastruktúrájának jelentôs százalékát. A szankciók bevezetése után, a nemzetközi közösség adta lehetôségekkel élve, Magyarország hallgatólagosan más formában is támogatta a szerb állam funkcióinak a fennmaradását. E segítség nélkül a szerb állam sokkal nehezebb helyzetbe került volna, és csaknem kérdésessé vált volna számos funkciójának mûködtetése. A szerbiai gazdasági vállalatok jelentôs része annak köszönhette fennmaradását, hogy átalakult magyar–szerb vegyes vállalattá, ideiglenesen áthelyezte székhelyét Magyarországra, magyarországi képviseletén keresztül végezte anyagbeszerzéseit és szervezte a piacon való megjelenését stb.

Mindezért a magyar állam semmit sem követelt a szerb féltôl a vajdasági magyar kérdés rendezésén kívül. Ennek a követelésének azonban sohasem tudott érvényt szerezni teljes mértékben, és megfelelô súllyal prezentálni sem tudta a nemzetközi közösség elôtt és a szerb állammal szemben. A tolerancia fölsô határát messze meghaladóan, a magyar állam nyilvánosan még azért sem tiltakozott, hogy a szerbek szinte valamennyi magyar kisebbségi intézményhálózatot leszûkítették, hagyták tönkremenni, teljesen leépítették vagy jelképessé tették pénzelésüket. Ezt a türelmi gesztust a szerb állam (amely több mint egy évtizede szélsôséges soviniszta és nagyszerb nacionalista erôk befolyása alatt áll) mint a magyar állam gyengeségét fogta fel, és nem hagyott fel az elmúlt évtizedben egy rövid idôre sem a magyarok elüldözésének politikájával. Ez az elüldözési politika és elköltözésre késztetés folytatódik napjainkban is anélkül, hogy a szerb államban és társadalomban bárki is felemelné a szavát ellene. A szerb értelmiség hallgatott, és hallgat még mindig. Nyilvánvaló, hogy amíg ilyen lesz Magyarország és Szerbia között a viszony, lehetetlenség életre kelteni az egészséges hivatalos és államközi politikai kapcsolatokat. Magyarország nem kell hogy változtasson a Szerbia iránti jószomszédi politikáján, azt nem kell újradefiniálnia. Továbbra is a jószomszédi kapcsolatok politikájának ezen a szûk ösvényén kell haladni azzal a céllal, hogy az minél jobban szélesedjen. Ugyanakkor meg kell várni, hogyan fogják a nagyhatalmak a térségben uralkodó határokat, viszonyokat és érdekeket rendezni. Ha a szerb fél részérôl csak ez a "ultima ratio" az, ami a jószomszédi viszonyokra kényszerítené, Magyarország kell hogy vállalja ezt az áldozatot a maga részérôl. Bármilyen fájdalmas ez az áldozat, a vajdasági magyarság is kell hogy vállalja, még annak ellenére is, hogy ez az elfecsérelt évtized kikezdte és tovább gyengíti valamennyi gazdasági és társadalmi struktúrája szilárdságát. Reméljük, hogy ez a kivárás jó eredménnyel jár.

Támogatni kell a nemzetközi közösséget abban a kiállásában, amely a nacionálkommunizmusnak e végvárát célozta meg. Mulasztás lenne a vajdasági magyar politikai elit részérôl, ha nem támogatná a nemzetközi közösség érdekeit.