Varga Attila

Néhány észrevétel a kettôs állampolgárság
vitájához

A Magyar Kisebbség hasábjain Tamás Sándor Pro és contra a kettôs állampolgárságról címû tanulmányával kapcsolatosan néhány barátian és jóhiszemûen vitatkozó észrevételt, nézetet szeretnék megfogalmazni, természetesen korántsem azzal az igénnyel vagy szándékkal, hogy álláspontom, gondolataim a tévedhetetlenség jegyében jelennének meg.

Meggyôzôdésem, ha egy kérdéshez megfelelô szakmai hozzáértéssel, racionalitással és egy közösség iránt érzett felelôsség alázatával közelítünk, a leghevesebb vita, az ellentétes érvrendszerek ütköztetése is hasznos lehet a tisztánlátás és a megoldás megtalálása érdekében.

Úgy vélem, a szerzôt is ezek a paraméterek vezették, és ezért tartom fontosnak és hasznosnak a vitát.

1. Bármely politikai kérdéskör esetében, amely túl a politikai dimenzión egy részletesen szabályozott jogintézmény is, elsôrendû fontossággal bír az értelmezési keret meghatározása.

Vitáznék azon megállapításokkal vagy kérdésekkel (amelyek nem feltétlenül a szerzô saját kérdései), amelyek így fogalmazódnak meg a tanulmányban: "Az erdélyi magyarságnak az utóbbi egy évben gyakran visszatérô problémája a kettôs … állampolgárság kérdése", "szüksége van-e vagy sem az erdélyi magyarságnak kettôs állampolgárságra?"

Véleményem szerint egyrészt a kettôs állampolgárság kérdése nem általános problémája a romániai, erdélyi magyarságnak, ugyanis meggyôzôdésem, hogy az óhajok, a vágyálmok nem ragadhatnak el egy egész közösséget, másrészt a kettôs állampolgárság, mint jogi lehetôség, pontosabban a második állampolgárság megszerzése megint csak nem elsôsorban az erdélyi magyar közösség problémája.

Az elôbbi esetben beszélhetünk a közösség szintjén általános létbizonytalansági, megélhetési gondokról és az egyének szintjén jelentkezô megoldási elképzelésekrôl (kettôs állampolgárság), utóbbi esetben pedig egy másik állam (jelen esetben Magyarország) jogalkotásának a problémájáról az állampolgárság jogintézményével kapcsolatosan.

Másrészt a feltett kérdés pedig jogilag nem tételezhetô, ugyanis jogi szempontból nem értelmezhetô az olyan megfogalmazás, hogy szüksége van az erdélyi magyarságnak a kettôs állampolgárságra. (Hogy miért, azt a továbbiakban próbálom majd kifejteni.) Legtöbb, ami tehetô, egyfajta szociológiai, társadalom-lélektani elemzése egy adott gazdasági, szociális, demográfiai helyzetnek.

2. A következôkben a jogi értelmezés lehetséges kereteit vázolnám.

Abból az alapvetô jogelméleti tételbôl indulnék ki, mely szerint az állam léte három elemhez kötôdik, nevezetesen terület, népesség, szuverenitás. E három alkotóelem együttes jelenléte nélkül nem beszélhetünk államról, és ez még akkor is igaz, ha különösen a szuverenitás vonatkozásában módosulások, jelentôs átértékelések történnek, amelyekre azonban csak a témát közvetlenül érintô mértékben térnék ki.

Az állam és a népesség (értve utóbbin az állam polgárait és nem a lakosságot) között rendkívül összetett viszonyrendszer létezik, de ezen belül jogilag, alkotmányjogilag a legalapvetôbb az állampolgárság által meghatározott jogviszonyrendszer. A jogi szakirodalomban több meghatározás is létezik, de valamennyibôl leszûrhetô az, mely szerint az állam és az egyén viszonyáról van szó, melynek keretében a polgár rendelkezik azon képességgel, hogy jogai és kötelezettségei legyenek egy adott fôhatalom által meghatározott jogrendszer keretében.

3. Az állampolgárság jogintézménye legkevesebb három alapvetô szabály által meghatározott:

a) Az állampolgárság megszerzése és elvesztése az állam kizárólagos jogkörébe tartozó feladat. Ugyanakkor nem kevésbé igaz, hogy a jelenlegi európai alkotmányjogi, illetve nemzetközi jogi fejlôdés az állampolgárság és különösen a kettôs állampolgárság vonatkozásaiban a hangsúlyt az emberi jogok, az emberi szabadság érvényesítésére helyezi.

