Pataki Gábor Zsolt

Közép-európaiság és többes állampolgárság

Az ezredvég küszöbén egyre többen és többet gondolkodnak és írnak a közép-európai népek kettôs, illetve többes állampolgársága kérdéskörérôl. Nem csak magyarok és nem csak a Kárpát-medencében: gondoljunk csak a horvátokra, szlovénekre, olaszokra és a szudétanémetekre. Ez a kérdéskör egyáltalán nem divatjelenség manapság, hanem sokkal inkább objektív geopolitikai helyzetekre visszavezethetô, ill. azokból egyenesen következô problémahalmaz. Teljes mértékben összefügg Közép-Európa "nemzetállamokra" történt szétforgácsolásával; bár valódi nemzetállam – ahol a nationalité és a citoyenneté fogalmak ugyanazt takarnák – alig van a térségben.

Maga az állampolgárság fogalma is viszonylag új keletû, mivel a XIX. században válik általánosan használt kategóriává, minôséggé – és ez teljes mértékben összefügg a nemzetállamok kialakulásával. Az állampolgárság fogalma szervesen kötôdik az államhoz, mely fôhatalmat gyakorol az ôt alkotó természetes személyek (polgárok) fölött.

Tehát jogi megfogalmazás szerint az állampolgárság egy természetes személy és valamely állam közötti jogviszony, amely a természetes személynek az állammal szemben fennálló jogai és kötelezettségei összességét jelenti. Viszont kívánatos-e olyan államnak a polgára lenni, mely nem demokratikus? Vagy milyen intenzitású lehet az állam iránti lojalitás egy olyan polgár vagy akár polgárok csoportja részérôl, aki vagy akik nem érzi(k) hazájuknak az adott államot, éppen annak kirekesztô magatartása miatt? Ilyen és ehhez hasonló kérdések is megfogalmazódnak a Kárpát-medencében. A Magyarország szomszédságában élô magyar szervezetek és egyének egyenesen kívánatos célként jelenítik meg a kettôs állampolgárság intézményének a kiterjesztését a kisebbségben élô magyarságra. A kérdés tehát továbbra is a "levegôben lóg", bár egyre kevesebb geopolitikai szereplô kíván egyértelmûen nyilatkozni ez ügyben. És ez érthetô. A retorikai fogásokból és nyilatkozatpárbajokból mindenkinek elege van.

Tamás Sándor szerint a kettôs állampolgárság kérdésének a lényegérôl csakis megalapozottan szabad beszélni. Teljesen egyetértek azzal a gondolatával is, miszerint ez ügyben igen elhamarkodott volna pró vagy kontra nyilatkozni. Mindazonáltal a Magyar Kisebbség mint nemzetpolitikai szemle nem járna el következetesen, ha ezt a sokáig tabuként kezelt kérdést nem próbálná meg körüljárni – és legalábbis a tények ismertetésén túl ne próbálkozna a hosszú távú lehetôségek számbavételével.

A többes állampolgárságról szóló vita aktualitását nem szükséges alátámasztanom, még akkor sem, ha a nemzetközi jog – mai állapota szerint – kifejezetten nem preferálja a többes állampolgárság intézményét. A nyugat-európai nemzetállamok igen ellenségesen szemlélik a kettôs állampolgárságot, és a legjobb esetben is csak permisszív álláspontra helyezkednek ez ügyben: az esetek nagy többségében megengedik ugyan, de nemkívánatos állapotnak tartják. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a nemzeti kisebbségi problémát valamilyen (megnyugtató) módon rendezni képes államokban a kettôs (és többes) állampolgárság kérdése egész más kontextusban merül föl, mint a Kárpát-medencében.

Tehát alapvetô különbséget kell tennünk a többes állampolgárság nyugat-európai és kelet-közép-európai jelentéstartalma között. Ugyanis Nyugat-Európában ez a kérdés legtöbbször három kontextusban merül föl: 1. a fôként észak-afrikai, dél-ázsiai és török bevándorlók és azok leszármazottai esetében; 2. a volt gyarmatokról egykoron valamely európai állam polgárságával rendelkezôk és leszármazottaik esetében, ill. 3. szokványos esetekben: családegyesítés, házasságkötés stb.

