Pataki Gábor Zsolt
Kis "magyar-magyar"
geopolitika
Vélhetôen szerzôtársaim nagy része
a vitaindító magyar-magyar viszonylatának két-,
illetve háromdimenziós -- és ez eldöntendô!
-- terében elemzik Szilágyi Zsoltnak a tényeket jól
felsorakoztató és elemzô szándékkal megírt
vitaindítóját. A magam részérôl
a hatalmas témának inkább a bilaterális és
a nemzetközi viszonyrendszerét elemezném.
Szilágyi Zsolt legelsô tézise tulajdonképpen
evidencia, mivel a mindenkori magyar kormánynak állandó
kihívást fog jelenteni a nemzetközi politika és
a nemzetpolitika koordinálása. Egyébként ez
más államok esetében is gondot jelent: még
akkor is, ha nem találó a hasonlat Franciaországgal,
ott is állandó belpolitikai viszályok alakulnak ki,
amint egy nagyobb Európát érintô kérdés
"nemzeti" produktumáról, lecsapódásáról
van szó.
Nemzetközi politika és/vagy nemzetpolitika
Az 1998 nyarán hivatalba lépett magyar kormány
újrafogalmazta a külpolitikai irányvonalakat, felhasználva
a rendszerváltozás után össznemzeti konszenzussal
elfogadott külpolitikai törekvések mindhárom fôirányát,
nevezetesen az euroatlanti integrációt, a jószomszédi
viszonyok kialakítását és a nemzetpolitikát.
Nyilatkozatok születtek meg egymás után arra nézve,
hogy különösen nagy figyelmet fordít azonban arra,
hogy e célkitûzések között egyensúly
jöjjön létre, és mindvégig szem elôtt
tartja, hogy egyik célt se rendelje a másik alá vagy
érvényesítse a másik kárára.
Az idézett három fôtörekvés sikeres megvalósítása
úgymond egymást feltételezi, és egymással
szorosan összefügg. Ezen túlmenôen a polgári
kormány már hivatalba lépésekor hangsúlyozta,
hogy a határon túli magyarságra elôdeinél
jobban odafigyel majd, és nagyobb figyelmet szentel problémáik
tárgyalásos úton való rendezésének,
bevonva a magyar közösségek legitim szervezeteit az érdemi
munkába. Rendszerelméleti szempontból valóban
gyors változások történtek, legelsôként
az, hogy a határon túli magyarság konkrét problémáival
foglalkozó HTMH a külügyi tárca közvetlen
hatáskörébe került, és ezáltal jobban
bevonták a napi formális és informális kapcsolattartásba,
ill. az elemzô és döntés-elôkészítô
munkába.
A magyar csúcs intézményének felállítása
valóban régóta várat magára. Egyetértek
Szilágyi Zsolt gondolatával, miszerint már 1990-ben
körvonalazódott egy intézményesített állandó
egyeztetô fórum szükségessége, mert a meglévô
politikai keretek nem voltak sem kielégítôek, sem teljességgel
legitimek: a magyar állami vezetôk sok esetben mintegy "suba
alatt" találkoztak a határon túli magyar közösségek
képviselôivel, és a legtöbb konzultáció
jellege sokkal inkább informális és ad hoc jellegû
volt, mintsem profi módon szervezett és állandó
jellegû.
Mindazonáltal az 1996 júliusában nehezen "kivajúdott"
magyar-magyar csúcs jóval többet jelentett a magyar
kül- és nemzetpolitikában, mint amennyire azt most utólag
értékeljük. Létrejöttében nagy szerepük
volt az akkori ellenzéki pártoknak, és ezért
végül is nagy politikai támogatottságával
mérföldkövet jelentett a magyar nemzetpolitikában.
Elôször mondatott ki és foglaltatott dokumentumba a magyar
kisebbségi közösségek, illetve Magyarország
közötti kapcsolattartásra vonatkozó záródokumentuma,
amely alapelvekként rögzítette, hogy (i) a magyar kormány
kész támogatni az autonómiatörekvéseket;
(ii) a magyar kisebbségi közösségek részt
vehetnek az ôket érintô jogi, törvényhozásra
vonatkozó és külpolitikai döntések meghozatalában;
és (iii) a magyar kisebbségi közösségeket
nemzetközi jogalanyként tekintik. Ez utóbbi kitétel
már akkor is polémiák tárgyát képezte,
mivel ez egy összetett nemzetközi jogi kérdés,
amit nem lehet záródokumentumokban eldönteni.
Szilágyi Zsolt szerint az nem egyszerûen magyar ügy,
hogy a "mindenkori magyar kormány megtalálja-e azt a
módot és politikai diskurzust, amellyel az integrációs
érdeket és a nemzetpolitikai érdeket egy idôben
képviselni tudja", hanem az egész közép-
és kelet-európai régió stabilitását
befolyásoló kérdés. Valóban így
van, hiszen a magyar diplomácia mindvégig abból indult
ki, hogy az eredményes euroatlanti politikának alapfeltétele
a régió stabilitása, és ez pozitívan
hat(hat) a határon túli magyarság helyzetének
rendezésére. A szomszéd országokkal megkötött
alapszerzôdések és más megállapodások
betartása, a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartása
pedig elômozdít(hat)ja mind a regionális stabilitást
és együttmûködést, mind pedig az európai
integráció folyamatába történô sikeres
bekapcsolódást.
