Diskurzus és valóság: a román paradoxon

A történetírás liberális tudomány: még a teljességre való törekvés mellett is hagy helyet az értelmezô válogatásnak, s ez fôleg a különbözô diskurzusok uralma révén valósul meg. Nem véletlen tehát, hogy a román történetírásban napjainkban mind a teljességre törekvés megújulni látszó igénye, mind pedig a korábbi értelmezések kritikai felülvizsgálata a hagyományossá vált diskurzusokra összpontosít. S mint annyiszor az elmúlt másfél évszázad során, a román történetírás e törekvése ismét bekapcsolódik abba a fô áramlatba, amelyet elsôsorban visszhangos francia mûvek képviselnek. A diskurzusanatómia egyik mestermûve, François Furet munkája a francia forradalomról s annak historiográfiájáról minden bizonnyal egyik közvetlen inspirálója volt a kilencvenes évek egyik legizgalmasabb román történelmi esszéjének, Lucian Boia Istorie si mit în constiinta româneascã (Humanitas Kiadó, Bukarest 1997) címû könyvének.

Ez a hatás nem a véletlen mûve, hanem kölcsönhatás: a francia történetírásban is megfigyelhetô – Michelet-tôl napjainkig, például Catherine Durandinig – egy vonzódás a román történelem "talányosságai" iránt. Durandin A román nemzet történetében (Brüsszel 1994) ezt a talányosságot a románok Nyugathoz való viszonyából vezeti le, melyet "az utánzás és a védekezô elhárítás" jellemez. "Az utánzás – írja – haladó demokratikus akarathoz kapcsolódik. A nyugati modell elvetése a függôséggel szembeni ellenérzésbôl táplálkozik." A "románok idejét" Kelet és Nyugat közötti helyzetük határozza meg: a változás és állandóság igénye közötti feszültség. E feszültség jellemzi a román eliteket az Iliescu-rezsim elsô éveiben, amikor Románia belsô konfrontációk (a diktátorpár kivégzése, a "marosvásárhelyi események", a maratoni hosszúságú, áprilistól júniusig tartó Egyetem téri ülôsztrájk, az egyértelmûen posztkommunista Front májusi választási gyôzelme, majd a bányászok bukaresti "rendteremtései") zavaros látványával lépett az európai színpadra. Ekkor, 1990–91-ben úgy tûnt, hogy Románia továbbra is meg kívánja ôrizni "büszkén viselt kivételességét", melyrôl modern kori történelme során már többször is "tanúbizonyságot tett". Azaz: fejlôdése – összevetve az egykori szovjet tömb országaiéval – megrekedni látszott a kommunista bürokrácia és az ultranacionalista titkosszolgálatok által kijelölt kényszerpályán, mi több, a kibontakozó társadalmi nyilvánosság is mintha e két hatalmi szféra politikai okkultizmusának vált volna reménytelen áldozatává.

A kivételesség és reménytelenség érzése a kilencvenes években gyorsan visszatalált a nemzeti múlt toposzaihoz (felerôsödött a Cioran- és Eliade-kultusz), de ugyanakkor kedvezett a Boia vagy éppen Durandin nevével képviselt dekonstruktivista vállalkozások fogadtatásának is. Visszatérô kérdéssé vált, hogy mikor, miképpen, esetleg milyen "tervek" alapján kivételezett a "történelem" Romániával. De kiderült az is, hogy a kivételesség tudata tompulhat, ha a "nemzeti sors" kérdései a nemzeti látószöget meghaladó perspektívába kerülnek, s bebizonyosodott, hogy mindazok, akik e perspektívát fel tudják vállalni, olyan modernizációs távlatokat tudnak adni, amelyekre Romániának e többszörös s permanens módon újratermelôdô peremhelyzetében szüksége van. "Bármennyire balvégzetû kivétel is Románia egyik értelemben, egy másik, általánosabb értelemben nem különbözik a többi posztkommunista országtól, és betegségei voltaképpen csak fölnagyított változatai azoknak a mûködési zavaroknak, amelyek a régió egészét jellemzik" – írja Vladimir Tismãneanu és Dorin Tudoran szerzôpáros A Bukarest-szindróma címû esszében (Beszélô 1993. júl. 24.).

Sorin Alexandrescu, aki legutóbbi könyvével – Paradoxul român^* – éppen a kivételesség kérdését vizsgálja a két világháború közötti Nagy-Románia perspektívájából, látszólag a Boia és a Durandin nevével fémjelzett – a látszat és valóság dialektikáját finoman meglovagoló – dekonstruktivizmus követôje. Ô azonban nem a román történelem mítoszairól beszél, mint Boia, hanem paradoxonairól, amiben máris kifejezésre jut nézôpontjának sajátos különállása, az, hogy nem kívánja feláldozni az igazság iránti igényt a módszertan oltárán. Könyve tehát üdítô kivétel, nem azonosul a posztmodernizmus mindent relativizáló szellemével, s ennek alighanem ideológiai okai is vannak: a szerzô a kereszténydemokrácia híve, míg a dekonstruáló történeti módszertan inkább a francia baloldal szemléletéhez áll közel.