A Kárpát-medencében élô magyarságot illetôen ezzel szemben egy statikus magyar nemzetközösségrôl van szó, és ez esetben a be-, ill. kivándorlás sem teljesen ugyanazt jelenti, mint mondjuk Nyugat-Európában. Csak utalnék arra a már sokszor idézett öregúrra, aki a század elején született egy Beregszász melletti faluban, és ma is ott él, miközben már ötödik állampolgárságát "viseli", holott ki sem mozdult a falujából: magyarként született, csehszlovák lett a két világháború közt, majd ismét magyar, szovjet a II. világháborút követôen, és végül mára ukrán. Ez jól szemlélteti, hogy a Kárpát-medencében élô népek általában statikus és passzív szereplôi az állampolgársági kérdésnek: a nagy geopolitikai változások nyomán nem kértek adott állampolgárságot (kivéve az ún. optánsok), hanem döntöttek felôlük – a polgárt cselekvôképtelenné lefokozva.

Egészen általánosan: az kettôs vagy többes állampolgár, aki két vagy ennél több állammal kapcsolatosan rendelkezik eme összekötô kapoccsal – állampolgársággal –, mely jogokban és kötelezettségekben nyilvánul meg. A kettôs állampolgárság keletkezhet születéssel abban az esetben, ha az illetô személy szülei különbözô állampolgársággal rendelkeznek és mindkét állam a jus sanguinis elv alapján ad állampolgárságot. (Természetesen egy jus soli elv alapján mûködô államban az eltérô állampolgárságú szülôktôl származó gyermek annak az államnak a polgárságát is megszerzi – vagy megszerezheti –, amelyben született.) Mindazonáltal a kettôs állampolgárságot késôbb is meg lehet szerezni, családjogi tények alapján és honosítási, illetve visszahonosítási eljárás folyamán. Ezek a megállapítások az államok nagy részére vonatkoznak, ugyanakkor kihangsúlyozandó, hogy nincs univerzális, nemzetközileg elfogadott állampolgársági szabályozás; ez a terület a (nemzet)állami szuverenitás egyik megtestesítôje.

A kettôs, ill. többes állampolgárság "megengedése" alapján az államok két csoportba sorolhatók: a) azok az államok, melyek más állampolgárok számára megengedik az állampolgárság megszerzését úgy, hogy közben nem követelik meg a másik állampolgárságról való lemondást – pl. Magyarország, Románia, Franciaország stb. és b) ahol korlátozzák vagy nem engedik meg a kettôs állampolgárságot (pl. Svédország, Németország, Szlovákia stb.).

A kárpát-medencei népek – és ezen belül a magyarság – elôször vannak abban a helyzetben, hogy dinamikus és aktív szereplôk legyenek a nemzet, az állam politikájának alakításában. 1990 óta a magyarság kisebb megszakításokkal ugyan, de aktív nemzetpolitikát kívánt folytatni. Ennek része lehet a középtávon kialakított "állampolgársági vagy vízum"-politika, de arról nem vagyok meggyôzôdve, hogy ez lenne a leghatékonyabb kisebbségvédelmi eszköz – mint ahogy azt Tamás Sándor feltételezi. Ugyanis a kettôs állampolgárság intézménye nem teljes értékû megoldási módozata a nemzeti kisebbségek jelenlegi problémáinak. A határon túli magyarságnak "megadott" magyar állampolgárság nem helyettesítheti az illetô államon belüli különféle devolúciós folyamatokat: adminisztratív decentralizáció, perszonális vagy területi autonómia, regionalizmus stb.

A magyar nemzeti közösségek problémája békés úton való rendezésének különbözô lehetôségeit számba véve, érdemes elgondolkodni azon, hogy a hipotetikusan felmerülô "magyar állampolgárság megadása" kevéssé valószínû a nagy létszámú magyar közösségek esetében (Románia, Szlovákia, Vajdaság, Kárpátalja). Legalábbis kollektíve nem, ugyanakkor az egyének szintjén ez ma is lehetséges bizonyos feltételek mellett (lásd állampolgársági törvény), mely mindazonáltal a magyar nemzetpolitikával ellentétes kivándorlást okozhat.

A kis létszámú magyar közösségek esetében (Ausztria, Szlovénia, Horvátország) a magyar állampolgárság kollektív "megadása" fôleg elvi kérdéseket vet föl. Azonban a nagy magyar közösségek a többi négy, Magyarországgal határos államban ezen túlmenôen komoly gyakorlati akadályokba is ütköznének. Még akkor is, ha a kettôs állampolgárság intézménye jogi síkon elvileg megvalósítaná az összmagyar – szellemi értelemben vett – nemzeti integrációt, komoly kérdôjelek maradnak ezen eszköz kisebbségvédelmi hatékonyságát illetôen. Érdemes konkrétan áttekinteni a kérdés által indukált fôbb problémákat.