Ezzel teljesen összefügg a vitaindító következô
gondolata, mely definiálni próbálja a Kárpát-medencében
élô magyar kisebbségek problematikáját,
és erre egy háromdimenziós integráció
modelljét állítja fel. A megállapításokkal
elsô közelítésre nincs is baj, viszont kérdéses,
hogy az Európába történô integráció
külön dimenzióként jeleníthetô meg
vagy sem. Ha jól értelmezem, éppen ez a dilemma vezet
polémiához: többen csak két dimenzióban
-- a többségi nemzetbe, ill. a magyar nemzetbe való integrációban
-- gondolkodnak, a szerzô pedig expressis verbis a harmadikat is felveti.
Az nyilvánvaló, hogy Magyarországnak az euroatlanti
intézményrendszerbe való integráltsági
foka döntôen befolyásolja a kisebbségi
magyarok sorsának alakulását, viszont az megkérdôjelezhetô,
hogy a magyar közösségek külön szubjektumként
-- nemzetközi jogalanyisággal vagy anélkül -- és
aktívan részt tudnának venni az integrációs
folyamatokban. És ez nyilván nem miattuk van így,
nem az ô hibájuk.
Mivel az euroatlanti integráció folyamata általában
egy kétszereplôs geopolitikai "játszma",
melyben egyrészt a csatlakozási célobjektum (EU, NATO)
vesz részt mint közösség, másrészt
az integrációt megvalósítani kívánó
államok (Románia, Szlovákia stb.). Ezért még
ha oly nehezünkre esik is kijelenteni, nem szabad elfelejteni, hogy
az integrációban a magyar közösségek legfeljebb
katalizátor szerepet játszhatnak. Ha viszont a többségi
nemzeteknek a magyar nemzetrôl (és implicite a magyar kisebbségekrôl)
alkotott geopolitikai reprezentációit is figyelembe
vesszük, akkor ahhoz a negatív szemlélethez is eljuthatunk,
miszerint a magyar kisebbségek mint geopolitikai szereplôk
egyértelmûen gátat szabnak a többségi nemzet
törekvéseinek -- nevezetesen "elképesztôen"
erôs eurolobbyjuknak és "nemzeti érdekekkel
szembenálló" törekvéseiknek köszönhetôen.
1. ábra: "Integrációs" dimenziók?
Ha viszont egy a magyar nemzet szempontjából pozitív
szemléletet veszünk számításba, megelôlegezvén,
hogy a magyar csúcs intézményesített formája
végül is létrejön és hatékonyan kezd
el mûködni, akkor a magyar nemzeti közösségek
opciói közvetlenül is kifejezôdnek, mégpedig
a magyar államon keresztül. Ugyanis a kormány
felelôsségét növeli azon kinyilatkoztatott evidencia,
hogy a magyar állam és a nemzet határa nem esik egybe:
ergo a nemzetet képviselni hivatott államhatalom a megfogalmazója
és továbbítója a nemzet egészét
érintô kérdéseknek. A nemzet egészét
érintô döntések meghozatalakor a mindenkori magyar
kormánynak figyelnie kell a határon túli magyar közösségek
szavára, véleményére és sajátos
érdekeire. És ahogyan azt már több felelôs
politikus is hangsúlyozta, valóban csak az a magyar külpolitika
lehet hiteles, amely az össznemzeti és az állami érdeket
képes együtt szolgálni.
Azonban még ez sem jelenti azt, hogy önálló
szubjektumként fogják kezelni a magyar közösségeket.
Ezért én inkább a három dimenzió helyett
két fôiránnyal ábrázolnám a Szilágyi
Zsolt által felvázolt modellt: a magyar nemzet irányába
történô integráció és a többségi
nemzettel való viszony. Ehhez hozzátéve a többségi
nemzet és Magyarország közötti viszonyt, máris
egy újabb, harmadik dimenziót kapunk (lásd 1. ábra).
Ez utóbbi számbavétele nélkül nagyon nehéz
bármilyen integrációs folyamatról, de egyáltalán
kisebbségi problémamegoldásról beszélni.
Ugyanakkor az integrációs politika a nemzeti érdekeket
kifejezô és határozottan képviselô politika
kell hogy legyen. Igen aktuális példa Magyarországnak
a NATO-hoz való csatlakozása: ez mindenképpen összmagyar
érdekeket szolgál, és nem csak a jaltai világrend
végleges felszámolása miatt, hanem mert a magyarságnak
nagy része felé terjedt ki ezáltal a világ
legerôsebb biztonsági rendszerének a védôhálója.
Hagyományos fôküldetésein túlmenôen
-- mivel a most formálódó új európai
biztonsági architektúrában fokozatosan a konfliktusmegelôzés
veszi át a kulcsszerepet -- a magyarság a NATO-tagság
tudatában könnyebben tudja kezelni az új típusú
biztonsági kockázatokat is. A NATO bôvítésére
úgy kell tekinteni, mint a biztonság és a stabilitás
zónájának keleti irányú kiterjesztésére.
Európa stabil részeként Magyarországgal fokozódnak
majd a gazdasági kapcsolatok, a kereskedelem, és még
vonzóbbá válhat a külföldi tôkebefektetések
számára. A NATO nem szupranacionális, hanem kormányközi
szervezet, és konszenzusos döntéshozatali mechanizmusa
révén még a látszatát is elkerüli
annak, hogy a NATO-tagság sértené Magyarország
nehezen visszaszerzett szuverenitását: a csatlakozás
nem jelenti a magyar össznemzeti érdekek korlátozását,
sôt az érdekek hatékonyabb képviseletére
és érvényesítésére teremt majd
lehetôséget.