b) Az állampolgársághoz való jog alapvetô emberi jog, mint már említettem, az állam és egyén "bensôséges" viszonyát fejezi ki és mint ilyen, kizárólag egyéni jogként létezik. Közösségi állampolgárság nem létezik, nem létezhet, mégpedig éppen az egyén védelmében. Jogilag nehezen fogadható el olyan törvényhozási alkotás, mely egy más ország közösségének közösségi jogként állampolgárságot biztosít, miközben a "másik ország" állampolgárai az illetô közösség tagjai. Ez a szuverenitás olyan mértékû kiterjesztését jelentené adott esetben egy másik állam polgáraira, amelyet sem az alkotmányjog, sem a nemzetközi jog nem fogad el. (Természetesen bizonyos katonai konfliktusos helyzet után kialakult politikai jogi rendszerként "utódállamok"-ban lehetnek sajátos megoldások, mint például a volt Jugoszlávia utódállamai esetében, de amelyek nem meghatározóak a jelenlegi nemzetközi tendenciákra.)

Másrészt azonban az az állítás is nehezen fogadható el, mely szerint esetleges fent említett intézkedésekre a válaszintézkedés az lenne, hogy az az ország, amelynek állampolgárai ilyen módon szerezték meg a második állampolgárságot, megfosztja ôket hasonló törvényhozási aktussal eredeti állampolgárságuktól. Ez szintén a szuverenitással való súlyos visszaélést jelentene amellett, hogy erre például Romániában nincsen sem alkotmányos, sem törvényes keret. (Románia az állampolgárságról szóló törvényben a jus sanguinis elvet fogadta el, és elvesztését korlátozott, tételesen megfogalmazott és szigorúan értelmezett esetekben teszi lehetôvé.)

c) Egyetlen államnak sincsen joga annak megítélésére, elbírálására, hogy egy másik állam miként gyakorolja az állampolgársággal kapcsolatos fôhatalmi jogosítványait.

A kettôs állampolgárság léte nem szorul elismerésre a másik állam részérôl, mivel mindkét állampolgárság individuálisan, külön és önállóan létezik és két különbözô ország jogi fennhatósága alatt áll. Természetesen az államok egymás közötti kapcsolataikban igyekeznek az egyén számára hátrányos helyzeteket kétoldalú egyezmények révén elkerülni.

A kettôs állampolgárság létrejöhet egy jogi tény következményeként (például egy gyermek születésekor, kinek szülei állampolgársága a jus sanguinis elve alapján létezik, de az ország, ahol a gyermek született, a jus soli elvét gyakorolja, ilyen módon mindkét ország állampolgára lesz).

Kettôs állampolgárság létrejöhet az egyén kérésére bizonyos egyéb, fôként családjogi tények következményeként. Tény azonban, hogy az állam és egyén között akarati egyezségnek kell létrejönnie. Ilyen módon csak a már létezô kettôs állampolgárság fogható fel jogi tényként, amihez nem szükséges az állam elismerése. A kettôs állampolgárság létrejötte azonban részben jogi tényhez, részben egyéni kérelemhez és egyedi elbíráláshoz köthetô.

Az állam esetenként bírálja el az egyén kérelmét és dönt az egyéni akaratszabadság és a hatályos jogrend elôírásainak figyelembevételével. Az egyén, a kérelmezô egyén érdeke az, hogy helyzete egyedi elbírálásban részesüljön és ne egy közösség egészét érintô intézkedés "részalanyaként" jelenjen meg (vagy ne jelenjen meg) sajátos helyzetével és nem érvényesülô akaratszabadságával.

Az egyenlôség elve (megkülönböztetés tilalma), az akaratszabadság és a család egységének elve, a személyes adatok védelme, a leszármazás elve (esetünkben a jus sanguinis elve) mind a jelenlegi hatályban lévô magyarországi, a magyar állampolgárságról szóló LV/1993-as törvény alapelvei, melyek kizárják azon lehetôséget, hogy az állampolgárságot egy egész közösségnek adják meg a törvény hatályánál fogva.

4. A kettôs állampolgársággal kapcsolatosan az egyes országok nemzeti jogában háromfajta megközelítés létezhet.

Az egyik ilyen megközelítés, mely szerint a kettôs állampolgárság létrejöttét el kell lehetôség szerint kerülni. A másik megközelítés értelmében a jogrend tolerálja a kettôs állampolgárság létét. Végül a harmadik megközelítés, mely a passzív toleráláson túl elôsegíti éppen az emberi jogok védelme érdekében.

Az elsôre példa a volt szocialista országok között létezett kétoldalú egyezmények, melyek igyekeztek teljes mértékben kizárni a kettôs állampolgárság létét. Ezek teljesen elavultak, hiszen a rendszer hatalmi arroganciájából adódó megnyilvánulások voltak, melyek ilyen módon is korlátozni kívánták az egyén szabadságát. Jelenleg rendkívül szigorú intézkedések Svédországban, Finnországban vannak, ahol a kérelmezô le kell mondjon korábbi állampolgárságáról, és csak akkor kaphatja meg a svéd vagy finn állampolgárságot.