1. Sorkatonai szolgálat: ez ügyben valóban az effektivitás és a domicílium elve mûködik, mint ahogyan azt Tamás Sándor leírja. Nemzetközileg elfogadott, hogy kettôs vagy többes állampolgárság esetén sem szabad valakit olyan helyzetbe hozni, hogy több államban szolgáljon sorkatonaként, következésképp a katonai szolgálatot abban az országban kell teljesítenie, amelyben effektíve él. Adott esetben viszont optálhat, és éppen ez okozhat pótlólagos problémákat: több millió állandó külföldi lakhellyel rendelkezô magyar állampolgár esetében az optálás lehetôsége káoszhoz vezetne. Ugyan a térség valamennyi demokratikus/demokratizálódó országa a hivatásos hadsereg megteremtésére törekszik közép- és hosszú távon, mégis teljes képtelenség azt hinni, hogy azt 20–25 évnél hamarabb képesek lesznek felépíteni. A professzionális hadsereg felépítése lebontással és nagyon következetesen véghezvitt haderôreformmal kezdôdik. A nemzeti biztonsági stratégiák megalkotása és a katonapolitikai, ill. doktrínaváltás egyes országokban még csak alig észrevehetô elmozdulásokat okozott, mert átfogó reform helyett a gyors siker (NATO-konformitás elérése, esetleges NATO-csatlakozás) reményében sok látszatcselekvés történt. Marad tehát a kötelezô sorkatonai szolgálat. De hol? Merthogy a kettôs állampolgárság elvileg arról is dönthet, hogy melyik "államában" teljesíti e szent kötelességét. Az elvi kérdésen túlmenôen komoly humán erôforrási, haditechnikai és kiképzési probléma is adódik, mert nem mindegy, hogy melyik ország hadrendjét és technikáját ismeri meg a "kötelességét teljesíteni kívánó" ifjú összmagyar. Tovább nem is fejtegetem...

2. Kettôs adófizetés: Tamás Sándor objektívan írja le a kérdés lényegét. A kettôs adóztatás elkerülésérôl szóló, immár megkötött nemzetközi (kétoldalú) szerzôdések ezt a kérdést érdemben és megnyugtatóan rendezik, és minden további spekuláció vagy rosszul értelmezéssel, vagy célzatos félrevezetéssel magyarázható.

3. Aktív és passzív választójog: ez valóban gyökeres kérdést vet föl. Egyes államok (pl. Románia) jelenleg liberálisabb politikát követnek az országos választások tekintetében, mint Magyarország: egy román útlevél birtokában bármely román nagykövetségen lehet szavazni. A passzív választójog tekintetében (választhatóság) viszont éppen Magyarország magatartása a permisszívebb. Azonban a helyhatósági választások sokkal "röghözkötöttebbek" az egész térségben: itt az Európai Unió gyakorlatát kellene követni, miszerint bármely uniós állampolgár leadhatja voksát, ha a választókerületben állandó lakhellyel rendelkezik. Kárpát-medencei megoldás sajnos még nincs.

4. A köztisztviselôk jogállása: a jelenlegi helyzetben éppen ez a legsarkalatosabb kérdés. A magyar köztisztviselôi törvény permisszív, és a köztisztviselôi státust kizárólag a magyar állampolgárság meglétéhez köti (a többi feltétel a tárgyalt probléma szempontjából nem releváns: büntetlen elôélet stb.). Míg például az éppen Tamás Sándor által ismertetett román szabályozás várhatóan feltételként írja majd elô a "csak román" állampolgárságot köztisztviselôi jogviszony létesítéséhez (ehhez képest az állandó romániai lakhely már bagatellnek tûnik). Tehát a hipotetikusan magyar állampolgársággal (is) rendelkezô erdélyi magyarok eleve kizárattatnának a köztisztviselôi pályából! És máris dönteni kell afelôl, hogy – miként azt Tamás Sándor nagyon találóan jegyzi meg – a határon túli magyar közösségek egyenrangú román (szlovák, ukrán stb.) állampolgárok maradnak-e, avagy csak puszta országlakossá fokoztatnak le ezáltal?

Számtalan más technikai kérdés felmerülése úgyszintén igen valószínû, de elégedjünk meg ennyivel a mûfaj terjedelmi korlátai miatt. Az nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy Magyarország 2002. január 1-re az Európai Unió teljes jogú tagja lesz – még akkor sem, ha az ország ekkorra már fel lesz készülve a csatlakozásra. De ez mindenképpen meg fog történni az elkövetkezô évtized folyamán, és a "schengeni dilemmát" úgy kell majd megoldani, hogy a magyar nemzetpolitikával összhangban legyen a választott út. Ma erre igen jó esélyeink vannak, és nem csak az állampolgársági intézmény kiterjesztése jöhet számításba.