Magyarországnak ugyanakkor alapvetô érdeke, hogy
a szomszédos országok továbbra is fenntartsák
euroatlanti elkötelezettségüket, sôt lehetôleg
tovább erôsítsék azt. A magyar szomszédságpolitikának
a NATO-csatlakozás után is abból kell kiindulnia,
hogy "nyitva kell hagyni a kaput" az új jelentkezô
országok elôtt. Viszont ahhoz, hogy bárki is csatlakozhasson
a szövetséghez, a jelentkezô meg kell hogy feleljen bizonyos
feltételeknek: demokratikus politikai intézményrendszer,
mûködô piacgazdaság, a környezô országokkal
fenntartott jószomszédi viszony, a fegyveres erôk feletti
civil kontroll, illetve az interoperabilitás. Még Magyarország
esetében is, a fegyveres erôk korszerûsítéséért
és az interoperabilitás megfelelô szintjének
eléréséért nagyon sokat kell tenni: a védelmi
kiadásoknak a GDP mintegy 1,81%-ára kell emelkedniük
2001-re (évi 8--10% növekedés). Annak is tudatában
van mindenki, hogy Magyarország csatlakozása katonai szempontból
nem növeli jelentôs mértékben a szövetség
közös erejét. Ugyanakkor a szövetségesek odafigyelnek
a magyar véleményre és tapasztalatokra (a magyar történelem,
kapcsolatrendszer, geopolitikai és geostratégiai helyzet
folytán felhalmozódott "tapasztalatok"), és
érdemi hozzájárulást várnak a szövetség
napirendjén szereplô fontos kérdések megvitatásához.
Ezért is gondolom azt, hogy a csatlakozási folyamat várható
eredménye magyar-magyar viszonylatban nagyon fontos és pozitív
kisugárzású. Várhatóan a magyar NATO-tagság
kimondottan jó hatással lesz a romániai -- illetve
szlovákiai, kárpátaljai -- magyarság önképére,
vagyis arra a geopolitikai képzetre, mellyel jelenleg rendelkezik:
önbecsülése növekszik és bizonyos magabiztosság
is elôbb-utóbb jelentkezni fog. Ezzel párhuzamosan
nem kizárt, hogy egyes szomszédos államokban érzékelhetôen
magyarellenes vonásokat is tartalmazó kampány indulhat
be, melynek pszichológiai háttere vélhetôen
a NATO-csatlakozásból való kimaradás miatti
csalódottság lehetne.
A magyar nemzeten belüli különbözô
geopolitikai helyzetek
A magyar kisebbségek minden Magyarországgal határos
országban jelen vannak, és mivel többségük
rendkívül erôs nemzeti, nyelvi és kulturális
identitással rendelkezik, elmondható, hogy valós nemzeti
közösségeket alkotnak a szomszédos államok
területén. Erôs nemzeti identitásukat, valamint
az euro-balkáni térségben utóbb lezajlott eseményeket
figyelembe véve, látható, hogy a nemzetiségi
problémák jelentik a legnagyobb terhet ezen országok
nemzetközi kapcsolatrendszerében. Így a magyar nemzeti
közösségek problematikája a Közép-Európában
folyó geopolitikai viták különleges esetét
jelentik, mivel a sajátosan erôs identitástudattal
rendelkezô magyarok revendikatív -- de békés
-- politikai akciókat folytatnak abban az államban, amelyben
élnek.
A mindenkori magyar kormányok számára igen nehéz
e kettôs feladat, nevezetesen az európai integráció
és egy aktív nemzetpolitika jó összehangolása.
Ugyanis a nemzeti kisebbség és az állam közötti
konfliktus, ill. a nemzeti kisebbségek problémái jelenleg
regionális destabilizációs tényezôként
jelentkeznek (lásd szomszédos államok), melyek ha
nincsenek kellôképpen kezelve, nagyon könnyen veszélybe
sodorhatják a régió viszonylagos biztonságát:
Bosznia és Koszovó példája erre utal. A nemzeti
kisebbségek státusának kérdése mindenképpen
az egyik legérdekesebb téma Közép- és
Kelet-Európa biztonsága szempontjából.
Ez a térség már régóta hordozza magában
az etnikai feszültségeket, és a kommunista rendszer
összeomlása után a nacionalista erôk felszínre
kerültek. A Berlini Fal leomlása után nagyszámú,
addig elfojtott nacionalizmus tört fel, és a viták középpontjába
három geopolitikai elem került: a nemzet, a nemzet
szállásterülete és az állam.
A magyar nemzeti közösségek problémája
a Közép-Európában folyó viták különleges
esetét jelenti: a Kárpát-medencében manapság
-- még a hivatalos nemzeti statisztikák szerint is -- 13,4
millió magyar él, melybôl legkevesebb 2,8 millió
(21,4%) a mai Magyarországgal határos országok területén,
ezen belül is a legtöbben Románia Kárpátokon
inneni területén (Erdély, Bánság és
Partium). A következô táblázatban számszerûsítettem
a szomszédos országokban élô magyarság
lélekszámát nagyság szerinti sorrendben:
A szomszédos országokban élô magyar kisebbségek
megoszlása
Ország |
Magyarok száma |
Népszám-
lálás éve |
Súly az adott ország népességében
(%) |
Súly az összes magyar %-ában
|
Románia |
1 620 199 |
1992 |
7,1 |
12,30 |
Szlovákia |
567 296 |
1991 |
10,8 |
4,30 |
Volt Jugoszlávia |
426 866 |
1981 |
1,5 |
3,24 |
Szerbia |
385 356 |
1981 |
3,93 |
2,92 |
Horvátország |
25 439 |
1981 |
0,53 |
0,19 |
Szlovénia |
9 496 |
1981 |
0,48 |
0,07 |
Ukrajna |
163 111 |
1989 |
0,31 |
1,23 |
Ausztria |
33 459 |
1981 |
0,44 |
0,25 |
Összesen |
2 664 104 |
|
|
21,4 |
Forrás: hivatalos népszámlálási
adatok.