Alexandrescu szerint három paradoxon fedezhetô fel a modern Románia történetében. Az elsô a hovatartozás paradoxona: történelmi és földrajzi adottság, hogy Románia Közép-Európa, Kelet-Európa és a Balkán között helyezkedik el. Románia egyikhez sem tartozik igazából, s miközben jelentôs közvetítô szerepet töltött be e három kulturális térség között, mind a hárommal szemben differenciálódott. Persze jogosan vethetô fel a kérdés: csupán Románia lenne az európai történelemben az egyetlen ország, mely közvetítô volt szomszédai között? Nyilván nem, s példák egész sora hozható fel, Hollandiától és Belgiumtól egészen a balti államokig. Azonban – figyelmeztet szerzônk – Románia esetében mindenképpen sajátos ama történelmi körülmény, hogy a modern Romániát alkotó történelmi régiók sohasem tartoztak egyidejûleg ugyanabba a befolyási övezetbe. Ugyanakkor folyamatosan fennállt egy kiegyensúlyozási kihívás: egy Stefan cel Marénak – például – Magyarország, Lengyelország és Törökország között, egy Constantin Brîncoveanunak pedig az Oszmán Birodalom, Oroszország és az Osztrák Monarchia között kellett a hatalmi egyensúlyi pontot megtalálnia. Érthetô tehát, hogy ennek a kiegyensúlyozási attitûdnek egy olyan kulturális szintézise jött létre, amely egyszerre tartalmaz nyitottságot és szkepticizmust, s amelyben a fennmaradás és identitás kérdései minduntalan elôtérbe tolultak. Az identitás mítosza – mondja Alexandrescu – mindig elsôbbséget élvezett minden más kulturális vagy ideológiai problémával szemben.

A második paradoxon a szimultaneitás paradoxona. Az európai kultúra nagy áramlatai nem szakaszolták a román kultúra történeti folyamatát, nem beszélhetünk román reneszánszról vagy barokkról, mindazonáltal e korok és áramlatok hatásai jelen vannak a román szellemiségben, csak éppen szimultán módon. Nincsenek – például – barokk szerzôk, csak barokk hatást mutató szövegek (Dimitrie Cantemir), s a XIX. és XX. század jeles román szerzôire éppen az jellemzô, hogy mûveikben egyszerre van jelen a felvilágosodás, a klasszicizmus, a romantika vagy – késôbb – a naturalizmus és az abszurd. Az irodalmi áramlatok tehát nem szerzôk, hanem szövegek révén vannak jelen. Mindez sajátos értelmiségi lelkület (psziché) kialakulásának kedvezett: annak a hitnek, hogy az idô modernizátori hevülettel felgyorsítható. Ha van a román kultúrának idômitológiája, akkor az kétségtelenül a lemaradások miatti kétségbeeséssel rokon s azok gyors meghaladására sarkall. Azonban minden ilyen "elôremenekülés" csak a felszínen hat, nem tudja helyettesíteni a lassú felhalmozódások organikussá tevô folyamatait. Maiorescu "tartalom nélküli formákról" szóló elmélete éppen ennek a felismerésnek az elsô megfogalmazása. A nyugati értékek iránti rajongás modernizáló lendülete azóta is jelen van a román értelmiségi közgondolkodásban, csupán témáit újítja meg (tanulságos e tekintetben – tennénk hozzá – az 1997-es év nagy disputája, a Paler–Andreescu vita).

Harmadik paradoxonként Alexandrescu a kontinuitás-diszkontinuitás problémáját jelöli meg. Az egyik alapvetônek tekintett diszkontinuitás függôlegesen osztja meg a román kultúrát, s élesen elválasztja a folklórt a magas (írott) kultúrától. Nem mintha ilyen diszkontinuitás nem volna megfigyelhetô más nemzetek kultúrájában is, azonban a románok esetében sajátos az, ahogyan rávetült az elôbbi paradoxonra: míg a népmûvészetet a románok identitásuk örök hordozójának tekintették, az írott kultúra számukra megmaradt a "múló dolgok" világában. Innen származik az a mélyen gyökerezô meggyôzôdés, hogy mindaddig, míg a népi kultúra fennmarad, a nemzet önazonossága nincs veszélyben. A XIX. század végén mindehhez hozzáadódik egy vízszintesnek nevezhetô diszkontinuitás, amely az elitje révén most már egyértelmûen a Nyugat felé forduló országot saját balkáni hátterével és gyökereivel állítja szembe.