A második megközelítés a román jogszabályrendszerben lelhetô fel, bár itt árnyaltabban kell a kérdést elemezni.

Az igaz ugyan, hogy a román állampolgárságról szóló 21/1991-es törvény nem zárja ki a kettôs állampolgárság létrejöttét, tehát mondhatnánk tolerálja, ugyanakkor a politikai gyakorlat a politikai diskurzus szintjén a kettôs állampolgárság létrejötte lehetôségének kizárását támogatja.

Végül említem Magyarország vonatkozó jogszabályi megoldásait, melyek a toleráláson túl "támogatják", "elôsegítik" a kettôs állampolgárság létrejöttét, mégpedig olyan módon, hogy bizonyos esetekben könnyítô feltételeket írnak elô, kedvezményesebb és gyorsabb eljárást biztosítanak. Ez természetesen Magyarországon sem jelenti azt, hogy kívánatosnak tartanák százezres vagy milliós nagyságrendben kettôs állampolgárok jelenlétét.

5. A nemzetköz jog, a nemzetközi kapcsolatok szintjén jelentôs elôrelépés tapasztalható a kettôs állampolgárság megítélésében.

Nevezetesen az ’50–’70-es években (tágabb értelemben a hidegháborús idôszakban) általánosan elfogadott volt a nézet, mely szerint a kettôs állampolgárság minden lehetséges jogi eszközzel kerülendô helyzet.

Ez a felfogás lényegesen módosult azáltal, hogy egyúttal a kettôs állampolgárságot elsôsorban az emberi jogok szemszögébôl kell megítélni. "Az egymással szemben fellépô nemzetállamok és politikai blokkok világának bibliai elvével szemben (egyszerre nem lehet két urat szolgálni) megjelent az új nemzetközi gondolat, hogy az államoknak nem a szuverenitás mindenható elvébôl levezetve kell nemzetközi kapcsolataikat alakítaniuk, hanem az emberi jogok által meghatározott minimális standard alapján."

Ilyen értelemben született 1997-ben az ET keretében az Európai Egyezmény Az Állampolgárságról, mely a természetes személyek állampolgárságára vonatkozó elveket és szabályokat, valamint a többes állampolgárságú személyek katonai szolgálatára vonatkozó szabályokat határozza meg.

Az egyezmény megerôsíti, hogy állampolgárságon a személy és az állam közötti jogi köteléket érti, azaz alapvetô emberi és egyéni jognak tartja (2 cikk A/a). Aláhúzza, hogy minden állam a saját joga szerint szabja meg azt (3 cikk/1), hogy kik az állampolgárai, illetve tételesen felsorolja azon eseteket, melyekben az állampolgárság megadásának könnyítése indokolt (6 cikk/4).

A kettôs vagy többes állampolgársággal kapcsolatosan megállapítja, hogy a részes állam azon állampolgárai, akik másik állampolgársággal is rendelkeznek, a lakhelyük szerinti részes államban ugyanolyan jogokkal és kötelességekkel bírnak, mint azon részes állam egyéb állampolgárai (17 cikk/1).

Részletesen szabályozza az Egyezmény a honvédelmi kötelezettségek többes állampolgárság esetén felmerülô kérdéseit, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a kettôs állampolgársággal rendelkezôk ne teljesítsenek katonai szolgálatot mind a két országban (21. cikk). Megjegyzendô, hogy az egyezmény erre a kérdéskörre vonatkozó elôírását nem tartja kötelezônek és a csatlakozó államok jelezhetik, hogy elfogadják ezt a fejezetet avagy sem (25. cikk/1).

Mindezekbôl jól érzékelhetô az említett szemléletváltás, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy kívánatos állapotnak tartanák, illetve szorgalmazni kellene az ilyen helyzetek elterjedését.

Valójában a nemzetközi felfogás abba az irányba mozdult el jelentôs mértékben, hogy a különbözô okokra visszavezethetô helyzetekben, amikor kettôs állampolgárság jöhet létre, az egyén érdekei legyenek figyelembe véve és nem az állam belsô vagy külsô szuverenitásához kötôdô jogi "kényelmetlenségek".

A fentiekben csupán néhány reflexiót, jogi természetû észrevételt és véleményt fogalmaztam meg a vitaindító tanulmány kapcsán azzal a reménnyel, hogy a Magyar Kisebbségben megjelent és megjelenô írások hozzájárulhatnak a kérdés korrekt, tisztességes megközelítéséhez, tárgyalásához és segíthetnek egy szakmailag védhetô politikai álláspont, illetve megoldás kialakításához.