A számok tükrében azt találjuk, hogy Európában
egyedül a kisebbségben lévô oroszok száma
haladja meg a határon túli magyarok lélekszámát.
Ebben a geopolitikai térségben tehát a magyar kisebbségek
státusa elsôrendû geopolitikai tét, úgy
Magyarország, mint a szomszédos államok számára.
Sôt nagyobb léptékbôl nézve, egész
Európa számára. Mindezek ellenére, a magyar
kisebbségek és a többségi állam között
meglévô konfliktus, a kisebb provokációktól
eltekintve, nem tekinthetô nyílt konfliktusnak: ezek a kisebbségek
folytonos és tudatos harcot vívnak ugyan megmaradásukért,
de csakis politikai és kulturális téren, lévén
hogy egyedüli "fegyverük" a politikai képviselet
(mely 1989 elôtt nem volt lehetséges) és a kulturális
szolidaritás.
A magyar nemzeti közösségek kérdésköre
igen bonyolult annak nemzetközi aspektusai miatt is. Ezen kisebbségi
magyar nemzettestek sorsa és helyzete mindig is az illetô
állam és Magyarország közötti kapcsolatnak
volt a függvénye. A magyar kisebbségek és Magyarország
közötti kapcsolatrendszer egésze nagyon érzékeny
problémaként van jelen a románok, szlovákok
és szerbek reprezentációjában (lásd
2. ábra). Kezdetben magát a kapcsolatfelvételt is
valamiféle "magyar irredentizmus" újjászületéseként
interpretálták, és ez a helyzet sokszor teljesen abszurd
megnyilvánulásokhoz vezetett; a szomszédos államok
magyarokkal szembeni ellenérzései fôleg abból
eredeztethetôk, hogy az ott élô magyar kisebbség
szállásterülete egybeesik régi magyar területekkel.
A szomszédos államok geopolitikai képzetében
még 1999-ben is létezik egy olyan félelemérzet,
miszerint ezen területek sorsa nincs véglegesen rendezve (Erdély,
Felvidék, Vajdaság stb.), és hogy egy szép
napon a magyar állam majd újra elôáll bizonyos
területi követeléssel -- az ott élô magyarság
érdekeire hivatkozva.
2. ábra: Többségi nemzet - magyar nemzet síkpárok
Tehát az ily módon való érzés és
gondolkodás a XX. század végére sem szûnt
meg: bizonyos mértékben még mindig érezhetô
a biztonságérzet hiánya és vélt magyar
igényektôl való félelem, mely ideig-óráig
a környezô államok biztonságpolitikájának
szerves részévé is vált. A magyar állam
még a kommunista érában akár naponta is deklarálhatta
(Kádár, Grósz stb.), hogy semmilyen követelése
nincs a szomszédos államokkal szemben, ezt ôk -- ellentétben
a magyar féllel -- sosem vették komolyan.
Nyilván 1989 után a probléma egészen másképp
vetôdött fel, mivel a már szabadon szervezôdô
kisebbségi magyar szervezetek (RMDSZ, Együttélés,
VMSZ, KMKSZ stb.) kezdettôl fogva nagy hangsúlyt fektettek
az összmagyarsággal fenntartott intézményes kapcsolatok
kiépülésére, valamint az egyetemes magyar szellemi
közösségbe való integrációra. Ennek
szerves része a nemzetközi dokumentumokban is hangoztatott
határok szabad átjárhatósága, valamint
a határokon átnyúló kulturális, gazdasági
stb. együttmûködés. A romániai, szlovákiai,
szerbiai magyar közösségek 1990 óta saját,
többé-kevésbé jól mûködô
struktúrával rendelkeznek, és ezeknek segítségével
képesek voltak saját nemzetközi kapcsolatokat fenntartani.
A kisebbségi szervezetek egy idôben sokkal hatékonyabban
képviseltették magukat fontos nemzetközi fórumokon
(Európa Tanács, Európai Parlament, FUEV stb.), mint
amit a szûkös anyagi és humán erôforrás-ellátottságuk
megengedett nekik. Sôt külön szerepet kap a pártközi
együttmûködés is (lásd EDU- és EUCD-,
ill. LI-tagság stb.). Ezzel teljesen új helyzet adódott
a magyar kisebbségek történetében, ugyanis 1990-tôl
kezdôdôen közvetlen és azonnali módon tudták
nemzetközi szinten bemutatni az ellenük alkalmazott elnyomó
állami politika gyakorlatát.
A magyar közösségek különbözô
geopolitikai szituációi attól függnek leginkább,
hogy melyik államban élnek: általános helyzetük
minden esetben függ a "fogadó állam" kisebbségi
politikájától. A magyarok súlyának csökkenése
két fô objektív jelenséggel magyarázható:
az összmagyarságra számított gyenge demográfiai
növekedési ütem, valamint a határon túli
magyarok ellenében alkalmazott többé-kevésbé
hatásos asszimilációs politikák. A más
etnikumokhoz viszonyított mérsékelt demográfiai
csökkenés is két tényezôre vezethetô
vissza: elsôsorban a magyarság körében oly jellemzô,
viszonylag kis születési arány, melyet a demográfusok
már a XVIII. század óta kimutattak. Másodsorban
a határon túli magyarok emigrációs rátája
magasabb, mint a többségi nemzeteké (románok,
szlovákok, ukránok stb.). Magyarország Ausztriával,
Olaszországgal és Németországgal egyike azon
európai országoknak, melyeknek évrôl évre
fogy a népességük, és ez a negatív demográfiai
dinamika minden bizonnyal kihat a határontúliakra is. Magyarország
természetes népszaporulata már 1985 óta folyamatosan
negatív szám (évente -0,2% 1985 és 1990 között,
illetve 1991-ben -0,1%). Ugyanakkor a negatív természetes
népszaporulatot szinte kiegyenlíti a pozitív migrációs
egyenleg. Ez utóbbi a bevándorlás eredményeképpen
pozitív, és általában Magyarország jobb
gazdasági helyzetének és politikai stabilitásának
tudható be. Fordított a helyzet a magyar kisebbségi
közösségek esetében, ahol a természetes
szaporulat pozitív ugyan, de a migrációs mérlegük
negatív, azaz még mindig többen emigrálnak, mint
amennyien hazatérnek (fôleg ami a Vajdaságot illeti).