Alexandrescu e "paradoxonai" igazából azonban alapértelmezések, mellettük több más, a történeti anyagban közvetlenebbül megmártózó paradoxon is megfogalmazódik a könyvben. Maga a szerzô a 22 címû folyóirat idei elsô számában – mely négy belsô oldalt szentel a rendkívül jelentôsnek tartott könyv megvitatására – úgy véli, hogy nem annyira a "peremhelyzet paradoxonait", mint inkább "a válaszút-komplexust" akarta megfogalmazni. A "válaszút" igazi természetének felismerését a román értelmiségi közgondolkodásban azonban számos kulturális, sôt mentális klisé akadályozza, melyek közül egyesek nagyon mélyen kötôdnek a nemzeti szimbolikához. Erre – példaként – a Kárpátokat hozza fel: "A Kárpátok térségében és az ukrajnai Kárpátalján véget ér a nyugati áramlatok többsége (a gótika, a barokk stb.). A Kárpátok, melyet mi a román szellemiség tengelyének tekintünk, egyben falat is jelentenek, melyen megtörtek a fölöttünk áthaladó értékek." Alexandrescu a két világháború közötti korszak eseménytörténetébe helyezi paradoxonait, segítségükkel vizsgálja II. Károly király, Antonescu vagy a legionáriusok szerepét. Elemzései néha a dekonstruktivizmus szellemét idézik, többnyire azonban megállnak a pszichologizáló rekonstrukció ama határán, ahol a szereplôk szubjektivitása "történelmi objektivitásként" ragadható meg.

A magyar olvasó számára minden bizonnyal az a legizgalmasabb fejezet, amelyben szerzônk 1918 eseményeivel, a Nagy Egyesüléssel foglalkozik. Az 1916 és 1918 közötti évek európai hadszíntereinek és diplomáciájának eseményeit vizsgálva, Alexandrescu megállapítja, hogy ekkor a románok számára elônyös események sorozata sokkal gyorsabb volt, mint a számukra hátrányosaké. A Nagy-Romániát létrehozó egyesülési aktusok néhány rövid hét alatt játszódtak le csupán (1918. nov. 27. – egyesülés Besszarábiával; nov. 28. – Bukovina egyesülése; dec. 1. – Erdély egyesülésének kinyilvánítása). A döntéseket mindig egy harcos kisebbség (minorités agissantes) fogadtatta el környezetével, amely vagy közömbösen, vagy hirtelen fellelkesülve fogadta azt. Ez az elit tulajdonképpen nem is annyira a történelmi kontextus gyors változásait ismerte fel, hanem csupán a lehetôségre érzett rá, s vállalva a cselekvés rizikóit, a nemzeti történelem nagy alakítóinak szerepébe került. Sikere olyan euforikus állapotot váltott ki, amelyet az egyesülés utáni korszak társadalmi és politikai problémái késôbb már nem igazoltak vissza. A köztudatban mindez úgy "racionalizálódott", hogy 1918-ban a románoknak "szerencséjük volt", késôbb azonban "elhagyta ôket a szerencséjük".

A szerencsével mint metaforával Alexandrescu csak néhány mondat erejéig foglalkozik, amit mond azonban, az jól beleillik a "válaszút-komplexusba". A szerencse ugyanis a kiszolgáltatottság szinonimája, hiszen kiszámíthatatlanul szegôdik a cselekvôk mellé, s váratlanul pártol el tôlük. S miközben a kanonizált nemzeti történetírásból s a hivatalos szintre emelt teleologikus beszédmódból eltûnt az, hogy a románoknak az 1918. év esemény-összefüggéseiben ténylegesen (konkrétan) szerencséjük volt – 1989 után Alexandrescu mellett ezt csak Patapievici írta így le – a szerencse-metafora beépült a Nyugattal szembeni román magatartás ambivalenciájába: a Nyugat az, amely – kiszámíthatatlanul – hol támogatja a románokat, hol elpártól tôlük. Ez az ambivalencia a mûvelt közvéleményben is jelen van, s a román értelmiséginek ma is fel kell tennie a kérdést, hogy kinek adhat inkább igazat: Eliadénak-e, aki úgy vélte, hogy a történelem, azaz a románság geostratégiai és geopolitikai helyzete a bûnös, avagy Ciorannak, aki szerint a hiba "bennünk, románokban" van?