A határon túli magyar kisebbségek ezek szerint úgy
is felfoghatók, mint Magyarország demográfiai tartalékbázisa,
viszont ez relatív új jelenség, és semmiképpen
sem nyújt pozitív képet a magyar kisebbségek
túlélése szempontjából.
A másik tényezô, a szomszédos államok
asszimilációs politikáinak hosszú távú
hatása napjainkig érzékelhetô és kimutatható
a magyar kisebbségeken. Mindmáig jól láthatók
az etnikai összetétel megváltoztatására
tett kísérletek eredményei, ugyanakkor a szomszédos
államok új technikákat is bevetettek: többségi
etnikumhoz tartozó személyeket telepítenek be újonnan
létrehozott militarizált övezetek, valamint iparosítás
leple alatt (Székelyföld, Vajdaság), vagy menekülteket
telepítenek be tartósan a vegyes lakosságú
körzetekbe (krajinai szerb menekültek a Vajdaságban).
A magyarság aránya leginkább azokon a területeken
csökken, amelyeknek a múltban is erôszakosan változtatták
meg az etnikai összetételét (Dél-Szlovákia,
Baranya, Kelet-Szlavónia stb.).
Ugyanakkor a magyar kisebbségek ellenállása is
fokozódott a legújabb geopolitikai változások
nyomán, így például a szlovákiai magyar
pártok hevesen tiltakoztak az új szlovák alkotmány
elfogadásakor. Ugyanígy tartózkodtak a Meèiar-kormány
harmadszori hatalomra kerülésekor is, mert a kormányprogram
semmilyen lényegi elemet nem tartalmazott az oktatási és
mûvelôdési önállóság terén.
A magyar koalíció visszautasította azt a törvénytervezetet,
mely nem garantálta a kisebbségek jogait még az 1968-as
csehszlovák alkotmánytörvény szintjén
sem, de a pozsonyi parlament elfogadta azt. Sôt a szlovák
nacionalista pártoknak sikerült elérniük, hogy
a tervezetben szereplô "Mi, a Szlovák Köztársaság
állampolgárai" megfogalmazás helyett végül
is "Mi, a szlovák nemzet" formulát fogadták
el. Ebben a jelenségben a magyar koalíció a szlovákok
nemzeti exkluzivitásra való törekvése megfogalmazását
látta. Ugyanígy, a román alkotmány is "szûken"
definiálja a nemzeti kisebbségek státusát.
Kimondja például, hogy "Románia a román
nemzet állama", és figyelembe véve, hogy
a közép- és kelet-európai államok a nemzetet
etnikai alapon értelmezik, ezt az ünnepélyes kijelentést
könnyedén negatív diszkriminációként
lehet interpretálni. Sôt a negyedik cikkely szerint "az
állam a román nép egységére épül",
mely egységet még súlyosbít egy állam
iránti feltétlen lojalitást megfogalmazó kitétel,
miszerint az állam iránti hûség szent
(50. cikkely 1. §). A romániai magyarok így figyelmeztetve
vannak, hogy csakis annak az államnak az irányában
lehetnek lojálisak, melynek polgárai, és semmilyen
más külsô identifikációs pólushoz
(anyanemzet) nem kötôdhetnek, még akkor sem, ha ezt amúgy
az alkotmány 6. cikkelye lehetôvé tenné (nemzeti
kisebbségek önidentitáshoz való joga). Legalábbis
jogi értelemben nem.
A magyar kisebbségek közös jellemzôje:
az autonómiatörekvés
A magyar kisebbségek helyzete és problémái
országonként, sôt még azon belül régiónként
is változik. Azonban sok közös vonás észlelhetô
érvelésrendszerükben, valamint az illetô többségi
nemzet (állam) felé megfogalmazott követeléseikben.
Közös vonás az is, hogy elutasítják az
elszakadás (szecesszió) gondolatát, ugyanakkor
autonómia létrehozására törekednek.
Ez tulajdonképpen a legérzékenyebb kérdés
a nemzetállam és a nemzeti kisebbségek viszonyában.
A kisebbségi magyar szervezeteket illetôen, egészen
1993--94-ig a legtöbb problémát okozó kérdés
az volt, hogy milyen formában és struktúrában
képzelik el az autonómiát. A határon túli
magyar képviselôk nagy többsége egyetértett
ugyan abban, hogy létre kell hozni az autonómiát,
viszont heves viták folytak a különbözô autonómiaformák
megvalósíthatóságáról és
a revendikációk idôbeli és térbeli
ütemezésérôl. Konkrétan pedig az autonómia
formájáról, típusáról és
mûködési elveirôl vitáztak, és éppen
az autonómiához való hozzáállásuk
és az azzal kapcsolatos elképzeléseik mentén
húzódott a nem-ideológiai törésvonal a
magyar kisebbségi mozgalmakon belüli csoportosulások
és platformok között. Már csak azért is,
mert kezdetben nem is igazán voltak tisztában az autonómia
elvi és mûködési feltételeivel, másrészt
mert nincs egy egységes, mindenki által elfogadott autonómiadefiníció.
És ha az autonómiát tévesen határozzuk
meg, akkor annak veszélyes következményei lehetnek,
például az, hogy mind a többségi nemzet, mind
az anyanemzet elveti annak létrehozását. Így
az autonómia kérdése egy ideig szinte tabuvá
vált, és az érintett két állam (sôt
a nemzetközi közösség is) csak konfliktusforrást
látott ebben a megoldásban.
A másik igazán fontos kérdés az, hogy a
magyar kisebbségek autonómiastruktúrája nagyon
eltérô geopolitikai szituációkra is alkalmazható
kell legyen. A történelem során olyan alapvetô
demográfiai változások következtek be, melyek
folytán mára -- népességföldrajzi szempontból
-- a magyar közösségek szállásterületei
a következô három kategóriába sorolhatók:
1. azok a területek, ahol a magyarok tömbben élnek
(50--95%-os többséget alkotnak): a Székelyföld,
a Csallóköz, valamint a Bácska északi része;
2. azok a területek, ahol a magyarok számbeli kisebbségben
élnek ugyan, de jelentôs mértékben befolyásolják
a helyi közélet alakulását (30--50%): Vajdaság,
Bánság, Partium, Közép-Erdély, Kelet-Szlovákia;
3. azok a területek, ahol a magyarok nagyon kis százalékban
vannak jelen és szétszórtan -- szórványban
-- élnek: Dél-Erdély, Felvidék, Horvátország,
Burgenland.
Attól függôen, hogy e három kategória
melyikében találhatók a magyarok, eltérô
a mentalitásuk is, és adott esetben teljesen másképp
fogják föl a helyileg adaptálható autonómiát.
A tömbben élô magyar közösségek (Székelyföld,
Észak-Bácska, Csallóköz) problémái
lényegesen különböznek a lokálisan kisebbségben
élô magyarok problémáitól (Vajdaság,
Bánság, Közép-Erdély, Kelet-Szlovákia).
A tömbmagyarság jobban pártolja az adminisztratív
és területi autonómia gondolatát, míg
a többiek megelégednének a kulturális autonómiával
is. Ugyanakkor mindannyian egyetértenek abban, hogy identitásuk
megôrzése érdekében az államnak elôbb-utóbb
létre kell hozznia számukra valamilyen autonómia-rendszert.
Mivel a létezô magyar közösségek geopolitikai
helyzete nagymértékben különbözik, ezért
a legmegfelelôbb az lenne, ha a három kategóriára
külön-külön kidolgoznának egy-egy jól
adaptálható autonómiatípust, és ezeket
integrálnák egy egységes ún. magyar autonómiamodellbe,
mely tartalmazná mindhárom kategória elemeit és
lokálisan bármikor alkalmazható lenne. Ennek megfelelôen,
a magyar közösségek szakértôi már
felvázoltak egy háromszintû autonómiamodellt,
mely alkalmazható lehet a fentebb leírt kategóriákra.
Ez a következôkre épül:
A személyi (kulturális) autonómiára
az ún. perszonalizálható kérdésekben
van szükség: a személyi autonómia esetében
az illetô etnikai közösség saját rendszert
mûködtet az oktatás, kultúra, hagyományôrzés,
mûemlékvédelem stb. területén. A személyi
elvû (kulturális) autonómiának nincs területi
leképezése, vagyis nem rendelhetô hozzá egy
adott, földrajzilag jól körülírható
terület. Ily módon az adott országon belül bármely
személy tagja lehet a kulturális autonómiának,
attól függetlenül, hogy hol él -- ha azon bizonyos
kulturális közösség tagjaként határozza
meg saját magát. És mivel az autonómia ezen
formája nem egy bizonyos területre vonatkozik, ezért
nem is kérdôjelezi meg a központi hatalom ellenôrzési
jogát az adott terület felett.
Ezzel ellentétben az autonómia helyi változata
területi jellegû: a különleges státusú
helyi (adminisztratív) autonómiával azok a helységek
rendelkezhetnének, melyekben jelentôs számú
nemzeti kisebbségek élnek, azzal a feltétellel, hogy
a helyi lakosság referendum útján elfogadná
ezt a különleges státust. Ez a helyi autonómia-rendszer
nagyban hasonlít a Belgiumban már mûködô
ún. communes à facilités-khez; ahol opcionálisan
több nyelvet lehet használni a helyi adminisztrációban.
Végezetül a területi autonómia a lehetô
legmagasabb szintje az autonómiának, melynek térképészetileg
is jól leírható területe van. Ami azonban nem
szükségképpen kompakt területet jelent, hiszen
a területi autonómia úgy is felfogható, mint
több helyi önkormányzat (autonómia) érdekvédelmi
szövetsége. Ettôl függetlenül a területi
autonómia egy, a nemzeti kisebbségek részére
létrehozott politikai központként is értelmezhetô
(etnikai autonómia). Politikai és területi autonómiát
nagyon ritkán "ad" az állam akkor, ha a területén
élô nemzeti kisebbségnek közvetlen (földrajzi)
kapcsolata is van anyanemzetével. Szervesen integrálva, e
három típusú autonómia térben és
idôben alkalmazható lenne: ugyanazon a területen és
ugyanarra a népességre adoptálva tudna mûködni.
A határon túli magyarság az autonómiatörekvései
során (fôleg Szlovákia, Románia és Szerbia
esetében) felhasználja mindazokat a nyugat-európai
demokratikus rendszerekben már jól mûködô
önrendelkezési és autonómiaformákat, melyek
példát szolgáltathatnak a magyarok számára.
Legyenek személyi vagy területi elvû autonómiák,
ezeket általában követendô példákként
mutatják be dokumentumaikban, utalva pl. Spanyolország és
Itália, valamint Belgium regionális tagoltságára
és a régiók sajátos autonómiájára.