Az kétségtelen, hogy az Egyesülés után a konkrét történelmi szerencse cserbenhagyta a Nagy-Romániát megalkotó elitet. A szerencse ára – Alexandrescu szerint – egyfajta politikai vakság volt. Azaz az egyesítéshez szükséges gyors és bátor helyzetfelismerést nem követte az ország belsô integrációját ténylegesen is megvalósítani tudó, bölcs léptékû politika. Általánossá vált a rossz közérzet, melynek alapja az önértékelés kettôssége volt: az elit, miközben a Nyugattal való egyenlôséget hirdette, tudatában volt az ország és a társadalom elmaradottságának. Mindazonáltal ennek – mondja szerzônk – nem szabad visszahatnia az 1918–20-as események értékelésére: amint nincs helye az egyesülésrôl ma már szinte egyeduralkodóvá vált, triumfalista beszédmódnak, úgy nem indokolt e cselekvéssor legitimitásának a megkérdôjelezése sem. Nem igazolható sem "a román nép évszázados harcának" tézise, sem a "román szerencsének" az az értelmezése, mely szerint az nem megérdemelt, "égi adomány" lett volna. Vagyis: "az Egyesülés nem volt sem organikus folyamat, sem a román imperializmus megnyilvánulása, sem párizsi összeesküvés".

A legitimitás forrásainak tisztázatlansága mindazonáltal továbbra is nyugtalanító kérdés, mely az állampolitika szintjén újból megjeleníti a "román paradoxonokat". Nagy-Románia egész történetét végigkíséri az, hogy nem tudta legitimitásának azt az egységes diskurzusát kialakítani, mellyel önazonos módon fordulhatott volna mindegyik szomszédja felé. Erdély vonatkozásában – Magyarország felé – az államiság történeti érveit nem hangoztathatta (a történelem átírása – Erdély "román állammá" való átalakítása – e vonatkozásban csupán a nacionalista ideológia belföldi eszközeként jöhet szóba), csak demográfiai érvei voltak. Besszarábia és Bukovina felé viszont rendelkezett az államiság érveivel, de Bukovina esetében ez egyértelmûen nem, Besszarábia vonatkozásában pedig eléggé megkérdôjelezhetô módon párosult demográfiai érvekkel. Romániának mindkét érvtípusra szüksége volt, hogy álláspontját a területi állagával kapcsolatos vitákban védelmezhesse, de nem használhatta egyszerre ugyanazt az érvelési módot mindegyik szomszédjával szemben, mert azok a kétféle érvelést ki is használhatták volna. Minderre mára – az alapszerzôdések korára – nem a területi viták reaktualizálása miatt kell felfigyelnünk, hanem amiatt, hogy a kétféle mércével való mérés a területi vitákon túli, sokszor a nemzetközi jogi normák értelmezésével kapcsolatos kontroverziákban tér vissza. Ez az átkos örökség még ma is befolyásol bennünket – mondja Gabriel Liiceanu a már idézett vitában –, amikor már-már azon vagyunk, hogy állampolgárságot adjunk Moldva Köztársaság polgárainak – elismerve ezzel a kettôs állampolgárság intézményét – , s közben elutasítóan viszonyulunk a magyar állam esetleges hasonló intézkedési tervéhez, mellyel a romániai magyarok helyzetén kívánna változtatni.

Sorin Alexandrescu könyvével nyilván sokan fognak vitázni. Azonban a vitázók is belépnek a "román paradoxonok" értelmezési körébe, akár úgy, hogy – hivatkozván rájuk – másképp értelmeznek néhányat a szerzô által vizsgált eseménysorokból, akár csak úgy, hogy maguk is megjelenítik érveikben azt a sajátos gondolkodásmódot, amellyel a könyv több oldalon át is foglalkozik. A magyar olvasót talán az fogja leginkább vitára ingerelni, hogy sok helyütt nagyon vázlatosnak és egyoldalúnak fogja találni a román–magyar kapcsolatokra vonatkozó adatokat és értelmezéseket. Itt már egy kalap alá vehetô azokkal a francia szerzôkkel, akikrôl találóan írja Miskolczy Ambrus, hogy még a megboldogult bolsevizmus korából örökölték azt a "bibliográfiai rasszizmust", melynek alaptétele: Russica et Hungarica non citantur (Valóság 1998/11). Mindazonáltal szerzônk nem elfogult, szubjektivitása nem ideológiai prekoncepciót ötvöz a személyesség hitelével, hanem a "téma felôl jön". S mivel nem konszenzust keres valamiért s valakik ellen, ezért könyve úgy válik felkavaróvá és elgondolkodtatóvá, hogy közben egy cseppet sem tûnik polemikusnak. Hatása már ennek folytán is teljesen egyedi.

Bakk Miklós

———————————

^* Univers Kiadó, Bukarest, 1998.