Sôt az RMDSZ és a VMDK saját autonómiakoncepciójában
éppen ezeket a megoldásokat integrálja, minek az eredménye
a fentebb vázolt háromszintû autonómia-rendszer.
A legtöbbet idézett és valóban klasszikus
példa Dél-Tirol esete, mely különleges státussal
rendelkezik az Olasz Köztársaságon belül. A német
ajkú dél-tiroliak etnikai autonómiája
egy jól meghatározott területre vonatkozik. A magyarok
számára ez kiváló analógia, mivel a
dél-tiroli német ajkú kisebbség ugyanakkor
vált kisebbségivé, amikor a kárpát-medencei
magyarság, és a terület is szinte ugyanolyan körülmények
között, az elsô világháború után
(1918--1920) került mostani "tulajdonosához". Másrészt
pedig mostani státusa irigylésre méltónak tûnik
a magyarok számára, mivel a dél-tiroliak saját
autonómiával rendelkeznek, melyben a kompetenciák
jól meghatározottak és a hatalmi jogkörök
külön vannak választva (intézményi rendszer,
pénzügyi autonómia, állami ellenôrzési
rendszer stb.).
Erre a példára hivatkozva, a romániai, szlovákiai
és szerbiai magyar közösségek autonómiakövetelése
nemcsak elképzelhetônek és megvalósíthatónak,
hanem hosszú távon elkerülhetetlennek is tûnik.
A magyarok történelmi-kulturális sajátosságait,
valamint erôs identitástudatukat a románok, szlovákok
és szerbek nem hagyhatják sokáig figyelmen kívül.
Másrészt valószínû, hogy nekik is jobban
megérné egy olyan közösséget szervesen integrálni,
mely nem akar sem asszimilálódni, sem elszakadni, viszont
sokban hozzájárulhat az ország fejlôdéséhez
és pozitív nemzetközi megítéléséhez.
A magyar kisebbségek problémájának
békés úton való rendezése
Ha feltételezzük, hogy a nemzeti kisebbségek megléte
egy állam területén nemkívánatos geopolitikai
helyzetet eredményez, úgy elfogadhatjuk, hogy minden ilyen
típusú problémával szembesülô állam
megpróbálja csökkenteni a heterogenitásindexét
(kisebbségi lakosok és teljes lakosság viszonyszáma),
különbözô módszereket alkalmazva. Ez egy igen
szomorú megállapítás, de a történelem
folyamán már számtalanszor bizonyította valóságtartalmát.
Összegezve a magyar kisebbségek problematikája békés
úton való rendezésének módozatait, nagyjából
a következô szcenáriókhoz jutunk:
1. A magyar kisebbségek tömeges kivándorlása
Magyarországra -- amit az anyaország nem támogat, viszont
egyes szomszédjain belüli geopolitikai szereplôk egyenesen
kívánatos célként fogalmaznak meg. A tôlünk
nem távoli Balkán és a volt Jugoszlávia esetében
éppen ez a megoldás látszik körvonalazódni
(bulgáriai törökök, krajinai szerbek, vajdasági
magyarok, koszovói albánok). Egyes geopolitikai képzetekben
ez nagyon radikális, de az egyetlen kézenfekvô megoldás,
melynek a logikája a következô: az állam nem biztosít
jó körülményeket a kisebbségek számára,
avégett (is), hogy ezáltal közvetve távozásra
bírja ôket. Pesszimista szcenárió, de teljesen
elképzelhetô, ahhoz hasonlóan, ami a '80-as évek
Romániájában történt. Egyébként
ebbôl közvetlen hátránya Magyarországnak
nem származik, mert általában magasan (és nem
a magyar adófizetô pénzén) képzett és
az esetek nagy többségében erôs magyar nemzeti
identitással rendelkezô kisebbségiek vándorolnak
be. Globálisan nézve azonban rendkívül hátrányos
folyamat, mert a magyar nemzetpolitikával ellentétes irányú
folyamatokat indukál.
2. Még ha a többségi államok egyes politikai
szereplôi számára kívánatos is a magyar
nemzetiségûek asszimilációja a "fogadó"
többségi nemzetbe, ez nagyon kis valószínûséggel
következhet be. Ugyanis éppen a legtöbb potenciális
konfliktust magában hordozó területeken a legerôsebb
a magyarok nemzeti identitása. Mindazonáltal bizonyos asszimiláció
jelenleg is nyomon követhetô, de ez fôleg a vegyesen lakott
területekre (vegyes házasságok nyomán) és
a szórványterületekre (önkéntelen beolvadás)
érvényes.
3. A magyar állampolgárság megadása
kevéssé valószínû kisebbségi magyar
tömegek esetében. Ezzel a többségi államok
is szembehelyezkednek, viszont egyre több kisebbségi szereplô
szorgalmazza, hivatalos vagy nem hivatalos nyilatkozatok formájában.
A magyar kormány mindazonáltal tanulmányozhatja ezt
a kérdést, mely nemzetközi jogi és gazdasági
jellegû problémákat egyaránt felvet. A kis létszámú
magyar közösségek esetében (Horvátország,
Szlovénia, Ausztria) nem annyira gyakorlati, mint inkább
elvi kérdések merülnek fel, míg Szlovákia,
Románia, Szerbia és Ukrajna esetében összességében
mintegy hárommillió személyrôl van szó.
Ez a hatalmas tömeg nemcsak adózási, társadalombiztosítási,
gazdasági stb., hanem pl. a katonai szolgálattal is kapcsolatos
komoly problémákat indukál. Ezt tetézi, hogy
az érintett államok politikai és gazdasági
nehézségekkel küszködnek, és ezért
nem kizárt, hogy egy szép napon azt hangoztatnák egyesek,
hogy a magyar állampolgárok jólétének
a biztosítása a magyar állam feladata. Képzeljük
csak el azt az aberráns helyzetet, amikor tízmillió
magyarországi lakos befizetett adójából kell
biztosítani további több mint hárommillió
magyar társadalom- és egészségügyi biztosítását,
és mindezt úgy, hogy eközben nincs beleszólásuk
a politikai és kulturális jogaik biztosításának
kérdésébe.
4. A határmódosítás elképzelhetetlen
mindegyik geopolitikai szereplô számára, mivel az megkérdôjelezhetné
a II. világháború óta létezô status
quót. Sôt politikai szinten ez a megoldási lehetôség
-- még békés határmódosítás
esetén is -- nem kívánatos az anyaországi magyar,
illetve a kisebbségi magyar polgárok számára.
5. A regionalizáció (és esetlegesen föderális
struktúrák létrehozása) talán a legjobb
megoldás, ha a régiót hosszú távon és
teljes kiterjedésében szemléljük -- makro-geopolitikai
szempontból. Viszont a politikai szereplôk és a népesség
egyik országban sincs felkészülve ilyen jellegû
megoldásra. Holott a jövô Európai Uniója
sok érdekes és megfontolandó példával
tudna hozzájárulni ezen folyamathoz: az utóbbi évtizedek
folyamán a régiók politikai és gazdasági
jelentôsége megsokszorozódott.
6. Az adminisztratív decentralizáció (melynek
végeredménye lehet egy de facto területi autonómia)
elképzelhetô, de csakis akkor, ha már a politikai szereplôk
maguk is meggyôzôdnek arról, hogy ez nem jelent területelcsatolást.
Az angol devolution szó jól körülírja
ezt a folyamatot, melynek eredményeképpen Franciaországon
belül Korzika autonóm régióvá vált,
illetve várhatóan ez a folyamat fog végbemenni Skócia
és Wales esetében is az Egyesült Királyságon
belül. Ez a szcenárió teljes mértékben
elképzelhetô Szlovákia és Románia esetében
is, de csak hosszú távon.
7. A személyi elvû kulturális autonómia
is teljességgel megvalósítható, viszont jelenleg
ezt a megoldást is erôteljesen ellenzik a többségi
nemzetek bizonyos nacionalista szereplôi. Ehhez nagymértékben
az is hozzájárul, hogy a kulturális autonómia
hol rosszul, hol félreérthetôen van megfogalmazva,
és a többségiek többet látnak benne, mint
amit valójában jelent. Holott sok jel utal arra, hogy a többségi
nemzeten belüli egy-egy szûk értelmiségi réteg
már felfogta ennek a jelentôségét: a kulturális
autonómia kevés engedmény révén hosszú
távú biztosítékokat nyújt a kisebbségek
centrifugális irányú mozgásai ellen. Ugyanis
a perszonális autonómiának nincs területi alapja,
leképezése, mivel az államon belüli térben
bárhol elhelyezkedô lakosok egy bizonyos csoportjára
vonatkozó jogokat testesíti meg.
Maradjunk azonban a jelennél, mert a fentebb vázolt szcenáriók
csakis a demokratikus jogállam és bizonyosan minimális
gazdasági jólét esetén mûködhetnek.
Érdemes azonban megfigyelni, hogy még a legdemokratikusabb
országokban is vannak területek feletti hatalmi rivalizációk:
például Belgiumban két nemzet együttélésével
kapcsolatos geopolitikai problémát látunk -- az 1993-ban
létrejött föderális Belgium létjogosultságát
bizonyos nacionalista erôk jelenleg megkérdôjelezik
(Vlaamsblok). Vagy Spanyolországban, mely már húsz
éve nagyszámú jogosítvánnyal rendelkezô
autonóm közösségekbôl áll, legújabban
a három legnagyobb "nemzetiség" -- a katalánok,
baszkok és galíciaiak -- nemzetük függetlenségét
kívánják megfogalmazni: az 1998 augusztusában
kiadott Barcelonai Nyilatkozatban a spanyol államtól való
nyílt elszakadást követelik. Eszerint még olyan
régi államok esetében is, mint Franciaország
vagy Spanyolország, el lehet jutni egy olyan geopolitikai képzethez,
miszerint a területi autonómia elengedhetetlenül az elszakadás
irányába mutat. Egy mondatban: "minél demokratikusabban
jártunk el és minél több jogot adtunk meg, annál
többet követeltek és egyre több merényletet
követtek el (egy prefektus meggyilkolásáig, Korzika).
Vagyis a demokratizálódás szükséges, de
nem feltétlenül a jó megoldás". Ha a Magyarországgal
szomszédos többségi nemzetek gondolkodásmódját
öltjük magunkra, valószínûleg nem állunk
messze ilyen és ehhez hasonló érvelésmódoktól!
Végezetül szeretném az olvasókat további
gondolkodásra invitálni: a magyar-magyar csúcs valószínûleg
hamarosan újjászületik és lehetôség
lesz arra, hogy formális mederbe terelôdjön és
mûködjön mindaz, aminek hiányát Szilágyi
Zsolt jogos kritikával illette. Azonban hogyan valósul meg
a magyar nemzeti kulturális integráció és mi
várható az integrációs folyamatban megtorpanó
szomszédos államokban élô magyarságot
illetôen, amikor Magyarország már az Európai
Unió tagja lesz? Hogyan képes az összmagyar intézmény
ellátni azokat a feladatokat, melyek az integráció
különbözô dimenzóiban szükségszerûek?
|